Hát eljutottunk idáig is... Már hosszabb ideje tervezgetem, hogy valamilyen formában elindítom ezt az új sorozatot a blog életében. Mint arról már írtam többször is ezen a felületen - de a legbővebb, legjobban összeszedett bejegyzést a témában errefelé találjátok -, jelenleg éppen egy…

Nagyon sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Túl sok minden, ami túl személyes benne. Túl sok mindennel kell szembenéznem általa. Túl sok minden fáj még, és különben is, ezzel elismerem a világ felé, hogy mi bajom, hogy egyáltalán bajom van… De mostanra már meggyőztem…

Azt a leborult rézfántütyülő rézangyalszivarú hét meg a nyolcát! De régen jártam erre. Hű, gyerekek… erre nincs mentség. Illetve van. Amikor elkezdtem ezt a blogot, azt képzeltem, én majd minden héten idepottyantok valami Coelhoi magasságokba emelkedő szösszenetet, ami alatt aztán a világot…

Az utóbbi pár hétben nagyon komoly csatározásokon vagyok túl. Ott támadott a sátán, ahol a legjobban fájt, és igen tisztességesen megszenvedtük, minden résztvevő. Ha most visszatekintek, érthetetlen és nagyon is megérthető sértődéseket, nagy veszekedéseket, indulatos…

Ennek a bejegyzésnek már többször nekifutottam, de végül mindig kitöröltem, valahogy nem jöttek a szavak... de azt hiszem, most már a helyére került minden. Hát akkor, hajrá..."A kamaszkorban csak az a biztos, hogy minden megváltozik." mondta nekem egy nálam sokkal…