Évek óta tudtuk, hogy egy napon jönni fog a telefon. Az utóbbi két évben már az én gyomrom is összeugrott, amikor a kijelző azt mutatta, hogy a Mama hív. Láttuk minden alkalommal, hogy egyre gyengébb, egyre jobban fogy el. Láttuk, hogy fárad. Láttuk, hogy most már bármikor. Tudtuk, készültünk rá, az agyunk hátuljában ott volt az emlékeztető, hogy egy napon jön a kérés, hogy tegyünk mindent le, kocsiba be, és irány Cegléd, mert búcsúzni kell. Ebből kifolyólag azt hinné az ember, már felkészült, már elfogadta, már tudta, mi jön. De ez nincs így. Mert amikor szombaton délelőtt beléptünk a szobába, láttam az édesanyám arcán, láttam a nagynénémen, láttam a bátyámon, és éreztem én is, hogy erre sosem lehet teljesen felkészülni.
Letérdeltem mellé, megfogtam a kezét, és megpusziltam a vállát. Ez volt az első reakcióm, de kirázott a hideg, mert éreztem a csontjait, mert láttam a félholdat az arcán, mert már nem volt magánál, mert a mellkasa felületesen és gyorsan emelkedett. Mert már csak ránk várt. Ott térdeltem, amikor mindenki más kiment, fogtam a kezét, ami meleg volt és izzadt, mert a szervezete még küszködött, hogy még pár órát, még elköszönhessünk, még utoljára. Imádkoztam, és simogattam az arcát, és néztem Őt. És arra gondoltam, hogy erre nem lehet felkészülni… de nem azért, amiért mindig is hittem. Igen, szörnyű volt látni, hogy mennyire tönkrement, de ezt szörnyű volt látni hosszú évek óta. Igen, nehéz volt látni, hogy már nem reagál, már talán nem is hall. De mégsem éreztem idegenkedést. Nem éreztem, hogy el akarok fordulni, nem éreztem, hogy menekülni akarok. Mert néztem ezt a meggyötört testet, de nem azt láttam.
Szikrázó déli napsütés, ahogy leugrunk a vonatról a szürke peronra, és rohanunk a bátyámmal, egymás mellett, ahogy csak a lábunk bírja, szaladunk a peron vége felé, ahol Ő áll ott, világoskék ingben, a kezében a fekete autóstáska, a száján az a visszafogott mosoly, és felkap az ölébe, ahogy mellé érek, és én nevetek, mert gyerekként végtelenül magasnak tűnt, és ölelem a nyakát, és beszívom azt az utánozhatatlan illatot, a frissen vasalt ruha és borotvahab, ami Ő.
A nagy, meleg kezében fogja az enyémet, ahogy ugrándozva haladok mellette. Mindenkitől megkérdezi a lottószámokat, aztán a lottózóban felemel, hogy felérjem az asztalt, és én jelölhessem be a kiválasztott szerencséseket. Aztán a kettes nyereményt elfagyizzuk. Letörli a szám széléről a csokit, és cinkosan kacsint a tölcsér mögül: mamának ne mondd el!
Dolgozik a végtelen szőlősorok között, miközben mi rohangálunk fel-alá. A forró homok égeti a talpam, magasra lendül az Ő keze alól kikerült hinta, a locsolócsővel szivárványt varázsol nekünk a tűző nap fényében. Maszatos pohárban nyújtja felém a frissen préselt mustot, aminek napfényillata van, de csak óvatosan, ne sokat, megfájdul a hasad… A fogaim alatt csikordul a homokszem, Ő oltja a gyümölcsfákat, amit én varázslatnak hiszek, Ő nevet, és megmutatja, hogy kell.
Az udvaron öreg tornacipőben tolom a fűnyírót, Ő szorosan mögöttem, vigyáz rám, de hagyja, hogy én csináljam. A porladó hóból lapáttal épít hóembert, a főúton húz minket a szánkón, bátyám mögöttem, szikrázik a napfény, és a papa csizmája alatt ropog a fehér csoda. Csokitojást keresünk a bokrok alatt, csillogó szemekkel mutatom a zsákmányt, és mosolyog, csak mosolyog mindent tudóan és szeretettel, és a fülem mögé tűri a hajam. Nyári kánikula, egymást fröcsköljük a spriccelőből alakított vízi pisztollyal, Ő fűrészel és kalapál a vadszilvafa árnyékában. Odaugrálok, megmutatja a satut, hagyja, hogy én szorítsam be a fadarabot, és mosolyogva hagyja, hogy tapsoljak, amikor kisszék kerül a fa ágára. Bekeni a hátam, aztán gyógykenőccsel is, mert naptej helyett sampont vettünk, és vigasztal, az Ő háta is vörös. Szőlőkarút szúr a bicikli hátuljába, és szalad mellettem, ahogy tanít, biztat, de tart, hogy ne essek el. A vásárban gyűrűt kapok tőle, de elhagyom, sírok, de másnap behasal mellém az indiánsátorba, az anyagon átszűrődő napfény pirosra festi az arcát, de mosolyog, és egy másik gyűrűt húz az ujjamra. Kis bizsu, de azt mondja, nekem gyémánt.
Palacsintát sütünk a Mamával, Ő mosolyogva nézi. A zongorán pötyögök, mögém állva segít, velem énekel. Tűz ropog a kandallóban, odakint hull a hó, Ő kártyázni tanít, mindig hagy nyerni. A katonaéveiről mesél, a szeme még világosabbnak tűnik, a lámpafénye csillog benne, de csillan benne más is. Fiatalság, erő, emlékek, és mi csüngünk a szavain. Megdicséri a szoknyámat, azt mondja, hordjak magas sarkút, abban szebb a lábam, és én elpirulok, és hiszek neki. Krétával női arcokat rajzol az én csálé ugróiskolám mellé, és mindegyik valahogy a Mamára emlékeztet. Hazaviszem neki a fiút, akit választottam, és Ő végigméri, aztán a kezét nyújtja. Karácsonykor a kezembe csúsztatják az aranyláncot, amit azelőtt ötvenhárom évvel ő adott a Mamának, én sírok, Ő csak mosolyog. Levisszük neki a gyűrűinket, és fogom a kezét, és csendben beszél közös életről, és a Mamát nézi, még ötven év után is úgy, hogy a pillantás mögött egy egész élet van.
Néztem a beesett arcát, megszorítottam a kezét, de az ágya fölötti esküvői képre nézve megint csak mást láttam.
A fiatal férfit, azt a katonát, akiről a képet őrzöm a szemtelenül világos szemével, amivel Máriát figyeli, az Ő Máriáját. Szinte látom magam előtt, ahogy a Mama elmesélte. Látom a sötét ceglédi utcát, ahogy a csendes hóesésben az egyik kezével a biciklit tolja, a másikkal az Ő Máriája kesztyűs kezét fogja. Ahogy a májusi délutánon mellé ül az árokparton, és megfogja a kezét, egy életre. Ahogy kerékpárabroncsból menyasszonyi ruha alá valót kovácsol a Mamának, ahogy a pap összeköti a stólával a kezüket, ahogy megcsókolja a gyűrűt. Szinte látom magam előtt, ahogy kézbe veszi anyukámat, aztán a nagynénémet, ahogy beszélni, járni tanítja őket, ahogy a feje fölé emeli, ahogy összebújva a hátsó szobában vasárnap délelőttönként a nagy indiánkönyvből mesél nekik. Látom a büszke csillanást a szemében, ahogy róluk beszél, látom a mosolyát, amikor a Mama fennhangon nevet.
Fogtam a kezét, de nem a csontos, vékony ujjakat láttam, hanem azt a nagy, meleg tenyeret, ami óvatos mozdulattal kötözi a szőlőt, ami a hajamra simít, ami a Mama kezét fogja, ami a hintát építi nekünk, amivel a vadgalambok hangját utánozta, amivel megszorította a választottam ujjait, amivel még alig egy hónapja végigsimított az unokatestvérkéim arcán.
Simogattam az arcát, és arra gondoltam, hogy erre nem lehet felkészülni… mert erre nem is kell. Mert nem búcsúzni jöttem tőle… nem örökre. Mert az a test, ami február huszonhetedikén végül elaludt, az nem Ő volt. Ő itt van a nyakláncban a nyakamban, a két kezével épített ház tégláiban, az édesanyám arcvonásaiban, a bátyám szemében, a képekben, az érintésekben, a nevetésekben, a könnyekben, az emlékekben. És itt is marad. Tőle tanultam, mit jelent keményen dolgozni, tőle tanultam, hogy ne elégedjek meg kevesebbel, mint ahogy Ő nézett a Mamára egész életében. Tőle tanultam, hogy nem a kimondott szavak mutatják a szeretetet. Tőle tanultam kártyázni, füvet nyírni, hogy a dinnyehéjat szárítsam ki, mielőtt kidobom, hogy a vadgalamb tavasszal fészkel, hogy csak akkor nem esek el a biciklivel, ha bátran hajtom, és nem hátrafelé nézek, csak előre.
Mert Ő a minden volt nekünk. Farkas Imre, két báty és egy nővér kisöccse, a katona és kovácsinas, a szőlősgazda, a varázsló a szivárvánnyal és a gyümölcsfákkal, a nagymamám élete szerelme és két csodálatos lány édesapja, és négy unoka fantasztikus nagypapája.
Pihenj, Papa. Köszönöm, hogy az életem része voltál, és leszel is minden nap. Mert ott vagy minden apró rezdülésben. Köszönöm, hogy elköszönhettem, köszönöm, hogy imádkozhattam veled, köszönöm, hogy még utoljára megpuszilhattalak. De ez nekem volt fontos, nem neked, mert Te nem mentél el. Csak most már nem köt gúzsba a testi szenvedés. Már szabad vagy.
És mert nagyon igaz… engedd meg, hogy kölcsönvett sorokkal zárjam ezt az egészet. Köszönöm. Szeretlek.
A feltámadásig… Szia, Papa!
