Álmodtam egy világot magamnak...

...itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt.

Mérföldkő

2020. április 28. 21:06 - Mogyee

„Car is parked. Bags are packed. But what kind of heart doesn’t look back…?”

Sűrű időszak van. A világ épp egy kollektív traumát próbál átvészelni, amikor a másik oldalon a bolygó újratanul lélegezni. Korszakváltás küszöbén állunk, mert ebből – tetszik vagy sem – nem fogunk ugyanúgy kijönni, mint ahogy belezuhantunk. Változik a világ, változunk mi magunk is benne. Azt még nem tudom, miben lesz más, de más lesz. Félünk. Szorongunk. Remélünk. Próbálunk felkészülni valamire, amit még nem tudunk, mi lesz, és közben próbálunk megmaradni az eddig ismert ütemben. Mert a változás ijesztő, mert új és bizonytalan, mert…

Nem is erről akarok írni igazából. De talán ez is kicsit ide kapcsolódik. Meg hol van már az a magával könyörtelen szinten szigorú Ancsi, aki nem bocsátotta meg az összeszedetlenséget? Már megbarátkoztunk. Megszelídítettem. És most csak csendben mormog bennem, hogy rendben van ez így. Ha kusza akar lenni ez a bejegyzés, ha három év szünettel érkezik… akkor így lesz. Mert azért van, hogy nekem adjon, hogy én elengedjek és feldolgozzak vele. Mert szabad.

Bérmalánykám most végzős. Ebben a végtelenül bizonytalan helyzetben érettségizik – illetve hát ezt még meglátjuk, hogy alakul. Jövő hétig… Sokat gondolok rá, mert az alap nehézségek mellé ez még rengeteg plusz stresszt is rányom. Arról nem is beszélve, hogy éppen egy életszakasz lezárásánál áll, tök egyedül, távol azoktól, akikkel mindezt együtt kellene lezárni, befejezni, feldolgozni és elengedni. Tudom, hogy sok ember érzi úgy, hogy a végzős év macerái (szalagavató, ballagás, szerenádok, bankett) csak pénznyelő nyűg és kötelező szenvedés. Én sosem éreztem így. Eleve én szerettem a saját végzős évemet, jó szívvel emlékszem ezekre a programpontokra is, de túllépve kicsit a saját véleményemen, a bennem növekvő szakember is megszólalna.  Mert ezek a szertartások fontosak.

Bizony, szertartások. Nem csak egyszerű túlzsúfolt sportcsarnokokba beragadó fullasztó hajlakk illat, meg rosszul hangosított beszéd az orgonaillatú májusban hamisan zengő Gaudeamus Igiturral, meg nem csak kínos tegezzünk-magázzunk kállai kettős a töritanárral a pezsgős asztal felett a banketten. Persze, ezek is. :) De emellett rettentően fontos lépcsőfokok, amik azt segítik, hogy a végéhez érve képesek legyünk lezárni egy ekkora életszakaszt, ami az iskolai tanulmányokat jelentette. Mert igenis lezárul velük egy szakasz. Ha tanulsz is még, az már nem lesz ugyanolyan, se az egyetem, se a tanfolyamok, semmi sem lesz már ugyanolyan. Valami véget ér, véglegesen és örökre. És ez trauma. Akkor is az, ha alig vártad, hogy vége legyen, annyira utáltad. Mert megszűnik valami, ami az állandóságot, a mindennapokat, az életedet jelentette addig a pontig, és teljesen új pillérekre kell elkezdeni építkezni. A régieket pedig elengedni.

Nagyon komolyan hiszek benne, hogy a boldogság kulcsa az, hogy az ember megtanuljon hálásnak és elégedettnek lenni azzal, amije éppen van. Nyilván nem arra gondolok, hogy ragadjunk benne egyértelműen káros és mérgező helyzetekben, de alapvetően igenis sokat segít nekünk, ha képessé válunk rá, hogy szeressük azt, ami körülvesz bennünket. Ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy az ember tudjon a jelenében élni.


Ehhez pedig az kell, hogy el tudja engedni azt, ami a végéhez ért. Például egy életszakaszt. Nem véletlen, hogy mérföldköveknek hívjuk ezeket a pillanatokat, mert ezek az irányjelzők, hol kell egy pillanatra megállni, visszanézni, és mindent de mindent még egyszer utoljára nagyon szorosan megölelni. Mindent, amit tanultál, amit tapasztaltál, az összes nevetést és könnyet, az összes kudarcot és sikert. Mindent átnézni, mindenért hálát adni, mindent még egyszer nagyon-nagyon szeretni.

Aztán pedig szépen elengedni. Hagyni, hogy ebben az életszakaszban maradjanak. Hagyni, hogy emlékké szépüljenek. Nem azt mondom, hogy ne vidd magaddal, amit tanultál, mert dehogynem, hiszen ez formál, ez tesz azzá, aki vagy, ezektől vagy bölcsebb, erősebb, több. Viszont ki kell ürítenünk a lelkünket, hogy legyen helye az új életszakasz örömeinek és tapasztalásainak. Mert nem tudsz hálás és elégedett lenni a jeleneddel, ha a lelkedben a múlt pillanatai ragadtak meg. Ha még huszonévesen is a gimnáziumi szabadságot kergeted, ahelyett, hogy megtalálnád a szépséget és erőt az elköteleződésben is. Például.

Minden korban van valami, ami akkor és ott jó, énekelték meg anno (meg nem mondom, kicsoda, és lusta vagyok kiguglizni, meg most épp flow élményben írok, én be nem zárom a szövegszerkesztőt ezért :D), és kicsit ezt próbálom most teátrálisan túlfogalmazni. Meg kell tanulnunk hálával és szeretettel elengedni, ami akkor és ott volt jó, és újult kíváncsisággal fordulni afelé, ami következik. Ebben a folyamatban segítenek a végzős év szertartásai. Kis lépcsőfokról lépcsőfokra, fokozatosan. A szalagavatóra összeállított osztályvideóban az emlékezés, a ballagási beszédekben a köszönet, a bankettben a diákszerep feloldása. És pontosan ezt nem kapják meg jelenleg a végzős osztályok. Nehezített pályán mozognak. Nagyon nehezítetten.

Ahogy ezeken agyaltam, visszakerestem a régi blogbejegyzéseimet, amiket immár hét éve (Jesszus…) írtam ezekről a szertartásokról, amikor én magam éltem át őket. Tele voltam már akkor is összegzéssel, lezárással, nosztalgiával, habár akkor még nem tudtam így összeszedni, ez miért is esszenciálisan fontos. Most már össze tudom, mert felnőtt vagyok, sőt, hamarosan szakember! Hah, a hatalom.

Viszont ahogy olvasgattam ezeket a bejegyzéseket, valami gyanúsan ismerős érzés kezdett környékezni, mint amit a megírásukkor tapasztaltam. És nem teljesen értettem, mert persze, a nosztalgia édesbús hangulata engem aztán sosem kímél, és ráadásul az empátiám nemhogy magas, de néha már egy önálló lelket igényelne, nehezen férünk el az enyémben ekkora amplitúdón mozgó érzésekkel, de azért még ezek sem magyarázták a hirtelen nagyon ismerősen erős szorongást a torkomban. Aztán rájöttem. Arra, amire nem gondoltam, mert sűrű időszak, mert belefulladok épp a szemeszterbe, meg a költözésbe meg…

Költözés.

Két hónap múlva (ha minden jól megy, és menjen jól, légyszi-légyszi, Erste bank, most már csak rád várunk, bébi) beköltözünk a saját házunkba. Ami már teljesen a miénk, nem egy albérlet, nem egy megalkuvásokkal teli menedék. Hanem a miénk, a mi közös életünk alapja, minden, amire vágytunk, hogy elinduljunk úgy igazán azon a nagy betűs élet nevű futamon. Izgatottak vagyunk. Végtelenül boldogok. Sokkal jobb, mint amilyet valaha remélni mertünk volna, hogy a miénk lehet. Tele vagyunk tervekkel, álmokkal. Készen állunk erre az életszakaszra, készen állunk belevágni. Igen.

Ez abszolút igaz. De annyira rohantam, annyira tempózni kellett mindennel, mert a felnőtt élet sűrű még karantén idején is, hogy elfelejtettem, hogy életszakaszt váltunk. És hogy ideje lenne lezárni azt, amelyik a végéhez közeledett.

Tegnap átszaladtam édesanyámhoz abba a lakásba, ahol felnőttem, és ahogy sétáltam át Zuglón, hirtelen azon kaptam magam, hogy visznek a lépteim. Egész életemben itt éltem a Rákos-patak környékén (pici óvodás koromban volt pár év, amikor nem, de azon kívül mindig). Úgy alakult, hogy még Férjjel is itt volt az első, aztán a második közös otthonunk is. Elsétáltam az első lakás felé, ahol megkezdtük a közös életünket, aztán elsétáltam a lakópark felé, ahová hazahoztak a kórházból pár naposan. Végigsétáltam a patak partján. Elsétáltam a buszmegálló mellett, amire felszálltam, amikor vezetni tanulni indultam a csípős januári hajnalokon, aztán elsétáltam a játszótérnél, ami mellett biciklizni tanultam. Elsétáltam a Kerékgyártó utca füves placcáig, ahol először ballagtunk zavarba jött első randisokként, aztán kéz a kézben az esküvői fotózásunkon. Elsétáltam az Uzsoki kórház előtti padokhoz, ahol alsós általános iskolásként órákig csacsogtunk azzal a kis bandával, akikkel egyfelé laktunk, és amiken kamaszkorom legfelszabadítóbb közös sírásai és beszélgetései zajlottak. Elsétáltam a villamosmegállóig, ahová minden reggel késésben rohantam a gimihez, és átsétáltam a szemközti oldalra, ahonnan az egyetemhez, a szakmámhoz és jövőmhöz indul a járat. Átsétáltam a zebrákon, amiken az utolsó pillanatban rohantam át elsősként a suliba igyekezve, és amiken satufékezve hoztam a vezetésoktatómra a frászt (bocsi, Zoli, esküszöm, azóta megtanultam finoman fékezni!). Megálltam egy pillanatra a bolt előtt, ahol a napközi utáni szelet csokit választottam, aztán az első önállóan megvett sörrel izzadtam. Átnéztem a kis virágboltra, ahová kiszöktünk a kuporgatott zsebpénzünkkel anyák napi virágért, és ahol a menyasszonyi csokromat kötötték. Végignéztem a hosszú úton, amin annyiszor rohantam oda-vissza évekig a templom és a lakásunk között, hol ünneplőben, hol festékes ruhákban, hol késében, hol sütit egyensúlyozva, hol fagyos téli hajnalban, hol langymeleg nyári estén, hol egyedül, hol nagy csapattal röhögve, néha naponta többször, a hosszú úton, ami a vérszerinti és a választott családomat kötötte össze. Sétáltam, megálltam, emlékeztem. És csak utolért.

Egész életemben ezen a környéken éltem. Itt nőttem fel. Itt találtam barátokat. Itt lettem szerelmes. Minden kis utca, minden zebra, minden sarok mesél. Itt vagyok én magam. Az elmúlt huszonöt évem. A könnyek, nevetések és tapasztalatok, a szürke hétköznapok és a színes ünnepek. Egy egész élet. És itt az ideje búcsúzni.

Ez a környék nevelt fel engem is, Férjet is, akivel közösen vágunk bele a következő életszakaszba. Amikor összeházasodtunk, nem éreztem ekkora változást. Talán azért, mert igazából mindketten pár éve akkor már gyakorlatilag önállóan éltünk, nem tűnt nagy dolognak a szülőktől elszakadni, talán azért, mert lényegileg csak pár utcával költöztünk arrébb. De most megérkezett. Most itt ülök a loggián, szívom magamba a tavaszi este lágy neszeit, figyelem ezeket a zöld lombokat, a zuglói csendet, ami felnevelt, ami szeretett, és ami készen áll elengedni a kezem.

Felnőttünk.

Tele a szívem hálával. Köszönöm, hogy Budapest egyik legszebb környezetében lehettem gyerek és kamasz. Köszönöm a zegzugos kis utcákat, amik a legnagyobb beszélgetéseknek adtak otthont, köszönöm a Rákos-patakon megtörő naplementék fényét, a burjánzó zöld lombokból születő őszi ropogós avarkupacokat, a zsongó reggeli tömeget, a kihalt éjszakákat, hogy sosem kellett félnem, hogy minden közel volt, hogy egy egész élet elfért ezen a helyen. Köszönöm, hogy ez a hely látta az első csókomat és az első hitvesi csókomat, hogy látta, ahogy járni tanulok, aztán a futástól haldoklom, hogy látott kicsinek és nagynak, gyávának és bátornak, gyengének és erősnek, csendesnek és hangosnak, sietősnek és ráérősnek, szomorúnak és boldognak…

Csendben ülök, sírok, mosolygok, és készen állok. Készen állok mindent eltenni a lelkemben a helyére. Készen állok leszúrni ezt a mérföldkövet, és készen állok tovább indulni. De még meg kellett állnom előtte, csak egy pillanatra, amíg a lelkemen átfolyik minden, hogy helyet adjon aztán az újnak.

Köszönöm, Zugló, hogy felneveltél. Vigyázz magadra!

Megígérem, hogy én is így teszek.

kep.jpeg

1 komment

Hálaadás - Április

2017. május 31. 22:57 - Mogyee

Tulajdonképpen még időben van ez a hálaadás. Hiszen tudjuk, ha nem lenne utolsó pillanat, soha semmi sem készülne el. :D Április brutálisan tömött volt, még májusban is ezt próbáltuk kilihegni… De mindenképpen egy olyan hónapra sikeredett, amire érdemes lesz emlékezni. Egy egész életen át. :)

Mit szerettem áprilisban?

- Összeköltöztünk. Eddig életem során kétszer költöztem, ebből egyre emlékszem, és akkor is annyi maradt meg, hogy minket reggel elvittek a nagyiék, és este pedig az új lakásban hajtottuk álomra a fejünket. Nos, mit ne mondjak… most is felmerült bennem, de szép is lenne ezt megint így intézni. :D A költözés iszonyatos meló, rettenetes nyűg, és egy elképesztően nagy változás. Négy teljes napig pakoltam, szelektáltam és emlékeztem, a szobámat térdig borították az életem mozzanatai. Mert igen, a költözés erről is szól. Apránként, minden kis mütyürnél leakadtam és emlékeztem. Ott volt a teljes kamaszkorom, az eddig leélt huszonkét évem. Iskolai levelezésekben, régi rajzos füzetekben, múzeumbelépőkben, tábori karszalagokban, haszontalan műanyag vackokban, amik gyerekként kincset értek… Megannyi nevetés, megannyi sírás, megannyi emlék. Az egész eddigi életem, a gyerekkorom, a kamaszkorom dobozokba került, és elköszöntem tőle. Nyilván nem dobáltam ki mindent, de ide már tényleg csak azt hoztam magammal, ami feltétlenül szükséges. Nem féltem magam, már most halmozódnak itt is a felesleges kis mütyürök. :D Nagyokat mosolyogtam, és igen, nagyokat könnyeztem pakolás közben, és a költözést megelőző éjjel egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam, csak csendben figyeltem a lecsupaszított polcokat és falakat… és amikor kipakoltunk, az üres szobát. Mindent láttak azok a falak. Engem, ahogy felnőttem, ahogy küzdöttem, ahogy elbuktam, ahogy felálltam. Barátokat, akik jöttek és mentek, szerelmes összebújásokat, nagy veszekedéseket és sírós kibéküléseket. Őrizte a titkaimat, az álmaimat és a céljaimat. És ma már szépen berendezett vendégszoba. Már nem az enyém. Már nem is tűnik otthonnak. Nem fájt tőle elköszönni, és nem üres érzés, de mégis búcsú. De olyan, amilyennek lennie kellett. Egy korszak lezárult. Ideje volt nyitni egy újra. :)

- Elkezdtem dolgozni. Erről annyira sokat nem szívesen osztok meg, azt hiszem, kicsit kezdek ebben a tekintetben is felnőni, ez nem feltétlenül a blog keretei közé való. De nagy változás volt ez is, hát itt a helye. :)

- Nagyhét és húsvét, minden évben egyre jobban és jobban várom, már-már eljut a karácsony szintjéig. ;) Nagyszombaton együtt vonulni a bátyámmal a feltámadási vigílián, aztán közösen elpusztítani az általam készített, első önálló húsvéti menümet. Hidegtálak, IR kompatibilis kalács, édesség, teljesen terült asztal került elő, és én elképesztően nagy szeretettel raktam össze a legapróbb részletekig. Nagyon különleges érzés háziasszonyként létezni (egyelőre az, el fogok jutni én is a fásult monoton üzemmódba, efelől semmi kétségem :D), nagyon különleges érzés volt a bátyámat az új családommal megvendégelni, de még különlegesebb érzés volt együtt részt venni az egyház legnagyobb ünnepén. A megannyi gyertyaláng a sötét templomban, az ének, aminél minden Nagyszombaton elcsuklik a hangom, a tömjén illata, a körmeneti énekek, és az a megmagyarázhatatlan boldogság, és persze másnap vidéken a legapróbb rokonok lelkes locsolkodása... Szeretem az ünnepeket, szeretem megadni a módjukat, mert kiemelnek a hétköznapokból. De csak akkor van értelmük, ha sosem felejtjük el, valójában mit is ünneplünk. És bármennyire is büszke voltam rá – ez még mindig nem a hidegtál. ;) Valóban Feltámadott, Alleluja!

- Éppen Nagypénteken lett ötödik éve, hogy egy csípős hajnalon a búcsúölelés szoros maradt, és egy versre igen volt a válasz. Öt év a mi rövid kis földi életünkben eddig soknak számít. Hát… előre a tízszereséért! :D

- Természetesen nem maradhatott el, hogy elbúcsúztassuk az én nem is olyan hosszú lányságomat. Korábban mondhatni tartottam ettől az eseménytől, mert mindig kicsit más elképzeléseim voltak róla, mint ami alapvetően eszünkbe jutna egy lánybúcsú hallatán. Se pia, se vetkőzős szám, se káró alakú torta, limuzin aztán meg főleg nem. :D Nem arról van szó, hogy ne szeretnék bulizni, ne szeretnék táncolni és elengedni magam, de számomra valahogy a lánybúcsú sosem ezt jelentette. Számomra a házasság nem egy zárdaketrec, ami előtt egy iszonyatos, fékevesztett ereszd el a hajammal kell elköszönnöm a szabad élet utolsó perceitől. Nem gondolom, hogy a házasság megtiltaná, hogy eljárjak a barátaimmal, akár bulizni is, hiszen nem szűnök meg egyéni individuumnak lenni, nem ragasztanak hozzá a férjemhez. :) Ennek megfelelően azonban a lánybúcsú számomra inkább a nosztalgiázásról, a közös emlékekről szól azokkal az emberekkel, akik végigkísérték, ahogy lányból nővé értem. Azokkal, akik ott voltak minden kis hülyeségemnél éppen úgy, mint a sikereimnél. Velem sírtak, velem örültek, velem tanultak, akikkel együtt neveltük fel egymást, akik velem jöttek az úton, amin a feleséggé válásomig lépkedtem. És abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy annyira fantasztikus barátnőim vannak, hogy pontosan ilyen estét kaptam. :) Beszélgetőet, nagyokat nevetőset, nosztaligázósat, koccintósat, még több nevetést, őszinte öleléseket és igazi, tiszta örömöt. Ahogy végignéztem azokon, akik ott voltak, az életem minden fontos szakaszát képviselték. Minden egyes közösségből, minden kis részletéből… Tényleg éreztem, hogy ezek a lányok (lányok? már nők) neveltek fel, ők – is – készítettek fel az életem következő szakaszára azáltal, hogy eddig végig mellettem álltak – és tudom, tudhatom, hogy ez ezután is így lesz. Nagyon-nagyon köszönöm, lányok! Pont ilyet képzeltem, pont így, pont veletek. :)
(És #ELKET. Mert ez pontosan így volt tökéletes. :D)

- És a végére egyértelműen április legkiemelkedőbb pillanata… összeházasodtunk. Erről fogok írni bővebben, csak kapjuk kézhez a képeket. Mert úgy lesz az igazi. :)

Apróságok:

pakolás, pakolás, pakolás :D; nosztalgiázás; elköszönés; lezárás; rengeteg segítséget kapni; dobozokon ülve ebédelni; közös otthont építeni; elkezdeni dolgozni; érettségire tanulni; háziasszonykodni; eső után pocsolyára papírhajót bocsátani; Nagyhetet végigimádkozni; Húsvét igazi örömét megülni; életem első teljesen önálló húsvéti menüjét elkészíteni; a boros kalácsot betolni :D; szomszéd kiskutyáját pesztrálni; vele játszani; esküvőre végehajrában mindennel elkészülni; rengeteg segítséget kapni; barátokkal ünnepelni; lányságomat elbúcsúztatni; olyan barátokat kapni, akik tényleg, őszintén ismernek és szeretnek; havazás miatt egy szívinfarktust lábon kihordani :D; esküvő előtti este édesanyámmal és bátyámmal együtt vacsorázni és nagyokat nevetni; Vele összeházasodni; őszintén, tisztán, feltételek nélkül boldognak, boldognak, boldognak lenni

aprilis_1.jpg

A hónap idézete:

„Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza!”
(Máté 19,6)

A hónap dala:

Nagyon régóta ismerem ezt a dalt, és nagyon régóta tudom, hogy az esküvőm környékén ez valamilyen formában jelen lesz. Annyira régóta, mikor Ő még a képben sem volt. :D Érdekesség, hogy Ő maga rettentő nyálasnak tartja az énekes hangját, amit kapcsolatunk hajnalán személyes sértésnek vettem. :D Most már részben igazat adok Neki, azonban a dal mondandója, a szövege és a jelentése még mindig igaz, örökérvényű, fontos, és egyszerűen ide most csak tökéletes. Kivételesen mellékelem utána a saját fordításomat… mert ezt most tényleg érteni kell. :)

 

A szerelem nem harc

A szerelem nem egy hely,
Ahová ki-be járkálunk, ahogy nekünk tetszik
Ez egy ház, ahová belépünk,
Aztán megfogadjuk, hogy többé nem hagyjuk el

Zárd be tehát az ajtót magad mögött,
És hajítsd messzire a kulcsot
Együtt fogunk mindent megoldani
Hagyd, hogy térdre kényszerítsen

A szerelem a menedék a tomboló viharban
A szerelem a béke a háború közepén
Ha menekülni próbálnál, hát Isten küld egy angyalt, hogy őrizze az ajtót
Nem, a szerelem nem harc,
De valami, amiért megéri harcolni

Néhányaknak a szerelem csak egy szó
Amibe bele lehet esni (=szerelembe esni)
De amikor éppen kizuhannának belőle
Nehéz kitartani emellett

A szerelem a menedék a tomboló viharban
A szerelem a béke a háború közepén
Ha menekülni próbálnál, hát Isten küld egy angyalt, hogy őrizze az ajtót
Nem, a szerelem nem harc,
De valami, amiért megéri harcolni

A szerelem eljön megmenteni bennünket
Csak hívnunk kell őt
Saját maga számára semmit sem kér majd
De kötelez, hogy mindenünket átadjuk neki

A szerelem a menedék a tomboló viharban
A szerelem a béke a háború közepén
Ha menekülni próbálnál, hát Isten küld egy angyalt, hogy őrizze az ajtót
Nem, a szerelem nem harc,
De valami, amiért megéri harcolni

Én harcolni fogok érted.
Te harcolsz majd értem?
Ezért megéri harcolni.

Szólj hozzá!

A döntés

2017. május 18. 01:03 - Mogyee

...avagy "milyen házasnak lenni?"

Nem vagyunk túl régóta házasok. Mondhatni, elhanyagolható ideje köt össze az Isten színe előtt tett eskü. Viszont viszonylag régóta – a mi kis rövid földi pályafutásunk során öt év talán már annyinak számít – járjuk együtt az utat, kéz a kézben, hol kicsit jobban bukdácsolva, hol gond nélkül rohangálva. Ezért is nehéz felelnem, amikor – nagyjából mindenkitől és mindenhonnan – érkezik a kedves kérdés:

„Na, és milyen érzés házasnak lenni?”

Őszintén? Nem sok változott. Persze, tudom, azt kellene mondanom, minden rózsaszín és felhőtlen, sosem voltam még ennyire boldog… de ez egészen egyszerűen nem igaz. Na, még mielőtt valaki temetni kezdene bennünket, szó sincs arról, hogy ne lenne jó. Inkább csak… végtelenül természetes. Ő a másik felem, Őt választottam, Ő pedig engem. De ez így volt már azon az öt évvel ezelőtti áprilisi hajnalon is, ez nem változott. Mi az, ami új?

Összeköltöztünk. Közelebb vagyunk, mint valaha, és ez egészen elképesztően… természetes. Olyan ember vagyok, akinek hatalmas igénye van a magányra, és bizony, tartottam tőle, mi lesz velünk, amikor folyamatosan tetszik-nem tetszik, egymás szájában leszünk. Aztán itt vagyunk, és az egész csak rendben van. Természetes, hogy itt van, természetes, hogy folyamatosan hallom, ahogy szöszöl, természetes, hogy egymás hóna alatt átbújva mosunk fogat, ha egyszerre kell indulnunk, ahogy az is, hogy most már majdnem minden pillanatban kettőnkben gondolkozom, Bennünk gondolkozom. Bevásárláskor, főzéskor, ha programot kell szerveznem… Azt hittem, nehéz lesz ezt megszoknom, amilyen booorzasztóan önálló és korlátokat nem tűrő, szabadlelkű lény vagyok. De szó sem volt róla, végtelenül természetes ez is. Mert összetartozunk, már évek óta, csak most talán még jobban. Összetartozunk.

Összetartozunk. De nem csak a szó emelkedett, kényelmes, meghitt értelmében.

A legtöbbeknek az esküvő utáni időszak a nászútról, a mézes hetekről szól, amikor egy kicsit még maradhatnak abban a külvilágtól elzáró buborékban, ahová csak ők, és az életük nagy fordulópontja felett érzett öröm fér be. Nálunk ez úgy alakult, hogy még a nászútra is, a leeresztésre is kicsit várnunk kell. Ő most írja a diplomamunkáját, én a munkahelyemen egy nagyon nehéz és szerencsétlen időszak miatt kétszer annyit dolgozom, mint amennyit hivatalosan kellene, mellette vizsgákra készülök és vizsgázom. Adott egy szituáció, amelyben tőlem erőmön felüli teljesítményt várnak el, és amelyben Ő kis túlzással az egész eddigi szakmai életét, minden munkáját és tanulásba fektetett energiáját kénytelen egy lapra tenni (illetve inkább százötvenre). Én reggeltől estig dolgozom. Ő reggeltől hajnalig dolgozik. Hogy vagyunk…?

Fáradtan. Stresszesen. Kimerülten. Idegesen. Mindketten. Ez a tökéletes melegágya minden házasfelek közé ékelődő tüskének és sérelemnek.

Adott a helyzet, amikor tizenkét óra munka után én kimerülten hazaesek, és még főznöm kellene, és ráadásul ott van a mosatlan a mosogatóban, pedig Ő egész nap itthon volt. És még a teregetést sem szedte be, pedig Ő egész nap itthon volt. Ideges vagyok. Feszült. Ingerült. Érzem a mozdulataimon, ahogy nekilátok mosogatni. Nem csapkodok, de érzem, hogy minden porcikám feszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudnék robbanni, és legszívesebben az arcába kiabálnám a sérelmeimet. Fáradt vagyok, nekem is tanulnom kellene, de én dolgozom is mellette, és ő itthon volt, igazán megcsinálhatta volna…

Mellém jön, de nem ölel meg, hozzám sem ér, mert ismer, mert már a vállam vonalából tudja, hogy most ne. Azért megkérdezi, megbántott-e valamivel, én pedig szeretném rázúdítani, hogy fáradt vagyok, kimerültem, és még mosogatnom, főznöm, a teregetés…

De évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy sosem akarom Rajta kitölteni a máshonnan hozott frusztrációmat, mert nem ezt érdemli. Nem lehet Ő a boxzsákom csak azért, mert Ő van kéznél. Szóval nyelek, összeszorítom a szám (már fáj az állkapcsom, annyira feszül, és tudom, valahol tudom, hogy nem letettem a kanalat, hanem lecsaptam), és csak annyit préselek ki, hogy „Most ne.” Most ne kérdezz, most ne ölelj meg, most ne akarj beszélgetni, mert csak veszekednék, mert csak rád zúdítanám mindazt, amiért nem is rád haragszom. Nem is haragszom igazán, csak fáradt vagyok és ideges.

Ő megérti, és visszamegy dolgozni. Én elmegyek lezuhanyozni, és ahogy a forró víz mossa le rólam a nap porát, úgy igyekszem lemosni vele ezeket az érzéseket, mint a mocskot, és felvenni egy tiszta lapot. Elemezni, amit érzek, és elemezni, ami valójában van.

Szerettem volna, ha elmosogat, vagy beszedi a teregetést?
Igen. Akkor miért nem kérted meg rá? Megtette volna, szó és húzódozás nélkül.

Hát mert miért nem látja meg magától, mit kellene csinálni?!
Most azt várod el, hogy gondolatolvasó legyen? Ne legyél már ennyire nő, megígérted magadnak, hogy nem leszel.

De nem csak nekem kellene vinnem ezt a háztartást!
Pontosan ezért intézte ő is a mosást és a bevásárlást is éppen tegnap, egyetlen szó vagy figyelmeztetés nélkül. És ezért cseréli ki az égőt, amikor Te még észre sem veszed, hogy kiégett, és ezért porszívózott fel, amikor Te még el se jutottál addig, hogy kellene, és szerinted a szekrénygomb, ami lejárt, magától csavarozódott vissza?

Jó, de nehéz napom volt, nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, most lehetne velem figyelmesebb!
Ahogy Ő is. És mindig figyelmes veled, mindig békén hagy, ha ezt kéred, és mindig ott van megölelni, ha erre van szükséged. És évekig kitartott, amikor a saját poklodba zártad magad, és Ő türelmes volt, és szeretett téged magad helyett is. Igen, neked is szar most. De neki is.

Ahogy felveszem a tiszta ruhát, már tisztulnak az érzések, tisztul az indulat, és marad valami csendesen morajló. Mert összetartozni azt jelenti, hogy kettőtökben gondolkoztok. Amikor két ember összeházasodik, sokan azt hiszik, onnantól megszűnnek, mint egyéni individuumok, hiszen a kettőből egy lesz. De ez nem igaz. Vagyis nem így igaz.

A két ember marad két, önálló ember, saját érzésekkel és gondolatokkal, sokszor saját álmokkal vagy célokkal. Mindössze beengedsz valaki mást is az életedbe, akivel innentől számolnod kell, mert ott van. Nem szűntél meg egyénnek lenni, csak egy csapat tagja lettél, egy – egyelőre – kétfős csapaté. A családodé. Itt nincsenek szülők, akikre kenni lehetne a felelősséget, itt nincsenek főnökök, a magatok urai vagytok – de éppen ezért rajtatok áll vagy bukik az egész. És csapatként játszani lemondás. Lemondás az önző érdekekről, lemondás a saját sérelmeim szajkózásáról, és a tudatos döntés, hogy mostantól a csapat érdekeit teszem a mérlegre. Hogy ez mit jelent ebben a kifejezett példában most?

Adott a saját sérelmem, ami jogos? Valahol az. Egész nap elvoltam, fizikailag nem tudtam volna elvégezni a házimunkát, amire ő fizikailag képes lett volna, hiszen itthon volt. Mi segítene az én lelkemen rövid távon? Ha lekiabálnám a haját, lehetőleg hisztis hárpia üzemmódban, és sértetten utasítanám el a békülési szándékkal felajánlott házimunkáját, hogy „Most már mindegy, majd én megcsinálom!” (Ehhez természetesen a fellelhető legmártírabb arc és hanghordozás dukál.)

Mit eredményezne ez a megoldás? Kicsikarnék belőle egy bocsánatkérést, igazolva látnám a sérelmemet, és dagonyázhatok kicsit az önsajnálat tengerén, amíg végül rossz szájízzel fekszünk le – Ő, mert eleve feszült, és most még bestresszeltem én is azzal a tudattal, hogy megbántott, valamit rosszul csinált; én meg mert épp nagyon sajnálom magam, és az egész világ az ellenségem, szegény, szegény én.

Ez a megoldás szolgálja az egyén érdekeit? Hosszú távon biztosan nem, mert az indulat hirtelen leadásán túl nekem sem tesz jót, de rövid távon talán.

És szolgálja a csapat érdekeit?
NEM.

Mert miről szól a csapatmunka? Arról, hogy a csapattagok egymás gyengeségeit kivédve, egymást megerősítve, mindenki a saját képességeit belerakva kihozza az egészből a lehető legjobbat. De a kulcsszó: hogy mindezt csapatként teszik. Soha, senki nem arra gondol, neki személy szerint mi lenne a jó, hanem arra, mi a jó a csapatnak.

Ebben az esetben: mi a jó a házasságunknak? Mi a jó nekünk?

Egy csapatban vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Van olyan, hogy az egyik tag jobban elfáradt, mint a másik. Van olyan, hogy nagyobb erőkkel kell valami felé fordulnia, ami miatt a többi feladatára nem jut úgy idő. És mitől jó a csapat?

Hogy a csapat másik fele ilyenkor kitámasztja, kiegészíti, alá dolgozik. Segít neki. Megvédi.

Házasnak lenni annyit jelent, mint csapatban játszani. Mint összetartozni. Az esküben azt ígértük:

„és hogy őt el nem hagyom, holtomiglan-holtáiglan, semmiféle bajában, Isten engem úgy segéljen.”

A baj egy nagyon összetett dolog. Sokszor szeretjük nagy dolgokra vizionálni, amik látványosak és hangsúlyosak. Pedig a baj legtöbbször apróságként jelentkezik, alattomos kis semmiségként, ami aztán ha elharapódzik, megmérgezhet mindent maga körül. Mondhatnám, hogy nagy bajokban, igazán nagy bajokban, tragédiák, betegségek idején „könnyű” kitartani. Akkor egyértelmű, hogy most kinek van szüksége a támogatásra, akkor mindenki más is elnézőbb, megértőbb, ott tisztábban leosztották a szerepeket. Azonban a baj – hála Istennek – ennél sokkal kisebb formákban jelentkezik a legtöbbször.

Amikor csak valami apróság a baj. Amikor a másiknak stresszesebb időszaka van. Amikor sok feladat szakad a nyakába. Amikor különösen nagy dilemmák gyötrik. Ilyenkor könnyű szem elől téveszteni, hogy ezek éppolyan megvívandó csaták – vagy hosszuktól függően háborúk –, mint egy grandiózusabb tragédia. Éppúgy erőt, kitartást, elszántságot követelnek… és főleg megértést, türelmet és védelmet a másik féltől.

Amikor az ember arra gondol, hogy a bajban ki kell tartania a párja mellett, a legtöbben úgy képzeljük, hogy az adott pillanatban, amikor a szeretett fél megrogy a ránehezedő súlyoktól, majd jövünk mi, és mintegy eposzi hős, a karjainkat kitárva vesszük át a védelem szerepét, és teljes mellszélességgel segítünk elcipelni a terheket. Mi majd erősen és fitten, kisimultan leszünk a támasz és otthon, a menedék és nyugalom a vihar közepén. (Ne röhögj, mind ezt hisszük. Mind.)

Csak az van, hogy a baj az egy olyan szararc, aki szeret akkor bekopogtatni, amikor ez rohadtul nem alkalmas. Amikor a másiknak is baja van. Amikor tele a hócipő, amikor pattanásig feszültek az indulatok, amikor csőstül jön a kis rohadék, amikor már szinte elmerültök a nagy kupac… abban. Na, és olyankor jön az ember alapvető reflexe, hogy saját magát mentse. A saját sérelmeit vegye előre, a saját érzéseire koncentráljon, a saját kényelméért küzdjön.

És itt lép életbe a házasság (vagyis szerintem már maga a párkapcsolat, mint emberi szeretetkapcsolat, de a házasság talán az élethosszig tartó eskü révén még erősebben magában hordozza ezt). Mert amikor összetartoztok, amikor a Te és Én Mi lesz, amikor két emberből egy csapat, egy család születik… akkor ott véget ér, hogy a saját hátsómat mentem. Már nem csak saját magamért felelek. Mert megszelídítettem, és innentől a felelősségem. Ő is. Saját magam is. Kettőnk.

Szóval veszek egy mély levegőt, és hozzálátok a vacsorához. Nem kell főzni, ha érzem, hogy ehhez fáradt vagyok, jó lesz a maradék. Most nem a főzéshez kell az energiám. Most az Ő harca a nagyobb falat, mert az egész szakmai élete múlik rajta. Ő nem csak ül a gép előtt egész nap, hanem dolgozik, számol, alkot és tervez, és nem csak diplomamunkát, hanem jövőt épít, a Mi jövőnket. Annyi éven át Ő tette félre értem a saját sérelmeit és kimerültségét, mert én háborúztam nagyobb ellenséggel… most én jövök. Nem kell nagy csinnadrattával vagy mártíráldozattal hadba vonulni. Elég, ha most csak lenyelem a saját sérelmemet, és türelmes vagyok, mert erre van szüksége. Ha azt akarom, hogy mosogasson el, hát majd szólok. Ha fennáll a probléma, majd amikor már lecsengett a stresszes rész, megbeszéljük. Nem magunkban kell tartani a sérelmeket, ezeket nagyon is fontos lekommunikálni – csak nem mindegy, hogyan és mikor. Nem kellenek nagy dolgok. Csak ne veszekedjek vele, ha megtehetem, hogy nem veszekszem. És láss csodát – kiabálás és sértettség helyett megmasszíroztam a vállát, és fél óra múlva már röhögtünk valamin.

Rengetegszer mondom, ha kérdeznek, hogy mi a titok… a titok a döntés. A döntés, amit minden nap többször is meghozunk. Az, hogy őt választottam, újra és újra. Hogy őt szeretem és szeretni akarom. És ez nem mindig szó szerinti szerelmi vallomás… sokkal inkább sokrétű és sok színezetű. Mert döntés volt, hogy úgy döntöttem, lenyelem a haragot, és időt kérek. Döntés volt, hogy Ő megadta, és hagyott magamban puffogni. Döntés volt, hogy lemostam az ingerültséget, és a szeretetre szavaztam. Döntés volt, hogy Ő nem feszegette, mi bajom volt, csak nyitott volt arra, hogy most szó nélkül lapozzunk. Döntések, legyenek bármilyen ruhába felöltöztetve… de döntés, hogy mindig, minden körülmények között a csapat mellett döntsünk az egyénnel szemben. Hogy mindig egymás mellett döntsünk. Egymásért. Újra és újra.

Milyen házasnak lenni? Jó. Nagyon jó. Természetes. De melós, és nem mindig egyértelműen könnyű. De ez valami olyan, amiért megéri dolgozni.

15_masolata.jpg

Mentés

1 komment

Hálaadás - Március

2017. április 20. 14:50 - Mogyee

Ha eddig bármikor azt írtam a kissé megcsúszott hálaadás bevezetőjében, hogy mert elfoglalt a hónap, nos… ez áprilisra überbrutálisan hússzor annyira igaz. Tíz nap van vissza az esküvőig, azt se tudom, hány fejem van, nem hogy azt, hol áll… De pánikra semmi ok, igazából tök jól állunk, és nem is lenne az igazi az élet, ha nem lenne benne egy kis utolsó pillanatos véghajrá. De még mielőtt teljesen elvesznék ezen a fronton, álljunk meg egy lélegzetvételnyi szünetre, és lessünk vissza a márciusra – hiszen nem kevés dologért lehetek hálás ott is. :)

Mit szerettem márciusban?

-  Elkezdődött a nagyböjt, és ekkora iszonyatos tempójú rohanásban, ami ezt a tavaszunkat jellemzi, nagyon jólesett egy kis visszatartó erő, ami minden nap kicsit visszaültetett a hátsóbbik felemre, hogy emlékezzek, milyen ünnepre készülünk áprilisra. Szeretem a nagyböjtöt, mert elcsendesít, és lehetőséget ad egy kicsit mindent újragondolni. Nagyon nagy lépés előtt állok… ez most nekem nem csak a húsvéti időszak miatt adott nagyon sokat.

- Több baráti találkozó is befért a zsúfolt időbeosztásba, és mennyire kellettek! Már többször írtam róla, hogy a felnőtt barátságok kicsit másmilyenek, mint kamaszkorunkban. Nem tudunk úgy minden nap egymás nyakán lógni, nem vagyunk olyan naprakészek, viszont cserébe minden találkozás sokkal különlegesebb, és sokkal mélyebb beszélgetéseknek ad teret. Köszönöm nektek, hogy megvártátok, amíg elő tudok mászni a barlangomból! :)

- Több állásinterjúra is ellátogattam márciusban, és szerencsére az egyikükből munka is lett – erről kicsit bővebben majd az áprilisi etapban. Amit ki szeretnék emelni, hogy összeszedtem a bátorságomat, és volt elég merszem beküldeni egy pályázatot egy olyan állásra, amit teljesen esélytelennek láttam, de Neki és édesanyámnak van igaza: ha egyszer valaha szeretnék komolyabban írással foglalkozni, azt el kell kezdeni valahol. Hát vettem egy nagy levegőt, és beküldtem a pályamunkát egy újság szerkesztőségébe (nevet direkt nem írnék, nem is fontos ebben az esetben). Legnagyobb döbbenetemre második körös interjú és próbanap kerekedett belőle. Végül megegyeztünk, hogy nem ezt a fajta munkakört kerestem, és nem ebben az időbeosztásban – egyelőre ez sajnos iskola mellé nem férne bele –, de elképesztően pozitív élményekkel távoztam, és azzal a hihetetlen érzéssel, hogy valaki olyan adott tanácsokat, aki maga is ebben a szférában mozog. Nagyon jó építő kritikákat, és egy nagyon erős önbizalom tuningot kaptam, és a megerősítést, hogy van keresnivalóm ezen a területen. Így legyen! :)

- A találkozók tekintetében igen szépen teljesített a március, még meghívók ürügyén becsusszantunk két nagyon kedves baráti családhoz egy kis babázásra. Két elképesztően tüneményes kisfiút dögönyözhettünk meg, és  emellett leírhatatlan érzés olyan párokat figyelni, akinek már az útjuk legelejétől jelen vagyunk/voltunk az életükben, és most láthattuk, hogy a kezdeti, tétova randevúzgatások családdá értek. Egy kicsit a mi történetünket is látom az övékében, és ez csak nagyon-nagyon jó és biztató érzés így az esküvő előtt. :) (Na meg persze röhöghetünk a markunkba, hogy lám, felnőttünk – kezdenek lebabázni a barátaink. :D) Ezen felül pedig egy különlegesebb családi ebéd is bejelentkezett az utolsó pillanatban, amin sógornőm kedvese mutatkozott be nekünk. Hősiesen állta a sarat, pedig nem kíméltük, és Á. úgy ragyog és nyílik ki mellette, amit mindig is reméltem… egye fene, maradhat. ;)

- Bátyám megint egy évvel öregebb lett (s bölcsebb is. talán…), így természetesen jöhetett újra a marcipántorta, ami idén is ronda lett, de esküdöztek rá, hogy finom, a közös sütés-főzés anyával, és egy éjszakába nyúló, kvízes-társasjátékozós este. Hihetetlenül nagy élmény volt a nagymamámat ennyire felszabadultan nevetni látni, ennyire együtt lenni, és közösen versengeni és röhögni mindenen. Persze, ez mostanra nem kellene, hogy meglepjen, hiszen tényleg régóta együtt vagyunk (nyilván viszonyítás kérdése, a mi rövid kis földi pályafutásunkban öt év annak számít), de nekem még mindig szívmelengető azt tapasztalni, Ő is mennyire a családom része most már – a családom szerint is. :)

-  És persze ebből a hónapból aztán végképp nem maradhat ki az esküvői etap. Rengeteg mindennel haladtunk, tényleg célegyenesbe fordultunk, és végre elmondhatjuk, hogy nagyjából minden készen áll. Ez tíz nappal az esküvő előtt azért nem árthat. :D Ezen felül az időjárásnak hála második nekifutásra ugyan, de megejtettük végül a már régebben megbeszélt jegyesfotózásunkat. Egy nagyon kedves gimnáziumi osztálytársamnak én már tizenkettedikben a lelkére kötöttem, hogy ha eljön az idő, nekem ő kell – na persze, csak mint fényképész :D –, aki szerintem hitte is, nem is… nos, eljött az idő, én pedig behajtottam rajta az ígéretét, így vele és a kedvesével négyesben vágtunk neki a tavaszi délutánnak. Elképesztően jó hangulatú fotózás kerekedett az egészből, M. nagyon közel áll a szívemhez, Sz. hihetetlenül aranyos és jó fej, így még Ő is könnyebben feloldódott… a képek pedig gyönyörűek lettek. Igaziak, lelkük van, ott vagyunk benne mi magunk, az érzéseink, az örömünk, a kötelékünk. Bárkinek tiszta szívvel és óriási bizalommal ajánljuk őket, elérhetőségért keressetek bátran! Én már nem félek, ez élesben is jól fog menni. :)

- És persze kihagyhatatlan maga a nagy betűs TAVASZ. A jellegzetes illatával, a virágba borult várossal, a pólóban megyek dolgozni idővel (ne feszegessük a jelenlegi időjárást, Sándor, József, Benedek, az irodámba!), azzal a napfénnyel, aminek lassan kezd ereje lenni, a madárcsicsergéssel, a színekkel, ahogy megtelik a város élettel, a harsanó zölddel, ami csak szimplán jólesik a szemnek… Kifejezetten hosszúra nyúlt a tél, és én nagyon szerettem a havas, jeges világot is, de borzasztó nagy örömmel üdvözöltem a tavaszt is. Gyere visszaaa!

Apróságok:

baráti ölelések; nagy beszélgetések mély dolgokról és semmiségekről; forró teák a még gyenge napfényben; meghívókat átadni; babázni; nagyokat nevetni; állásinterjún meglepően jókat beszélgetni; nagy lehetőségre összeszedni a bátorságomat; hatalmas elismerést és tapasztalatot kapni; megerősítést nyerni; munkát kapni; nagyokat sétálni; közösen autózni; családdal ebédelni; mindegyikkel :); sógornőm kedvesét megismerni; sógornőmet mellette ragyogni látni; diétás süteményt sütni; Neki a sütikkel kedvére tenni; bátyám születésnapját ünnepelni; éjszakába nyúlóan társasozni; utolsónak lenni; nagyokat kacagni; tortát sütni; bókokat bezsebelni; virágzó fák alatt sétálni; a tavasz illatát beszívni; egyre erősebb napfényben napozni; a dekorációt befejezni; a napokat visszaszámlálni; hamvazkodni; minden reggel a nagyböjti gondolatokkal ébredni; készülődni, szívben, lélekben, mindenhogyan

marcius_2.jpg

A hónap idézete:

„A helyeden vagy az írásban. Ígérd meg, hogy nem hagyod abba!”

A hónap dala:

Megint egy olyan együttes, akiktől hallgattam már korábban is ezt-azt, de valahogy nem cuppantam rájuk igazán… aztán valami bekattan, elkezdek tőlük több mindent megkeresni, és a rabjuk maradok. Mostanában nagyon élem ezeket a kicsit elvontabb hangzásvilágú, különleges szövegekkel, egyedi képi megvalósításokkal élő művészeket, a Florence + The Machine sem lóg ki ebből a sorból. Nem az az elsőre szerelembe esős típus, de többedjére engem rabul ejtettek.

Szólj hozzá!

Gyógyulni akarok #2

2017. március 24. 04:43 - Mogyee

Ha nem nézel oda, attól még ott van

Majdnem pontosan egy éve tettem közzé a sorozat első részét. Biztosan azt gondoltátok, hogy már el is felejtettem… Haha, nem én! Ez egy kényes téma, nehéz róla igazán jól beszélni, viszont annál fontosabb. Szóval úgy döntöttem, erőltetni nem lehet semmit, annak még soha nem lett jó vége, ezért jönnek a részek, amikor jönnek. Például most.

Az elmúlt két-három évemet egy meglehetősen nagy restart gombként is lehetne aposztrofálni. Már több bejegyzésben is feszegettem a dolgot, leginkább az oldal egyik legolvasottabb darabjában, a Keep Marching On sorain át. Rettenetesen intenzív éveken vagyok túl, és még mindig van mit helyre pakolnom – és mint minden valamire való író (nagy szavak, Mogyee, nagy szavak…), én is a klaviatúrámon át tudom a leginkább feldolgozni az engem ért impulzusokat, szóval arra gondoltam, nekem is jó összegzés lesz, ha a témával kapcsolatos gondolataimat egy összefogó valami alá rendezem, és talán másoknak is segíthetek ezáltal. Félreértés ne essék: nincs nálam az élet kulcsa, nincs tuti megoldásom, és nem rendelkezem semmilyen szakemberi képesítéssel a témában. Viszont harcolok, küzdök, pofára esek, felállok, átélek, gyógyulni akarok. Itt pedig arról olvashattok majd, ahogy mindezt megélem, amilyen tanulságokat leszűrök belőle. Helyenként elkerülhetetlenül lesz nagyon személyes, amitől kicsit félek. :) De nem azért kaptam az írás ajándékát, hogy megtartsam magamnak. Szóval nagy levegő, és folytatódjék a sorozat! Mert gyógyulni akarok.

Amikor az ember megbetegszik, a legtöbb esetben ugyanaz a forgatókönyv zajlik le. Elsőként észleli, hogy beteg – megérkeznek a legkülönfélébb tünetek, a test igen változatos (és olykor már-már kreatívan gusztustalan) módszerekkel jelzi, hogy bizony homokszem került a gépezetbe. Mivel a tünetek általában sokkal kevésbé szórakoztatóak, mint amennyire kellemetlenek, az ember megteszi a szükséges lépéseket, hogy mihamarabb könnyes búcsút intsenek egymásnak. Ez általában kétirányú lehetőséget kínál – orvoshoz megy, vagy beleveti magát a házipatika pálinkával és fokhagymagerezdekkel szegélyezett vadregényes ösvényeibe. Bármelyiket is válassza, elmondható, hogy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ismét egészséges legyen. Teázik, pihen, (jó esetben) beveszi a gyógyszereit, diétázik, és pár napos mellékvágány után frissen és üdén veszi fel a rohanó mókuskerék ütemét.

(Vagy nem. De erről egy egészen hangyányit később.)

Alapvetően látható, hogy ha valaki megbetegszik, teljesen elfogadott, sőt, társadalmi megítélés szerint az a normális, ha ezzel foglalkozik. Enyhíti a tüneteket, felszámolja a kiváltó okokat. (Vagy nem. Később, később!) Amikor influenzaszezonban a kolléga elprüszköli az Örömódát, mindannyian kicsit ferde pillantásokkal próbálunk diszkréten célozni, hogy az otthon melegében tágasabb lenne. Ha egy szerettünk lázasan kóvályogna a Széll Kálmán téren (minden nem a fővárosunk boldog szmog felhőjében aszalódó olvasómtól elnézést, helyi főtereket, főutcákat behelyettesíteni ér), minden bizonnyal mindannyian hazakormányoznánk némi elégedetlenkedő morgás kíséretében. Miért? Mert a beteg embernek otthon a helye, a beteg ember legyengült, és ahhoz, hogy újra erőre kapjon, gyógyulnia kell.

Legalábbis akkor, ha tényleg beteg, és nem csak mondvacsinált idegen szavakkal akar kifogásokat gyártani saját akarata gyengeségét palástolandó.

Kicsit nyersnek hangzik? Márpedig pontosan ez volt évtizedekig a legelterjedtebb vélekedés kis hazánkban a mentális és lelki problémákról, és bár manapság a szélesebb információáramlásnak, és megannyi kampánynak (na meg egy újabb divathullámnak, erről is később) köszönhetően sokkal többet tudunk az ilyen jellegű betegségekről, azért a nagyközönség számára még mindig inkább tűnik ezoterikus science-fictionnek a depresszió, mint tényleges, diagnosztizálható klinikai kórképnek. És hogy miért hozom ezt éppen most fel? Azért, mert az első lépés ahhoz, hogy az ember elismerje, hogy baj van az, hogy egyáltalán elhiggye, hogy ezek a betegségek léteznek.

mentalis.jpg
(Fordítás, balról jobbra:
Ez csak egy kitalált betegség, hogy kifogást találjanak a kölyköknek, miért nem figyelnek - Hiperaktivitás
Ami történt veled, nem is volt ennyire szörnyű - Poszttraumás Stressz Szindróma
Miért nem bírod fegyelmezni magad, és úgy viselkedni, mint egy normális ember? - Bipoláris zavar
Tedd már túl magad rajta, rengeteg embernek volt rosszabb - Depresszió)

Hazánkban a pszichológus (a pszichiáterről nem is beszélve) még a mai napig is egy igen széles rétegnek egyenlő a dilidokival, aki vagy megkergült honfitársaink kordában tartására szakosodott (ez több ponton hibás, később, mindig, mindenről később), vagy egy müzlisdoboz hátuljával megegyező értékű diplomával a világ legegyszerűbb munkájaként naphosszat a jegyzetfüzetébe firkálgat absztrakt képregényeket, amíg az akaratgyenge, picsogós páciens a kanapén fetrengve taglalja szánalmas kis élete újabb kudarcait. Nem könnyű a pszichológusok helyzete, és nem csak azért, mert a pszichológia olyan, mint a foci és a politika – azaz mindenki meg van róla győződve, hogy ért hozzá –, hanem azért is, mert mint az emberi lélek tudománya, egy igen megfoghatatlan területen próbálja bizonyítani a létjogosultságát. Hiszen mi maga az emberi lélek? Az elme egy egyszerűbb történet, arról mindenki tudja, hogy létezik (akkor is, ha vannak embertársaink, akiknél ezt nehéz elhinni), mert gondolatai mindenkinek vannak, és mert itt van nekünk a neurológia, ami a kézzel fogható kutatási területének hála (ez lenne az agyunk) egy számadatokkal, racionális, fekete-fehér tényekkel leírható szakág. A lélek azonban egészen más tészta. A léleknek nincs fizikai megtestesülése, nem kapcsolható hozzá szerv, és az emberi élet legbonyolultabb, legkuszább, legkiszámíthatatlanabb szeletkéjének ad otthont – az érzéseiknek. És habár a tudomány mai állása szerint számtalan emberi reakcióba beleszólhat valamilyen biológiai csavar (az agy legalább annyira vadregényes és feltérképezetlen terület, mint az univerzum, a hormonok meg aztán rosszabbak, mint egy csapat kiéheztetett vérmókus), azért abban talán egyességre juthatunk, hogy az érzéseink éppen attól olyanok, amilyenek, mert nem igazán lehet őket megmagyarázni.

És mitől fél az ember a legeslegjobban (közvetlenül az egy órás áramkimaradás és a zombi apokalipszis után)? Az ismeretlentől és a megmagyarázhatatlantól. Hogy miért, az megérne megint csak egy terjedelmesebb elemzést (…később?), most legyen elég annyi, hogy azért, mert amit nem tud feltérképezni és kiszámítható tényekbe önteni, ott nem tudja, mire készüljön. És amikor nem tudja, mi várhat rá, akkor fogalma sincs, ez milyen hatással lesz az életére, nem tud előre tervezni, és hirtelen az unalmas hétköznapok egyetlen nagy, biztonsági háló nélküli zuhanásba fordulnak át. Elég ijesztő, igaz?

Ha megengedtek nekem egy személyes elméletet (ha nem, akkor is megkapjátok, a saját blog hatalma), szerintem valahol ebben gyökerezik az emberek elutasító magatartása a lelki betegségek irányába. Míg például egy bipoláris zavarról, vagy a skizofrénia valamely ágáról hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy létező kórkép, hiszen orvosi tényekkel, biológiai folyamatokkal alátámasztható jelenségről van szó, addig egy depresszív vagy pánikrohamos megbetegedés esetén máris bekapcsolnak a szirénák. Hogy miért? Mert a mentális betegségek esetében kézzelfoghatóbb okokat feltételezünk. Egy hibás gén, rendellenes mutáció, egy zavar valamelyik agyi területen, szinte lényegtelen. Az a fontos, hogy műszerekkel kimutatható, számadatokban mérhető jelenségek ezek, amelyek legyenek bármennyire hátborzongatóak, nem tagadhatjuk a létezésüket, hiszen ott állnak az ambuláns lapokon feketén-fehéren (most tekintsünk el attól a rétegtől, akik megannyi kutatás és orvosi eredmény után is makacsul ellenállnak a mentális betegségek tényének). És aztán ennyi biztos és egyértelmű kapaszkodó után bedobnak minket a lélek nevű, megfoghatatlan semmibe.

Mielőtt tovább fejtegetném a kérdést, fontos arra választ találnunk, mi bajuk az embereknek magával a lélekkel. (Mármint azon túl, hogy megfoghatatlan, amit már annyiszor elmondtam, hogy aki ivós játékot tartana belőle, azért elmegyek holnap a detox elé.)

erzelmek2.jpg

Ha visszanézünk a történelem sodrásába, az elődeinknek valahogy mindig akadt fontosabb dolga a „lelkizésnél” (háborúk, mindennapi betevőért küzdés, elnyomó diktatúrák, meg ilyenek), ahol a szükségletek lekorlátozódtak a fizikai szintekre, és a lélekre nem sok idő maradt. Ennek az egyik folyománya, hogy mostanra kialakult az az alapvető tézis, hogy az érzelmek privát dolgok,  amiket nem teszünk közszemlére, mindenki szépen tartsa kordában a sajátját, és meg is vagyunk.

Baj van ezzel a hozzáállással? Nem feltétlenül, én úgy gondolom, mindenki el tudja dönteni, mennyit szeretne megosztani a nagyvilággal a benne zajló érzelmekből. Ugyanakkor az ördög a részletekben rejlik. Azáltal, hogy az érzések világát egy privát területté nyilvánítottuk, kimondatlan szabályként lebeg felettünk, hogy mindenki tudja is kezelni a sajátjait. És itt kezdődik a probléma, mert ez nincs mindig így. És amikor valami nincs rendben, azt meg kellene gyógyítani. A fizikai tüneteket gyógyszerrel, a lelki bajokat azonban máshogy nem lehet, csak ha beszélünk róla. És itt ugrik a majom elásva.

Mi bajunk a lélekkel? Hogy sebezhetővé tesz. Egy ember lehet magabiztos és szilárd erkölcseiben, véleményében, tudásában, de az érzéseiben mindig éppen olyan emberi és gyarló lesz, mint bárki más. Ugyanis bármennyire szeretnénk azt hinni, hogy tudunk az érzelmeinknek parancsolni, valójában nem. Elképzelhető, hogy ideig-óráig el tudjuk hitetni magunkkal, hogy mi vagyunk a főnökök, azonban az érzések olyanok, mint a nagy nyomású gáz. Minél kisebbre próbálod összepréselni, minél jobban igyekszel elnyomni, annál nagyobb erővel fognak visszarúgni, amikor robbannak. És hidd el, robbanni fognak. És ha robbannak, pusztítanak, olyan erővel, hogy akkor már mindenki észreveszi, hogy gond van – csak az a bibi, hogy akkor lehet, hogy már késő.

Az emberről általánosságban elmondható, hogy nem szereti a gondolatot, hogy nem mindenható. És ennél a gondolatnál már csak azt utálja jobban, ha ezt mások is látják. Alapvetően az emberek nem bíznak egymásban, pláne nem bíznak egy idegenben (aka. pszichés szakember), így nyilván nem szívesen mutatják meg a legsebezhetőbb pontjukat. Ez egy elég erőteljes struccpolitika, de mégis milliók  űzik: ha nem bolygatom, ha nem nézek felé, a probléma nem is létezik. Van bennünk egyfajta kényszeresség, hogy erősnek mutassuk magunkat egy világban, ahol a gyengébbet eltapossák. Egyszerű túlélési ösztön ez, maradj a tápláléklánc csúcsán, és rendben vagy. Azok pedig, akik megtörtek a traumáik és gondjaik elhordozhatatlan súlya alatt, a járulékos veszteség. A gyengék lemorzsolódnak, hulljon a férgese!  Pedig valójában ez sem több mint egyszerű félelem.

Minden olyan emberben, aki megtört, a lehetőséget látják. Azt, hogy ez megtörténhet. És amikor az ember megrémül, amikor ismeretlent lát, olyat, amivel nem tud megbirkózni, süni üzemmódba kapcsolva támad. Csak gyenge volt. Hiányzott az akaraterő. Ennél mások százszor rosszabbat is túlélnek, megvan mindene, mégis min picsog…

És máris ott tartunk, hogy egy létező problémából mondvacsinált legendát gyártanak, mert túlságosan, húsbavágóan rémisztő lenne komolyan megfontolni a lehetőségét, hogy bárkivel megtörténhet. Velem is. És ennek egyenes ági leszármazottja az, amikor az első tünetek jelentkezésekor homokba dugják a fejüket, hiszen ilyesmi nem létezik, ez mindössze akarat kérdése.

betegsegek.jpg
("Értem én, hogy ételmérgezésed van, meg minden, de legalább próbálkozhatnál."
"Csak kicsit máshogy kellene gondolnod a helyzetre. Jobban éreznéd magad tőle!")

Egy olyan világban élünk, ahol vannak betegségek, amikre létezik tablettás gyógyszer. Egy olyan világban élünk, ahol a mentális rendellenességeket még csak-csak elfogadják (na, nem mindenki), mert az fekete-fehér tényekkel bizonyítható (na persze, a mindig csak másvalaki mantra ide is érvényes, erről is lesz szó később). De amikor odaérünk, hogy nem az ember elméje, hanem a lelke sérült, a lelke betegedett meg, máris menekülnek, mert ezt nem lehet egyszerű pirulákkal kordában tartani. Pedig az ember test ÉS szellem ÉS lélek. A három egyenlő, és bármelyik megbetegedhet, és onnantól az ember már nem teljes egész. Mi ennek az egész hatalmas katyvasznak a lényege?

A test megbetegedhet. Az elme megbetegedhet. A lélek is megbetegedhet. Mindegyik hasonló. Vannak tünetei. Vannak előjelei. A tested, az elméd, a lelked jelez, hogy baj van. És bár a társadalom jelenleg ebből csak egynél (…másfélnél…?) tartja alapvetőnek, hogy foglalkozz a gyógyulással, mindhárom megérdemli a figyelmet, és nem annyiban, hogy „változtass a hozzáállásodon.” Mert mind a háromra létezhet gyógymód. Mindegyikből meg lehet gyógyulni, de ehhez az kell, hogy gyógyulni akarj. A gyógyuláshoz viszont az kell, hogy felismerd, hogy beteg vagy.

Betegnek lenni nem halálos ítélet, vagy negatív címke. Amikor valaki influenzás lesz, akkor sem úgy utalunk rá, hogy az „influenzás Debóra a harmadikról.” A betegség állapot. Ami sokféle, és sokféleképpen lehet vele felvenni a küzdelmet. Vannak betegségek, amik maradéktalanul meggyógyíthatóak. És vannak, amikkel meg kell tanulni együtt élni. De nincs olyan betegség, amivel nem lehet kezdeni semmit.

Ha nem fogadod el, ha elfutsz előle, ha a szőnyeg alá söpröd a problémát, azzal nem szűnik meg létezni. Sőt. Akkor egyre csak nő, és nő, amíg végül föléd nő, és leterít. De ha szembenézel vele, ha felveszed vele a harcot, vagy épp megtanulod kezelni, akkor teljes életed lehet.

Huszonkét éves vagyok, és mind fizikálisan, mind lelkileg olyan betegségem van, amiket nem lehet meggyógyítani, csak tünetmentesen együtt élni velük. Hosszú volt az út, mire eljutottam arra a pontra, hogy minderről már ilyen összefoglalóan legyek képes írni. De ma már tudom, hogy ne betegségként, hanem állapotként tekintsek rájuk. Nem tehetek úgy, mintha nem léteznének akkor sem, ha éppen tünetmentesek. Mert a részeim. Az életem részei. És vannak mélyebb pontok, amikor nehezebb velük. De ez vele jár. Mert a legfontosabb, hogy

A BETEGSÉGEM AZ ÉLETEM RÉSZE, DE NEM EZ HATÁROZ MEG ENGEM.

Vincze-Pál Annamária vagyok, huszonkét éves, inzulinrezisztens és pánikbeteg.

És polgárilag már feleség, Isten előtt még bő egy hónapig menyasszony. És római katolikus, akit a hivatása az emberekhez szólít. Az írás a terápiája, a szenvedélye és a küldetése. Aki szeret új recepteket kipróbálni, és a marcipán tortája ronda, de finom. Aki spontán dalra fakad vagy táncra perdül a nyílt utcán. Aki néha előbb beszél, mint gondolkozik. Akinek csípős a humora és bőg mindenen. És aki megtanulta elcipelni a saját keresztjét. Aki teljes életet él. Aki boldog.

Mert a betegség csak akkora részt lesz jelen az életedben, amekkorát te hagysz neki. De ha tologatod, ha nem akarsz odafigyelni rá, a fejedre nő. De ha megismered, ha megtanulod, te vagy a főnök. Az nem akaraton múlik, megbetegszel-e.

De az igen, meg akarsz-e gyógyulni.

„Nem az vagyok, ami történt velem.
Az vagyok, ami döntöttem, hogy legyek.”
(Carl Gustav Jung)

Mentés

Szólj hozzá!

Hálaadás - Február

2017. március 06. 08:15 - Mogyee

Az úgy van, hogy én mindig megpróbálom nem a hónap legvégére halasztani a hálaadásokat, aztán közbeszól az élet. Tuuudom, hogy ez ilyen nagyon mainstream kifogás, de ha egyszer nincs jobb. :D Meg persze, lehet mondani, hogy hálaadást írni biztos nem olyan sok idő. Nos… ezt rajtam kívül senki nem fogja megtudni. ;) Meg nem is fontos, ugyanis most itt van relatív időben. Elkényeztetlek titeket ezzel a sok bejegyzéssel…!

Mit szerettem februárban?

- Némi kavarással és utolsó utáni pillanatos átszervezéssel – nem is mi lennénk :D – végül megkötöttük a szerződésünket az állammal, és a törvény előtt február harmadikán házastársak lettünk. Igazából számunkra ez nem igazán jelent semmit, mindig is az egyházi esküvőt tartottuk a mérvadónak, onnantól datáljuk majd a házasságunk tényleges kezdetét, szóval ezt a kis mozzanatot csak négyesben intéztük a két tanúval, akik a testvéreink voltak. Nem kevés variálás után végül Fóton kötöttünk ki – akit tényleg érdekel, azzal szívesen megosztom, mégis miért, a többieket nem untatnám vele :D –, ahol az anyakönyvvezető minket is meglepve rendes kis szertartással készült. Az egész fényképezkedéssel együtt nem volt több tíz percnél, de ennyi pont elég is volt. Az anyakönyvvezető végtelenül kedves és segítőkész volt, innen is köszönjük a kedvünkért intézett rengeteg utolsó pillanatos megoldást. :) Az aláírását senki nem rontotta el – pedig én majdnem :D –, megmutattuk a tanúknak a lagzi helyszínét – már amennyi tejködben látszott belőle –, és bár aláírásokban már nem, de bemutatkozásoknál eddig minden alkalommal elszúrtam a nevemet. Sebaj, van egy életünk összeszokni! ;)

- Azzal a lendülettel septiben elindítottam az összes iratom ügyintézését, és azt kell mondjam, csomó kellemes meglepetés ért. Egyáltalán nem kellett sehol sem órákig várnom a soromra, majdnem mindenhol abszolút kedvesen és partnerként álltak hozzám. Voltak már nekem is negatív tapasztalataim a bürkokrácia csavaros útvesztőin, de ezúttal csupa pozitív benyomással távoztam. Meg friss, ropogós iratokkal, amikben már az új családnevem szerepel. És bevallom, van ebben valami borzongatósan jó érzés. :)

- Lassan tényleg célegyenesbe fordulunk az esküvővel – igazából már bőven ott vagyunk, csak mi ilyen ráérősen intézünk mindent :D –, elintéztük az utolsó olyan dolgokat is, amiknek már ennyivel az ominózus nap előtt meg kell lenniük, és már hónapok óta rágódtunk rajtuk. Nagyon jó érzés, hogy már tényleg csak az apróságok vannak – abból mondjuk rengeteg :D –, és még egy nagyon nagy megkönnyebbülés is befutott szó szerint a hónap utolsó napján. Sok-sok szívás után egy kicsit most visszakapunk a gondviseléstől. :) Tudom, hogy sokakat már biztos halálra idegesít az esküvőn pörgés témája, de nézzétek a jó oldalát: eséllyel ilyet itt, tőlem csak most az egyszer kaptok, amíg élek. Vagy amíg valaki nagyon fontosam meg nem házasodik. :D Addig is, two more months to go!
(Ja, és lassan már tényleg az összes meghívót kiküldtük – khm, majdnem… –, és megkezdődtek a visszajelzések. Egy, ami nagyon jóleső, hogy zömmel pozitív rábólintásokat kapunk, a másik, hogy mindenkinek nagyon tetszenek maguk a meghívócskák. És azok után, mennyi tervezésünk, ötletelésünk, munkánk van a végeredményben, ez csak nagyon-nagyon király érzés. :))

- Több nagyon kedves baráttal is megejtettük azt a találkozót, ami esetekben már hónapok óta egyeztetés alatt állomásozott. Borzasztóan jó tud lenni, amikor a rohanós hétköznapokból azért csak sikerül kiszakítani egy pár órát, hogy egy tea/kávé felett megváltsuk a világot. Na jó, ha azt nem is, de egymás világát biztosan. :) Gazdát cserélt jópár meghívó így is, és iszonyúan jólesik, hogy ennyire örülnek nekünk. Ennyire őszintén, tisztán, minden számításoktól mentesen, mert egyszerűen csak ismernek és szeretnek minket, és nem kérnek számon semmit, csak örülnek a döntésünknek. Na és persze az esküvőn túlmutatóan is borzasztóan jó volt mindenkit megölelgetni, és ott felvenni azokat a bizonyos fonalakat, ahol letettük. Köszönöm a barátságotokat! Sokszor tartottam tőle, az ilyen „felnőtt barátságok” hogy működnek a gyakorlatban… de azt kell mondjam, nincs okom panaszra. Vagy csak az én barátaim ennyire klassz fejek. ;)

- Végül pedig egy olyan szegmensről pár szó, amit nagyon tudatosan kerültem eddig a blog felületén, és részletekbe még most sem szeretnék belemenni. Lehet, hogy túlparázom az ilyen dolgokat, de most épp azt a szakaszát élem az életemnek, amikor akkor szeretek megemlíteni valamit, ha már annyira biztos, hogy meg is történt. :) De megtettem egy új út első pár lépését februárban, ami megint csak egy hosszabb folyamat eredménye. Sok mindent mérlegeltem, sok mindent átgondoltam, és rengeteget agyaltam, mielőtt meg mertem hozni ezt a döntést, de azt hiszem, jó döntés lesz. Tudom, ez így nagyon titokzatos. :D De bízom benne, hogy eljön a pillanat, amikor rendesen is írhatok róla. ;) Addig is drukkoljatok!

Apróságok:

négyesben autókázni a tejködben; asszonynevemet először leírni; bátyámat és sógornőmet megölelni; nagyon kedves anyakönyvvezetőt megismerni; Fóton együtt kicsit kalandozni; jégen csúszkálni; ügyintézésben kellemesen csalódni; új iratokat kézhez kapni; rengeteg meghívót címezni és postázni; folyamatosan nagyon kedves visszajelzéseket kapni; nagy hidegben orrig beburkolózni; egy jó teát meginni; finomakat főzni; öltönyt kutatni; nagyon olcsón megszerezni; cipőinket tánccal betörni; rég látott barátokat szívből megölelni; fontos dolgokról és apróságokról órákig beszélgetni; városban céltalanul csatangolni; ügyeket elintézni; postán idegennel összenevetni; kezdődő tavasznak örülni; tornacipőben boltba menni; az idei év első pasztell színű lakkját felkenni; madárcsicsergésre ébredni; visszaszámlálást figyelni

februar.png

A hónap idézete:

„Ne féljünk nagyot lépni, ha ez tűnik szükségesnek. Két kis ugrással nem lehet átérni a szakadékon.”
(David Lloyd George)

A hónap dala:

Régi nagy kedvenc, rengeteg dalt hallgatok tőle, mióta a szalagavatós keringőnknek hála megismertem. Valami egészen különleges rétegét képviseli ő a zenének, a dallamai, a szövegei, a képi világa mind egyfajta otthonos, biztonságosan beburkoló érzést adnak nekem. Talán azért, mert nem állunk életkorban/életszakaszban messze egymástól, de a legtöbb dalát nagyon a magaménak tudom érezni, mindezt olyan zenei köntösben, amit egyszerűen csak élmény hallgatni. És akkor az új dalai… nem tehetek róla, sokszor érzem úgy, hogy Ed Sheeran egyszerűen nem tud rosszat alkotni. :D Ez a darab pedig különösen is aktuális nekem is…

Mentés

Szólj hozzá!

Enyém, tiéd, miénk, övék...

2017. február 25. 19:36 - Mogyee

...avagy mégis kinek az esküvője?

Mostanra talán egyetlen olvasómat sem fogja meglepni a tény - lévén, hogy nem igazán rejtettem véka alá -, hogy esküvőre készülünk. Pardon, akarom mondani, készülök. Én. Egymagam. Hiszen én vagyok a Menyasszony. Igen, így, nagybetűvel. Mert Menyasszonynak lenni nem csak egy állapot, hanem egyenesen egy fensőbb rendű titulus. Egy módosult létezési sík, ahová a való világ hétköznapi gondjai nem jutnak el – ha mégis, nagy duzzogás övezi tudomásulvételük folyamatát. Egy fennkölt, rózsaszín felhőréteg székszoknyákból és bevonulózenékből, hófehér ruhák és kiegészítők oltalmában eltöltött pár hónap, amikor a Menyasszony környezete is átlényegül az esküvői tudatállapotba, és aki csak egy pillanatra is kilengene az átszellemült légkör búrája alól a valóság talaja felé, annak szembe kell néznie a Menyasszony haragjával és megvetésével - és ugye senki sem akarja magára haragítani a Menyasszonyt, amikor élete legfontosabb napjára készül? Arra a napra, amiről azóta álmodott, hogy először húzott párnahuzatot fátyolként a fejére kislánykorában, arra a napra, amiben beteljesül minden pinterestes vágyálma. A Nagy Nap, a Menyasszonyi létforma kiteljesedése, amelyben a Menyasszony nevű pokémon egy utolsó level up után feleséggé manifesztálódik (mármint a tökéletes nyitótánc majd azt követő gyertyafénykeringő után, persze). Az már csak kisbetűvel, hiszen mégsem olyan emelkedett rangjelzés ez, feleség mindenki lehet élete hátralévő részében, na de Menyasszony...! Az kivételes, ideiglenes, átmeneti állapot, jó esetben egy élet során mindössze egyszer. A Menyasszony az alfa és az omega, az oldalkocsi mellette (egyes kultúrákban vőlegénynek nevezik) afféle futottak még kategóriás kiegészítő, hiszen az ő szerepe úgyis csak annyi, hogy a nyakkendője passzoljon a kiválasztott szalvéta színéhez és textúrájához. Az esküvő tehát a Menyasszonyé, egyeduralma A bizonyos kérdéstől az esküvői képek és videók utolsó megosztásáig tart.

Na persze, az esküvő a családé is. Örömszülők, testvérek, hatodági unokatestvérek, sosem látott nagynénik nagy pillanata ez, hogy kilépjenek a vélemény kivilágított színpadára. Mert persze, véleménye az mindenkinek van, és természetesen, ha vélemény van, azt érvényesíteni is ér, hiszen mégis csak egy család vagyunk. A vélemény áthathatja az esküvő minden pillanatát, hiszen a Menyasszony és oldalkocsija még olyan fiatal, honnan is tudhatnák ők, mi kell egy igazán jó lagzihoz. Mert hát ki látott már igazi esküvőt szintetizátoros mulatós, baracklekváros linzer vagy vőfély nélkül? Igen, persze, megértik ők is, hogy a tyúkhúslevest már unja a pár (pardon, a Menyasszony, oldalkocsi csendesen egyetért, ha túl akarja élni), és persze, szerintük is remekül mutatna egy határozott zöld ruha az oltárnál, de hát azért maradjunk a realitások talaján, ezt mind így szokás. Az esküvőknek megvannak a maguk bejáratott rendjei, és hát végtére is a világot is a folytonosság tartja egyben, hát mégis mi történne, ha a buszok sem a menetrend szerinti útvonalon haladnának, hanem átvágnának a városon, mert nekik így tetszik...? Ugye hogy ugye. Jaj, és ugye a Mici néniéket meg a Lajos bácsiékat nem akarjátok kihagyni, hát meg kell őket is hívni, hát úgy illik...

Ennyi igény mellé már kellenek létesítmények is, amelyek ezeket az igényeket kiszolgálhatják, tehát egyértelmű, hogy az esküvő a szolgáltatóké is. Hohó, az övék csak igazán! Pénzt mindenért el lehetne kérni, csak megfelelő köntösbe kell öltöztetni. Ez nem biznisz, ez nem marketing, ők kéremszépen álmokat valósítanak meg! És hát mégis milyen lenne egy álomesküvő jégszobor, vonósnégyes vagy vintage ültetőkártyák nélkül? Esküvő – jó esetben – egyszer van egy életben, hát annak meg kell adni a módját, minél nagyobbat szól, annál jobb! Dekoráció, menüsorok, virágok, zene, ruhák, a lehetőségek határa a csillagos ég. A szolgáltatók pontosan ismerik a Menyasszony pokémon befogási módját, beszélik a módosult tudatállapot nyelvét. Trendek és irányzatok kódrendszerével diktálják az ütemet, hiszen végtére is, senki sem szeretne valami divatjamúlt, unalmas programot élete legszebb napján, nem igaz?

És végül, de nem utolsósorban nem hagyhatom ki a legfontosabb szereplőt... az esküvő a stresszé. Az elvárásoké, a percre pontosan beosztott forgatókönyvé, a hibátlan díszítésé, a legjobb pillanatban elkapott fényképeké, a fegyelmezett szertartásé, a mérnöki pontosságú, egyenes kocsisoré... az élére állított tökéletesség illúziójáé. Hiszen mindenki ezt hajszolja. A tökéletes, a legjobb, a legdrágább, a legszebb, a legboldogabb...

...csakhogy a fentiek alapján nekem minden eszembe jut az esküvőről, csak a boldogság nem. Amikor az esküvő szó hallatán egy féktelen ámokfutás jelenik meg az ember lelki szeme előtt véget nem érő veszekedésekkel és csillagászati összegekkel, én is rögtön megértem, miért az azonnali elutasítás az elsődleges reakció. Ilyen áron nekem sem kellene csak egy papír a kapcsolatunkról. Csakhogy a házasság nem ennyi, és az esküvő sem.

o-bridezilla-stories-facebook.jpg

Legalábbis nem ennyi kellene, hogy legyen. De azt kell, hogy mondjam, manapság egy esküvőre készülő párnak nincs könnyű dolga. Kissé szarkasztikus felvezetés után merítsünk egy nagyot az esküvői körkép mai rögvalóságából, jó étvágyat!

Teljesen természetes, hogy az eljegyzés után – akkor is, ha nincs is még belátható közelségben maga a kézfogó – a párok elkezdenek tájékozódni, és nyilván ezt az interneten kezdik. És ez talán ennek az ördögi cirkusznak a legnagyobb fegyvere. Ugyanis most már bármelyik keresőfelületet is használod, egy pár oldalnyi nézelődés után automatikusan feldobja a hasonló cikkeket és oldalakat. És magas egek, milyen oldalak vannak. Egymás sarkát taposva nyomakodnak a böngésződbe a különböző ruhaszalonok, jegygyűrűtök van már, és ugye véletlenül sem felejted el a székszoknyát…? Minél jobban belemerülsz a tájékozódásba, annál bonyolultabbnak fog tűnni az egész rendszer, annál több apróság kerül a látóteredbe. Nagyon okosan építették fel a rendszert, mert a képekkel, „vásárlói véleményekkel”, marketingszövegekkel megtámogatott oldalak mind azt a benyomást keltik benned, hogy igen, gyűrűpárna és csokiszökőkút nélkül már nincs is esküvő. És akkor ez még csak az internet varázslatos világa.

(Alpont a korosztályomnál kezdődő, pinterest nevű fenyegetés. Aki ismeri, annak nem kell bemutatnom a veszélyeit, aki nem ismeri, annak dióhéjban ez egy inspirációs képeket gyűjtő oldal, ahol mindenféle témában lehet keresgélni. Igen, esküvőben is. Abban lehet csak igazán! Tökéletes fényekkel, tökéletes stábbal beállított, mesterien megkreált képek tucatja, amely az irreális elvárások megszületésének melegágya. Tapasztalat, pinterest táblám nekem is van.)

Aztán ott vannak a kifejezetten esküvői kiállításnak nevezett, egész hétvégés szolgáltató dömpingek. Én magam egyen sem vettem részt, mert már a plakát a város másik felébe üldözött (pedig aki ismer, az tudja, hogy kifejezetten szeretem az esküvők hangulatát), viszont épp elég beszámolót és hirdetést láttam, hogy nagyjából összeálljon a fejemben, mi várja a sportcsarnokba (természetesen a nem kevés belépődíj kicsengetése után) betévedő párokat. (Egy perces néma csend az urakért.) Alapvetően egyébként az esküvő kiállítás koncepciója jó. Rengeteg szolgáltató képviselteti magát egy helyen, nagyon sok információt lehet begyűjteni, több jelöltet is összeszedhetsz egyszerűbben, mintha guglizni próbálsz, és nem egy cég komoly kedvezményeket is ajánl, amennyiben az eseményen köttetik meg a szerződés. A kezdeményezés jó, mint minden hasonló esemény (educatio, nyelvparádé, állásbörzék, stb.), azonban nem tudok elmenni a túlzás mellett. Még azzal sem lenne probléma, hogy kifejezetten a nőket célozzák meg, mert azt hiszem, igen kevés kivétellel mindenhol a gyengébbik nem képviselője fog inkább aktívan érdeklődni a terítési módszerek irányába (habár a „pasimegőrző” sarkokon még nem döntöttem el, hogy nevetek vagy elborzadok). A probléma az, hogy… na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ha megjártátok valamelyik esküvői kiállítást, akkor jöhetnek a személyes találkozók és rohangálások a szolgáltatók között. Ruhapróbák, vőfélyek és ceremóniamesterek, helyszínek, ételkóstolók végeláthatatlan sora következik. Minden tetszik és semmi sem tetszik, minden kell és minden hiányzik, és a végén ott tartotok, hogy millióegy információ között fuldokolva, a párotokkal/családotokkal veszekedve már azt se tudjátok, miért is vágtatok bele. És általában, mintegy drámai tetőpontként színre lép a rokonság, hogy mit hogyan… és megszületik az esküvő nevű őskáosz.

bridezilla.png

És ez itt a baj. A bejegyzés elején kicsit szarkasztikusan próbáltam rávilágítani, hogy manapság egy esküvőt mindenki a sajátjának érez… de ez mind nem lenne akkora baj, ha nem tartanánk ott, hogy mostanra az esküvő egy hatalmas biznisz. Egy olajozottan működő iparág, ami a leghálásabb, legkizsákmányolhatóbb lábakra építkezett: az emberek vágyaira.

Szögezzük le: a szolgáltatók nem az ördögtől vannak, fontosak, és jó, hogy léteznek. Esküvőt lebonyolítani igen komoly kihívás, teljesen természetes, hogy vannak olyan körök, amik erre specializálódtak, ez a szervező párok életét is megkönnyíti. Nyilvánvaló, hogy egy akár száz fős vendégsereget nem lehet csak úgy random benyomni egy étterem átlagos szombat esti forgalmába, ahogy az is egyértelmű, hogy hatalmas, abroncsos ruhakölteményeket sem feltétlenül praktikus a gyerekosztály és a tisztítószerek között kiállítani a Tescóban. Csakhogy a mérleg mostanra teljesen átbillent, és az esküvőnek már csak az igazi lényegére nem figyel senki.

Az esküvő biznisz, de ezért nem lehet teljes mértékben kizárólag az iparágat hibáztatni. Igen, valóban megdobja az árakat, ha csak kiejted a szádon az e betűs szót, de nagyon sok múlik rajtatok. Azon, ti hogyan álltok magához az egész eseményhez, ti mit kerestek, ti mit akartok aznap ünnepelni. Mert bár agresszíven tolja a képetekbe minden létező felület a kötelező köröket, egyes egyedül a ti döntésetek, ezekből mennyit engedtek be az elképzeléseitekbe. Ehhez pedig le kell tisztáznotok magatokban a legfontosabbat:

Mit jelent nekünk az esküvő?

(Természetesen ez a mi definíciónk, és lehet velünk egyet nem érteni, de attól még vaskalaposan kitartunk mellette. És a többes szám alatt nem engem és a többi személyiségemet kell érteni, hanem engem és Őt. A személyiségeimről még nem tud. ;))

Az esküvő egy örömünnep. Örömünnep, amin kikiáltjuk a világ felé, hogy megtaláltuk azt az embert, akivel innentől az élet nevű harcot vívni akarjuk. Hogy meghoztuk azt a döntést, hogy bár tudjuk, hogy nem lesz mindig rózsaszín és könnyű, de úgy hisszük, hogy együtt jobban fog menni. Hogy úgy döntöttünk, a másikat akarjuk, mostantól mindig. Hogy szeretjük egymást, a legmélyebb és legtisztább szeretettel, amire csak ember képes, hogy ismerjük egymást, a jót is és a rosszat is, és úgy döntöttünk, hogy ez mindig így lesz. Hogy úgy döntöttünk, innentől minden nap egymás mellett fogunk dönteni, hozzon bármit az élet. Mert a házasság egy életre szól, és amikor esküvőt szerveztek, nektek nem az esküvőre kell készülnötök, hanem a házasságra. Mert az esküvő "csak" egy esküvő. Nem világok sorsáról döntő momentum. Az esküvőn az ígéret, a döntés, az eskü az, aminek tényleges súlya van, de ennek már hónapokkal, ha nem évekkel a konkrét pillanat előtt meg kell születnie.

Az esküvő az örömünnep, amivel elkezdődik a házasság. Ünnep, ami kiemelkedik a hétköznapok közül, amire készülünk, amit tervezünk, ami fontos. Egy olyan ünnep, amit nektek kell eldöntenetek, hogyan ültök meg. Mi személy szerint úgy döntöttünk, szeretnénk ezt az örömöt megosztani a szeretteinkkel. Szeretnék együtt ünnepelni, szeretnénk, ha nem csak temetéseken találkozna a távoli rokonság. Szeretnénk, ha együtt lennénk ezen a napon azokkal, akik jó példával járhatnak előttünk a saját, hosszú évek óta tartó házasságukkal. Szeretnénk koccintani az örömre, szeretnénk enni egy jót a családdal és közeli barátokkal, szeretnénk éjszakába nyúlóan beszélgetni és táncolni, és csak felhőtlenül örülni egymásnak. Annak, hogy igent mondunk egy új életszakaszra, hogy igent mondunk a család alapjára, hogy igent mondunk magára az életre. És itt a lényeg.

hazassag.jpg

Teljesen mindegy, milyen esküvőt szeretnétek. Öten a tanúkkal és a pappal/lelkésszel/anyakönyvvezetővel elbújva? Több százan egy több napos fesztivállal? Habos-babos, hercegnős ruhában, hintóval érkezve egy kastélyba? Fehér bikiniben a tengerparton? Tornacipővel és kócos hajba font virágokkal? Élére vasalt abrosszal és kristálypoharakkal? Mindenki által közösbe bedobott házi pogácsával és kockás plédekkel? Télen vagy nyáron, erős sminkkel vagy smink nélkül, barátokkal vagy családdal, sokan vagy kevesen, meghitten vagy hangosan, mulatóssal vagy DJ-vel, templomban vagy szabad ég alatt… teljesen mindegy. Egyik esküvő sem jobb a másiknál. Egyetlen egy valami számít.

Az esküvőtök a tiétek. A ti ünnepetek. A ti házasságotok első napja. A ti döntésetek ünnepe. A ti igenetek egy életre. Tudjátok, mire bólintotok rá aznap. Ismerjétek, ki áll veletek szemben, és amikor a szemébe néztek, bizseregjen minden porcikátokban, hogy igen, Ő az. Ő, és senki más.

Mert az esküvőtök nem lesz tökéletes. Nem lesz éppen olyan, mint amilyennek a pinterest tábládon megálmodod. Nem lesz pontosan olyan árnyalatú a szalvéta, nem lesz pontosan ugyanolyan formájú a csokor, nem fog pontosan olyan szögben sütni a nap, és el fogtok csúszni a forgatókönyvvel (amennyiben terveztek). De ez mind nem számít. Nem lesz semmi sem tökéletes, mert az életben semmi sem az, és ez a legnagyobb hazugság, amit az iparág le akar nyomni a torkotokon: hogy az esküvőnek tökéletesnek kell lennie.

Nem. Semminek sem kell, és semmi sem az. Nem vagyok tökéletes én sem, Ő sem, az életünk sem. És pontosan ebben a tökéletlenségben rejlik a szépsége. Ettől emberi. Ettől a miénk. Ne próbáljatok meg olyan felépített imidzsképet varázsolni az esküvőtökre, akik nem vagytok. Akik ott lesznek, azok titeket szeretnek, a ti döntéseteknek örülnek, nektek örülnek. Nem kell elhitetni sem magatokkal, sem velük, hogy minden tökéletes, mert nem lesz az. Nem kell keresni a tökéleteset, mert azt nem fogjátok megtalálni. Mert az egész kompromisszumokról szól, és buktatókról, és leküzdendő problémákról… de a nap végén meg fogja érni, mert a tiétek. Pontosan ugyanúgy, mint maga a házasság. És éppen ettől csodálatos.

Nem leszek álszent, és nem mondom, hogy az esküvőre nem kell, vagy lehet készülni. Igen, a házasság a lényeg. De ennek az ünnepe az esküvő. Ha úgy érzitek, mutassátok meg a világnak. Ha úgy érzitek, bújjatok el vele. Csak ne felejtsétek el, miért van az egész. Értetek. A ti döntésetekért. A ti igenetekért. Nem feltétlenül ez lesz A legszebb nap az életetekben. Nem is kell annak lennie. Legyen „csak” egy szép nap, amire jó lesz emlékezni. De nem azért, mert passzolt a szalvéta és a csokor. Hanem azért, mert ott voltatok, megfogtátok egymás kezét, és igent mondtatok egy közös életre. Egymásra. És ennél szebb aznap biztos, hogy semmi nem lesz. :)

Szólj hozzá!

Hálaadás - Január

2017. február 22. 15:37 - Mogyee

Már tornacipő is elég volt, hogy kiszaladjak a boltba, a nyitott ablakon átszűrődik a madárcsicsergés, és felkentem az idei év első pasztellszínű körömlakkját. Határozottan kopogtat a tavasz, szóval azt hiszem, éppen itt az ideje megírni a januári hálaadást. Végtére is, még időben vagyok. Ez egy relatív fogalom! :D

Mit szerettem januárban?

- 22 éves lettem én, erről egy hosszabb bejegyzést hagytam már számotokra, nem is ragoznám túl. Talán csak még egy kis szentimentális ömlengés arról, hogy ez volt az utolsó olyan születésnap, amit abban a lakásban ünnepeltünk, ahol felnőttem. Igaz, már én főztem az ebédet is, a torta is a saját művem, én terítettem és pakoltam el, szóval már ebben is ott volt a „felnőttkor” hangulata… De pont ettől volt ennyire jó. Hasznos és nagyon találó dolgokat kaptam – a legnagyobb sikere ezúttal is bátyám ajándékának volt :D –, és jó volt, hogy egy fél napig csak együtt voltunk. Szeretem ezeket az ünnepeket.
(Ja, és kaptam saját gyertyákat, nem is akármilyeneket! Mindig én kaptam a maradék, félig leégett számos gyertyákat – a kisebb testvérek átka –, de most Ő meglepett két vadonatúj, saját, gyönyörűséges kettessel. Egyetemista révén nem is létezik számomra ennél jobb szám! Maximum szebb. :D)

- Még édesanyámat leptem meg karácsonyra egy közös programmal, amire január közepén került sor. A Semiramis kávépörkölő üzembe mentünk egy kóstolással egybekötött „tanfolyamra”, ami mindkettőnknek óriási pozitív csalódás volt. Több gyárban is jártam már (csokoládégyár, sajtgyár, sörgyár), és ugyanarra számítottam, amit ott kaptam – néhány szó a történelemről, az előállítás folyamatáról, egy kis körbevezetés biztonsági üveg mögött, a végén pedig az elmaradhatatlan kóstoló. Ezzel szemben a Semiramis három órás programja messze sokkal többet adott. Kis létszámú csoporttal voltunk egy igazi kávénagymester irányítása alatt, akinek mind a tudása, mint az előadásmódja lehengerlő volt, rengeteg nagyon érdekes dolgot tanultunk – többek között, hogy ezek szerint igazi kávét még életemben nem ittam :D –, mindent meg lehetett fogdosni, kóstolni, szaglászni, kérdezni, kötekedni… Sokkal inkább tűnt egy interaktív tanfolyamnak, mintsem „gyárlátogatásnak”. Nagyon pozitív élményekkel jöttünk el, én szeretettel ajánlom mindenkinek a programot, erre megleshetitek. Már kezdhetem is törni a fejem, hogy idén is hasonlóan izgi dolgot találjak. :D

- Tudom, hogy lassan minden hálaadásba bekerül, és biztosan unalmas már… de az életem meghatározó részét képezi az írás – nyilván, ha már blogolok is. :D Nekem rengeteg örömet ad, rengeteget segít feldolgozni, elengedni, megélni vagy jobban átlátni bizonyos szakaszait az életemnek. Az már csak hab a tortán, de mindenképpen nagyon jelentős hab, amikor valamilyen módon pozitív visszajelzést kapok. Hogy segített, hogy elgondolkoztatott, hogy adott valami újat. Anno, amikor megírtam a Keep Marching On bejegyzést, nagyon féltem közzétenni, és a mai napig sokszor eljátszom a gondolattal, hogy letörlöm. Mert nagyon személyes, nagyon őszinte, már-már túlságosan is… Aztán kapok nem is egy visszajelzést, hogy segített. Hogy erőt adott. Hogy köszönik. Nos… oké. Akkor marad. :)

- Tudom, hogy rengeteg embernek okozott komoly nehézségeket az idei, kifejezetten hideg tél, és nem is szeretnék úgy tenni, mintha ez nem lenne egy égetően fontos kérdés. De csendben és halkan én azért kicsit örülök, hogy évek óta először volt igazi tél. Nagy pelyhekben hulló hóval, csúszkálós járdákkal, több rétegnyi ruha alatt is didergéssel, azokkal az utánozhatatlan alkonyati fényekkel, a házak tetején fehérlő hóréteggel, a tejfehér, áthatolhatatlan köd a jeges bokrok felett, ahogy a padlófűtés olvasztja ki a lábujjaimat, vagy egy gőzölgő bögre teára kulcsolni az átfagyott kezem. Én minden évszakot szeretek, mindegyiknek a maga sajátosságait élvezem, amikor éppen tart. Én örültem ennek az igazán igazi télnek. :)

- És eleve, új év, új lehetőségek. 2016. olyan volt, amilyen. Adott is, és el is vett, rengeteget tanultam, de ideje volt már lezárni. 2017. viszont rengeteg olyasmit ígér, ami hatalmas újdonság az életemben. Izgulok. Várom. Igyekszem helytállni. De mindenek előtt igyekszem ezt az évet is pont úgy fogadni, ahogy az összes többit. Készen állok tanulni, adni, kapni, elengedni, megismerni, tapasztalni, megbotlani, felállni, lezárni, újrakezdeni, nevetni, sírni, apró csodákat keresni… Hajrá!

Apróságok:

elsején a gyönyörű, kristályos fagy mindenen; orrig beburkolózva korcsolyázni a villamosmegállóban; hatalmasat zakózni, és ezzel mindenkit megnevettetni; új diétás torta receptet kitalálni; elismeréseket begyűjteni; új gyertyákat kapni; újabb évet ünnepelni; tisztán, igazán hálásnak lenni; családdal együtt lenni; sok szép dolgot kapni; belsős poénokon nevetni; karácsonyfát még kicsit élvezni; aztán közösen lebontani; hosszú nap után a melegbe bekuckózni egy jó teával; nagyon jó könyvet olvasni; írásra folyamatos visszajelzéseket kapni; volt csoporttársnő megkeresésének örülni; anyával közös programra menni; rengeteget nevetni; sok új érdekeset tanulni; kávépörkölő gépet látni és megtapizni; nyers és frissen pörkölt kávészemet kóstolni; nagyokat beszélgetni; terveket megosztani; terveket lassan gyakorlatba átültetni; Vele hógolyózni; karácsony utáni leárazáson illatgyertyára negyedannyiért lecsapni; vizsgát sikeresen teljesíteni; az előző évet elengedni, és az újra készen állni

januar.png

A hónap idézete:

„Ha örök: örökít. És ez élni segít.”
(Szabó T. Anna)

A hónap dala:

Hangulatilag nem igazán a jeges januárt idézi, de ebben a hónapban találtam rájuk úgy igazán. Korábban is hallottam már ezt-azt tőlük, de csak most értem oda, hogy ténylegesen megtetszett, amit csinálnak. Fiatalos, friss, igazi, őszinte örömzene, némi hagyománnyal, és különleges szövegvilággal. Nekem valóak! :)

 

Mentés

Szólj hozzá!

"...a zene is csak ettől igaz, a dal csak így lesz szép."

2017. február 06. 02:48 - Mogyee

Nováky tanárnőnek

Nagyon ritkán szerkesztek utólag bejegyzést, most a legnagyobb örömmel teszem meg, ettől a perctől hivatalos:

GRATULÁLOK AZ ALKOTÓKNAK, A MINDENKI MEGNYERTE AZ OSCAR--DÍJAT A LEGJOBB RÖVIDFILM KATEGÓRIÁBAN!

Talán most már mindenki hallott róla, hogy idén is bejutott egy magyar film az Oscar jelöltek listájára. Habár szerény véleményem szerint a fő kategóriákban már régóta nem a ténylegesen nyújtott teljesítményt díjazzák, azért egy ilyen eredmény még mindig igen nagy dolognak számít. A tavalyi évben a fantasztikus Saul fiával szerepeltünk kint a díjátadón (és kérnék mindenkit, tartózkodjunk az otromba megjegyzésektől, mert a Saul fia nem csak a témája, hanem az elképesztő megvalósítása miatt hozta haza a díjat teljesen megérdemelten), idén pedig a rövidfilm kategóriában indulhatunk. Nevezetesen Deák Kristóf munkájával, a Mindenki című filmmel.

Amíg le nem szedik, itt hagyom nektek beágyazva a filmet, sipirc megnézni. Huszonöt perc mindössze, és ha valamire kiszakítotok ennyi időt a napotokból, hát most ez legyen az. Aztán gyertek vissza, mert mesélek valamit.

Ne filmkritikára számítsatok, mert nem az jön. Ez a film nem igényli az ízekre szedést, legalábbis tőlem biztosan nem. Leginkább pedig azért, mert engem most főleg nem, mint filmélmény, hanem mint egy teljesen személyes emlék szólított meg. Ennek megfelelően minden gondolatom szubjektív, nem várok egyetértést vagy egyet nem értést (habár természetesen, mint mindig, ezt most is szabad), csak szeretném megköszönni valakinek.

Talán a blog régebbi olvasói még emlékezhetnek rá, hogy tettem róla már itt-ott említést, hogy én nyolc évig énekeltem a gimnáziumom kórusában. Nyolc osztályos gimnáziumba jártam (nem csak nem tudok számolni :D), ahol ötödik és hatodik osztályban kötelező énekkar volt mindenkinek. Persze, fel lehetne hördülni, hogy minek még ezzel is terhelni szegény gyerekeket…! De amikor én voltam ekkora, még nem volt ilyen magas óraszámú oktatás, és az a heti egy plusz óra egyáltalán nem tűnt megterhelőnek. Helyette viszont volt karácsonyi koncertünk, volt rengeteg dal, amit megtanultunk, több szólamban énekeltünk, aranyosak lehettünk kívülről nézve, de semmi nagy durranás. Aztán hetedik osztálytól kezdve az énekkar is fakultatívvá vált, én pedig akkori barátnőim hatására úgy döntöttem, jelentkezek. A lehetőség mindenkinek nyitott volt, nem tartottak felvételit, hát miért is ne? Az énektanárnőt már ismertem, többen voltunk az osztályból, egy óra plusz elfoglaltság bőven belefért a délutánjaimba, hát maradtam.

És maradtam a következő évre. És az azutánira is. És folyamatosan, egészen a végzős évemig, amikor időhiány miatt muszáj volt kilépnem. De akkor már négyszemközt mentem a tanárnőhöz megbeszélni. Mert akkor már nem csak egy faktot kellett kihúzni az órarendemről, és nem csak egy tanáromhoz mentem elköszönni egy tanórától, hanem egy pedagógushoz, aki megtanított nekem valami nagyon fontosat. És nem a kottaolvasásra gondolok. (Na jó, arra is.)

Soha nem érdekelt kifejezetten a zene. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert kipróbáltam a zongorázást, a furulyázást is, és egyszer még általános iskolában be akartam én is lépni a kórusba. Akkor volt egy nagy kezdeményezés, hogy az összes zuglói általános iskolából egy kórusnyi gyerek összeállt, és így közel ezren elénekeltél a Carmina Buranát. Én is menni akartam, bár inkább csak azért, mert jó bulinak tűnt, de az akkori kórusvezető azt mondta, hogy nem elég tiszta hozzá a hangom. Nem különösebben rázott meg, annyira borzasztóan nem akartam ott lenni, hát megrántottam rá a vállam, hogy oké. Ha nem lett volna a kötelező két év énekkar, majdnem biztos vagyok benne, hogy sosem jutott volna eszembe ismét kórusba jelentkezni. De életem legjobb döntése volt, hogy mégis megtettem.

Nincs jó hallásom. Azt sem állíthatom, hogy egyáltalán nincs, de nem hallok meg félhangnyi különbségeket, önállóan sokszor csúszkálok a hangszínek között, és mivel erős, karakteres hangom van, ez ki is hallatszik akkor is, ha tömegben énekelek. Soha nem is foglalkoztatott igazán az éneklés. Persze, jártunk kisebb koromban zenés táncházakba, de az nem igazi zenei képzés, csak afféle szórakozás volt.

De itt, ahogy együtt tanultunk újabb és újabb dalokat a kórussal, elkezdtem megszeretni az élményt. Nem csak az éneklést magát, hanem a közösségi éneklést. Azt, ahogy több tucat hang egyszerre szólal meg, ahogy betöltenek egy termet, ahogy a szólamok, amik önmagukban gyakorolva esetlennek tűnnek, egymásra úszva egy elképesztő szimfóniává állnak össze. Megismertem, hogy nem baj, ha hibázom, ha megakadok, ha elcsúsztam, mert ott állnak körülöttem a többiek, akiket követve felvehetem újra a ritmust. Hogy nincs rajtam akkora nyomás, mert nem egyedül cipelek el egy szólamot, hanem többen vagyunk rá. Hogy sok kicsi hangból összeáll valami nagy egész.

Ahogy haladtak az évek, mivel egyre többet gyakoroltam, elkezdtem egyre jobb lenni. Elkezdtem meghallani a tévedéseket és csúszásokat, és ha magamtól nem is tudtam kijavítani, ha hallottam a mellettem tisztán éneklőt, fel tudtam venni újra az ütemet. És ahogy egyre több fellépésen voltunk túl, egyre bátrabb lettem. Egy idő után mertem kiereszteni a hangom, és nem riadtam meg akkor sem, ha utólag visszajelezték, hogy kihallottak a tömegből. Mert kórustagnak lenni azt jelentette, hogy egy vagyok a sok hang közül, akik együtt alkotnak valami egészet. Azt jelentette, hogy képes vagyok szinte a semmiből alkotni valamit – és ami még jobb, másokkal együtt alkotni. Nem kellett hozzá semmilyen eszköz, csak mi magunk, és máris ott volt a zene. A zene, ami elrepít, ami beszippant, ami megtölti a szívedet, ami kifejez, ami ad, amivel adhatsz.

És emellett a kórus elképesztő közösséget adott. Embereket, akiket érdekelt, amit csinálunk, akik szerették a zenét, de még inkább szerették a kórust. Igen, sokszor lóghattunk vele legálisan az iskolából, de ennyi nem lett volna elég, hogy ilyen kitartó és odaadó kórust kovácsoljon. Órákig ottmaradni próbálni, újra és újra és újra átvenni ugyanazt a fél oldalt, végigülni a többi szólam próbálkozásait, új darabokat tanulni, a régieket ismételni… De mégis ott voltunk. Nem sokan, sosem voltunk nagy kórus, szinte már inkább csak kamarakórus. De akik ott voltunk, azokat kinyitotta egymás felé a zene. A sok közösen eltöltött idő, a próbák, utazások miatt rengeteg közös sztori, belsős poénok. Jártunk együtt külföldön és a szomszéd kerületben, utaztunk együtt tíz percet a tömött metrón és huszonnyolc órát a buszon zötykölődve. Léptünk ki úgy az iskola elé, hogy nem akartuk felvállalni a cikinek vélt darabot, és álltuk büszkén a befogadó templom tapsviharát Dániában. Nem csak egy szakkör voltunk, hanem egy közösség. Olyan emberekhez kötődtem tisztán és szorosan, akikkel valószínűleg sosem álltunk volna szóba e nélkül. Azért, mert a zene ad, de megköveteli, hogy te magad is adj. Időt, energiát, érzést, akaratot, a lelkedet. Sok hangból gyakorlással lesz egész, de szimfónia igazán csak akkor, ha rá is érzel a másikra. És ha nyitsz a zene felé, automatikusan nyitsz vele afelé is, akivel mindezt együtt átéled.

Sosem voltunk „versenyképes” kórus. Sosem jártunk országos vagy világversenyekre. A kórustalálkozókon általában megmosolyogtak bennünket – egy ekkora iskolának ilyen kis szerény kórus… De mi akkor is kiálltunk, és figyeltük, ahogy Nováky Andrea tanárnő felénk fordul, a közönségnek háttal, és cinkosan kacsint, és a száját mosolyra húzza, mutatva, hogy mosolyogjunk mi is…

Mert ez volt az egésznek a titka. Nem voltunk versenyistálló. Nem voltunk zenei tagozatos iskola. Nem voltak nagyratörő célok. Nem akartunk a legjobbak lenni. De ami még fontosabb: Nováky tanárnő nem várta el, hogy ezek legyünk. Nem várt tökéleteset, nem várt hibátlant. Nem beprogramozott hangszereket látott bennünk, hanem gyerekeket, tinédzsereket, embereket, lélekkel és szívvel. Nem csak hangok voltunk neki, akiket használt, hogy taktusra pontosan felépítse a darabot, hanem diákok, kórustagok, akiknek tudta a nevét, tudta, mi újság velünk. Amikor az egyik találkozón beteg lettem, bejött hozzám beszélgetni, hogy ne legyek egyedül. Amikor utaztunk a buszon Dániába, esti mesét olvasott nekünk, és hagyta, hogy azt énekeljünk, amit akarunk. Hagyott minket hülyéskedni, viccelődni, benne volt a belsős poénjainkban, mesélt nekünk, az életéről, a tapasztalatairól, beszélt fontos és kevésbé fontos dolgokról. De mindenekelőtt pedagógus volt, aki a zenét használta, hogy kinyissa a diákjait egymás, és kicsit a világ felé.

Sosem beszéltünk erről, de biztos vagyok benne, hogy ő kihallotta, hogy nem tökéletesen tiszta a hangom. És mégis biztatott, felém intett, és azt mondta, eresszem ki. Egyszer még szólót is adott. Úgy reszketett a kezem, hogy majdnem elejtettem a kottát, de csak mosolygott. És tényleg megcsináltam. Nem tudom, hogy mit látott bennem. Hogy szükségem van arra, hogy tartozzak ide? Hogy egy olyan korszakban adott nekem magabiztosságot, amikor erre nagyon szükségem volt? Vagy karakteres közösségi ember voltam, akire számíthatott a szervezésben…? Azt hiszem, egy kicsit mindegyiket. De nem is ez a fontos, hogy pontosan mit. A lényeg, hogy látta.

Félre értés ne essék, kifejezetten minőségi darabokat énekeltünk, minőségi színvonalon. De tényleg nem voltunk versenyre képezve… és ez sokkal jobb így. Mert van a világon számtalan olyan kórus, akik hivatásszerűen űzik ezt, akiknek a versenyzés, a megmérettetés is cél, és ez teljesen rendben van. De mi csak egy csapat lelkes gyerek és kamasz voltunk, volt, aki komolyabb zenei háttérrel, volt, aki semmivel. De egyszerűen csak szerettünk énekelni, szerettünk együtt énekelni, és Nováky tanárnő hagyta ezt. Úgy fejlesztett folyamatosan, hogy sosem kért túl sokat, sosem várt el túl sokat. Dolgoztunk keményen, de mindig csak úgy, hogy ne felejtsük el a legfontosabbat. A legeslegfontosabbat, amit tőle tanultam, amit a születésnapi bejegyzésben is megírtam már.

Nem kell a legjobbnak lenned. Ha valami ad, ha valami örömet ad, akkor csináld.

Köszönöm, Nováky Andrea tanárnő ezeket az éveket, az élményeket, a leckéket, a beszélgetéseket, a hitet, a biztatást, az örömet, a zenét. De a leginkább köszönöm azt a mosolyt, ami azt hiszem, most már egész életemre elkísér.

Ahogy a Tanárnő áll, háttal a közönségnek, mert nem velük foglalkozik, nem ők a lényeg. Ahogy ránk néz, csillan a kacsintás, és mosolyog, és mutatja, hogy mosolyogj, mert csak akkor van értelme, csak akkor csináld, csak úgy, hogy élvezed. Hogy igazán, szívvel-lélekkel élvezed.

Köszönöm, Tanárnő! Úgy lesz.

korus.jpg

Mentés

Szólj hozzá!

Hálaadás - December

2017. január 22. 19:56 - Mogyee

Az úgy volt, hogy vizsgaidőszak. Igen, igen, minden egyetemista ultimate joker kifogása az elhavazott januárra, de mit tehetnék, ha egyszer igaz. :D De most, hogy már a végét tapossuk, mielőtt még végleg elköszönnék a karácsonyfánktól (igen, még áll :D), még egyszer megidézem azt az igazi, sütemény illatú és remegő gyertyalángú decembert. Mert szép volt, de még mennyire szép!
(És mert képtelen voltam választani, kivételesen egy nagyon képes hálaadást kaptok. De annyi jó kép született!)

Mit szerettem decemberben?

- Rögvest a hónap legelején ünnepeltük anyósom kerek születésnapját, ennek megfelelően kicsit nagyobb számban gyűltünk össze megköszönteni. Megtisztelt a bizalmával, hogy én készíthettem a tortáját (diétásan!), valamint az ajándékát is közösen ötlöttük ki, ami egy nagyon személyes, nagyon igazi apróság lett végül. Egészen különleges kapcsolatom van vele, nagyon kicsi gyerekkorom óta ismer (az óvónénim volt :)), és a közösségnek hála végigkísérte az életemet, időnként, mint egy pótanya, időnként, mint egy idősebb nővér, időnként, mint vezetőtárs. Nagyon őszinte és tiszta szeretetet kapok tőle, én pedig igyekszem azzal meghálálni, hogy jó társa leszek annak a férfinek, akit felnevelt. :)

- Idén sem maradhatott el az adventi vásár, habár nagyon sokáig úgy tűnt, nélkülöznöm kell… de végül Judit nem hagyott magamra, kirángatott, és bár szanaszéjjel fagytunk, hihetetlenül jó pár órát töltöttünk el a színes-szagos belvárosban. Egyrészt az ünnepi fények, illatok, a hangok, az az utánozhatatlan légkör és hangulat, ami nekem egyszerűen hozzátartozik a készülődéshez. De sokkal inkább azok a mély és igazi beszélgetések, a tény, amire kacagva csodálkozunk rá, hogy Judittal már tizenkét (!!!) éve barátok vagyunk, egymást nevelgettük fel a kamaszkor kacskaringós ösvényein, hol egymáshoz közelebb, hol kicsit távolabb, de végül mindig-mindig visszatalálva, hogy aztán most, mint fiatal felnőttek is ugyanazt a támaszt és megértést találjuk a másikban. Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon tényleg vannak-e életre szóló barátságok… de talán nem kell megválaszolnom ezt a kérdést. Még nem. Most még csak hálásnak lennem, hogy egy ennyire különleges ember megtisztel a szeretetével. :)

december4.png

- Nagyon csöpögős lesz ez a hálaadás, de mit vártok a decembertől?! :D Az advent számomra nem csak a várakozás, de kicsit az elcsendesülés ideje is. A római katolikus egyházban minden hétnek megvan a maga „feladata”, de ezeken felül én szeretem mindig kicsit még jobban végiggondolni és kikeresni azokat, akikért/amikért hálás vagyok az életemben. Az elmúlt néhány év nem volt könnyű periódusa ennek a földi kalandnak, ezért különösen fontosnak tartom, hogy lássam, hogy mennyi mindenért adhatok hálát akkor is, ha kicsit sűrűbbnek tűnnek az árnyékok. Rengeteg személyes és még annál is személyesebb dolog van, amit itt a blog kereteiben nem feltétlenül osztanék meg… de egy valamit mégis. Pontosabban valakit. Reni az életembe két évvel ezelőtt nyáron toppant be, és ő volt az első olyan ember, akit az internetnek hála ismertem meg (annál is inkább az írásnak és a fandomoknak. Rajongani ésszel, ugye!). Nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk, és most már két és fél éve alig van olyan nap, amikor nem beszélünk. És ezek lehetnek az üres fecsegésektől kezdve a hülyéskedéseken át a komoly, igazi témákig bármik. Bár Renivel talán összesen ötször találkoztunk, de úgy ismer, ahogy kevesen, olyan bizalmam van felé, ahogy kevesek felé, és olyan természetességgel van jelen és támogat az életem egy olyan szegletében, ami egyre fontosabbá és fontosabbá válik. Neki köszönhetem, hogy a saját terápiám regénye halad és szeretik. Sokszor érzem természetesnek, hogy van, pedig nem az, hanem ajándék. Reni, köszönöm! Szeretlek. :)

- Ha karácsony, akkor brutál mennyiségű sütemény, azon belül is mézeskalács manufaktúra. De tényleg, összesen pontosan tíz óra munkám van az idei adag mézesekben (no, persze, azért három napra lebontva), a többi sütiről nem is beszélve, és egy jó kis vírusnak hála én nem is tudtam belőlük enni Szenteste (természetesen :D), de minden egyes másodpercét élveztem. Nem csak azért, mert nekem a sütés egy ténylegesen kikapcsoló elfoglaltság, de az öröm az arcokon, amikor megkapták a kis névre szóló méziket, ahogy dicsérték a tiramisut (diétás!!!), az minden egyes átmelózott percet megért. Különösen szeretem a rohanós pillanatokban azokat a dolgokat, amik a kezemet lefoglalják, de a gondolataimat nem, így van lehetőségem kicsit lélekben is megérkezni a fa alá. Idén nem lett mézeskalácsház, lett viszont olyan béke és letisztult öröm a szívemben, ahogyan már rég ültem a jászol elé. Köszönöm.

december3.png

- Ez a karácsony több szempontból is különleges volt. Ez volt az első karácsony, amit a Papa nélkül töltöttünk, és az utolsó Szenteste, amin hárman voltunk, hiszen idén már ketten leszünk egy család Vele, akik külön ünneplünk. Talán éppen ezért, talán csak úgy, de nagyon békés, nagyon igazi Szentesténk volt, valahogy nagyon együtt voltunk mi hárman. Mondanom sem kell, hogy nem egyszer bőgtem el magam, és bőgök most is, ahogy ezt írom. :D Tiszta szívemből várom, hogy Vele legyünk egy család, de mégis van bennem valami nehéz érzés elszakadni ettől a körtől. És nem is annyira a gyerek szereptől, inkább leginkább a bátyámtól, aki születésem óta annyira természetesen az életem része, hogy néha elfelejtem, valójában mennyire nem természetes, hogy van nekem. Tőle kaptam az idei karácsony legszebb, legigazibb ajándékát, és én csak remélem, hogy az a különlegesen erős kötelék, amit az évek alatt felépítettünk, nem gyengül majd a fizikai távolságtól. Én rajta leszek! :)
És az első karácsony a Papa nélkül. Tartottam tőle, milyen lesz… de nem kellett. Legyen elég annyi, hogy a nagycsaládi képen eggyel kevesebb ember volt ott… és kettővel több gyerkőc. :) Hazafelé pedig még beugrottunk meglesni a Cegléd és Nyársapát között tanyázó, brutálisan kivilágított házat. De tényleg. Erre nem létezik más szó. Brutális. :D

december2.png

-  És még egy szempontból volt különleges a karácsony, és a két ünnep közötti időszak. Elkészültünk a meghívóinkkal. Nem kevés munkaóra, tervezés, alakítás, kompromisszum van benne, de végül nagyon a miénk lett, nagyon olyan, ami illik hozzánk, és tényleg van abban valami nagyon klassz érzés, hogy teljesen mi csináltuk, a legelső mozzanattól a legutolsóig. Na és persze csak nem bírtuk ki, egy kis apróságot is gyártottunk még mellé a családoknak. Szóval meghívókkal turnéztunk, szerteszét az országban. Mindenkinek nagyon tetszett a megvalósítás, mindenhol nagyon kedvesen és végtelen szeretettel fogadtak minket, mi pedig élveztük, hogy a hosszú autóutakon csak kicsit kettesben lehetünk. Ahogy pedig eltöltöttünk egy kis időt a kisgyerekes családoknál, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én nem az esküvőt várom. Én EZT várom, amit látok. Nem azt az egy napot. Ezt az egész életet. :)

Apróságok:

anyósom ajándékát kitalálni; őt felköszönteni; meghatott ölelését fogadni; Judittal együtt lenni; minden random emberrel szóbaállni; percekig röhögni aztán igazán beszélgetni; forró teát szürcsölni; adventi fények, illatok, színek, hangok; illatgyertyát gyújtani; sötét templomban felgyúló fények; hideg ellen sapkát húzni; karácsonyfával kötelezően szelfizni; kedves kalauzzal találkozni; Renivel „plázázni”; órákig beszélgetni; betalált ajándékot adni; ajándékok után kajtatni; csomagolni órákig; karácsonyi zenéket végtelenítve hallgatni; mézeskalácsokat nagyüzemben gyártani; bátyámmal rögtönzött kvízt játszani; meghívókat gyártani; meghívókat elsőre rosszul nyomtatni :D; Vele csomagolópapírokkal kardozni; süteményeket gyártani; diétás sütit is találni; takarítani kívül is, belül is; elcsendesedni, tényleg elmélyedni; karácsonyfát közösen díszíteni; Szenteste ESETT A HÓ; elolvadt rögtön, de esett; Szenteste társasozni; könnyekig meghatódni; hosszan, igazán ölelni; éjféli misén a tömjénfüst illata; rokonok napokig; kiöltözni; ebédeken nagyokat nevetni; végtelen sztorizások szürkületig; hosszú autóutak Vele; a gyerekek nevetése; fényképezkedni; giccses karácsonyházban mászkálni; nagymamámnak örömet okozni; meghívókat átadni; egy lehetséges jövő képét figyelni; minden nehézséggel együtt borzasztóan, teljes szívvel, igazán hálát adni

december.png

A hónap idézete ezúttal a bátyám ajándékából:

„Ti vagytok a családi élet jövője. Ti vagytok az örömteli szeretet jövője. Rajtatok áll, hogy valami csodaszépet hoztok-e létre az életetekben Isten számára…”
(Kalkuttai Szent Teréz Anya)

A hónap dala:

Jól van, jól van, nem karácsonyi, és nem lövöm el megint a Ghymes Újesztendőjét, legyen! :D Viszont egy kis téli hangulatú dal azt hiszem, még bőven elfér ezekben a januári mínuszokban. :)

Szólj hozzá!

A 22-es csapdája

2017. január 06. 16:28 - Mogyee

Január hatodika jeles nap. Vízkereszt néven a napkeleti bölcsek látogatására emlékszünk, akik királynak kijáró ajándékokkal tisztelték meg azt, aki mindent odaadott értünk, emberekért. Értünk, akik gyarlók vagyunk, elbukunk, kétkedünk, átkozódunk, keresünk, hitetlenkedünk, gyűlölünk, elveszünk, ártunk, rombolunk, pusztítunk. Értünk, akik csodálatosak vagyunk, emelkedünk, biztos pontra lelünk, dicsőítünk, találunk, hiszünk, szeretünk, adunk, gyógyítunk, építünk, alkotunk. Értünk, akik egyszerűek vagyunk és végtelenül bonyolultak, egyformák és különbözőek. Értünk, akik kézzel fogható semmiségekkel igyekeztünk leróni tiszteletünket a legnagyobb ajándékért cserébe.

Január hatodika jeles nap… legalábbis nekem mindenképpen. Mert 1995. hideg január estéjén ezen a napon szívtam tele a tüdőmet először a világ oxigénjével. Bár az életem az én hitem szerint már a fogantatásom pillanatában megindult, én úgy venném, az igazi kihívás és kaland aznap este vette kezdetét. Január hatodikán Krisztus megkapta a bölcsek ajándékát. Január hatodikán Mogyee megkapta a világ legnagyobb ajándékát. Az életet.

Huszonkét év telt el. Valamivel több, mint két évtized. Nem kerek szám, még csak nem is egy negyed évszázad, hogy különösebben kiemelhetném… de ez az utolsó születésnapom, amikor még teljesen egyedülállóan az én életemről beszélhetek. Áprilisban Isten előtt is megkezdjük a közös utunkat Vele, és bár az én egyéni utam nem ér véget (sőt), mégis onnantól minden eddiginél jobban szorítom az Ő kezét, az Ő útjával együtt fejlődöm és kacskaringózom az élet nevű játékban. Persze, együtt tesszük ezt már majd’ öt éve, de a házasság más. Eddigi életem legnagyobb döntése, egy új fejezet. Eszerint pedig azt hiszem, a huszonkettedik, utolsó hajadonon betöltött évem megfelelő alkalom, hogy kicsit összegezzek, kicsit talán lezárjak.

Huszonkét év telt el. Huszonkét dolog szerepeljen itt hát, amiket ezalatt tanultam. Huszonkét pont, ami a saját magam által összekuporgatott hozományom. Huszonkét tanulság, talán triviálisak, talán elvontak, talán vitathatóak. De az enyémek. És mindegyikük épített, lépésről lépésre azzá az emberré, aki kész belépni az előtte álló új szakaszba. Huszonkét évnyi bukás, emelkedés, pofon, ölelés, keresés, találás, sírás, nevetés, szorítás, elengedés… huszonkét évnyi hála. Huszonkét évnyi élet. Előre a többiért!

#1 Megtanultam beszélni, ha hihetünk az anekdotáknak, előbb is, mint járni. Tegye fel a kezét, aki meglepődött. ;) Megnyílt előttem a szavak világa, az az elképesztően széles és hihetetlenül tág univerzum, ami a legnagyobb erősségem. Megtanultam, hogy a szavakkal lehet teremteni és pusztítani, gyilkolni és gyógyítani. Megtanultam, mikor kell hangosan kiállnom, és mikor kell hallgatnom. Megtanultam, hogy a szavak fegyverek és mentőövek. És a döntés az enyém, hogyan használom őket.

#2 Megtanultam járni. Lassan és rohanva, lépésekben és szökellve, megállni és újra elindulni. Megtanultam elesni és felállni, és hátranézés nélkül előre haladni az úton, amin haladnom kell. Egyedül vagy másokkal, pihenve vagy fáradhatatlanul, de mindig előre és előre. Mert az élet halad, és én vele haladok.

#3 Megtanultam, hogy a testvér olyan kötelék, amilyet sehol máshol nem találsz. Megtanultam, hogy legyünk bármennyire különbözőek, mégis hasonlítunk. Megtanultam, hogy bár magától értetődőnek vettem, hogy jelen van az életemben, ez egyáltalán nem az. Megtanultam, hogy ő az egyik legértékesebb dolog az életemben. Szeretlek!

#4 Megtanultam, hogy kirekesztettnek lenni fáj. De megtanultam azt is, hogy nem én voltam az egyetlen példa, és mások szavainak csak annyi hatása lesz az életemre, amennyit én tulajdonítok nekik. Megtanultam, hogy ha áldozat szerepbe sajnáltatom magam, azzá is válok, de le is vethetem a címkét.

#5 Megtanultam írni. Először csak szó szerint, aztán átvitt értelemben. Megtanultam írni betűket, szavakat és mondatokat, aztán írni érzéseket, történeteket, igazat és léha semmiséget. Az írás nekem önkifejezés, alkotás, szabadság, menedék, terápia és hivatás. És megtanultam, hogy képes vagyok adni vele, ezért megtanultam, hogy ne féljek megmutatni.

#6 Megtanultam, hogy nem feltétlenül kell jónak lennem valamiben ahhoz, hogy élvezzem. Ér elrontani egy festményt, eltéveszteni a ritmust táncolás közben, hamisan énekelni az alsó szólamot. Megtanultam, hogy ezek kifogások, nem ellenérvek. Megtanultam, hogy ha boldoggá tesz, ha ad valamit, akkor nem számít, mennyire értek hozzá. Ugyanakkor megtanultam, hogy viszont amihez ajándékom van, azt azért kaptam, hogy használjam. Megtanultam, hogy szégyellősen dugdosni az erősségeimet nem szerénység, hanem pazarlás. Megtanultam, hogy azért adott nekem képességeket, hogy én is adjak velük.

#7  Megtanultam, hogy minden éremnek két oldala van. Megtanultam, hogy első felindulásból soha se ítélkezzek, és megtanultam, hogy sose hozzak döntést, amíg nem látom át az összes nézőpontot. Megtanultam, hogy a maga szemszögéből mindenkinek igaza van, ezért senki perspektíváját sem hagyhatom ki a teljes képből. Majd megtanultam, hogy ítélkezés helyett figyeljek, kérdezzek, megértsek és átéljek. Megtanultam, hogy minden vélemény számít – az enyém is, de a másiké is.

#8 Megtanultam, hogy a megbocsátás az egyik legerősebb dolog – feloldozza mindkét felet. Megtanultam, hogy jár a második, harmadik, sokadik esély, amíg igyekezet és törekvés van, mert az ember nem tökéletes, nem fog rögvest fejlődni az első bukásából. Megtanultam, hogy a megbocsátás nem kikényszeríthető, de megtanultam azt is, hogy a harag mindenkit mérgez. Megtanultam, hogy a hibák mindig is az életem részei lesznek. De megtanultam tanulni belőlük, és megtanultam a hibákat annak kezelni, amik. Nem tragédiák, nem katasztrófák. Hibák. És megvan a maguk helye és oka az utamon.

#9 Megtanultam, hogy keresni, kételkedni, haragudni nem hiba, és nem kell elfojtanom. Megtanultam, hogy minden érzelmet akkor és ott kell megélnem, amikor éppen történik, nem eltolni vagy elnyomni. Megtanultam, hogy teljesen normális, ahogy másokhoz viszonyítva próbálom definiálni magam, aztán megtanultam, hogy nincs rá szükségem, mert mindenki egyedi. Megtanultam, hogy aki igazán szeretni akar, az nem egy ideált lát bennem, de megtanultam, hogy én se próbáljak mást vetíteni magamról, mint aki vagyok. Megtanultam, hogy nem kell simulnom senki ízléséhez, mert a szeretet nem itt kezdődik.

#10 Megtanultam, hogy nem számít mások véleménye, aztán megtanultam, hogy de akad, akié mégis. Megtanultam, hogy mi alapján válasszam meg a tanácsokat, és megtanultam, hogy sajnos én a javaslatokból nem tanulok. :D Megtanultam, hogy nekem a saját bőrömön kell tapasztalnom, de megtanultam azt is, hogy nem kell mindig fejjel rohannom a falnak. Megtanultam, hogy mások meglátásai értékesek lehetnek, de megtanultam, hogy a döntéseket csak én hozhatom meg, senkire sem háríthatom át. Megtanultam, hogy a döntéseknek következményei vannak, és megtanultam, hogy ezekért én felelek, és senki más.

#11 Megtanultam, hogy az életben csak a változás állandó – aztán megtanultam, hogy ez nem baj. Megtanultam, hogy a változás nem pusztít, hanem átépít, hogy tovább léphessek előre. Megtanultam, hogy minden ponton okkal időzöm akkor és annyit az életem utacskáján, és ha eljön az ideje, képessé kell válnom folyamatos visszatekintgetés nélkül továbblépni. Megtanultam, hogy változni nem ijesztő, hanem természetes és izgalmas.

#12 Megtanultam, hogy nem azért vagyok bátor, mert nem félek, és pláne nem azért vagyok bátor, mert tettetem, hogy nem félek. :D Megtanultam, hogy nem az az erős, aki nem esik el vagy törik meg, és hogy a könnyek nem a gyengeség jelei. Félni, sírni, elesni nem szánni való vagy gyámoltalan. Ezek csupán annak a jelei, hogy élek. Megtanultam, hogy éppen az tesz bátorrá és erőssé, hogy félek, és sírok, és elesek, de mégis megyek tovább.

#13 Megtanultam, hogy a legtöbb ember maszkot visel, aztán megtanultam, hogy ez szükséges az élethez. Megtanultam, hogy kellenek a falak és álarcok, amivel védem magam. Aztán megtanultam, hogy ezek nem áthatolhatatlan pajzsok, hanem lehetőségek. Megtanultam, hogy a maszkokkal képes vagyok mindig azt nyújtani, amire annak szüksége van, akihez odafordulok. Megtanultam, hogy a maszkokkal nem elzárom magam az emberektől, hanem adni tudok vele. És megtanultam, hogy a maszknak csak akkor van értelme, ha én nem fulladok meg és veszek el mögötte… és ha van az az ember, aki előtt nincs szükségem rá.

#14 Megtanultam, hogy a világ sokkal tágasabb, mint hittem, és nem mindig csak a csillogó, mesés értelemben. Megtanultam, hogy van az árnyékok mögött is egy világ, ahogy megtanultam, hogy a látszólagos fényűzés is rohadhat belülről. Megtanultam, hogy ezek a világok nagyon különbözőek, de mindnek megvannak a maguk nehézségei. És megtanultam, hogy nekem nem kell választanom, ugyanúgy odafordulhatok mindegyik világhoz. Mert a nap végén mindenütt csak emberek vannak.

#15 Megtanultam, hogy magammal törődni nem önzés, hanem létszükséglet. Megtanultam, hogy önmagamat kell először szeretnem ahhoz, hogy adni tudjak. Megtanultam, hogy a korlátaim okkal vannak, és hogy az én szükségleteim éppen ugyanúgy figyelmet igényelnek, mint azoké, akikkel foglalkozni akarok.

#16 Megtanultam, hogy az életben vannak dolgok, amikért, vagy amik ellen foggal-körömmel harcolnom kell. Aztán megtanultam, hogy nem mindent kell harcként felfognom. Megtanultam, hogy ha ellenség helyett állapotként tekintek rá, akkor nem legyőznöm kell, hanem együtt élni vele, és uralni. Megtanultam különbséget tenni a megvívandó csaták, és a helyzetek között, amiket csak elfogadnom kell. Ugyanakkor megtanultam, hogy sokkal többre lehetek képes, mint valaha hittem volna, ha elég keményen küzdök. Megtanultam, hogy vannak dolgok, amik megérik a harcot, és vannak, amik nem.

#17 Megtanultam, hogy az emberi kapcsolatoknak három titka van: egymást jól szeretni, kommunikálni, és egy irányba nézni. Megtanultam, hogy minden ember más nyelvet beszél, és nekem meg kell fejtenem, hogyan szeressem őket úgy, hogy az nekik jó legyen. Megtanultam, hogy minden ember másmilyen szeretetet igényel, és nem biztos, hogy ami nekem jó, az a másiknak is jó lesz. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy jól szeressek, kommunikálnom kell velük. Megtanultam, hogy a sérelmeket nem cipelni, hanem tisztázni kell, és megtanultam, hogy a falak szavakkal, gesztusokkal dönthetőek le. Megtanultam, hogy nem kell egyetértenünk mindenben, de szükséges, hogy ugyanabba az irányba tekintsünk.

#18 Megtanultam, hogy ahogy változni is állandó, úgy elengedni is. Megtanultam, hogy minden pontosan annyi ideig van jelen az életünkben szabadon, amíg annak feladata van. Megtanultam, hogy ha valami véget ért, azt el kell engednem. Emberi kapcsolatot, szituációkat, emlékeket, életszakaszokat, hibákat. Megtanultam, hogy ha időben elengedem, nem fájdalmas szakadás lesz, hanem nyitott búcsú. Megtanultam, hogy amikor elengedek, akkor nem veszítek, ellenkezőleg. Megtanultam, hogy minden, amit elengedtem, abból arra emlékezzek, amiben épített. Megtanultam, hogy az élet attól csodálatos, hogy semmi sem állandó benne, hanem minden múló percet kiváltság megélni.

#19 Megtanultam, hogy a mentális és pszichés betegségek létező valóság, amiről borzasztóan hibás kép él az emberek tudatában. Megtanultam, hogy ezek éppen olyanok, mint a fizikai betegségek. Tünetekkel járnak, legyengítik az embert, de éppen úgy létezik rájuk gyógymód és segítség. Megtanultam, hogy betegnek lenni nem negatív címke, hanem állapot. Megtanultam, hogy a gyógyulás lehetséges. És megtanultam, hogy az embereknek erről a témáról még nagyon sokat kell tanulniuk.

#20 Megtanultam, hogy minden szerep mögött ember rejtőzik. Megtanultam, hogy legyen bár tanár, pap, banki ügyintéző, szülő, a feladat mögött elsősorban ő is csak egy ember. És minden ember egyedi és megismételhetetlen csoda, tele félelmekkel, álmokkal, nehézségekkel és örömökkel. Megtanultam, hogy az emberek éppen attól emberek, hogy tökéletlenek. Megtanultam, hogy bármilyen nehéz néha, a szerep mögött is mindig keressem az embert.

#21 Megtanultam, hogy az élet gyönyörű, de csak annak, aki figyel. Megtanultam, hogy boldognak lenni döntés és nem véletlen szerencse. Megtanultam, hogy keressem és raktározzam az örömöt, mert ez lesz az, ami a bánaton átvezet. Megtanultam, hogy ahol árnyék van, ott lennie kell fénynek is.

#22 És végül megtanultam, hogy borzasztóan fiatal vagyok, és még rengeteg mindent kell megtanulnom. :) Én készen állok!

Ha a csend, ha a fény, ha a jég, ha a dér.
Ha a láng, ha az ég. Ha a tér hazatér.
Ha a hang, ha beszéd. Ha lehet, ha szabad.
Ha a szó, ha a kép. Ha vigyáz. Ha csak ad.

 Ha a tűz eleven: visz a nagy havon át.
Ha a csend az erő. Ha megért, aki lát.
Ha figyel. Ha elér. Ha az ott ma az itt.
Ha örök: örökít. És ez élni segít.

 (Szabó. T. Anna) 

22_1.jpg

Szólj hozzá!

Hálaadás - November

2016. december 20. 22:35 - Mogyee

Hogy azt mondja, hogy már huszadika van…? Emberek, hová tűnt ez a december? Valaki árulja már el nekem. Évek óta nem éreztem ennyire gyorsan elillanni az adventet, most aztán besűrűsödtek a tennivalók. De hát, ettől szép ez az időszak, nem igaz? :D Meg a közgazdaságtan vizsgától. Az aztán felteszi a csúcsdíszt a várakozásra! ;)

Mit szerettem novemberben?

- Elérkezett az ideje, hogy bejelentkezzünk mind az egyházi esküvőnkre, mind a polgári házasságkötéshez. Nem véletlenül használok eltérő kifejezéseket, számunkra az egyházi esküvő, ami ténylegesen megadja azt a tartalmat a közös életünknek, ami ünneplésre méltó. Ennek megfelelően a polgári házasságkötés csupán egy hétköznap délutáni aláírós buli lesz… viszont az február 14-én. Sose fogjuk lemosni magunkról, hogy nem szándékos az időpont, egyszerűen már csak ez volt szabad. :D De a rövid és formális bejelentkezés mellett azért nagyon nagy élmény volt először leírva látni a férjezett nevemet, bár az tagadhatatlan, hogy még jócskán össze kell szoknunk. Majd strigulázom, hányszor rontom el az első évben. :D Az egyházi esküvőnk dátumát pedig kiütéssel megnyertük, nagyon jó hangulatú húsz perc kerekedett az űrlapok kitöltéséből. És van valami bizsergetően klassz abban, hogy immár mindenhol hivatalos. Most már nincs visszaút! ;)

- Újra nekirugaszkodtam a felsőfokú angol nyelvvizsgának, ezúttal egyelőre az írásbeli részen mérettettem meg magam. És a korábbi bejelentkezéseimtől ez csupán annyiban változik, hogy végre sikerült! :D No, nem lett olyan szép a százalék, mint amilyennek én éreztem, de végétére is, a siker a fontos. Nagyon jó élmény volt egyébként, nyugodtan, békésen, kényelmesen tudtam teljesíteni az elvárt szintet, nem éreztem azt, hogy semmi keresnivalóm ott (mint az előző pár alkalommal). Most épp nagyon örülök a fejemnek, tavasszal pedig jöhet a szóbeli fele!

- Ha advent, akkor koszorúkészítés a közösséggel. Ez már hosszú évek óta állandó programpontja a novemberjeimnek, és minden évben pontosan ugyanúgy várom és szeretem. Eleve minden fajta kreatív alkotó folyamatot nagyon élvezek (csak van, amiben nagyon béna vagyok, de élvezni élvezem :D), a társaság is mindig szuper, és van számomra valami békebeli jelentése annak, hogy saját kezek munkáival készülődünk az év egyik legszebb időszakára. Talán kissé túlfilozofálom a kérdést (inkább biztos), de szeretem úgy érezni, hogy ahogy a fenyőágak, díszek és gyertyák egymás után kerülnek fel, ezzel élettel töltve meg a csupasz koszorúalapot, úgy díszíti ünnepbe az advent a lelkünket is, hogy aztán ezt az ajándékot tehessük a fa alá mi is a születésnaposnak. Csöpögős? Csöpögős. De hát mindjárt karácsony, most szabad! :D Ja, és elkészült az első közös koszorúnk Vele. A saját lakásunkba. Igen, érzelgős vagyok. :D

- Ha advent, akkor koszorúkészítés, és adventi naptárak. Na jó, ebben a pontban van némi lódítás, ugyanis hosszú évek óta nem jártam adventi kalendáriumnak még csak a közelében sem. De már tavaly is érlelődött bennem az elhatározás, idén pedig tetté cseperedett, és Őt valamint a bátyámat megleptem egy-egy saját készítésű verzióval, melyben apró csokik, és felváltva Krisztus születéséhez kapcsolódó bibliai idézetek, valamint személyes kis emlék cetlik kaptak helyet. Azon túl, hogy tényleg szeretek minden ilyennel elszöszölni, valami elképesztő módon szeretek adni. Na, ez sokkal öncélúbb és kevésbé fennkölt, mint amilyennek így hangzik. :D De számomra az, hogy kitalálok valamit, elkészítem, aztán pedig látom az örömöt az arcán, olyan, mint valami drog. Én vagyok az, aki legszívesebben azonnal az ajándékozott orra alá nyomná a cuccot, ki tud itt várni az alkalomig… És igen, én vagyok az az idegesítő tag, aki bámulja a képeteket ajándékbontogatáskor. Igen, igen, jelen! :D

- Sajnos vannak dolgok az életben, amik ha túl könnyen jönnek, túl könnyen is mennek. No, szerencsére most nem valami eget verő csapásban tapasztaltuk meg, mindössze néhány bútor esetében. De november hozott egy új lehetőséget, kedves ismerősök révén nagyon (úgy értem, nagyon) jutányos áron jutottunk egy fantasztikus ülőgarnitúrához. Kicsit kopott, kicsit itt-ott toldozásra szorul, de mi máris nagyon szeretjük, mert ez már végre minden kétséget kizáróan a miénk. És egyszerűen csak nagyon klassz érzés, ahogy a lakásunk lépésről-lépésre változik otthonná. :)

- Novemberben a szokottnál is sokkal több pozitív visszajelzést kaptam az írás terén, sokkal többet és komolyabbat, mint eddig bármikor. Tudom, talán ez sokaknak megfoghatatlan pont ebben a hálaadásban, de semmiképpen nem szeretném kihagyni. Számomra az írás hobbi, terápia, önkifejezés, kreatív alkotófolyamat, egy olyan platform, ami már nagyon régóta itt van nekem, és mostanra megtanultam tudatosabban is használni. És a tény, hogy amit alkotok, mindaz, ami bennem él, ami foglalkoztat, ami kavarog bennem, az érzések, a gondolatok, a szereplők, akiket szeretek és megalkotok… hogy mindez olyan közönséget talált, akik értik és érzik, akik szeretik és várják, akiknek adni tudok ezzel… nos, ez valami olyasmi, amit azt hiszem, csak az tud teljesen megérteni, aki maga is alkot valamilyen formában. Csak köszönöm. :)

Apróságok:

meglepően pozitív élményként megélt nyelvvizsga; érdekes szövegek; egy érdekes vita gyakorlaton; hidegben kipirosodott nózi; új meleg zokni; nagyon kedves, segítőkész anyakönyvvezető; férjezett nevemet először nyomtatásban látni; meglepően gyors ügyintézés; jó hangulatú bejelentkezés; tervezgetés; nagy beszélgetések itt is-ott is; kézműveskedés; ragasztópisztollyal végre NEM szétégetni a kezem :D; közösen nagyokat nevetni; apróságokban vagy nagyobb alkotóelemekben otthont építeni; adventi csípős hajnalok; sorban gyúló gyertyák; közös ima; kicsit elcsendesülni a nagy rohanásban; a fiúkat meglepni; az örömüket magamba szívni; kanapét bevarázsolni a lakásba; siker után rajta összebújni; dokinál meglepően hamar végezni; felgyúló karácsonyi fények alatt csak úgy egy nagyot sétálni; előkutatni a karácsonyos bögrét és az égősort; gyenge napfényt kiélvezni; sapkát húzni; várakozni sok mindenre, teljes szívvel, igazán

november.png

A hónap idézete:

„Imádok adni, imádok kapni, imádok önfeledten, boldogan kacagni!”
(Csinibaba)

A hónap dala:

Eleinte meg akartam emberelni magam, és nem karácsonyit választani, mert mégis november… de ha már ennyire kicsúszott a hálaadás a szent ünnep közelébe, úgy vélem, most az egyszer belefér, nem igaz? ;) Én karácsonykor majdnem mindenevő vagyok, szeretem a kicsit limonádébb, populárisabb zenéket is, de az igazi hangulatot számomra a kicsit hagyományosabb verziók hozzák el. Azok a népiesebb, klasszikusabb dallamok, amikben szinte érzem a sütemény és a fenyő illatát, amitől szinte látom remegni a gyertya fényét a hideg templomban, aminek a szövege kicsit jobban arra koncentrál, miről szól ez az ünnep valójában. A Ghymes sosem okoz csalódást, ha ezt a hangulatot keresem, engedjétek meg, hogy ezúttal tőlük válasszak valamit. :)

 

Szólj hozzá!

Hálaadás - Október

2016. november 14. 01:03 - Mogyee

Van az úgy, hogy egy hónap minden pozitív életszemléletre tett törekvésem ellenére is csak… nem igazán sikerül. Van az úgy, hogy sok minden összejön, és akkor marad az ok-okozati dolgok kutatása, aztán ha rájövök, hogy nem igazán tudtam volna máshogy tenni, akkor meg még inkább meglőve érzem magam. De éppen az ilyen hónapokra találtam ki annak idején a hálaadást. Lehet, hogy rövidebb lesz, de olyan nincs, hogy nem volt benne semmi szép. Meg eleve, ilyen gyönyörű, aranyló napfényű őszünk is régen volt. Ez már önmagában elég ok hálát adni! :)

Mit szerettem októberben?

- Húztam-nyúztam-halasztottam, mert igazság szerint féltem tőle. Mindig is úgy hittem, édesapám és én nagyon más világ vagyunk, nagyon más nyelvet beszélünk, és szentül meg voltam győződve, hogy ha őszintén próbálnék közeledni, csak bántanám magamat is, őt is, hiszen nem a szeretettel van baj, csak egyszerűen nem tudjuk megérteni egymást. Aztán a pszichiáter rám parancsolt, mert soha semmi nem oldódik meg, ha félek vele szembenézni. Én meg nem állítom, hogy azonnal, de némi (pár hónapos…) fáziskéséssel azért összeszedtem a bátorságomat, és csak apa elé ültem. Tisztán, nyílt lapokkal, őszintén. És életem egyik legnagyobb pozitív csalódása volt. Sokkal jobban hasonlítunk, mint hittem. Sokkal jobban értjük egymást, mint hittem. Azon a délutánon leomlott a fal, amit én magam építettem kettőnk közé a saját bizonytalanságomból és vélt vagy valós félelmeimből. Már korábban is írtam arról, hogy felnőtté válni azt is jelenti, hogy egy idő után megtanulod a szüleidet a szülői mivoltukon túlmutatóan szeretni, mint emberek, egyéni individuumok, érző lények. De ezzel együtt jár, hogy a saját magadban kialakított, gyakran hamis képet le kell bontanod róluk. Sosem mertem igazán őszinte lenni az édesapámmal, mert azt hittem, nem értene meg – holott erről szó sem volt. Ő figyelt, szeretetett és értett mindig is, csak meghagyta, hogy akkor közeledjek felé, amikor erre én magam készen állok. Borzasztóan sokat tanultam csak ebből az egy délutánból is. És borzasztóan hálás vagyok, hogy adtam a dolognak egy esélyt. És még hálásabb, hogy apa nem mondott le rólam a várakozás közben. :)

- Az október ünnepekben gazdag, ugyanis keresztfiunk és nagymamánk is ebben a szép, színes falevelekkel tarkított hónapban látta meg a napvilágot – igaz, majd’ hetven év eltéréssel. De ez természetesen magával vonzza, hogy felkerekedünk, és bevesszük Ceglédet egy nap erejéig. Ezúttal a követség csak hármunkból állt Vele és a bátyámmal, mert édesanyám lebetegedett. De így is remekül szórakoztunk, a környező napok nyálkás időjárása ellenére meseszép, igazán napfényes és meleg őszi napunk volt, szerintem idén utoljára ülhettünk a teraszon egy szál pulóverben. Rengeteget ökörködtünk, míg ajándék után kutattunk, szörnyülködtünk egy sort, B. milyen gyorsan felnőtt – még csak tegnap volt a keresztelője, erre máris négy éves… –, és szerintem még sosem nevettünk ilyen hangosan a temetőbe menet. Furcsa belegondolni, hogy Papa lassacskán egy éve nincs köztünk, de nagyon örülök, hogy azt látom, Mama kezd megtanulni együtt élni a hiányával. Hazafelé még a döbbenetesen tiszta, csillagos éjszakát is elkaptuk, és azt hiszem, ezek a napok azok, amik bizonyítják, hogy nem csak a hatalmas csinnadrattával érkező, látványos momentumok tehetnek emlékezetessé pillanatokat. Egy nap lehet a legszebb pusztán azért, mert olyan, amilyen.

- És maga a tény, hogy évek óta nem volt ilyen elképesztően gyönyörű az ősz. Aranyló napfény, színes levelek, kicsit csípős idő, de még csak éppen annyira, hogy pirosra fesse az orromat, ha kint sétálok (ahogy Mama mondaná, verebet fogott az orrom :D). Előkerültek a nagy, kuckózós sáljaim, a vastag, kötött pulcsik, amikbe élmény belebújni, megtaláltam az idei szezon számomra győztes teáját (barackos-csipkebogyós-hibiszkuszos, mennyei!), és a rövidülő nappalokkal előkerültek a mécsesek és illatgyertyák, ami számomra utánozhatatlanul képes megteremteni az otthon melegét. Igen, én is nagyon szeretem a napfényt, és eleve a fényt, de ha elfogadjuk, hogy egyszerűen most csak az évnek ezen szakaszát éljük, és megpróbáljuk meglátni benne a lehetőséget lágy fényekkel, egy forró teával, egy jó könyvvel vagy filmmel, máris nem tűnik olyan morcosnak az a sötétség. :)

Apróságok:

lebontani egy nagy falat; apát szívből megölelni; nagyokat beszélgetni, egy nagy súlyt lerakni; ügyfél bonyolultabb gondját megoldani; új kedvenc kardigánt találni; sálba burkolózni; kesztyűt húzni; nagyokat sétálni; zizegős avarba ugrani; fényekben gyönyörködni; napsütést kiélvezni; udvaron pulóverben, giccsesen szőrös, rózsaszín házi mamuszban flangálni; ajándékot vadászni; régi játékokon elnosztalgiázni; gyönyörű időben autózni; Mamát megköszönteni; Balukáéknál jókat beszélgetni; nagyokat nevetni; élő GPS-t játszani; Papát meglátogatni; kicsit összebújni; barchobázni; elképesztően csillagos eget a tetőablakból figyelni; nagyon finom teát találni; mécseseket gyújtani mindig és mindenhol; olvasni, írni, tanulni; ha kicsit nehéz is, akkor is a szépet keresni

oktober.png

A hónap idézete:

„Be brave! Step out, feel the rain,
Your heart, my heart, we feel the same.”
(The Rocket Science)

Légy bátor! Lépj ki, érezd az esőt,
A te szíved, az én szívem… valójában ugyanúgy érzünk.

A hónap dala:

Erről már tavaly is regéltem, talán éppen ugyanígy, az októberi hálaadásban, de ősszel szeretem ezeket a lassabb, elmélázósabb, „kuckózósabb” dalokat, és nincs ez másként idén sem. Viszonylag friss szerzemény, de első hallásra beleszerettem. Rengeteg ponton kötődöm hozzá, az énekesnőnek azóta több művét hallgatom rendszeresen, de mégis csak ez a legkiemelkedőbb. A hangulata, a dallama, és főleg a szövege. A szövege most nagyon kellett. :)

Szólj hozzá!

Hálaadás - Szeptember

2016. október 16. 00:05 - Mogyee

Nos, mintha egy bolhagondolatnyit belecsúsztunk volna már a következő hónapba… Október idusa számomra mindig egy vízválasztó határ, ezt a dátumot választottam magamnak egyfajta képzeletbeli gátnak, előtte nem kezdhetek fanatikusan készülni az év legszebb ünnepére… Na de most! :D De még mielőtt sikítva menekülnétek a csengettyűszó és kivilágítás rémképe elől (a szobámban már feltettem a fényeket, és bedurrantottam egy illatgyertyát, muhahaha), még egy bejegyzés erejéig lessünk vissza az idén igen nyárillatúra sikerült szeptemberre. Mozgalmas egy hónap volt, van miért hálásnak lenni! :)
(#funfact: minden hónapban elfelejtem, hogy szoktam formázni a hálaadásokat, és vissza kell néznem a blogról, hogy egyforma legyen. Most is. :D)

Mit szerettem szeptemberben?

- A munkahelyemen kéthavonta összegyűlünk, és pezsgőt bontunk az elmúlt időszak sikereire, valamint megköszöntjük a névnaposokat. Abban a vicces helyzetben vagyok, hogy az én névnapom éppen ennek az intervallumnak a legelső napjára (július elseje) esett, így szeptember elején egy nagyon szép virággal gazdagodtam. Nem vagyok a névnapozás nagy híve, no, nem eszmei ellenérzéseim vannak, szimplán még a sajátomat is elfelejtem, nemhogy másokét. :D De ez nagyon jólesett, és a virág pedig majdnem két hétig (!!!) pompázott, nagyon jólesett reggelente ránézni. :)

- Készülget a kis lakásunk, és bár vannak benne buktatók – hiszen rólunk van szó, és minket Murphy bácsi szelleme kitüntetett odaadással követ –, ennek ellenére borzasztóan szeretjük és hálásak vagyunk érte, szeptember egyik nyárestének is beillő napján pedig megünnepeltük a létét egy kisebb kerti partival. Ezúttal az Ő évfolyamtársai voltak hivatalosak, nekem emiatt különösen izgalmas volt, most találkoztam először a baráti köre ezen szegletével. De feleslegesen izgultam, az este remekül sikerült, az Ő barátai nagyon kedvesek, és igazán kíméletesen fogadták bölcsész személyemet a mérnökök szent köreiben. :D És megkaptuk életünk első ajándékát már kifejezetten a közös otthonunkba, aki az előzetes becslések ellenére még mindig él! :D (Nyugalom, mindössze egy növénykéről van szó, egy állattal nem lennénk ilyen felelőtlenek. Az jelzi, hogy éhes. :D)

- Szintén munka révén életemben először vettem részt a Nyelvi Parádén, amit a Millenárison tartottak idén. Ne izguljatok, ha eddig nem hallottatok volna róla, én is most először szereztem tudomást a létezéséről. :D Lényegileg az esemény nem más, mint egy Educatióhoz hasonlító rendezvény, csak nyelviskolákkal és különböző idegen nyelv tanulással foglalkozó intézményekkel. Aki még nem látott hasonlót, az úgy képzelje el, hogy egy nagyobb kiállítótérben különböző kis standokon mutatkozhatnak be a résztvevők, tájékoztatást nyújtanak, játékot vagy kedvezményes lehetőségeket kínálnak, így az ide látogatóknak kicsit interaktívabb, személyesebb formában van lehetőségük minden szükséges információt megszerezni, vagy esetleg tágítani a rálátásukat az adott témakörben. Nagyon jól elvoltunk a magunk kis állomásán, remekül összehaverkodtam a mellettünk tábort verő kínai nyelviskola dolgozóival, és egyáltalán, mindig is szerettem a hasonló jellegű munkákat, de most ezen túl különösen jó érzéssel töltött el, hogy egy olyan korban élhetek, ahol a nyelvtanulás már elérhető lehetőség mindenki számára. Ez tényleg egy olyan kapu, amellyel új világok tárulnak fel, rengeteg új kultúra és lehetőség vár felfedezésre. Iszonyú jó volt látni, hogy nem csak fiatalok, hanem rengeteg idős is érdeklődött, akik most értek oda, hogy lehetőségük van erre is időt és energiát, vagy esetleg anyagiakat fordítani. Tényleg nem promószövegnek szántam ezt, elnézést, ha annak érződik. :D De mióta megtanultam egy nyelvet tényleg stabilan használni, azóta sokkal jobban értem én is, miért lenne ez elengedhetetlenül fontos, és nem csak az érvényesüléshez. A közös nyelv közös nevezőre hoz, és megnyitja azokat a kapukat, amiknek hála képesek leszünk megismerni és megérteni egymást, és ez az egyetlen reménye ennek a világnak egy békésebb továbbélés felé. Egy olyan korszakban élünk, amikor nyelvet tanulni nem elérhetetlen kiváltság, hajrá, hajrá!

- Édesanyám újabb évvel növelte földi pályafutását (mert a nők nem öregszenek, csak nemesednek, mint a jó bor, ugyebár ;)), idén pedig végre volt érkezésem nem csak valami septiben összedobott tortát az orra alá nyomni, hanem rendesen vacsorával készülni az ünneplésre. Szerintem már sokszor említettem ezt itt a blogon, de megteszem újra, mert még mindig úgy vagyok vele, hogy szeretem az ünnepeknek megadni a módját. Szeretem, hogy vannak pillanatok, amik kiemelkednek a hétköznapokból, amik megtörik a monotonitás láncolatát. Szeretem, hogy egy kicsit feldíszítjük a szívünket is, ahogy készül a sütemény, vagy ahogy felteszem a szebbik étkészletet. Szeretem, mert kinyitunk egy jó bort, és a vacsora mellett sokáig beszélgetünk. Nem arról van szó, hogy ne kellene ezer felé rohanni akkor is, mert dehogynem, vagy hogy ne lenne mit csinálni abban a pár órában, mert dehogynem. Hanem arról, hogy igenis kicsit félretesszük a rohanást, és kicsit egymásra figyelünk, kicsit nevetünk és eszünk egy jót, és csak ünnepeljük azt, hogy van mit ünnepelni. Isten éltessen nekünk még nagyon sokáig, anyu! Tudod a többit, nem kell leírnom. :)

- És persze azok a parányi dolgok, amik sokszor mégis napokra bearanyozzák a gondolataimat. Nem kellenek ehhez nagy dolgok. Egy produktív nap, amikor jelentősen tudtunk haladni néhány dologgal az esküvővel kapcsolatban. Egy kedves ellenőr, aki megdicsérte a keresztes nyakláncomat, azt a láncot, aminek az eszmei értéke felfoghatatlan. Egy kedves barátnőm, aki miután képtelenek voltunk közös szabadidőt találni, fogta magát, és bejött a munkahelyemre, hogy lássuk egymást. Carlota, akivel le sem merem írni, mikor találkoztunk utoljára személyesen. Hihetetlen élmény volt látni és megölelni, drága. :) Köszönöm a találkozást!

szeptember2016.jpg

Apróságok:

virágnak sokáig örülni; hirtelen záporban esernyőt kínálni egy idegennek; nagyokat sétálni; kezdeni megtalálni a ritmust a munka-egyetem-háztartás bermudaháromszögben; kollégákkal sokat nevetni; rózsaszín pólót viselni, és a lázadó kamasz-énemen vigyorogni; nagyon tartós fedőlakkot találni; utolsó nyári melegeket kiélvezni; első színes leveleken ujjongani; nagyon finom teát találni; első boltban tökéletes meghívópapírokra lelni; Őt öltönyben látni (még mindig szexi); piacozni; készülni a kertipartira; szabadtűzön sütögetni; nagyokat nevetni; nagyokat beszélgetni; közös hangot gyorsan megtalálni; dekorral kicsit haladni; meglepetés barátnőnek örülni; igazi ölelést adni és kapni; Carlotával ott felvenni a fonalat, ahol letettük; szakadó esőben bőrig ázni; angolul kommunikálni; nyelvparádén szétnézni; nagyon érdekes beszélgetéseket lefolytatni; a főnökömmel összenevetni; a Millenárist ELSŐRE megtalálni (nagy tapsot kérek :D); új receptet kipróbálni; édesanyámat megköszönteni; tortát sütni; sokáig beszélgetni; új zenéket találni; visszaszámlálást elindítani (több értelemben is ;))

A hónap idézete:

„A barátod érti a múltad, és elfogad úgy, ahogy vagy.
Hisz a jövődben is, mert azt akarja, hogy Te légy a boldogabb.”
(Gráf Ádám)

A hónap dala:

Annyi új zenét találok munka közben, hogy sokszor már nehezemre esik kikeresni, melyik melyik hónaphoz is tartozott. Mert persze, felírni, azt mindig elfelejtem. Viszont a szeptember egyértelműen Sia hónapja volt nálam. Már korábban is hallgattam tőle ezt-azt, de ekkor kerestem rá rendesebben, és szerelem volt. No, nem első látásra (hallásra…?), kellett egy kis idő, mire ezt az egyedi hangzás és képi világot befogadtam, de azt hiszem, már tökéletesen értem a rajongói táborát. Elvont, különleges rétegzene, de érdemes neki pár esélyt adni!

Szólj hozzá!

Hálaadás - Augusztus

2016. szeptember 02. 14:52 - Mogyee

Az a helyzet, hogy rémesen hangulatember vagyok. Na, nem az az egyszer ordítok, egyszer nevetek fajta, inkább olyan értelemben, hogy borzasztóan kötök hangulatokat, érzéseket bizonyos élethelyzetekhez, szavakhoz, szakaszokhoz. Így szeptember elseje máris színes levelek, sálak, és utcakövön koppanó gesztenyék asszociációját hozta elő bennem. Amire azért még kicsit várni kell. :D De cserébe volt nekünk egy még igazán nyári augusztus, lessük is meg!
(És azért, míg írom a bejegyzést, sül egy adag diós muffin. Csak a miheztartás végett. Helloszia, őőősz!)

Mit szerettem augusztusban?

- Bérmaanyámék kisfiának keresztelőjére voltunk hivatalosak Nagyboldogasszonyt megelőző vasárnapon. Olyan hihetetlen belegondolni, hogy alig több, mint egy éve még a lakodalmi ebédükön koccintottunk az egészségükre, most meg már egy tündéri hajasbabáért ürültek azok a poharak. Tudom, szentimentális vénkisasszony leszek, de tényleg döbbenet, hogy szalad az idő. :D Mór természetesen mindenkit teljes mértékben elvarázsolt, de nem is csodálom, egy igazi kis nyugodt úriemberrel van dolgunk, aki nem csak a szertartást, de azt azt követő ebédet, és a hódolók hosszú sorát is egyetlen nyikkanás nélkül tűrte. Ja, és persze az a mosoly…! Mondanám, hogy a női szívek egymást előzve olvadtak meg, de ez nem fedné le a teljes igazságot, mert a férfiaké is. :D Sokszor van az úgy, hogy a nagyobb családi összeröffenéseket nyűgnek érezem/érezzük, ilyenkor valahogy mindig megerősítést nyer bennem az elmélet, amit Vele közösen fogalmaztunk meg, amikor még csak nagyon nagy vázlatpontokban beszéltünk az esküvőnkről. A családoknak szükségük van az ilyen alkalmakra, amikor egyszerűen csak örülni gyűlünk össze. Ne csak temetéseken találkozzunk! Szükség van az öröm erejére, hogy majd az segítsen túlélni, amikor a fájdalmat kell elcipelni.

- Ahogy azt már korábban, talán a júniusi hálaadásban megírtam, Isteni gondviselésnek hála, de nem maradunk tető nélkül az esküvő után sem. Olyannyira nem, hogy Ő már át is költözött, hogy addig is belakja a teret, míg áprilisban követem. Viszont természetesen nem egy tennivaló akad azzal, hogy egy lakásból közös otthont varázsoljunk, de már azzal is, hogy egy élhető helyet. Ennek megfelelően több napon, heten át rettenthetetlenül takarítottunk, dobozoltunk, hurcolkodtunk, bútort szereltünk össze, bútort takarítottunk, szelektáltunk és berendeztünk, és messze még a vége. De őszinte szívvel mondhatom, hogy minden fáradtságot megér. Igaz, még nem teljesen tudjuk felfogni, hogy most tényleg a közös otthonunkat csinosítgatjuk, talán ide majd jövő ilyenkor jutunk el fejben is. :D De eleve az, ahogy közösen dolgozunk, ahogy látjuk, hogy az évek alatt egymás keze alá csiszolódott munkafolyamataink most valami olyat teremtenek, amit saját magunknak alkotunk… ez egy egészen új érzés. De nagyon tetszik! :)

- Idén is meghódítottuk a templomtornyot annak reményében, hogy a tűzijátékot a lehető legteljesebb pompájában, és persze a kötelező tömeg nélkül élvezhessük. Nagyon izgi a sötét, poros kis létrákon felkapaszkodni, és tényleg nem érdemes a legszebb ruhánkban nekiindulni, de minden évben iszonyúan várom és szeretem ezt a kis programot. Van valami utánozhatatlan érzés abban, hogy mindenki tudta nélkül, csak ketten elbújunk a torony tetején. Szeretem. :)

- A nyár legutolsó hétvégéjén végül mi is eljutottunk a hőn áhított mininyaralásunkra, és pár napra bevettük a balatoni nyaralót. Odafelé telekocsis lehetőségnek hála a hónunk alá csaptunk két útitársat, akik szerencsére irtó jó fejek voltak a közel négy órás út ellenére is (mások is kihasználták az utolsó hétvége lehetőségét :D). Jártam már a tengernél, és bár nem vitatom a szépségét, és teljes mértékben megértem, aki azt preferálja, de történjék bárhogyan, nekem a Balaton egy örök szerelem, és elmaradhatatlan része a nyaramnak. A jellegzetes illata, a zsibongás hangjai, a naplementés látvány, a hegyek a túlparton, a sülő hekk, a sziklák a parton, a nyálkás lépcső... Egészen kicsi koromtól kezdve talán egy vagy két olyan szünidőre emlékszem, amikor kimaradt a magyar tenger, és nem is volt az igazi. Most viszont kaptam belőle egy nagyon klassz kis adagot! Már érezni lehetett, hogy a nyár elköszönni készül, este kifejezetten hűvös volt, a víz sem volt pocsolyameleg, és a nap is kevésbé tűzött... De így, és a hazaindulásunkkor kezdődő viharral volt igazán stílusos és tökéletes búcsú a nyártól. Én egy kicsit a Balatonhoz is hazamegyek. :)

augusztus.png

Apróságok:

nyelvvizsgán felügyelni; vizsgázóknak szurkolni; egyre több munkatársam nevét megjegyezni; barátnővel találkozni; nagyokat sétálni és beszélgetni; keresztelőn részt venni; babán olvadozni; bérmaanyámat megölelni; ajándékot készíteni őszinte szeretettel; nagyokat nevetni; jegyesoktatásra bejelentkezni; ajándék sarokkanapénak és ágynak örülni; bútort összeszerelni; kárpitot tisztítani; konyhát berendezni; közös kuckót készítgetni; kulcsokat megkapni; közösen tűzijátékot nézni; felmászni a templomtoronyba sötétben, porban, de ettől izgi; jó fej ismeretlenekkel utazni; autópályán mobilról tárgyakat felvenni; Balatonban csobbanni; közösen főzni; napon megszáradni; autót kívül-belül kigányolni; nagyon szép kis templomba misére menni; Neki Szent Kristófos kulcstartót vadászni, átadni; naplementét nézni; közösen filmezni; nagyokat nevetni; napfénytetőn kidugni a kezem, miközben haladunk; viharos vizet nézni; homokos parton mezítláb mászkálni; az illatok, a színek, a hangok; gyümölcsöt szedni és enni; túrazsákba bepakolni; nagymamámnak megmutatni a munkahelyemet; közösen takarítani; tervezni, álmodni, és próbálni elhinni, hogy lassan valósággá válik

A hónap idézete:

"Nyári gyerekek a Balaton parton,
Dunakanyarban a keszegemet hajtom.
Nyári gyerek vagyok, kacagok, nevetek,
Amíg csillog a szemetek, maradjatok gyerekek!"
(Kelemen Kabátban)

A hónap dala:

Még amikor a hónap elején nyelvvizsga miatt állomásoztam az ügyfélszolgálaton hosszú órákat minden fajta produktív teendő nélkül, akkor kezdtem csak úgy random kalandozni a zenék között, és egyszer csak elém került ez a gyöngyszem. Elsőre a klipje és a zenéje fogott meg, aztán elkezdtem figyelni a szövegre is. Talán nem is kell ragoznom, aki régebb óta követi a blogot, az tudja, miért érzem most óriási telitalálatnak, és éneklem teli pofával vigyorogva az énekessel együtt a refrént...

Szólj hozzá!

Hálaadás - Július

2016. augusztus 08. 03:14 - Mogyee

Így augusztus első hetének a végén úgy döntöttem, ideje összeszednem július említésre méltó mozzanatait, és az olimpiai láz hangzavarában csendben, de magabiztosan felúszom a nyolcason, és tálalnám az újabb Hálaadást nektek. Micsoda aktualitáshoz passzoló szimbolika, hölgyeim és uraim!

Mit szerettem júliusban?

- Talán még a blog őskövület, nagyon rutinos olvasói emlékezhetnek egy régi-régi, messzi, távoli bejegyzésre, amiben a húgaimról írtam. No, nem arról van szó, hogy tizenév távlatából latin amerikai szappanoperák fordulatát elirigyelve a családom előrángatott volna két testvérkét nekem a szekrényből, ők afféle fogadott húgaimmá váltak az élet már kamaszként is olykor igen kacskaringós és zivataros ösvényein. Akkor még az elcipelendő hátizsák sokszor túl nehéznek tűnt a számukra, én pedig igyekeztem a legjobb tudásom szerint átvállalni a terheik egy részét, vagy ha úgy adódott, segíteni elbírni. Aztán teltek-múltak az évek, és eljutottunk oda, hogy július első vasárnapján némi végehajrás szervezkedés után M. lánybúcsújára koccintottunk. Borzasztóan hosszú, és olykor szinte reménytelenül göröngyösnek tűnő út vezetett idáig, de végül itt vagyunk. Rengeteg mindent éltünk meg együtt, felfoghatatlan mennyiségű bizalmat és szeretetet kaptam és adtam. És most eljutottunk oda, ami valószínűleg minden nagytestvér életében egy döntő mozzanat: amikor nyugodtan és teljes biztonsággal engedtem el M. kezét, és csak néztem, ahogy Xinaf felé lépked, hogy aztán együtt kezdjék meg a közös élet ösvényét. Már évek óta egyre kevésbé volt ezen az úton rám szüksége, és bár azt hittem, az ilyesfajta elválás azért okoz némi keserűséget, a hátrahagyottak fájdalmát… de erről szó sincs. Őszinte, tiszta örömöt érzek, és elmondhatatlan büszkeséget. Az én kicsi húgom felnőtt, képes volt túlnőni az őt körülvevő árnyakon, és mert igent mondani az életre az ember oldalán, akit választott. Tudom, talán a lánybúcsúról kellene írnom – ami egyébként iszonyú jól sikerült, innen is hatalmas pacsi másik húgicám, A. részére, csak összehoztuk azt a szervezést ;) –, de én már csak ilyen szentimentális maradok mindig. Szóval most csak büszke leszek és meghatott, mert nekem ez ilyenkor jár! :D

- Sokat kellett imádkozni és aggódni, sajnos nem volt annyira egyszerű menet, mint azt mindenki megálmodja magának, de talán mindez már nem is számít, mert 2016. július 6-án késő este végül a bérmaanyámék első kisfia úgy döntött, vesz egy nagy levegőt, és megkezdi az Élet nevű borzalmasan izgalmas és hatalmas utazást ebben a földi világban. Négy kiló és hatvan centi feletti méreteivel pedig azt hiszem, igen egyértelművé tette, hogy vele aztán nem szabad packázni. ;) Mindig megérint, amikor olyan családban, ahol nemrég történt nagyon fájó haláleset, az élet újra utat tör, ezzel emlékeztetve mindenkit, hogy soha nem áll meg vagy lassít. Isten hozott közöttünk, pici Mór! Kísérje áldás életed ösvényét! :)

- Nem tartom kizártnak, hogy ezentúl minden hálaadásomban helyet kap valami esküvői szervezkedéssel kapcsolatos pont… Előre is elnézést mindenkitől, akit ez tökéletesen hidegen hagy, de nő vagyok, ráadásul az a fajta, aki borzasztóan szeret szervezni, így ez velem jár. :D Mindig jó érzés, amikor azt tapasztalom, hogy a hasonló életszituációban tartó emberek segítő szándékkal fordulnak egymás felé. Hasonlóan magasztos gondolatokat tapasztalok meg abban a csoportban is, amiben szintén menyasszonyokkal osztjuk meg egymással a legbennfentesebb információkat… kész kis szekta ez az Arckönyvön belül, én mondom. :D Ennek a kis csoportnak hála jutottunk hozzá a dekorációnk alapját képező mintegy száz, különböző méretű befőttes üvegecskéhez, amiket volt szerencsénk egy nagyon kedves fiatal feleségtől, és az ő még nála is picit kedvesebb, hatalmas kék szemű kisfiától elhozni. Tudom, ez nem tűnik nagy dolognak, de nekem minden ilyen apróság azt mutatja, hogy egyre inkább közeledik, és egyre inkább valóság ez az egész. Plusz számomra elképesztően nagy élmény, hogy Ő is tevékenyen kiveszi a részét az ilyenekből. Így végképp megvan a számomra annyira fontos érzés, hogy nem az ÉN esküvőmet, hanem a MI esküvőnket szervezzük. :)

- Már elég régóta járkáltam szorgosan állásinterjúról állásinterjúra, de természetesen ez sem mehet mindig zökkenőmentesen. Annak idején, amikor először próbáltam ki magam ezen a területen, nagyon hamar sikerrel jártam, így azt hiszem, ez így volt fair. :D De a türelem rózsát, vagyis esetemben munkahelyet terem. Egyelőre úgy érzem, egy nagyon jó helyre kerültem, a légkör, a kollégák, az elvégezendő munka mind olyan, ami pontosan azt a környezetváltozást hozza az életembe, amire most szükségem van. Egy nyelviskola recepcióján igyekszem minden igényt kielégítő információs központtá válni, és szerencsére olyan munkakörnyezetbe csöppentem, ahol rengeteget segítenek, amíg be nem tanulok a pozícióba. Én jól érzem magam, remélem, ez tartós lesz. :)

- Életemben először egy történetemhez rajongói rajzot kaptam. Illetve mindjárt kettőt is. Számomra még mindig felfoghatatlan a tény, hogy nem csak, hogy olvasnak, nem csak, hogy tetszik nekik, de valaki még időt és energiát szentel arra, hogy az én karaktereimet papírra vesse. Mert szereti őket, mert követi a történetüket, mert megmozgatta annyira, amit írtam, hogy a sajátjainak érezze őket, hogy megszólítsák a kreatív oldalát, és mindezt még meg is mutatta nekem. Lehet, hogy ez semmiségnek tűnik, de nekem valami elképesztő szintű elismerés. Még mindig nem teljesen tértem magamhoz. :D

- Hónapokig tartó keresések, egyeztetések, millióegy átnézett hirdetés, mérlegelés és véleménykutatás után elérkezett a nagy pillanat: Ő megvette élete első saját autóját. Illetve hát úgy is mondhatjuk, az első saját autónkat. :) Persze, nem valami több milliós, vadiúj csúcsmodellre tessék gondolni. :D De ez nem is fontos, mert az autó technikai részei tökéletesen rendben vannak (és pontosan ez az a pont, ameddig ehhez a feléhez értettem :D), a mérete megfelelő nekünk, minden szempontból tökéletes első autó. Maga a tény is fantasztikus, de én látom mögötte, mennyi év hihetetlen mennyiségű munkája, spórolása és kitartása áll amögött, hogy ezt most megléphette. És hihetetlenül büszke vagyok Rá. Meg örülök neki. Meg annyira aranyosan örül. :D

Apróságok:

utolsó pillanatban menyasszonyos szalagot kajtatni; megint Őt elrángatni késő este plázázni; utolsó pillanatos tortát sütni; M. lányságát méltó módon elbúcsúztatni; feladatokat dokumentálni; az utcán idegeneket megállítani; tortát árulni; angolul beszélgetni; random lány videóján vele táncra perdülni; nagyokat nevetni; héliumos lufival szórakozni; őszinte szívvel más boldogságának örülni; M-et és Xinafot egymás oldalán biztonságban tudni; esküvői képeket nézegetni; Mór születésének örülni; imák meghallgatásáért hálásnak lenni; gyümölcsös sütiket kotyvasztani; házi, IR-es lekváron nyammogni; melegben szinte elolvadni; írni, írni, írni; fanartot kapni; ezen a tényen sokkolódni :D; nagyokat beszélgetni; csinosan felöltözni; állásinterjún részt venni; munkát kapni; munkahelyen sokat nevetni; új kihívásokkal találkozni; a napnyugta utáni hűvösebb levegőt kiélvezni; teraszon ücsörögni; növényeket gondozgatni; nagymamámmal beszélgetni; csókot adni és kapni; az új autónak örülni; az Ő örömének örülni; üvegeket szállítani; látni, ahogy a közös életünk darabkái kezdenek összeállni

julius_1.png

A hónap idézete:

„Szeretni egymást nem azt jelenti, hogy egymás szemébe nézünk, hanem hogy együtt nézünk ugyanabba az irányba.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

A hónap dala:

Igazság szerint elsőre annyira nem fogott meg, de aztán valamiért vissza-visszatértem újra meghallgatni, és az a helyzet, hogy teljesen itt ragadtam, szinte egész júliusban ezt dúdolgattam. :D Nem igazán voltam a rajongója sosem a műfajnak, de mégis, valahogy az énekesek hangja, ez az egyszerű életigenlés, ez a minden komoly tehertől mentes, felszabadult életérzés, amit közvetít, most nagyon a nyarat, ezeket a heteket idézte nekem. Néha megengedhető, hogy egy mindig szentimentális és egyszerű mondatokból mélyfilozófiai tanulmányokat felállító Mogyee is csak hangulatra válasszon zenét, nem igaz? :D

1 komment

Hálaadás - Június

2016. július 14. 08:42 - Mogyee

Kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba, azaz Mogyee belecsúszik a hónap közepébe a hálaadásokkal. Mit is mondhatnék, mostanság mindig akadt valami dolgom szerencsére, hiszen úgy szép az élet, ha zajlik. A nyár meg aztán pláne! :) De most itt vagyok, ragyogok, én is, és az előző hó szép pillanatai is, juhé!

Mit szerettem júniusban?

- Szépen csordogálva szervezzük az esküvőnket, igyekszünk dűlőre jutni az olyan kérdésekben, amit ennyire előre el kell már dönteni – azoknak, akik még nem tapasztaltak ezen a területen, elárulom, hogy bizony-bizony, sok hónappal a neves esemény előtt már nem árt lefoglalni a főbb szolgáltatókat. Nekünk a június a helyszínek bejárását jelentette, és meg is találtuk a számunkra legmegfelelőbb esélyest. Természetesen több kompromisszumot kellett kötnünk, mint mindennek, ennek az étteremnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai, de én ezt egyáltalán nem érzem bajnak. Számtalanszor találkozom azzal, hogy az emberek milyen eltúlzott mértékben használják a tökéletes jelzőt az esküvőre. Tökéletes helyszín, tökéletes virág, tökéletes ruha, tökéletes zene… Pedig ez mind csak körítés, mind csak egy keretet ad annak a napnak, ami az egyik legfontosabb az életünkben – amikor Isten áldását is megkapjuk a közös útra, mert innentől együtt, és csak együtt. Nem hiszek a tökéletes szalvétagyűrűben, a tökéletes fátyolban, a tökéletes esküvőben, ahogy a tökéletes életben sem, és nem is kell annak lennie. Mert abban rejlik mindennek a szépsége, hogy emberien tökéletlen, akárcsak mi magunk. Az étterem tehát egy jól megfontolt, és számunkra megfelelő kompromisszumokkal bíró választás, pontosabbat majd később. ;) És persze ezzel együtt is volt valami utánozhatatlan hangulata tárgyalni, nézelődni, ábrándozni. Még mindig nagyon klassz érzés, hogy lassan, de biztosan közeledik… :)

- Megoldódott a lakáskérdés, már biztosan nem leszünk hajléktalanok a kezdetekkor sem. :D Belejátszott a történetbe egy nagy adag Isteni gondviselés is, mi pedig nagy örömmel fogadtuk. Nagyon hálás vagyok, hogy ez a probléma sem probléma már a teendők listáján, és elképesztően izgalmas a leendő otthonunk alaprajzait böngészni. :)

- Ez az év az esküvők éve, már a másodikon tettük tiszteletünket az idei szezonban, és nem az utolsón. ;) Van abban tényleg valami, hogy ahogy az ember felnő, egyre több ilyen eseményre járkál, és egyre több újszülött érkezésének örülhet. Na, nem mintha azelőtt ne lett volna ilyenekre példa, csupán a mi ismerősi körünkbe is bekopog a családalapítás szele. Ezúttal egy nagyon régi ismerősünk nagy napjára érkeztünk. Kriszti a negyven fokban is ragyogott, elképesztően jó volt látni, hova fejlődött az a hat éves kislány, akit annak idején, tizenöt éve megismertem. Hihetetlen, hogy szalad az idő, én pedig már most ilyen frázisokat durrogtatok, pedig még nem is vagyok öreg. :D

- A városligetben a Vajdahunyad várában található Jáki kápolna a mi plébániánkhoz tartozik, így mint minden évben, idén is bennünket ért az a szép és olykor derekat próbáló feladat, hogy a Múzeumok Éjszakája alatt nyitva tartó kápolna teremőri feladatait ellássuk. Már nem először vállaltuk ketten Vele az egész estés mosolygást, és egyáltalán nem bántam, kifejezetten szeretem ezeket az alkalmakat. Egyrészt nagyon sokféle érdekes emberrel találkozni, másrészt egyszerűen csak jó látni, hogy még mindig van alkalom és igény a kulturált szórakozásra. Ja, és persze nosztalgiának sem volt utolsó, kasszás korom óta nem ismételtem el ugyanazt a mondatot ennyiszer egymás után. :D

- Nyár, kánikula, tehát egyértelmű, hogy vízpart. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Velencei-tó egyáltalán nincs tőlünk messze, így bármikor lehetőségünk van leruccanni akár egy délután erejéig, és mi igyekszünk is kihasználni ezt a könnyebbséget. Egyikünk sem az a típus, aki naphosszakat tudna a vízparton dögleni, mindketten az aktívabb pihenés hívei vagyunk, elég hamar elunjuk magunkat. :D Viszont néhány órára nekünk is szuper kikapcsolódás csak úszni egy nagyot, aztán a homokos parton végignézni a naplementét. És persze beszélgetni. Sokan kérdezték már tőlem, hogy nem untunk még rá egymásra, mert mi tényleg elég aktívan és elég sokat beszélgetünk. De bevallom, nem értem a kérdést. Annyi mindent nem tudok még Róla, egy egész élet is kevés lesz, hogy felfedezzem. Meg aztán, rólam beszélünk, és én köztudottan botrányosan sokat pofázok. Már hogy unnám meg? :D

-  Meglátogattuk az összevont Ministráns és Mária-lány tábort is, szintén a velencei habok közelében, már csak azért is, hogy főzzünk nekik egy finom paprikás krumplit, és persze megköszöntsük A. atyát egy újabb eltelt évnek köszönhetően. A tortát én alkottam IR és cukorbeteg kompatibilisen, és mivel sikerült elszámolnom a csoki krémet, segítségül kellett hívni a kreativitásomat. Összecsaptak az érvek mérnök (Ő) és bölcsész (én) szempontból, de a végeredményül elkészült süni tortával mindenki elégedett volt, szerencsére. ;) Jó érzés volt kicsit velük lenni, játszani, nevetni, beszélgetni, és persze mártózni egyet a tóban. Ugyanakkor arra is jó volt, hogy erősödött bennem a már régóta motoszkáló gondolat, hogy már nem teljesen tartozunk ide, már talán elköszönhetünk az életünknek attól a szakaszától, amikor ezek a közösségek szerepeltek a fontossági lista elején. És ez a gondolat nem szomorú vagy rossz, egyszerűen változunk, felnövünk, és az élethivatásunk kicsit más irányt mutat. De mindig jó lesz egy-egy napra visszatérni kicsit közéjük, és őszintén hálás vagyok, hogy mindig nyitott szívvel fogadnak minket. :)

- És persze minden, ami a hamisíthatatlan, tomboló nyárhoz tartozik. A hőség kijátszása kereszthuzattal és sötétítő függönyökkel, alkonyatkor az enyhébb levegőjű teraszon vacsorázni, fagyit gyártani, vagy éppen házi, IR kompatibilis jeges teát kotyvasztani, és egyszerűen csak élvezni azt az életörömet és erőt, ami ebből az évszakból árad. Vidám színek, vidám zenék, szaunává forrósodott autó. Szeretem a nyarat. :)

Apróságok:

egy nagyon finom limondáé; hangulatos helyeket bejárni; nagyon korrekt és kedves étteremvezetőkkel tárgyalni; az esküvő részleteit lassan összelegózni; lakáskérdés megoldásának örülni; tervrajzot bújni; tervezgetni; vadabb színű körömlakkokat előásni; minimálisan barnulni; a naptej illata és tapintása a bőrömön; szaunázni az autóban; bugyiig leizzadni; hűvös tóba csobbanni; házi jeges teát kortyolni; napozni; homokban mezítláb sétálni; naplementét nézni; nagyokat beszélgetni és nevetni; barátokkal találkozni; esküvőn részt venni; mások boldogságának örülni; kiöltözni, sminkelni; Neki inget vasalni; Múzeumok Éjszakáján teremőrködni; a Jáki kápolnáról mesélni; idegen nyelven kommunikálni; légkondicionált helyiségekben szusszanni; Mamát telefonon emailezni tanítani; Mamával a szürkületi teraszon fényképeken nosztalgiázni; születendő kis életnek örülni; nagyokat sétálni; végre szabadidőt találni rá, és írni, írni, írni; angolul is írni; tortát gyártani; kreatívkodni; születésnapost köszönteni; lánykákat megölelgetni; együtt játszani; úgy nevetni, hogy a könnyem is kicsordul; ruhát viselni; Vele autózni; lehúzott ablaknál a menetszelet élvezni; új zenéket találni; takarítás közben infantilisen táncolni; hangosan énekelni; rózsát kapni; egyszerűen csak mindent a maga tökéletlenségében élvezni

junius.png

A hónap idézete:

„If you can make it through, if you can believe that healing is possible, then you can get your life back.
But there is a big if.”
(Grace Klinika)

Ha végig tudod csinálni, ha képes vagy hinni benne, hogy a gyógyulás lehetséges, akkor visszakaphatod az életed.
De ott van a nagy ha.

A hónap dala:

Semmi mélyen szántó gondolat, de nagyon aranyos szövegecske, nagyon vidám, fülbemászó dallam, és iszonyú jópofa klip. Csak ennyi, de a nyár megérdemel egy kis céltalan vidámságot. ;)

Szólj hozzá!

Hálaadás - Május

2016. június 09. 06:16 - Mogyee

Kissé maga alá temetett a vizsgaidőszak, de semmi pánik, ez ennek az életszakasznak a velejárója, és csakazértsem fogok róla nyávogni! Csakazértsem. :D És még annyira nem is csúsztam meg, hiszen a hónapok napjai még egy számjegyűek. Király vagyok, kérem szépen, sőt, szinte királylány! :D
(Off: készül több bejegyzés is, csak legyen türelmetek kivárni, mert úúúgy de úgy szétszedjük a ház oldalát, öröm lesz nézni.)

Mit szerettem májusban?

- Amikor az ember egy életét meghatározó fordulóponthoz érkezik, akkor tudja, hogy ez egy olyan döntés, ami nem csak pillanatnyi érzéseket és benyomásokat befolyásol, hanem az egész további földi pályafutására hatással lesz. Az ilyen súlyú és erejű döntések pedig alapos előkészületet igényelnek – vagy fordított esetben, amikor hirtelen kell meghozni őket, akkor pedig van némi tanulóidejük, míg az ember lassú, bizonytalan léptekkel, de megtalálja a maga ritmusát az új ösvényen, amire nemrég rátért. Hosszú, bonyolult kapcsolatrendszer ez, amelyben szimbiózisba kell lépned az új életed alkotóelemeivel, és neked is kell fejben is, gyakorlatban is váltanod ahhoz, hogy a közös út egy gyümölcsöző, boldog, kiegyensúlyozott életet őrizhessen majd lábnyomokba zárva.
...ugye ti is láttátok már előre, hogy az inzulinrezisztenciáról beszéltem? :D Bizony, sokszor még viharos és az együttműködéstől talán még kissé távol elhelyezkedő kapcsolatunk tovább kovácsolódik, én mindent megteszek, hogy kitaláljam szeszélyes természete minden kívánságát, ő meg tesz róla, hogy egy pillanatra se lustuljak el, és folyamatos kihívásokat állítson elém. De hálás vagyok, mert neki hála végre találtam egy olyan mozgásformát, amit élvezek és szeretek csinálni – egyáltalán beköltözött ténylegesen a rendszeres mozgás az életembe –, és megismertem a túrós zabkását, ami a világ legkirályabb reggelije. Sokszor nem könnyű, és sokszor vagyunk kicsit fasírtban, de az IR egy egész életre kapott társ, hát úgy döntöttem, ellenség helyett inkább partnerként kezelem. És azt hiszem, így működni fogunk. :)

- Hosszabb kihagyás után végre megtaláltam azt a szakembert, aki igazán nekem való. Most avatatlan szemek bizonyára meghökkenten néznek, de bizony kérem, megfelelő segítő szakembert legalább olyan komoly és felkészült körültekintést igénylő meló választani, mint férjet. Na jó, annyira nem, de mint mondjuk egy kényelmes túracipőt, és legalább olyan hosszú távú befektetés. Nem akarok itt mindent lelőni a témáról, mert lesz róla bejegyzés a Gyógyulni Akarok sorozatban, de dióhéjban legyen elég annyi, hogy végre megtaláltam azt a személyt, aki úgy és olyan módszerekkel segít harcolni, ahogy arra nekem szükségem van. Mert ő seggbe rúg, belém köt, provokál. Végre! :D

- Anyák napjának vasárnapján a nagymamám éppen nálunk szállt meg, mielőtt ment volna a nagynénémékhez gyerekfelügyelet céljából, és ez nagyon különleges alkalom volt, mert hosszú évek óta nem tudtuk vele eltölteni ezt a napot. Persze, szokás óvódákban, iskolákban is megemlékezni a nagyszülőkről, de az a tapasztalatom, sokszor ezt elfelejtjük ténylegesen megejteni, holott a nagymama nélkül ugye az édesanyánk sem lenne sehol, következésképpen mi sem. ;) Borzasztó nehéz évek állnak a Mama mögött, és nagyon jó érzés, hogy apróságokban ugyan, de most már mi kezdhetjük el neki egy kicsit törleszteni azt az elképesztő mennyiségű gondoskodást és szeretetet, amivel bennünket terelgetett egészen pici korunk óta. És persze az édesanyámat is köszöntöm ezen a fórumon is – nem kell félni, személyesen is megtörtént ;) –, mert azt hiszem, nem tudom elégszer megköszönni azt a türelmes szeretetet, amivel egész életemben, de főleg az utóbbi években felém fordul. Azt szoktuk mondani, a mi családunk nőkben erős – főleg létszámukat tekintve :D –, és én nem győzök elég hálás lenni azért a példáért, ami előttem van. Mama, Anya, köszönöm, hogy tőletek megtanulhatom, hogyan kell igazi, nagy betűs NŐKÉNT türelmes szeretettel, gyengéd gondoskodással, de acélerős tartással megteremteni az otthont. Köszönöm a példátokat, és köszönöm, hogy még vagytok nekem. Maradjon ez így sokáig! :)

- Nagymamám ennek a hálaadásnak a sztárja. :D De semmiképpen nem hagyhatom ki, amikor egy másik alkalommal a nagynénémék meglátogatása után – ahol az unokatestvérkéimmel még mindig nem tudok betelni – a nyakunkba vettük a várost, és megmutogathattam neki mindazt, amit az elmúlt tíz évben fejlesztettek, de ő még nem látta. A sok nevetés, mesélés és közös élmény mellett elképesztő volt kicsit az ő szemén keresztül ránézni újra erre a városra, ami nekem már sokszor csak egy rutinmenet, sokszor bosszankodás a reggeli hajtásban. Pedig valójában tényleg elképesztően gyönyörű helyen élünk, fantasztikusan jó lehetőségekkel. Nagyon szeretek a Mamával időt tölteni, mert nagyon közel állunk egymáshoz személyiségben, de most külön köszönöm neked, Mama ezt az élményt, hogy általad egy kicsit én is megint új szemmel tudtam nézni a megszokott helyekre. :)

- Most, hogy elérkezett a vizsgaidőszak, én is felveszem az általános diák viselkedésmintát – azaz bármit, csak tanulni ne kelljen, csillogjon az a lakás! :D Nem, természetesen komoly és felelősségteljes diákként nem csábulok el, de ebben a hónapban több remek alkalmat is találtam, hogy újra hódoljak az egyik újkeletűbb szenvedélyemnek: a sütésnek! A mindenmentes finomságokon túl azért szeretek néha a küllemre is adni, ezért mindig boldogan ragadom meg a lehetőségeket, amikor másoknak készíthetek valamit. Mert a gondoskodásnak ezen formája is léleksimogató, mert nagyon jó apró örömet okozni, és mert annyira nagy buli sütni. :D Ebben a hónapban főleg anyák napja apropójából készült gluténmentes verzió, az Ő születésnapját ünnepeltük egy tortával, valamint persze szintén vizsgázó fontosaknak igyekeztem a megfelelő energiabevitelt biztosítani némi muffinnal. És akkor még arról szót sem ejtettem, milyen buli, hogy legalább öt féle liszt van itthon. :D

- És persze nem maradhatnak ki ezúttal sem a kicsit részletesebb apróságok. A teraszunkon a gyönyörű virágok, akik meglepően szépen növekednek annak ellenére, hogy én nevelem őket :D, maga a tény, hogy van a terasz, így tanulás közben is lehet barnulni, találkozók barátokkal és fontosakkal, akik még mindig nem mondtak le rólam, és ezért borzasztóan hálás vagyok. Az írás, az én saját terápiám, a menedékem, ahová mindig visszahúzódhatok egyre nagyobb elismerést és pozitív visszajelzéseket kap a publikálós platformokon, lassan el kell kezdenem megtanulni kezelni a dicséreteket, mert nem bújhatok örökké vörös fejjel a takaró alá. :D És átléptük a bűvös egy éves határt, kezd – számunkra legalábbis :D – elérhető közelségbe kerülni a nap, amelyen majd hivatalosan is elkezdjük azt a házasság nevű őrült kalandot. Egyelőre minden vele kapcsolatos szervezési feladatot élvezek, de különösképpen az érzést, hogy minden rezdülésében, minden egyes nappal csak egyre biztosabb vagyok benne, hogy Ő az, akivel ezt az egészet csinálni akarom. Nem, nem magát az esküvőt. Magát az életet. :)

Apróságok:

sort, szandál, színes körmök, virágzó terasz; bikinifelsőben napozva tanulni; mire átveszed a felsőt, elbújik a nap :D; sütni-főzni; tortát díszíteni; elismeréseket bezsebelni; lisztnagyhatalomnak lenni; nagymamámat megölelni; édesanyákat megköszönteni; virágot venni; vacsoránál órákig beszélgetni; értelmesen vitatkozni; unokatestvérkéimmel játszani; Kinder tojás figurát vagy tíz éve először összeszerelni :D; Mamával bejárni a várost; nagyokat nevetni; trolin ismeretlentől bókot begyűjteni (szerintem is az én nagymamám a legvagányabb!); jó pszichiáternél jó kezekben lenni; zokogni vagy épp röhögni nála; az Ő karjaiban mindig menedéket találni; az Ő születésnapját ünnepelni; a családjával együtt lenni; anyával órákat beszélgetni; új mozgásformát találni; kidögleni benne, de piszkosul élvezni; túrós zabkása!!!; barátnővel találkozni; nagyokat beszélgetni; pénztárcáról rájönni, hogy nem ellopták, csak otthon hagytam :D; írni; pozitív visszajelzéseket kapni; összebújni; a nehézségekben nem az akadályt, hanem a kihívást látni

majus.png

A hónap idézete:

„Give us wisdom to pass to each other,
Give us strenght so we understand:
That the things we do,
The choices we make
Give direction to all life’s plans.”

~Adj bölcsességet, hogy továbbadhassuk egymásnak,
Adj erőt, hogy megértsük:
A dolgok, amiket teszünk,
A döntések, amiket meghozunk
Határozzák meg az életünk irányát.

(Mackótestvér)

A hónap dala:

Nem egy mai darab, de én kis fáziskéséssel szoktam az ilyeneket felfedezni. :D Véletlenül akadtam bele ebbe a dalba is, és akkor már meghallgattam. És itt is ragadtam. Mert a szövege megint csak az enyém. :)

Szólj hozzá!

Hálaadás - Április

2016. május 05. 17:02 - Mogyee

Habár az elmúlt héten még gumicsizmában és vastag sál oltalmában róttam az utcákat, valamint elgyászoltam egy újabb esernyőt, aki hősi halált halt a viharos szél frontvonalán, ezt a bejegyzést már a napsütötte teraszunkról írom azzal a boldog tudattal, hogy találkoztam a szezon első szandál-zoknijával is. Tavasz van, emberek, szinte már nyár! ;)

Mit szerettem áprilisban?

- Rögtön az első szombaton lezavartunk két programot is az Ő családjával – naná, az ország két ellentétes pontján, mert úgy szép az élet, ha zajlik. :) Egy nagyon klassz születésnapos ebéden vettünk részt, egy akkora ebédlőasztalnál, amekkorát utoljára talán kastélyokban láttam, annyi kajával, amivel egy csorda éhes cserkész is jól lakna – ami igen-igen nagy szó –, majd egy gyönyörű esküvőn, ahol bár senkit nem ismertem, de imádtam a menyasszony virágkoszorúját, de főleg azokat az embereket, akiket sodorjon bármerre az élet árja, legyenek az életnek bármilyen területei, amiben nem értenek egyet, néha csak képesek megállni, és együtt örülni. Mert ez tesz annyi különböző embert egy családdá. Na és persze nem volt rossz eljátszani a gondolattal, hogy egy év múlva már értünk ürülnek majd a pálinkás poharak. ;)

- Végre eljött a pillanat, amit minden tavasszal annyira várok (na jó, ez nem igaz, csak tavaly óta fedeztem fel az évszak ezen szépségét). Azaz itt volt az ideje akkurátusan letakarítanom és virágokkal teleültetnem az erkélyünket. Nem hittem volna még két-három évvel ezelőtt, hogy engem ilyesmi nem hogy kikapcsolni, de egyáltalán érdekelni fog, de most azon kaptam magam, hogy kitörő lelkesedéssel rendezgetem a kis ásókámmal a petúniákat és hortenziát a virágos ládákban. Ki hitte volna? Még a végén tényleg háziasszonnyá érek. :)

- Négy év. Néha sokkal kevesebbnek tűnik, néha sokkal többnek. Néha nagyon nehéz, néha nagyon könnyű. Most az utóbbi két évben többnyire nagyon nehéz, de mégsem adott fel. Sem engem, sem minket. Rengetegszer kapom meg a kérdést az eljegyzés óta, hogy biztos vagyok-e benne. Hiszen annyira fiatalok vagyunk még, előttünk az élet…! Igen, előttünk van. És én Vele akarom leélni. És bár ezt nem tudom, mivel érdemeltem ki, de úgy tűnik, Ő is velem. :)

- Lassan több vérem lesz az egészségügyi ellátórendszerben, mint a tulajdon testemben, de ezt is meg lehet szokni, ahogy a rendelők közötti átjárkálást is. Ha valaki valaha hormonvizsgálatokra, glükóz terhelésre szorul, Zugló vonzáskörzetében bátran keressen, kezdek szakértője lenni a témának. :D De továbbra is minden negatívum között ott rejlik a pozitív, csak el kell határozni, hogy erre figyelünk. Példának okáért a nagyon kedves és beszélgetős vérvételt végző doktornő személyében, vagy azon ritka, csodaszámba menő alkalmak esetében, amikor a megszokott órák helyett csak fél órát kellett várnom az orvosomnál. És még a leletek is szebbek a vártnál…! Igazán elkényeztetve érzem magam az áprilisi turnus tekintetében. :D

- Egy-egy szösszenetnyi élmény, amik mellett talán elmennék, ha nem lenne a hálaadás, ami egy tudatos döntést és szemléletet ad nekem. A döntést, hogy mindenben keressem azt a pontnyi kis fényt, azt a minimális fehéret a feketében, a pillanatot, hogy a pohár valójában félig tele van. Jó szakembert találni, évek óta először megint erősnek érezni magam, a bérmaanyám születendő kisfia rúgásait érezni, barátok, akik nem mondanak le rólam, akkor sem, ha nehéz eset vagyok, egy kedves néni a postán, aki pizsamának titulálta az öltözékem, és ezzel nagyon megnevettetett… Mert a boldogság nem hangos csinnadrattával érkezik az életünkbe, csak szelíden kopogtat. Tessék fülelni, le ne maradjatok! :)

Apróságok:

együtt autózni Vele és a családjával; megismerni a tágabb családját, akik nem sokára az enyémek is lesznek; sztorikat hallgatni, megosztani, nevetni; rengeteg új név megjegyzésébe az esélytelenek boldog nyugalmával belefogni; esküvőn részt venni; összebújni; meghatódni; ismerősökkel találkozni; tervezgetni; álmodozni; bérmaanyámat megölelni; muffint sütni neki; órákig beszélgetni; ultrahangos képeken csöpögni; pocakban mozgó új életet érezni; napsütést kiélvezni; kedves barátnővel együtt sütni; őszinte támogatást és ölelést adni és kapni; az erkélyt rendezgetni; anyával bevásárolni; kidekorált kaktuszon nevetni; ültetni; postán „pizsamát” viselni; idegenekkel összenevetni; vastag sálat, aztán másik nap balerinacipőt hordani; eső illatát élvezni; virágaimnak örülni; évfordulózni; nagymamámmal nagyokat beszélgetni; kézen fogva sétálni; csókot adni és kapni; kicsit nosztalgiázni; hangosan nevetni és sírni; nagyon jó pszichiátert találni; vérvételen összenevetni; diétás kakaót találni; elkészült erkélyen napozni; régóta keresett cipőt találni; a hálaadásra már egész hónapban gondolni, és kifejezetten ezért fényképezni

aprilis.jpg

A hónap idézete:

„A titok, hogy valaki bársony-puhán megfogja a kezed.
A titok, hogy el nem engeded.”
(Rédai Gábor)

A hónap dala:

Bár elméletileg – amint ez a művészeti produktumok kilencvenöt százalékára igaz – szerelmi kapcsolatról szólna a dal, de engem egészen más aspektusában szólított meg. Nagyon sok területén az életemnek nagyon igaz. Tanulok elengedni, lassan de biztosan, és ez a dal most nagyon hozzám szólt. Amellett gyönyörű is, a klip színvilága pedig egyenesen lenyűgöző.

Szólj hozzá!

Gyógyulni akarok #1

2016. április 22. 09:54 - Mogyee

Az elhatározás a kulcs

Hát eljutottunk idáig is... Már hosszabb ideje tervezgetem, hogy valamilyen formában elindítom ezt az új sorozatot a blog életében. Mint arról már írtam többször is ezen a felületen - de a legbővebb, legjobban összeszedett bejegyzést a témában errefelé találjátok -, jelenleg éppen egy hosszadalmasabb csatát vívok mind fizikai mind lelki területen. Arra gondoltam, nekem is jó összegzés lesz, ha a témával kapcsolatos gondolataimat egy összefogó valami alá rendezem, és talán másoknak is segíthetek ezáltal. Félreértés ne essék: nincs nálam az élet kulcsa, nincs tuti megoldásom. Viszont harcolok, küzdök, pofára esek, felállok, átélek, gyógyulni akarok. Itt pedig arról olvashattok majd, ahogy mindezt megélem, amilyen tanulságokat leszűrök belőle. Helyenként elkerülhetetlenül lesz nagyon személyes, amitől kicsit félek. :) De nem azért kaptam az írás ajándékát, hogy megtartsam magamnak. Szóval nagy levegő, és kezdődjék a sorozat! Mert gyógyulni akarok.

Elsőként még nem egy komoly, olyan igazi, öt-hat oldalas Mogyee bejegyzéssel akartam sokkolni, de találtam egy annál sokkal ütősebb és idevaló képet. Egy amerikai pszichiáter váróterméből származik (állítólag, és ugye ami az interneten van, az biztos, hogy igaz), aki a betegei számára függesztette ki. Szerintem ennél jobb, ennél szebb összefoglalással nem indíthatnánk el ezt az egészet. Hiszen a gyógyulás egyik kulcsmozzanata, az egész út, az egész harc itt indul: határozd el. Akard. Gyógyulni akarj.

give_me_the_stick.jpg

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy segélykiáltás. Egyszerűen csak nem tetszik az üzenete. Amikor valaki azt mondja nekem: „Öngyilkosságon gondolkozom, már elterveztem mindent, csak szükségem van egy indokra, miért ne tegyem”, egyáltalán nem tehetetlenséget látok.

Én azt gondolom, hogy a depressziód évek óta bánt téged. Rondának nevez, és hülyének, és szánalmasnak, csődtömegnek, már olyan régóta, hogy elfelejtetted, hogy nincs igaza. Nem látsz semmi jót magadban, és semmi reményed sem maradt.

De mégis itt vagy, eljöttél hozzám, bekopogtál az ajtómon, és azt mondtad: „Hé! Nagyon nehéz életben maradni ebben a pillanatban! Csak adj valamit, amivel harcolhatok! Az sem érdekel, ha az csak egy bot. Adj egy botot és életben tudok maradni!”

Már hogy lenne ez tehetetlenség? Szerintem ez lenyűgöző. Olyan vagy, mint egy katona: az ellenség soraiban ragadták évekre, elvették a fegyvered, kifogytál a munícióból, alultáplált vagy, és talán még valami trópusi vírust is elkaptál, amitől gigantikus pókokat hallucinálsz.

És te csak mész tovább, mert „csak adj nekem egy botot. Nem fogok itt meghalni.”

A „segélykiáltás” azt feltételezné, hogy sajnálnom kellene téged, de neked nincs szükséged a szánalmamra. Ez nem szánalmas. Ez az élni akarás. Emiatt tartottak ki az emberek elég ideig ahhoz, hogy uralják a földet.

Remény nélkül, a semmin futva kész vagy, hogy átvágd magad több száz kilométernyi ellenséges dzsungelen mindössze egyetlen egy bottal, ha ez kell ahhoz, hogy biztonságba érj.

Az egyetlen, amit én teszek, hogy a kezedbe adom a botot.

Te vagy az, aki életben marad.

 

*A fordítás saját munka, kéretik eképp kezelni :)

Szólj hozzá!

Hálaadás - Március

2016. április 04. 11:55 - Mogyee

Már megint úgy ért a hónap vége, hogy észre se vettem… Na nem baj, jobb későn, mint soha, állítólag. Meg ami késik, az jön. Meg az összes többi unalomig ismételgetett frázis… Pedig csomó minden klassz dolog történt márciusban, hát ne habozzunk, adjunk hálát! Feltámadt Krisztus!

Mit szerettem márciusban?

- Végső búcsút vettünk Papa földi maradványaitól, mert mint azt már megírtam, tőle magától sosem fogunk, és soha nem is kell. :) Gyönyörű szép volt a temetés, a diakónus nagyon emberségesen, nagyon úgy beszélt, ahogy egy hitetlen családhoz kell, végtelenül hálás vagyok ezért is. Sokan eljöttek, alig fért el a síron a rengeteg megemlékező koszorú, és utána jó volt összegyűlni, és pár falat mellett közösen emlékezni, nevetni, képeket idézni, és csak nagyon együtt lenni. Papa sokat küszködött, megvívta a saját csatáit, de egész életében mindig őszintén és teljes szívből szeretett, és ezt az örökséget hagyta nekünk is. Köszönöm, Papa. :)

- Bátyám huszonhárom éves lett, és hosszú évek óta először Mama is velünk tarthatott az ünneplésen. Nagyon jó volt köztünk tudni, mégha kissé még megilletődve is a friss gyásztól, de nagyon együtt voltunk, nagyon szép ünneplés sikerült, rengeteg nosztalgiával és nevetéssel. Életemben először kíséreltem meg egy marcipán bevonatos tortát, és meg kell mondjam, nem is nézett ki olyan szörnyen. Talán rejtett cukrásztehetség vagyok. Valahol ott nagyon mélyen. :D

- Vele tettünk egy kellemes kirándulást a szép idő és a hosszúhétvége margójára Fót felé. Eredetileg esküvői helyszínt akartunk nézni, de természetesen kifogtuk az egyetlen napot, amikor zárva tartottak, így inkább a dombtető felé vettük az irányt, és a látványból ítélve nagyon jól tettük! ;) Nagyon szeretem a tavaszt is, fantasztikus, ahogy egyre több napsütést kapunk, ahogy nyílnak a szebbnél-szebb virágok, döngicsélni kezdenek a méhecskék, és maga a természet mintha csak nyújtózkodva ébredezne a hosszú téli álom alól. Na és persze a saját, Oravecz Coelhoi magasságokba emelkedő mondásunkért is megérte, amiben ráébredtünk, hogy a túrázás olyan, mint a házasság. Ha az egyik pofára esik, a másik mindig megtarthatja. Kivéve, ha én vagyok a másik. Akkor mindketten zuhanunk. :D

- A Nagyhét idén már inkább úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Fantasztikus élmény volt részt venni a szertartásokon, az asszisztencia és az orgona nélküli énekkar együttesen hihetetlenül méltóvá és emelkedetté teszik ezeket a pillanatokat. Nagypénteken az éneklős János passió és a kereszthódolat olyan élmény, ami minden évben nagyon nagy megerősítést ad, hogy jó helyen vagyok, és a hitem erő és vár, amibe kapaszkodhatok a nehéz percekben. Nagyszombat örömhíre pedig mindenkié, és fantasztikus élmény hirdetni a világban, még ha egyedül csak pislákoló mécses is vagyok… együtt a közösség már fáklyává válhat. Na és persze a vigílián elhangzó egyik kedvenc énekem… :) Feltámadt Krisztus, Valóban feltámadt!

- Judit barátnőm önálló zongoraestjére is meghívást kaptunk, amiről kissé elkéstünk a szertartások révén, de azért így is időben érkeztünk, hogy ízelítőt kaphassunk a művésznő előadásából. ;) Hihetetlenül büszke voltam és vagyok Juditra, mert mindig előttem van a tizenegy-két éves, félénk lányka, aki nem mert mások előtt játszani, aki pedig a feje búbjától a kislábujja hegyéig elképesztő és ösztönös tehetség, és a zene által képes mindazt elmesélni, amit szavakba önteni lehetetlen. És aznap sehol nem volt a félénk kislány, helyette ott volt a zenész, aki dallamok közé rejtve adott és adott egész este. Hihetetlenül büszke vagyok rád, Judit, és nagyon köszönöm, hogy a részese lehetek ennek az egésznek!

Apróságok:

egy nagyon illő, nagyon szép temetési beszéd; a megannyi koszorú; a halotti toron a nevetések; régi fényképekről nosztalgiázás; egymás kezét fogni, egymásba kapaszkodni; tortát sütni; marcipánt netről levadászni; látni az örömöt; anyával együtt bevásárolni, főzni, takarítani; Mamát megvendégelni; Jocit megölelni; Vele autókázni; kirándulni a gyenge napfényben; kilátásban gyönyörködni; virágzó fákat csodálni; barkát szenteltetni; tojást festeni; sütiket gyártani; pogácsát sütni; szertartásra menni; őszintén sírni; kereszt előtt leborulni; feltámadást hirdetni; mécsest meggyújtani; Krisztus világosságát hordozni; Judit koncertjén részt venni; meghatódásig büszke lenni; virágot átadni; őszintén ölelni; régi osztálytársakkal találkozni; más boldogságának örülni; az élet kezdetét látni; kézen fogva sétálni; csókot adni és kapni; írni; olvasni; énekelni; nevetni; sírni; táncolni; valahogy nagyon, nagyon együtt lenni

marcius.jpg

A hónap idézete:

„Békesség veletek! Alleluja! – Én vagyok, ne féljetek! Alleluja!”

A hónap dala:

Eredetileg magyar együttes és magyar énekesnő, de ezúttal angol nyelven hirdetik az amúgy egyszerű, de pont emiatt nagyon igaz, és nekem nagyon vidám, és életigenlő szövegüket. Ahogy a természet is ébred, ahogy a Feltámadás örömhíre által is nyerem a bátorságot, úgy értek egyet azzal, amit ők megénekelnek ebben a hónapban nekem. Ne félj, lépj ki, táncolj a széllel, és ugorj fejest mindabba, amit még megtanulhatsz!

Szólj hozzá!

Hálaadás - Február

2016. március 17. 14:51 - Mogyee

Kezdek visszatérni a régi önmagamhoz, legalábbis azon a téren, hogy csúsznak a hálaadások… :D Kicsit megkavarodtam, nagyon elröpült a február vége és a március eleje a Papa körüli teendők okán, na meg az egyetem is rendesen ad nekem elfoglaltságot, de azért igyekszem nem végletesen elmaradni a dologgal. Szóval pótlok, itt és most, meneküljetek!

Mit szerettem februárban?

- Megvolt a számomra leginkább nemszeretem vizsgálat, a gyomortükrözés is, lassan nem nagyon lesz olyan vizsgálati forma, amit én még nem próbáltam ki. :D De az orvosom is, az asszisztens is végtelenül kedvesek és jófejek voltak, mindent megtettek, hogy a körülményeknek megfelelő mértékben, de a lehető leginkább biztosítsák a kényelmemet, nagyon hálás vagyok nekik ezért. Ezt is túléltük, bár ha nem muszáj, nem mennék újra. :D

- Elkezdtem egy év kihagyás után újra az egyetemet, és nagyon jó érzés bejárni, már tényleg hiányzott. Érdekesek az órák is, és persze sok mindent kell teljesíteni, de hát ez egy egyetem lényege, tanulni vagyok ott. :) Több tanárom is sokkal jobb fej, mint elsőre vártam volna, és olyan előadásom is van, ami sokkal jobban tetszik az előzetes feltételezéseim dacára. Igyekszem most már rendesen helyt állni, reméljük, sikerülni fog. :)

- Terheléses vércukor vizsgálatnál a szervezetem sokkal jobban tudta, mi a jó neki, ezért mindenáron igyekezett megszabadítani a cukros koktéltól, de csak meggyőztem, hogy tartsuk lent a vizsgálat végégig. Viszont megint rám mosolygott kicsit az emberiség szebbik oldala, mert nem egy ember jött oda hozzám az utcán, hogy segíthet-e valamiben, egyáltalán nem veszett még el ez a világ ebből a szempontból. :) Valamint itt is kifogtam a jó arc nővérkét, én komolyan hiszem, hogy ha mi pozitívan állunk egy orvosi procedúrához is, a mosolyt visszatükrözik a szakemberek is. Próbáljátok ki! :)

- A cserkészetről tartottam egy minden várakozásomat felülmúlóan jól sikerült prezentációt. Nagyon jó érzés volt látni, hogy a csoporttársaimat, a tanárnőt is érdekelte a téma, egy kicsit új szemléletet adhattam hozzá a világnézetükhöz… Azt hiszem, részben ezért is vagyunk a földön, hogy tágítsuk egymás világképét. Valamint ez segített magamban is kicsit helyretenni a cserkészet szerepét… Itt már írtam róla, jó látni, ahogy egyre több minden a helyére kerül. :)

- Ott lehettünk, foghattuk a Papa kezét még utoljára. Tényleg bennünket várt meg, aztán csendben elaludt. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyire szépen, csendben vele lehettünk, amikor hazaköltözött, és ott lehettünk a Mamával, hogy ne legyen egyedül ezekben az órákban. Tényleg, igazán hálás vagyok, és köszönöm Istennek ezt a kegyet, ennél szebben nem is kérhettük volna.

Apróságok:

az egyetem épülete; a negyedik emeletre felmászni, aztán vissza a földszintre; érdekes előadások; gyakorlaton együtt nevetni; beadandóra ötöst kapni; prezentációt nagyon jól megtartani; jó kérdéseket kapni; World Thinking Day-t megtartani; cserkészettel tisztázni a kapcsolatomat; hálásnak lenni; a szépre emlékezni; nehéz vizsgálatokon túlesni; segítséget megköszönni; segítséget tapasztalni; vérvételt végző nővérkével viccelődni; gasztroenterológustól érdekeseket megtudni; anyával nagyokat beszélgetni; első napsütéseknek örülni; színes sálat hordani; mindenmentes muffint gyártani; új embereket megismerni; összebújni; böjtölni; Papa kezét fogva imádkozni; a homlokára keresztet rajzolni; utoljára megpuszilni; mindent megköszönni; egy egész életért hálásnak lenni; a Mamát átölelni; nagyon emberséges, kegyelettel munkájukat végző embereknek hálás lenni; kilenc év szenvedés után megkapni a békés elalvás ajándékát; támasznak lenni, amikor erre a legnagyobb szükség van

februar.jpg

A hónap idézete:

„Amíg őriz a szemed, amíg érez a kezed, amíg éltet a szíved… ne félj.”
(A dzsungel könyve musical)

A hónap dala:

A himnuszom is tőlük van, de egyre több dalukra cuppanok rá. Igazán ritka manapság már ilyen intelligens szöveget és minőségi zenét tapasztalni, pláne fiatal srácokból álló banda esetén… Hirdetném ezt az együttest szeretettel és nagy lelkesedéssel, mert megérdemlik!

Szólj hozzá!

"Amíg őriz a szemed, amíg érez a kezed, amíg éltet a szíved... ne félj!"

2016. március 03. 22:47 - Mogyee

Évek óta tudtuk, hogy egy napon jönni fog a telefon. Az utóbbi két évben már az én gyomrom is összeugrott, amikor a kijelző azt mutatta, hogy a Mama hív. Láttuk minden alkalommal, hogy egyre gyengébb, egyre jobban fogy el. Láttuk, hogy fárad. Láttuk, hogy most már bármikor. Tudtuk, készültünk rá, az agyunk hátuljában ott volt az emlékeztető, hogy egy napon jön a kérés, hogy tegyünk mindent le, kocsiba be, és irány Cegléd, mert búcsúzni kell. Ebből kifolyólag azt hinné az ember, már felkészült, már elfogadta, már tudta, mi jön. De ez nincs így. Mert amikor szombaton délelőtt beléptünk a szobába, láttam az édesanyám arcán, láttam a nagynénémen, láttam a bátyámon, és éreztem én is, hogy erre sosem lehet teljesen felkészülni.

Letérdeltem mellé, megfogtam a kezét, és megpusziltam a vállát. Ez volt az első reakcióm, de kirázott a hideg, mert éreztem a csontjait, mert láttam a félholdat az arcán, mert már nem volt magánál, mert a mellkasa felületesen és gyorsan emelkedett. Mert már csak ránk várt. Ott térdeltem, amikor mindenki más kiment, fogtam a kezét, ami meleg volt és izzadt, mert a szervezete még küszködött, hogy még pár órát, még elköszönhessünk, még utoljára. Imádkoztam, és simogattam az arcát, és néztem Őt. És arra gondoltam, hogy erre nem lehet felkészülni… de nem azért, amiért mindig is hittem. Igen, szörnyű volt látni, hogy mennyire tönkrement, de ezt szörnyű volt látni hosszú évek óta. Igen, nehéz volt látni, hogy már nem reagál, már talán nem is hall. De mégsem éreztem idegenkedést. Nem éreztem, hogy el akarok fordulni, nem éreztem, hogy menekülni akarok. Mert néztem ezt a meggyötört testet, de nem azt láttam.

Szikrázó déli napsütés, ahogy leugrunk a vonatról a szürke peronra, és rohanunk a bátyámmal, egymás mellett, ahogy csak a lábunk bírja, szaladunk a peron vége felé, ahol Ő áll ott, világoskék ingben, a kezében a fekete autóstáska, a száján az a visszafogott mosoly, és felkap az ölébe, ahogy mellé érek, és én nevetek, mert gyerekként végtelenül magasnak tűnt, és ölelem a nyakát, és beszívom azt az utánozhatatlan illatot, a frissen vasalt ruha és borotvahab, ami Ő.

A nagy, meleg kezében fogja az enyémet, ahogy ugrándozva haladok mellette. Mindenkitől megkérdezi a lottószámokat, aztán a lottózóban felemel, hogy felérjem az asztalt, és én jelölhessem be a kiválasztott szerencséseket. Aztán a kettes nyereményt elfagyizzuk. Letörli a szám széléről a csokit, és cinkosan kacsint a tölcsér mögül: mamának ne mondd el!

Dolgozik a végtelen szőlősorok között, miközben mi rohangálunk fel-alá. A forró homok égeti a talpam, magasra lendül az Ő keze alól kikerült hinta, a locsolócsővel szivárványt varázsol nekünk a tűző nap fényében. Maszatos pohárban nyújtja felém a frissen préselt mustot, aminek napfényillata van, de csak óvatosan, ne sokat, megfájdul a hasad… A fogaim alatt csikordul a homokszem, Ő oltja a gyümölcsfákat, amit én varázslatnak hiszek, Ő nevet, és megmutatja, hogy kell.

Az udvaron öreg tornacipőben tolom a fűnyírót, Ő szorosan mögöttem, vigyáz rám, de hagyja, hogy én csináljam. A porladó hóból lapáttal épít hóembert, a főúton húz minket a szánkón, bátyám mögöttem, szikrázik a napfény, és a papa csizmája alatt ropog a fehér csoda. Csokitojást keresünk a bokrok alatt, csillogó szemekkel mutatom a zsákmányt, és mosolyog, csak mosolyog mindent tudóan és szeretettel, és a fülem mögé tűri a hajam. Nyári kánikula, egymást fröcsköljük a spriccelőből alakított vízi pisztollyal, Ő fűrészel és kalapál a vadszilvafa árnyékában. Odaugrálok, megmutatja a satut, hagyja, hogy én szorítsam be a fadarabot, és mosolyogva hagyja, hogy tapsoljak, amikor kisszék kerül a fa ágára. Bekeni a hátam, aztán gyógykenőccsel is, mert naptej helyett sampont vettünk, és vigasztal, az Ő háta is vörös. Szőlőkarút szúr a bicikli hátuljába, és szalad mellettem, ahogy tanít, biztat, de tart, hogy ne essek el. A vásárban gyűrűt kapok tőle, de elhagyom, sírok, de másnap behasal mellém az indiánsátorba, az anyagon átszűrődő napfény pirosra festi az arcát, de mosolyog, és egy másik gyűrűt húz az ujjamra. Kis bizsu, de azt mondja, nekem gyémánt.

Palacsintát sütünk a Mamával, Ő mosolyogva nézi. A zongorán pötyögök, mögém állva segít, velem énekel. Tűz ropog a kandallóban, odakint hull a hó, Ő kártyázni tanít, mindig hagy nyerni. A katonaéveiről mesél, a szeme még világosabbnak tűnik, a lámpafénye csillog benne, de csillan benne más is. Fiatalság, erő, emlékek, és mi csüngünk a szavain. Megdicséri a szoknyámat, azt mondja, hordjak magas sarkút, abban szebb a lábam, és én elpirulok, és hiszek neki. Krétával női arcokat rajzol az én csálé ugróiskolám mellé, és mindegyik valahogy a Mamára emlékeztet. Hazaviszem neki a fiút, akit választottam, és Ő végigméri, aztán a kezét nyújtja. Karácsonykor a kezembe csúsztatják az aranyláncot, amit azelőtt ötvenhárom évvel ő adott a Mamának, én sírok, Ő csak mosolyog. Levisszük neki a gyűrűinket, és fogom a kezét, és csendben beszél közös életről, és a Mamát nézi, még ötven év után is úgy, hogy a pillantás mögött egy egész élet van.

Néztem a beesett arcát, megszorítottam a kezét, de az ágya fölötti esküvői képre nézve megint csak mást láttam.

A fiatal férfit, azt a katonát, akiről a képet őrzöm a szemtelenül világos szemével, amivel Máriát figyeli, az Ő Máriáját. Szinte látom magam előtt, ahogy a Mama elmesélte. Látom a sötét ceglédi utcát, ahogy a csendes hóesésben az egyik kezével a biciklit tolja, a másikkal az Ő Máriája kesztyűs kezét fogja. Ahogy a májusi délutánon mellé ül az árokparton, és megfogja a kezét, egy életre. Ahogy kerékpárabroncsból menyasszonyi ruha alá valót kovácsol a Mamának, ahogy a pap összeköti a stólával a kezüket, ahogy megcsókolja a gyűrűt. Szinte látom magam előtt, ahogy kézbe veszi anyukámat, aztán a nagynénémet, ahogy beszélni, járni tanítja őket, ahogy a feje fölé emeli, ahogy összebújva a hátsó szobában vasárnap délelőttönként a nagy indiánkönyvből mesél nekik. Látom a büszke csillanást a szemében, ahogy róluk beszél, látom a mosolyát, amikor a Mama fennhangon nevet.

Fogtam a kezét, de nem a csontos, vékony ujjakat láttam, hanem azt a nagy, meleg tenyeret, ami óvatos mozdulattal kötözi a szőlőt, ami a hajamra simít, ami a Mama kezét fogja, ami a hintát építi nekünk, amivel a vadgalambok hangját utánozta, amivel megszorította a választottam ujjait, amivel még alig egy hónapja végigsimított az unokatestvérkéim arcán.

Simogattam az arcát, és arra gondoltam, hogy erre nem lehet felkészülni… mert erre nem is kell. Mert nem búcsúzni jöttem tőle… nem örökre. Mert az a test, ami február huszonhetedikén végül elaludt, az nem Ő volt. Ő itt van a nyakláncban a nyakamban, a két kezével épített ház tégláiban, az édesanyám arcvonásaiban, a bátyám szemében, a képekben, az érintésekben, a nevetésekben, a könnyekben, az emlékekben. És itt is marad. Tőle tanultam, mit jelent keményen dolgozni, tőle tanultam, hogy ne elégedjek meg kevesebbel, mint ahogy Ő nézett a Mamára egész életében. Tőle tanultam, hogy nem a kimondott szavak mutatják a szeretetet. Tőle tanultam kártyázni, füvet nyírni, hogy a dinnyehéjat szárítsam ki, mielőtt kidobom, hogy a vadgalamb tavasszal fészkel, hogy csak akkor nem esek el a biciklivel, ha bátran hajtom, és nem hátrafelé nézek, csak előre.

Mert Ő a minden volt nekünk. Farkas Imre, két báty és egy nővér kisöccse, a katona és kovácsinas, a szőlősgazda, a varázsló a szivárvánnyal és a gyümölcsfákkal, a nagymamám élete szerelme és két csodálatos lány édesapja, és négy unoka fantasztikus nagypapája.

Pihenj, Papa. Köszönöm, hogy az életem része voltál, és leszel is minden nap. Mert ott vagy minden apró rezdülésben. Köszönöm, hogy elköszönhettem, köszönöm, hogy imádkozhattam veled, köszönöm, hogy még utoljára megpuszilhattalak. De ez nekem volt fontos, nem neked, mert Te nem mentél el. Csak most már nem köt gúzsba a testi szenvedés. Már szabad vagy.

És mert nagyon igaz… engedd meg, hogy kölcsönvett sorokkal zárjam ezt az egészet. Köszönöm. Szeretlek.

A feltámadásig… Szia, Papa!

1 komment

"Igyekezzetek a világot egy kicsit jobb állapotban magatok mögött hagyni, mint ahogy találtátok!"

2016. február 22. 17:10 - Mogyee

Baden-Powell (Bi-Pi), a cserkészet alapítójának emlékére

Mélyen tisztelt Lord Robert Stephenson Smyth Baden-Powell of Gilwell!

Hű. Önt aztán tekintetes névvel áldották meg… Milyen hivatalos, milyen fennkölt, milyen komoly! Nem is tudom, levelem témája méltó-e egy ilyen fontos és rangos ember figyelmére. De talán nem is kell. Mert talán van lehetőségem máshogy is kezdeni, nem igaz? Hiszen ön mondta még, hogy az övéi szólítsák a becenevén. Pardon. Akarom mondani… Te mondtad. Hiszen cserkészek közt nincs magázás, nem igaz? Akkor tehát…

Kedves Bi-Pi!

Mindenek előtt Isten éltessen születésnapod alkalmából a boldog öröklétben, ahonnan mostanra már figyelsz bennünket. Százötvenkilenc esztendős lettél kereken. Százötvenkilenc. Hűha. Az még gombócból is sok, nem hogy évekből! Talán tudod, talán nem – mármint miket is beszélek, onnan már mindent látsz, de azért én szóvá teszem, mert nyilván azt is tudod, milyen rémesen közléskényszeres vagyok –, hogy szerte a világon a tieid megemlékeznek rólad eme jeles február huszonkettedikén. Az a neve az egésznek, hogy Thinking Day. Gondoljunk rád. Rád, és mindenre, amit kaptunk tőled. Igazán szép kezdeményezés, nem igaz?

Tudod, én nem igazán voltam híve sosem annak, hogy egyenruhát húzzak az ilyen megemlékezős napokon. Nem mintha szégyellném, szó sincs róla, szeretem az egyenruhámat. De valahogy én csak nem éreztem ezt az egészet. Mindig úgy gondoltam, büszke cserkész vagyok én e nélkül is. És tudjuk ugye, hogy nem az egyenruha teszi a cserkészt. De idén… pontosabban ma más volt a helyzet. Ma az egyetemen én tartottam prezentációt a Hátránykompenzáló pedagógiai módszerek nevezetű órámon, és én témámul a cserkészet, mint hátránycsökkentő módszert választottam. És amint készülődtem tegnap este az előadásra, láttam, hogy egy régebbi cserkész ismerősöm meghívott egy eseményre, hogy van ez a Thinking day, és vagy te, a magad százötvenkilenc évével, ami mindenképpen egy elismerésre méltó kor, és hát országszerte a cserkészek valami cserkészes cuccal… És akkor azt gondoltam, most miért is ne. Úgy adja magát a dolog, nem? Szóval előkerestem a régóta pihenő nyakkendőmet, felkötöttem a szívecskés pólóm fölé, és nekivágtam az egyetemnek, a referátumomnak… és akaratlanul is a nosztalgiának.

Még a blog indulásakor az egyik legelső bejegyzésem a cserkészetről szólt, és rengetegszer helyet kapott már ezen a platformon sok egyéb formában is. Ez nem véletlen… Pontosan tíz évvel ezelőtt kerített hatalmába ez az egész őrület, ami úgy hiszem, akit magába szippant, azt valahol egy életen át magában tartja. Másodikra találtam meg az én csapatomat, és az olyan volt, mint hazatalálni. Tíz éven keresztül szolgáltam, elbuktam, felálltam, tanultam, tanítottam, adtam, kaptam, nevettem, sírtam, örültem, mérgelődtem, fejlődtem, hittem, tagadtam, bíztam, kételkedtem, féltem, bátorságot nyertem, kiálltam, elbújtam, szerettem itt. Együtt éltem, lélegeztem és fejlődtem a cserkészettel, a cserkészet az életem lett, az életem része, az identitásom meghatározásának egyik alappillére. Miért a múlt idő? Nos… ahogy azt mondani szokták, then life happened.

Egy kicsit… egy kicsit nagyon szétestem itt az elmúlt két évben, de már kezdem magam összerakni. És sajnos ez bizony magával vonzott több dolgot, többek között, hogy a cserkészingemet is vállfára akasztottam, és megléte óta először eltettem a szekrénybe. Tudod, Bi-Pi, a mi csapatunk igazán igyekezett azt az irányvonalat követni, amit te annak idején kitaláltál. Azokat megszólítani, akikhez senki sem fordul oda, azoknak nyújtani ölelésre a karunkat, akik elvadultak az érintéstől, és azoknak nyújtani a bizalmat és a szeretetet, akik ezt máshol nem tapasztalják. Ez egy gyönyörű, de nagyon nehéz misszió, és rengeteg figyelmet, türelmet, törődést, szeretet és időt kíván. És én eljutottam oda, ahol már nem tudtam annyi és olyan minőségi időt és szolgálatot nyújtani, amit ez a hatalmas küldetés megkíván. És ez aztán pláne az, amit vagy teljes szívvel, vagy sehogy. Akkor az ing mellé akasztottam a nyakkendőt, és fájón, de elismertem, hogy ide én most kevés vagyok.

Telt az idő, és én kezdtem megint megtalálni magam. A cserkészet nélkül. Tudom, tudom, mégis hogy lehet éppen neked ilyen levelet írni? Még messze a vége! Szóval hiányzott valahol, persze, hogy hiányzott, de nem olyan aktívan, hogy visszamenjek. Illetve nem is ez a jó szó, hogy nem hiányzott… Egyszerűen éreztem, hogy már nincs ott a helyem. Már nem tudok úgy és annyit adni, amennyit azok a gyerekek megérdemelnek. Már beletörődtem, hogy részemről ennyi volt a cserkészet fejezete az életemben. Aztán ma a prezentációm után a tanárnő a dicséretek között kiemelte, hogy milyen élmény volt azt látni, mennyire az életem részét képezi ez az egész, milyen őszinte, tiszta lángolással égek az ügyért. Én meg pislogtam döbbenten, hogy éééén-eeee? Hát én már nem… és akkor leesett.

Amikor annak idején cserkészfogadalmat tettem, a csapatvezetőm azt mondta, ez egy örök fogadalom. Aki egyszer cserkész lesz, az az is marad, élete végéig. Akkor persze én ezt egyrészt nem is láttam át teljes mélységében, meg aztán abban a pillanatban tökéletesen elképzelhetetlennek gondoltam, hogy én valaha otthagyjam ezt az egészet. Hát miért tenném? Itt van minden, amiért élni akarok. Itt szeretek, és szeretve vagyok, és jó buli, és erdő, és végtelen tábortüzek… Hagyja ott, akinek elment az esze! Aztán sok minden változott, első sorban én magam. És most már azt hiszem, értem.

A cserkészet nekem otthont adott. Elfogadást és befogadást, amire annyira vágytam, és amire olyan nagyon szükségem volt. A cserkészet nekem barátokat, testvéreket adott, olyan embereket, akikkel enélkül sosem találkoztam volna, de akik az életem meghatározó szereplői lettek. A cserkészet nekem élményt adott. Gyönyörű, gazdag, felejthetetlen kamaszkort. A cserkészet nekem biztos hátteret adott, amikor az állandó változások sodrásában minden más bizonytalan volt. A cserkészet nekem hitet adott, erősebb hitet Istenben, hitet a hazámban, és hitet az emberi jóságban. A cserkészet nekem tartást adott, tartást az élet csapásai és súlyai alatt. A cserkészet nekem vállakat adott, amiken kisírhattam magam. A cserkészet nekem problémákat, feladatokat és kihívásokat adott, amiktől erősebbé váltam. A cserkészet nekem szeretetet adott, a szeretet egy olyan szintjét, amiről előtte azt sem tudtam, hogy létezik. A cserkészet nekem kemény leckéket adott, amit semmilyen iskolában nem tanulhattam volna meg. A cserkészet nekem szélesebb látókört adott, az élet olyan területeire nyitotta fel a szemem, amiről az emberek elfordítják a fejüket. A cserkészet nekem élethivatást adott, ami mindig elkísér.

Ez az. Ez az, ami eltörölhetetlen. Nem a nyakkendő, nem a csomók, nem a stabil oldalfekvés. Azok az eltörölhetetlen, örök nyomok, amiket a lelkemen, a személyiségemen hagyott. Azok, amikor észrevétlenül, önmagamat nevelve terelgetett a helyes irányba, hogy most ott álljak, ahol állnom kell. És most már értem. Nem múlok el cserkész lenni csak azért, mert már nem tudok lejárni az őrsgyűlésre, vagy nem vagyok jelen a táborokban. Annak nem lenne már értelme, mert nem teljes szívvel, nem tiszta lelkesedéssel adnám, mert az életemnek azt a fejezetét le kellett zárnom. De itt van a számtalan ajándék, az a rengeteg megtanult lecke, amik bennem vannak… és amiket viszek tovább. Már látom, mi a dolgom. Már látom az utat, ami oda vezet. Már látom, mit kell érte tennem, merre kell küzdenem. De azt is látom, honnan indultam. És ez most a hála helye.

Köszönöm neked, Bi-Pi a cserkészetet. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet vele. Köszönöm, hogy célt, távlatot, értelmet adtál. Köszönöm, hogy megtanítottál hinni, küzdeni, kitartani, alázatot gyakorolni, bocsánatot kérni, megbocsátani, elfogadni, felejteni, emlékezni, beszélni, hallgatni, szeretni. Köszönöm, hogy megmutattad, mit jelent a rám bízottakért felelősséget vállalni. Köszönöm a kudarcokat, köszönöm az intő leckéket. Köszönöm a belsős poénokat, a végtelen vonat utakat, a hosszú beszélgetéseket a csillagok alatt, vagy a tábortűz lángjai mellett. Köszönöm a beázott sátrakat, a füstszagú pulcsikat, a térdig érő sarat, a napszúrásokat, a szúnyogokat, a végtelen búzatáblákat, az őszinte öleléseket, a hangos vitákat, a kézfogásokat, a fogadalomkor büszkeségtől duzzadó mellkasomat, a meghatott könnyeket, az őszinte szavakat, az énekeket, a játékokat, a nehéz túrazsákot, az ihatatlan csapvizet, az eltévedt túrákat, a parázson pirult szalonna ízét, a gitár hangját, a gyerekek nevetését, az őszinte öleléseket, a tábori szentmiséket, a kabócák dongását, a tücskök ciripelését, a hajnali ötkor szóló harangot, a hajnali csípős időt, a nehéz pillanatokat, a vezetői gyűléseket, az emberméretű krumplifőzelékes badellákat, az elvágott ujjakat, a hálás szülőket, a hűs strandokat, az órákig tartó mosogatást, az életre kelt tejbegrízt, az elrontott zöldborsófőzeléket, a túlcukrozott teát, az izzadságszagú haza utakat, a kilőtt nyílvesszőket, az összes keretmesét, a tábortűzi műsorokat, az indulót, az alakit, a zászlót, a vezetőimet, az őrsömet, a gyerekeket, a felnőtteket, a kamaszokat, a keresőket, a hálásokat, a tagadókat… Köszönöm a kamaszkoromat. Köszönöm a hivatásomat. Köszönöm a második otthonomat. Köszönöm a cserkészetet.

Búcsúszagúnak érződik a levél… pedig tulajdonképpen nem az. Igaz, valamilyen szinten búcsúzom. Visszakerül a vállfára a nyakkendő. De nem végleg. Hiszem, hogy kerül még az utamba a cserkészet aktív formája is, és én tárt karokkal fogadom majd. De most meg kell elégednem a szívembe égetett hagyatékkal. Sokszor éreztem, hogy rengeteget adok… de Bi-Pi, te tudtad jól. Sokkal többet kaptam. És merre tovább?

Annak idején, majdnem száztíz évvel ezelőtt te mertél egy nagyot álmodni. Nem tudtad, mi lesz a vége, nem tudtad, hová növi ki magát, nem tudtad, nem tudhattad, mekkora hatással leszel az egész világra… De mentél, csináltad, hittél benne, és valóra váltottad, mert hallottad a hívást. És mostanra milliók életét változtattad meg. Millió szíven hagytad ott az eltörölhetetlen jelet. Túlnőtt rajtad és túlélt téged az álmod… de ehhez kellett, hogy te nem féltél tőle. Nagyot álmodtál. Belevágtál. És valami nagyon jót teremtettél.

Ahogy a címben is elrejtettem tőled az idézetet… ezt kívánom én neked adni születésnapodra. Vagy nem is adni… csak elmesélni. Álmodtál egy nagyot, Bi-Pi, és most én is hiszem, hogy álmodhatok én is legalább akkorát. Mert az álmainknak mi magunk szabunk határokat, és én megkaptam a cserkészettől a képességet, hogy ledöntsem a saját korlátaimat. Mert a cserkészet megtanította nekem, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen, nincs olyan, hogy reménytelen, és nincs hiábavaló álom. Szóval igyekszem hű lenni mindahhoz, amit te megálmodtál. Igyekszem bátor lenni, igyekszem résen lenni, és igyekszem tiszta szívvel, teljes erővel dolgozni érte. Mert hivatást adtál. Mert hallom a hívást. Mert igent mondok rá. Mert szolgálatom van, Isten, Haza és Embertárs felé. Mert a nagyobb megvédi a kisebbet. Mert cserkész vagyok. És leszek is.

Boldog születésnapot, Bi-Pi! Köszönjük.

Jó munkát!

bi-pi.jpg

Szólj hozzá!

Hálaadás - Január

2016. február 04. 02:58 - Mogyee

Elnézést a pár napos csúszásért, teljesen megkavarodtam itt a nagy tantárgyfelvétel fedőnéven futó Éhezők Viadalában… De most már itt vagyok én is, a január is, mert hogy ismét tartogattunk egymásnak néhány említésre való pillanatot. :)

Mit szerettem januárban?

- Huszonegy éves lettem én, ezáltal a világ minden pontján legálisan vehetnék magamhoz alkoholt, ha ez az inzulinrezisztencia miatt nem lenne erősen ellenjavallott. Hiába no, a végletek embere vagyok! :D Ennek örömére már igazán felnőttesen ültük meg ezt a jeles alkalmat, én készítettem a vacsorát és a tortát is, és tényleg semmihez sem fogható élmény volt, hogy mennyire hálásan és bóközönök közepette fogyasztották el a fontosaim. :) Minden mentes volt, és mégis ehető, éljen! Továbbá most már zömében hasznos, kelengyének való ajándékokat kapok, például palacsintasütőt, amiben végre én sem szakítom el a palacsintákat! Felnőttesebb szülinap lett, de egy cseppet sem bánom. Konyhai kiegészítők pedig mindig jöhetnek! :D

- Esett a hó! Méghozzá éppen a születésnapomon, hatalmas nagy pelyhekben és gyönyörűen, igazán megérte rá várni. És engem még az sem zavart, hogy csak múló vendég volt, mindig különleges egy kis fehér takarót figyelni, ahogy puha, nagy pelyhekben lassan belepi a várost. Olyankor egy kicsit minden olyan meghitt és tiszta, mintha csak elmosnánk a különbségeket és az éles határokat… túl messzire ment a filozofálás? Túl messzire ment. Pardon. :D

- Tanulgatjuk egymást a diétával és a mozgással, még egyelőre sok minden felfedeznivaló vár ránk, de én lelkes vagyok. Soha senki nem állította, hogy egy életmódváltás könnyű, és nos, valóban nem az. :D De mindig van, ami átbillent, amikor már nagyon elegem lenne. Na meg felfedeztem, hogy létezik cukormentes tejcsoki. Gyönyörű nap volt az. :D

- Találkozás fontosakkal, kivel hosszabb, kivel rövidebb idő után ültünk/sétáltunk össze, hogy ismét felvegyük egymás életének a fonalkáit. Még mindig borzasztóan érdekesnek tartom, hogy átalakulnak a barátságok, ahogy mi magunk is növünk és változunk, és hogy újra és újra relevanciát nyer az utas hasonlatom. Amikor mondanivalónk van egymásnak, akkor úgyis összesodor bennünket az élet, és milyen jók is ezek a találkozók! De nem kapaszkodunk görcsösen és kényszeresen, nem hisszük már, hogy egy barátság mércéje a kapcsolattartás sűrűségében mutatkozik meg, annál is inkább a minőségében. Változunk, egymás mellett vagy egymáshoz idomulva, és ezáltal változnak az emberi kapcsolataink is. Bár jómagam vagyok az élő megtestesülése annak, hogy az emberek mennyire félnek elengedni dolgokat, mostanra én is tanulom és tapasztalom, mennyivel jobban esik egy ölelés, amit nem a görcsös kényszer, hanem az őszinte találkozás öröme szül. Jövünk, mert mondandónk van egymásnak, és megyünk tovább. Aztán, ha ismét közelednek az utak, örömmel ülünk be egy szendvicsre, vagy vesszük be az Akadémia lépcsőjét a bágyadt januári napfényben. Mert ilyen maga az élet is. Lüktet, él, változik, formál, elenged, újat hoz. És ettől gyönyörű. :)

Apróságok:

hóesés; IR kompatibilis tortát kutatni; sütni-főzni-készülni; fontosakkal ünnepelni; nagyokat nevetni; nagyon jó filmeket látni; jó könyvbe belekezdeni; forró teát kortyolgatni; mentes csokit találni; karácsonyfát leszedni; az erkélyről közös erővel katapultálni :D; kelengyéket pakolászni; mézeskalácsházat újrahasznosítani; újra találkozni; nagyon szorosan ölelni; nagy dolgokat megbeszélni; megnyílni; elképesztő bizalmat élvezni; elengedni és elfogadni; bókolni; bókot kapni; nagy sál mögé bújni; napsütést élvezni; írni; filozófiailag túúúl messze jutni :D; tanulni a felnőtté válástól nem félni

januar.jpg

A hónap idézete:

„Semmi sem azért csodás, mert örök. Hanem mert kiváltság ismerni.”
(Bosszúállók – Ultron kora)

A hónap dala ezúttal egy filmhez köthető, aminek éppen most olvasom az eredeti könyvváltozatát. Érdekes mind a kettő, talán valamelyikből kritika is lesz. Nagyon fontos és különleges perspektívát ragad meg, a dal pedig különösen közel állt a szívemhez ebben a hónapban, rengeteget hallgattam. Na meg persze elgondolkodtatott pár sora. De engem mi nem? :D

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása