Álmodtam egy világot magamnak...

...itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt.

Keep Marching On

2015. szeptember 17. 14:15 - Mogyee

Nagyon sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Túl sok minden, ami túl személyes benne. Túl sok mindennel kell szembenéznem általa. Túl sok minden fáj még, és különben is, ezzel elismerem a világ felé, hogy mi bajom, hogy egyáltalán bajom van… De mostanra már meggyőztem magam, hogy ez kell. Igenis fontos. Mert ez egy olyan téma, amiről beszélni kell. Nem azért, mert jól esik, hanem mert muszáj. Mert tudom, hogy a közvetlen környezetemben is, de még távolabb biztosan rengetegen élnek vele együtt, vagy ismernek valakit, aki ilyen. És én, aki első kézből szenvedtem végig, kutya kötelességemnek érzem, hogy szavakba öntsem, hogy ez a probléma létezik. Nem kitaláció, nem felesleges nyüszögés, nem „magamnak csináltam, az én hibám, oldjam meg egyedül.” Nem. Ez egy állapot, amin segíteni lehet, és segíteni kell.

Bajban vagyok, mert általánosságban is igaz rám, hogy borzalmasan utálok felcímkézni dolgokat, na, ha érzésekről van szó, akkor meg aztán pláne. Nehéz egy vagy két szóval, vagy sokszor akár egy egész mondattal megfogalmazni valamit, ami sokszor annyira megfoghatatlan és összetett, hogy még magamban sem találok rá megfelelő definíciót. De általánosságban elmondható, hogy az embereknek szüksége van nevekre, kézzel fogható tényekre, bármire, ami alapján megfoghatóbb, megközelíthetőbb a probléma, és ez rendben is van így. Hiszen harcolni csak olyan valami ellen lehet, ami létezik, ugye. És ha létezik, akkor annak elnevezést is adni kéne, tiszta sor. Mégis percek óta meredek egy egyszeri bölcsész fizika előadáson felmutatott arckifejezésével a monitorra, hogy mégis hogyan öntsek szavakba valamit, ami ennyire szerteágazó, ennyire sokféle mindenkinél, és ennyire… megfoghatatlan. Mégis megpróbálom, hátha. Szóval a problémát nevezzük mondjuk kényszeres elfojtásnak.

Pfejj, ez úgy hangzik, mint valami überbrutál mentális betegség, nem igaz? Az a nagy helyzet, hogy annyira nem is áll tőle távol. Vagy inkább közelebb áll hozzá, mint távol tőle. Ej, de összeszedett valaki. :) Azt hiszem, a legegyszerűbb az lesz, ha a saját példámon keresztül próbálom megmagyarázni, mi ez az egész. Szeretném már az elején leszögezni, hogy mint minden egyes dolog ezen a világon, ez sem lehet egyforma mindenkinél. Sőt, inkább mindenkinél teljesen más. Én most csak a saját életemen keresztül szeretném bemutatni, hátha ezáltal segítek valakinek, hátha valaki magára vagy egy szerettére ismer. És ha így van, ne féljetek lépni. Mert szükségünk van rá.

Mindaz, amit itt leírok, már leülepedett bennem. Hosszú, hónapokig tartó terápiák, többféle kezelés és rengeteg és még annál is több küszködés után tisztázódtak le bennem a miértek és hogyanok. Igyekszem nektek a lehető legérthetőbben leírni és átadni, és bízom benne, hogy sikerül. Állítólag a szavakkal jól bánok. :D

Amennyire csak vissza tudok emlékezni egészen a gyerekkoromig, mindig volt bennem egyfajta bizonyítási vágy, ami párosult azzal, hogy utáltam, ha az emberek velem foglalkoznak. Ez most meglehetősen hihetetlenek hangozhat annak, aki ismer személyesen is. :) De kitartást, lesznek itt még kacifántosabb dolgok. Szóval mindig is utáltam, ha mindenki engem néz, ha kérdezgetnek, ha Uram bocsá’, aggódnak értem. Szerettem magam intézni a dolgaimat már egészen kicsiként is. Szerettem, ha örülnek nekem, szerettem, ha büszkék rám… viszont nem szerettem, ha gondot okozok. A mai napig az egyik legélesebb gyerekkori emlékem, hogy az óvósából sétáltunk haza édesanyámmal, aki valamilyen kontextusban megjegyezte, hogy a bátyámmal valami gond volt a suliban. Semmi komolyra nem kell gondolni, talán nem vitt el valami könyvet, vagy ilyesmi. De ez volt az a pont, amikor nagyon élesen megfogalmazódott bennem:

„Ha én iskolás leszek, velem nem lesz baj!”

Mennyire ártalmatlan és naiv mondatocska, nem? De. Semmi baj nem is lenne vele, hát biztosan a legtöbb gyerek úgy érzi még óvodásan, hogy ő majd mindent tud, mindig mindene kész lesz, rendes lesz, okos, szép, kedves, iskolaelső, sportbajnok, magatartásból jeles, dicsőségfalra vele. Na jó, ha nem is ilyen konkrétan. :) De biztosan sok kisgyerek gondolja, hogy ő majd lesz. Pláne az, akinél van nagyobb testvér. Hogy ő majd jobb lesz, vele majd nem lesz baj, miatta nem lesz dühös/szomorú a szülő. Én is így gondoltam. És a legtöbb kisgyereknek ez az elhatározása úgy szeptember közepére illan el. Nekem nem.

A szüleim házassága nem volt jó. Ideális sem igazán. Ebbe most nem mennék bele, mert bár az én életemre is voltak hatásai, ez két másik ember története, akik helyett és nevében nincs jogom, és nem is fogok beszélni. Megvívtam a magam csatáit, megtanultam elfogadni és szeretni a hibáikat is, és mindig is ők lesznek a szüleim, sosem kívánnék helyettük másikat. Szeretem őket, tiszta, teljes szívből. De ettől még a történetem szempontjából ez egy fontos mozzanat, így nem hagyhatom ki. Szóval a szüleim házassága mondhatjuk, hogy rossz volt. Láttam mindkettőjükön, hogy feszültek, idegesek. Sokszor hallottam, ahogy kiabálnak, és nagyon sokszor láttam anyukámat sírni, habár ő azt hiszem, ezt nem tudta. Mindig is nagyon érzékeny voltam más emberek érzéseire. Valaki egyszer úgy fogalmazott, én emberekkel suttogó vagyok. :) Tudjátok, suttogó az, aki a lovakhoz ért, valahogy ráérez, mire van szükségük. Na, én ilyesmi vagyok az emberekkel. Rengetegszer láttam anyukámat sírni, habár nem mindig könnyekkel. De van az, amikor az ember mosolyog, de belül zokog. Láttam, éreztem ezt, és csak még erősebb lett bennem az elhatározás, hogy velem baj nem lehet. Én kell, hogy legyek, aki rendben van, mert a szüleimnek így is nehéz.

Középső csoportos voltam, amikor ide költöztünk, Zuglóba, ahol jelenleg is élünk. A nagycsoportot már új óvodában kezdtem. Biztosan a tudat, hogy új voltam, egy nagyon is összeszokott kis közösségbe érkeztem, és amúgy is olyan kis nebántsvirág… szó szerint mindenen bőgtem. :D De tényleg, gyakorlatilag mindenen. Elég hamar kiközösítettek. Volt egy lány, akit azóta is a személyes hősömnek tartok. :) Ő barátkozott velem, szeretett engem. A többiekkel sajnos nem tudtam összebarátkozni, év végéig is én maradtam a betolakodó új lány, aki hirtelen csöppent egy már kialakult hierarchikus rendszerbe (nyilván ezt akkor még nem tudtam ilyen emelkedetten megfogalmazni :D), és számára már nem volt hely. Rengeteget csúfoltak, és én hálás egy céltábla voltam, mert mint fentebb említettem, mindenen bőgtem. :D Szerencsétlenségemre ugyanezekkel a lányokkal mentem tovább az általános iskolába is, csak az a barátnőm, aki a személyes hősöm volt, ő nem velünk tartott, így esetemben sajnos nem adatott meg az a „tiszta lap.” Nem voltak komoly gondok, a piszkálódás, a kiközösítés nekem állandóvá vált, megszoktam. Sírtam, de néha már csak megszokásból. Rengetegszer megkaptam nagyszüleimtől is, az iskolában is, hogy „mimóza” vagyok, túl sokat sírok. Ez még később fontos lesz. ;) Szóval adott volt egy helyzet, amiben bántottak, de én nem szóltam. Sem otthon, sem az osztályfőnökömnek, sem sehol. Féltem? Nem. De nem akartam probléma lenni. Rájöttem, hogy ha én sírok, anya is sír. És utáltam, ha anya szomorú. Én akartam lenni, akivel nincs baj, és ebbe nem fért bele, hogy egy ilyen kaliberű problémával kelljen foglalkozni. Hát hallgattam. Harmadikban jött el az áttörés, már nem is emlékszem, miért, vagy hogyan, de egy osztályfőnöki órán szóba került a dolog. Talán anyukám ment be a hátam mögött szólni a tanítónőknek? (hiába is titkoltam, ő nagyon ismer, talán túl jól is, előtte nem maradt titok a szitu) Nem is fontos. A lényeg, hogy akkor borult a bili, minden kiderült, leszidták azokat, akik csúfoltak, én pedig már az óra után vigasztaltam a fő hangadó lányt, mert nem volt jó látni, hogy sírt. És mert nem szerettem, ha engem néznek. Nem szerettem, hogy én vagyok a téma, hogy a bajommal foglalkoznak… hogy baj van velem.

Amikor ötödikben új iskolába kerültem, megkaptam végre a hőn áhított tiszta lapomat. És úgy szúrtam el, mint annak a rendje. :D Kétségbeesetten akartam tartozni valahová, barátokat akartam, elfogadást. Megvolt az esélyem, nem egy kialakult közösségbe jöttem, mindannyian újak voltunk egymásnak (nyolc osztályos gimnázium). És én a létező legrosszabb módszert választottam a barátszerzésre: hazudoztam. Mondhatnánk szépítve úgy, hogy csak kiszíneztem az igazságot. Sokkal érdekesebbnek füllentettem magam, mint amilyen valójában voltam. Bekamuztam olyan dolgokat, amik sosem történtek meg, olyan barátságokat, akik sosem álltak szóba velem. És szerettek. És én örültem neki. Beburkolóztam a hazugságom felhőjébe, amin természetesen egy idő után megjelentek a lyukak, amiket kétségbeesetten próbáltam betömködni. Egyszerre féltem, hogy mi lesz, ha minden kiderül, és közben élveztem, hogy végre szeretnek. Nem, nem engem szerettek, hanem egy képet, amit vetítettem eléjük, de végre szerettek. És nekem ez akkor elégnek tűnt. Aztán, mivel a hazugság mindig kiderül, én is lebuktam, természetesen. Azt hittem, megint elástam magam a hátralévő hat évre (ami ijesztően rengetegnek tűnt), de nem volt igazam. Mert megbocsátottak. Mert azt mondták, felejtsük el. Mert van közülük, aki a mai napig a barátom. Persze, nem állt vissza azonnal a bizalom, de én annyira megrészegültem a második esélytől, hogy eldöntöttem, most már nem hibázhatok. Nekem azt nem szabad. Velem nem lehet baj. Nekem nem lehet hibám. Én nem bánthatok.

És szépen lassan elkezdtem felépíteni a maszkjaimat, amit a világnak mutattam. Azt mondták, mimóza vagyok? Abbahagytam a sírást. Sem otthon, sem másik előtt, semmilyen körülmények között, mert a sírás a mimózáké. És ha sírok, még a végén belátnak a maszkom mögé, szó sem lehet róla! Azt mondták, hazug liba vagyok? Úgy gondoltam, még évekkel a tisztázás után is, hogy megérdemeltek a szidalmak, hát mosolyogva fogadtam, és bocsánatot kértem ezredjére is. Kétségbeesetten igyekeztem mindenkit meghallgatni, mindenre igent mondani, mert soha többé nem fordulhatott elő, hogy valakinek megrengjen bennem a bizalma. Amikor rájöttem, hogy ha én is nevetek a botlásaimon, a többiek nem rajtam, hanem velem nevetnek, elkezdtem önirónikus lenni. Egyre jobban és jobban, és a többiek velem nevettek, én pedig minden fájdalmat, minden sérelmet száműztem nagyon mélyre, mert nekem nem lehet bajom, mert akkor észreveszik. Én voltam az, aki mindig mosolyog, aki mindig nevet, aki mindig lelkes. És ment. Évek alatt megtanultam, hogyan kell lenyelni a könnyeket, amikor zokognál, hogyan kell nevetni egy olyan kommentáron, ami úgy vágott gyomron, hogy legszívesebben összecsuklanál, és hogyan kell századjára is felvenni azt a maszkot, amit mutatni akarsz.

Elkezdtem cserkészkedni. Aztán a plébániánkon is egyre nagyobb szerepet kaptam. És én elmondhatatlanul hálás voltam, mert szerettek. Mindkét helyen szerettek, és nem a hazugságaimért… legalábbis én akkor őszintén ezt hittem. Szerettek, számítottak rám, számított a véleményem, számítottam én magam, fontos voltam. Mindent sutba dobtam, hogy ezen a két helyen helyt álljak. Őrsvezető képzés, és állandó hétvégi programok, sokszor hét közben. Hittan, és kirándulás, és őrsgyűlés, és mozizás, és festés, és rendezvényszervezés. Egyik nap itt, másik nap ott. Tizenkét órákat a közösségi házban, másnap reggel indulni a cserkészekkel kirándulni. Soha, egy napot sem pihenni sem nyáron, sem év közben, és közben tanultam, nem kitűnően, de az átlagnál jobban. És imádtam. Imádtam, mert fontos voltam, mert nem volt időm gondolkozni, nem volt időm magamra, és imádtam, hogy így van. Mert így nem kellett szembenéznem mindazzal, amit a lelkem legmélyére száműztem egy lezárt részre, mert nem fért bele abba a tökéletes Mogyee-ba, akit mutatni akartam. Senkinek sem mondtam nemet, mert kétségbeesetten féltem tőle, hogy csalódást okozok. Hogy kudarc leszek. Hogy valaki megint csalódik bennem. Hogy baj lesz velem.

Ment-e a dolog? Mondjuk. Persze, messze nem voltam tökéletes. Hajjaj, de mennyire nem. És ahogy teltek az évek, egyre több helyen lógott ki a lóláb. Agresszív voltam. És sokszor durva és bántó. Mindig is gondjaim voltak a felkeléssel… nos, igen. :) Mindig mindenhonnan elkéstem. Kétségbeesetten próbáltam egyben tartani az életem széthullani készülő darabkáit, egyensúlyozni azon a maszkon, amit én építettem, de bizony ezek a részletek néha átkandikáltak a repedéseken. Rengetegszer aludtam el, emiatt elkéstem, vagy el se mentem találkozókra, amiket megígértem. És nem vettem észre, hogy a szervezetem jelezni próbál, hogy nem bírom. Én csak rohantam, és bocsánatot kértem, és fogadtam a szidást és a kioktatást. Hányszor hallottam, hogy aki más idejét meglopja, az a legnagyobb csaló, mert az sosem adhatja vissza. És ez pontosan így is van. De én nem vettem észre, hogy nálam ezek a késések, elalvások jelek. Jelek arra, hogy annyira próbálok valami mást – feleslegesen – elnyomni, hogy már nem marad erőm ezzel a rossz tulajdonságommal harcolni. Hát csak bólogattam, és sulykoltam magamba, hogy nem jó, nem elég jó, még mindig baj van.

Rettegtem az érettségitől és a felvételitől, mert ott volt előttem életem első igazán nagy bukásának a lehetősége. Rettegtem, mert annak idején nem tudtam élni a tiszta lapommal. Elszúrtam. Rettegtem, hogy elszúrom most is. De nem mutattam, hát nem mutathattam, hát én voltam, aki mindig vidám, mindig lelkes, mindig rendben van. Kétségbeesetten próbálkoztam. Szalagavatót szerveztem, aztán bankettet és ballagást. Mosolyogtam, nyugtattam, tételt dolgoztam ki, korrepetáltam. De ebben az évben már kezdett szépen lassan darabjaira hullani az én tökéletesnek hitt színjátékom. Voltak napok, hogy képtelen voltam felkelni. És nem fizikailag voltam kimerült, utólag már látom. Soha annyit beteg még nem voltam, mint abban az évben, soha annyit még nem hiányoztam. Iskolából, cserkészetről, plébániáról. És kétségbeesetten próbáltam befoltozni a tökéletességem falán egyre szaporodó réseket. Aztán eljött a felvételi… és nem sikerült, nem vettek fel pszichológiára. Egy nagy táborban voltunk, amikor kiderült. Azt kérték a szervezők, álljon fel, akinek nem sikerült, hadd tapsolják meg, hiszen ez nem a vége… Ott álltam, kétezer ember tapsolt, az arcomat mutatta a kivetítő, és én vigyorogtam, győzelem jelet mutattam, és nyugtattam mindenkit, hogy ó, mi nekem egy év. Vigyorogtam, és közben belülről üvöltve néztem, ahogy darabokra robban minden. Ténylegesen tragédia volt? Nem. De én annak éreztem, hiszen csalódást okoztam, elbuktam, baj van velem.

Elkezdődött az egy év, én pedig munkát kerestem. Kasszásként az IKEÁban. Szerettem, mert monoton munka volt, mégis lefoglalta az agyam, nem volt időm agyalni, és épp elég fárasztó volt, hogy a szabadnapjaimon pedig pihenjek. Elég mentség volt a hétvégi munka, hogy ne kelljen a közösségeimbe menni. Mindig, minden kérdésre mosolyogva feleltem: persze, jól vagyok, semmi bajom. Igen, jövőre újra próbálom a felvételit. Mindig van egy következő év. De belül már kezdtem érezni, hogy nem vagyok jól. Decemberig tartott a szerződésem, és nem tartottak ott hosszabb távra, mert elkövettem egy baklövést kasszázáskor. Újabb bukás. Abban az évben többször nekifutottam a felsőfokú nyelvvizsgának, de nem sikerült, egy-egy százalékokkal maradtam le. Újabb bukás. Abban az évben már semmilyen sikerélményt sem tudtam elkönyvelni. De én csak mosolyogtam, és nyugtattam mindenkit: igen, igen, jól vagyok. Nincs baj. Mert úgy gondoltam, nem lehet, velem nem lehet baj. Nem engedtem magamnak, hogy sírjak, nem engedtem, hogy megálljak, hogy magamba nézzek, mert tudtam, hogy akkor van vége. Akkor borul a bili, és én képtelen leszek megint felhúzni a falaimat.

Februártól egy szuvenírboltban kezdtem dolgozni, ami borzalmas választás volt. Erről most bővebben nem akarok itt értekezni, legyen elég annyi, hogy rettenetes volt a főnökség. Ekkor már képtelen voltam megfelelően fenntartani a maszkomat, de mindenkinek azt mondtam, a munkahelyem miatt van. Hogy kizsigerel lelkileg. Egyre kevesebbet mentem közösségekbe, ha mentem is, már nem volt olyan őszinte és lelkes a mosoly. De akkor még el tudtam hitetni, hogy majd ha felmondok, jobb lesz. Még magammal is. Eddigre már elmaradoztak a blogon a hálaadások, mert képtelen voltam megtalálni az erőt hozzájuk. Arra már nem maradt. Semmire sem maradt. Nem maradt erőm úgy szeretni azokat, akiket kellett volna, nem maradt erőm a szépet nézni, mert annyi erőm volt, ami arra volt elég, hogy a maszkomat úgy-ahogy fenntartsam. De már nem volt hiteles.

2014 húsvét hétfő este rosszul lettem. Sima hányinger. Aki régebb óta ismer, vagy olvassa a blogomat, az tudhatja, hogy emetofóbiás vagyok, ami a hányástól való félelem. Korábban sosem féltem attól, hogy én hányni fogok, csak nem maradtam meg egy szobában azzal, aki rosszul volt. Az évek alatt megtanultam ezt is elfojtani, és már ment, hogy takarítsak utánuk, vagy ilyesmi, de még mindig féltem. Akkor éjjel rosszul voltam. Azt hittem, múló dolog. Összeszedtem valamit, vagy a szigorú böjt után túlettem magam. De nem múlt el egy hét múlva sem. Nem baj, vírus. De nem múlt el egy hónap múlva sem.

Akkor azt gondoltuk, pszichés. Biztos a munkahelyem miatt… hát felmondtam. Kiléptem május végén, de csak nem lett jobb. Nem baj, mondtam magamnak, majd jobb lesz idővel. De nem lett, sőt, csak egyre rosszabb. Nem szerettem kimozdulni, mert mi van, ha valahol máshol jön rám…? Azt nem, hát maradtam otthon, jóformán egész nyáron. Én, aki korábban egy-egy napokat, gyakorlatilag csak aludni jártam haza nyaranta. Soha életemben nem volt semmi bajom a közlekedéssel, Dániába annak idején huszonnyolc órát buszoztam folyamatosan. Ezen a nyáron kialakult, hogy tíz perc után le kellett ugranom a BKV buszról is. Nyár végén voltam párszor pszichológusnál. De beszélnem kellett magamról, amit utáltam. Utáltam panaszkodni, utáltam, ha rám figyeltek, utáltam, ha baj volt velem. Hát nem mentem többször, elhitettem magammal, hogy rendben leszek.

Elkezdődött a szeptember, végre én is egyetemen. Nagyon élveztem… az első pár hétben. Aztán megindult, hogy előadásokról is ki kellett rohangálnom. Elkezdtem abbahagyni az evést, mondván, ha nincs semmi a gyomromban, nem tudok mit kihányni. Elkezdtem radikálisan fogyni, amit mindenki észrevett, de mindig csak legyintettem. Már nem mondhattam, hogy minden rendben, túl egyértelműek voltak a tüneteim… hát azt mondtam, majd rendbe jön, már kifelé jövök belőle. Miközben egyre rosszabb lett. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, nem tudtam rendesen órákra járni. Undorodni kezdtem a tömegtől, mert mi van, ha nem jutok ki időben, ha rosszul leszek? És ez szépen lassan átcsapott abba, hogy nem tudtam megmaradni az emberek között. Még mindig valahogyan érzékeltem a felém áramló érzéseket a többi emberből, de képtelen voltam kezelni. Én mindig az a típus voltam, aki ha beteg volt, gyűlölte, ha körbeugrálják. Tipikus hagyjatok magamra effektus. :D Ha hányingerem volt, azt se viseltem el soha, ha hozzám értek. És akkor már fél éve volt hányingerem folyamatosan, addigra az emberek közelségét sem tudtam elviselni, nemhogy az érintést. Bezárkóztam a szobámba, nem jártam el gyakorlatilag sehová. Anyukám könyörgött, hogy menjek szakemberhez, beleegyeztem. Elmentem pszichiáterhez, de nem segített, legalábbis úgy éreztem. Nem tudtam ledönteni az addigra már túlságosan is erős falamat. Nem tudtam megnyílni, nem tudtam beszélni, mert én magam vettem körül bástyával magam, és ahhoz túl erős volt, hogy a pszichiáter kintről áttörje, ahhoz pedig túl ingatag, hogy én hozzá merjek érni. Nem tudtam, hogy lehetne enélkül a maszkom nélkül élni. Nem mertem az arcomat mutatni a világnak, mert azzal egyértelműen baj volt. És hatalmas baj.

A vizsgáim katasztrofálisan sikerültek, nagyon kevés kreditem lett meg. Nem mertem bevallani senkinek a családomon kívül, mert mindenki kijelentette, hogy az enyém egy büfészak, és nagyon ciki négyes alatti átlaggal végezni. Nem akartam csalódást okozni, hát mosolyogtam, és azt mondtam, jól sikerültek. Hazudtam, megint, pedig egyszer azzal már becsődöltem, de úgy éreztem, nem maradt más. Elkezdtem a tavaszi félévet, a tanáraimnak azt mondtam, pánikbeteg vagyok, azért kell néha kimennem óráról. De nem ment. A mai napig élénken előttem van, ahogy ülök az ágyamon, és hangosan zokogok egy áprilisi reggel, amikor fel kellett volna kelnem, és egyetemre menni. Mert képtelen voltam rá. Nem ment. És az volt a pont, ahol magam elől sem halogathattam tovább, hogy most már baj van. Nagyon-nagyon nagy baj.

Utólagosan passziváltattuk a félévemet. Dékáni méltányossággal. Pszichiáteri szakvéleménnyel. Ott ültem a pszichiáter székében, a tokromban a gombóccal, remegve, sírva, de nem ment, nem tudtam áttörni a falakat, nem mertem. A hosszú évek alatt elfojtott, lenyelt, elnyomott érzéseim mind ott gomolyogtak sötéten a lelkem egy olyan lezárt ajtaja mögött, amit rettegtem kinyitni. Mindenkinek azt mondtam, egy borzalmasan rosszindulatú szörnyeteg áll amögött az ajtó mögött. Valami olyan, ami a sötétebbik én. Valami, ami agresszív, ami rosszindulatú. Mindig is jól ráéreztem az emberek gyenge pontjaira, és azt mondtam, ez a valami bennem az, ami oda is akar rúgni. Őszintén hittem is, hogy ez így van, hogy jól teszem, hogy lezárva tartom, hogy sosem szabad kinyitnom azt az ajtót. De akkor úgy éreztem, a sötétség már átszivárgott a küszöb alatt, és lassan fertőz engem is. Ott álltam az új nyár kezdetén, hetven kilósról egy év alatt ötvenhat kilóra lefogyva, sápadtan, rettegve, úgy, hogy képtelen voltam emberek közé menni. Nem ettem, nem aludtam, nem nevettem. Már nem tudtam eladni az embereknek, hogy minden oké, így inkább nem mentem közéjük. Kétségbeesetten kapkodni akartam azután, akit mindenki ismert, aki valaha voltam, aki rendben volt… és szembesültem vele, hogy az a Mogyee sosem létezett igazán. Csak egy maszk volt, amit felépítettem magam elé. És mögötte vagyok én. Akit nem ismerek, aki fél, aki retteg, aki gyenge.

Nyár közepén annyira rossz lett a helyzet, hogy nem tudtam elmenni egy hónapokkal azelőtt megbeszélt időpontra – mivel a nem evés-nem alvás miatt egyéb fizikai bajaim is lettek, járok mindenféle dokihoz. Akkor az asszisztense ajánlotta a kineziológust. Hallottam már róla korábban, hittem is, nem is, de inkább nem. Minden ezotériai dolog rettenetesen távol áll tőlem, ezt is annak gondoltam, meg már a hangzása is… Meg még hogy izomteszteléssel dolgozik, ugyan már. De annyira rosszul voltam már addigra, és anyukám is, Ő is annyira szenvedtek tőlem, hogy azt mondtam, legyen, adok egy esélyt. Mert miért ne, annyi doki közé már ez is belefér. Szóval elmentem. Egyszer talán majd írok egy részletesebb bejegyzést a kineziológiáról, bár még erőteljesen én is csak a felszínt kapargatom, de itt lehet róla olvasni. De részemről nem is ez a lényeg. Mert nem érdekel, mit csinált, nem érdekel, hogy csinálta… de hosszú harcok után ez hatott. Végre hatott. A kineziológus a kezembe adta a fegyvert, amivel lerombolhattam azokat a falakat, amiket én emeltem. Az ő segítségének köszönhetem, hogy mindez, amit itt leírtam már ennyire tisztán átlátható számomra is. Zokogtam, és kiabáltam, és nevettem, és rosszul voltam, és végre lélegezni kezdtem nála.

Most már tisztán látom magam előtt, mi volt a baj. Látom a kislányt, aki eldönti, vele nem lesz baj. Aki egész életében ezt követte, aki fölé nőtt egy szigorú szülő, aki én magam voltam. Élt bennem valaha egy kisgyerek, akit megfojtottam a tilalmaimmal. Ne érezzen. Ne sírjon. Ne legyen szomorú. Ne legyen vele baj. Nem lehet mérges, nem lehet kétségbeesett, nem szabad, neki nem. És ezt a kisgyereket zártam be amögé a leláncolt ajtóm mögé az összes félelmével, szorongásával együtt. Bezártam, és mellé zártam a keserűségeimet, a csalódásaimat, a félelmeimet, a szorongásaimat. Egész életemben remegett a kezem, mindig mindenkinek azt mondtam, családi vonás. De ez sem igaz, csak szorongok. Mindig, mindenen, folyamatosan. Sosem mondtam nemet senkinek semmire, mert féltem, hogy azzal megbántom őket, hát nyeltem. Aztán, amikor túlcsordult a lezárt rész, a kislány ahhoz nyúlt, amit végre nem tudtam figyelmen kívül hagyni: a hányingerhez. Egy fóbiához, ami megbénít annyira, hogy muszáj legyen megállnom. És itt vagyunk most.

Nagyon sokszor használom azt a képet, hogy az ember élete egy út, amin egyedül kell végigmennie. Vannak olyan időszakok, amikor mások útjával együtt halad az övé. Foghatja egy másik úton haladó kezét, de attól még mindenkinek a saját útját kell járnia. Vannak olyanok, akiknek egy életen át fogjuk a kezüket, mert együtt, ugyanabba az irányba haladunk – ezek a házastársak például. De ha valakinek elkezd tőlünk távolodni az útja, el kell engednünk a kezét. Mert ha nem tesszük, valamelyikük le fog térni a saját útjáról.

Én ezt szenvedem most. Éreztem az intő jeleket, mégsem engedtem el időben azokat, akiket el kellett volna. Mert rettegtem, hogy csalódást okozok, rettegtem, hogy bántani fogok. A cserkészeten azt mondták, bennem látják… látjátok a jövő nagy vezetőjét. Én már valahol régebben tudtam, hogy ez nem így lesz, de sulykoltam magamba, hogy de igen, hiszen számítotok rám. Nem szabad meghátrálnom, nem szabad kibújnom, hiszen építenek rám, nem okozhatok csalódást, nem lehet velem baj. Ugyanez a plébánián, és még kismillió helyről… és én már csak akkor ébredtem rá, hogy lerángattak a saját utamról, amikor annyira eltévedtem, hogy már nem is láttam, hová kellene visszatérnem.

Minden elismerésem annak, aki eljutott idáig. :) Ez sokkal hosszabb lett, mint amire számítottam. De ha már itt vagytok, most már ne álljatok meg. Eddig volt a történetem… jöjjön a konklúzióm.

Mindarra, amit leírtam, lehet azt mondani, hogy magamnak köszönhetem. Ez bizony így is van. Én voltam az, aki már gyerekként, és később egyre jobban és jobban magamra vettem egy szerepet, amit végül nem bírtam el. Én voltam az, aki nem engedtem senkit belesni a falaim mögé. Én voltam az, aki ellökte az embereket, ha közeledni próbáltak. Én voltam az, akit soha senki nem ismert igazán, hiszen én sem tudtam, ki vagyok. Hogy miért írtam mégis mindezt le? Egyrészt, mert nekem is segít, ha írásban is összegzek. Másrészt intő példának.

Mindannyiunknak vannak maszkjai. Kinek több, kinek kevesebb, kinek erősebb, kinek gyengébb. Mindannyiunkban él egy ösztönös védekezési reflex, hogy ne adjuk ki magunkat teljesen az embereknek. Mondhatnám, hogy a körülmények áldozata vagyok, de ez nem teljesen igaz. Részben igen, nagyobbik részben viszont a saját döntéseim miatt jutottam ide. Ezért írtam, hogy erről beszélni kell. Emberek, akik esetleg magatokra ismertetek a történet bármely pontján…

Elég. Nem kell tökéletesnek lenned. Nem azért fognak szeretni. Elég. Nem kell, hogy mindig mosolyogj. Elég. Nem kell, hogy mindig csak a szépet lássák. Elég. Jogod van dühösnek lenni, kiabálni, zokogni, nevetni, üvölteni. Elég. Ne hazudj magadnak. Elég. Nem baj, ha baj van. Elég. Nem baj, ha panaszkodnál. Elég. Nem baj, ha segítség kell. Ne lökd el, aki segíteni akar. Hagyd magad. Szeresd magad.

Nem tudom, minek lehetne hívni ezt a folyamatot. Nevezzük kényszeres elfojtásnak. Nevezzük szorongásnak. Nevezzük beteges megfelelési kényszernek. Nem lényeg. Ami számít, hogy létezik. Ami számít, hogy veszélyes. Nem úgy betegség, mint egy depressziós állapot, nem kezelhető gyógyszerekkel. De baj. És segítségre szorul. Türelemre, megértésre, és időre, rengeteg időre. Pontosan tudom, hogy elviselhetetlen vagyok sokszor. Nagyon nehéz most velem. Ezért is szeretném ezen a platformon is megköszönni édesanyámnak és Neki, hogy még mindig nem adtak fel. Persze, mindenkinek… de ők ketten azok, akik a legtöbbet kapják tőlem, és mégis ugyanazzal a szelíd türelemmel állnak mellettem. Nem rángatnak, nem akarják megmondani a frankót… csak szeretnek. Akkor is, amikor én gyűlölöm magam. És itt szeretnék mindenkihez szólni.

Pál Annamária vagyok, húsz éves, és összetört. De gyógyulok. Megvívtam, és vívom a mai napig a magam harcait. Fogalmam sincs, ki vagyok, és ki leszek. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy soha többé nem leszek ugyanaz, akit ismertetek, mert igazán soha nem is voltam az. Azt a maszkot tudatosan, darabkáról darabkára bontom le. Nem tudom, hogy szeretni fogjátok-e azt, aki alatta van. De próbálok nem félni tőle. Mert bárhogy is lesz, úgy kell lennie. Akit el kell engednem, annak mennie kell. És én megpróbálok felnőni a feladathoz… és ugyanakkor valahogyan kárpótolni a bennem élő kicsi Ancsit, akit majdnem megöltem… de szerencsére elég makacs ahhoz, hogy nem hagyta magát. :) Van pár dolog az életemben, amiben mindig is biztos voltam, és biztos vagyok most is, és ezek számítanak. A hitem. A hivatásom. Ő. Minden más változik… és én próbálok engedni.

Hát itt tartunk most. Talán soha életemben nem engedtem még ki ennyire személyes dolgot a netre… de nem bánom. Ennek helye van itt. Erről beszélni kell. Mert ez valós, és baj. De gyógyítható.

Végezetül álljon itt egy dal, amit az utóbbi másfél évben találtam, és szép lassan a legnagyobb himnuszom lett. Mert benne van minden, amire most szükségem van. Köszönöm, ha elolvastátok. Köszönöm, ha megértitek. Köszönöm, ha türelmesek vagytok. De ha nem… azt is köszönöm. Mert köszönöm, hogy köszönhetek. Mert élek. És gyógyulok.

Harci sebek

Ez egy himnusz a hazavágyókért, az elgyepáltakért,
Az elveszettekért, az összetörtekért, a legyőzöttekért.
Egy dal azokért, akiknek fáj a szívük, akik készenlétben élnek,
Örökké a búcsúzás árnyékában.

 Emlékeztek még, amikor repülni tanultunk?
Bizalomjátékokat játszottunk, fiatalok voltunk, és az idő velünk volt.
Most a földön ragadtál,
Elvesztél, nem találnak.
Csak emlékezz, hogy még mindig élsz. 

Hazaviszlek, ha kell.
Nem vagy egyedül.
Csak menetelj tovább,
Ezért megéri harcolni,
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink.
Már eleget kaptál,
De azért csak ne add fel!
Tapadj a fegyvereidre,
Mert te megéred, hogy harcoljanak érted.
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink…
Csak menetelj tovább.

 Ez egy hívás a katonákért, a harcosokért,
A fiatalokért, az ártatlanokért, a tisztességesekért.
Van egy talpalattnyi helyünk növekedni,
A jobb napok már közel vannak!
A remény sokkal erősebb a félelemnél. 

Kölyök, ha ugrasz, ne félj zuhanni!
Álmunkban királyok és királynők leszünk. Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Fényt gyújthatsz a sötétben,
Ott a tűz a szívedben,
És fényesebben lángol, mint valaha. 

Hazaviszlek, ha kell.
Nem vagy egyedül.
Csak menetelj tovább,
Ezért megéri harcolni,
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink.
Már eleget kaptál,
De azért csak ne add fel!
Tapadj a fegyvereidre,
Mert te megéred, hogy harcoljanak érted.
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink…
Csak menetelj tovább.

 Újra és újra, mintha egy elromlott visszajátszásban élnénk,
A remény erős, de a keserűség egy kicsit gyorsabb.
Ülünk, és várunk, és megfulladunk,
Azon agyalva, hogy minek játszunk, ha nem fair?
Azt mondják, az élet hiábavaló. Azt mondom, nincs hitük.
Azt mondják, a szerencse odébbáll. Azt mondom, azért van lábam, hogy kövessem.
Bal, jobb, bal jobb,
Együtt mozdulni a szívdobbanás ritmusával.
Ez lehet az utolsó esélyed, hogy repülj.
Szeretnél a földön ragadni? Vagy magad mögött hagynád?
Ember, ezen már mind túlestél, amikor gyerek voltál.
Egyáltalán emlékszel még arra, aki voltál?
Mit akartál az élettől? Mit akarsz most? Leszel kétszer olyan erős, mint akkor?
Mit áldoznál fel? Mire vársz még?
Meg ne állj. Indulj már.

 Hazaviszlek, ha kell.
Nem vagy egyedül.
Csak menetelj tovább,
Ezért megéri harcolni,
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink.
Már eleget kaptál,
De azért csak ne add fel!
Tapadj a fegyvereidre,
Mert te megéred, hogy harcoljanak érted.
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink…
Csak menetelj tovább.

Menetelj tovább.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mogyeee.blog.hu/api/trackback/id/tr447795282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása