Hát eljutottunk idáig is... Már hosszabb ideje tervezgetem, hogy valamilyen formában elindítom ezt az új sorozatot a blog életében. Mint arról már írtam többször is ezen a felületen - de a legbővebb, legjobban összeszedett bejegyzést a témában errefelé találjátok -, jelenleg éppen egy hosszadalmasabb csatát vívok mind fizikai mind lelki területen. Arra gondoltam, nekem is jó összegzés lesz, ha a témával kapcsolatos gondolataimat egy összefogó valami alá rendezem, és talán másoknak is segíthetek ezáltal. Félreértés ne essék: nincs nálam az élet kulcsa, nincs tuti megoldásom. Viszont harcolok, küzdök, pofára esek, felállok, átélek, gyógyulni akarok. Itt pedig arról olvashattok majd, ahogy mindezt megélem, amilyen tanulságokat leszűrök belőle. Helyenként elkerülhetetlenül lesz nagyon személyes, amitől kicsit félek. :) De nem azért kaptam az írás ajándékát, hogy megtartsam magamnak. Szóval nagy levegő, és kezdődjék a sorozat! Mert gyógyulni akarok.

Elsőként még nem egy komoly, olyan igazi, öt-hat oldalas Mogyee bejegyzéssel akartam sokkolni, de találtam egy annál sokkal ütősebb és idevaló képet. Egy amerikai pszichiáter váróterméből származik (állítólag, és ugye ami az interneten van, az biztos, hogy igaz), aki a betegei számára függesztette ki. Szerintem ennél jobb, ennél szebb összefoglalással nem indíthatnánk el ezt az egészet. Hiszen a gyógyulás egyik kulcsmozzanata, az egész út, az egész harc itt indul: határozd el. Akard. Gyógyulni akarj.

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy segélykiáltás. Egyszerűen csak nem tetszik az üzenete. Amikor valaki azt mondja nekem: „Öngyilkosságon gondolkozom, már elterveztem mindent, csak szükségem van egy indokra, miért ne tegyem”, egyáltalán nem tehetetlenséget látok.

Én azt gondolom, hogy a depressziód évek óta bánt téged. Rondának nevez, és hülyének, és szánalmasnak, csődtömegnek, már olyan régóta, hogy elfelejtetted, hogy nincs igaza. Nem látsz semmi jót magadban, és semmi reményed sem maradt.

De mégis itt vagy, eljöttél hozzám, bekopogtál az ajtómon, és azt mondtad: „Hé! Nagyon nehéz életben maradni ebben a pillanatban! Csak adj valamit, amivel harcolhatok! Az sem érdekel, ha az csak egy bot. Adj egy botot és életben tudok maradni!”

Már hogy lenne ez tehetetlenség? Szerintem ez lenyűgöző. Olyan vagy, mint egy katona: az ellenség soraiban ragadták évekre, elvették a fegyvered, kifogytál a munícióból, alultáplált vagy, és talán még valami trópusi vírust is elkaptál, amitől gigantikus pókokat hallucinálsz.

És te csak mész tovább, mert „csak adj nekem egy botot. Nem fogok itt meghalni.”

A „segélykiáltás” azt feltételezné, hogy sajnálnom kellene téged, de neked nincs szükséged a szánalmamra. Ez nem szánalmas. Ez az élni akarás. Emiatt tartottak ki az emberek elég ideig ahhoz, hogy uralják a földet.

Remény nélkül, a semmin futva kész vagy, hogy átvágd magad több száz kilométernyi ellenséges dzsungelen mindössze egyetlen egy bottal, ha ez kell ahhoz, hogy biztonságba érj.

Az egyetlen, amit én teszek, hogy a kezedbe adom a botot.

Te vagy az, aki életben marad.

 

*A fordítás saját munka, kéretik eképp kezelni :)