Sűrű időszak van. A világ épp egy kollektív traumát próbál átvészelni, amikor a másik oldalon a bolygó újratanul lélegezni. Korszakváltás küszöbén állunk, mert ebből – tetszik vagy sem – nem fogunk ugyanúgy kijönni, mint ahogy belezuhantunk. Változik a világ, változunk mi magunk is benne. Azt még nem tudom, miben lesz más, de más lesz. Félünk. Szorongunk. Remélünk. Próbálunk felkészülni valamire, amit még nem tudunk, mi lesz, és közben próbálunk megmaradni az eddig ismert ütemben. Mert a változás ijesztő, mert új és bizonytalan, mert…

Nem is erről akarok írni igazából. De talán ez is kicsit ide kapcsolódik. Meg hol van már az a magával könyörtelen szinten szigorú Ancsi, aki nem bocsátotta meg az összeszedetlenséget? Már megbarátkoztunk. Megszelídítettem. És most csak csendben mormog bennem, hogy rendben van ez így. Ha kusza akar lenni ez a bejegyzés, ha három év szünettel érkezik… akkor így lesz. Mert azért van, hogy nekem adjon, hogy én elengedjek és feldolgozzak vele. Mert szabad.

Bérmalánykám most végzős. Ebben a végtelenül bizonytalan helyzetben érettségizik – illetve hát ezt még meglátjuk, hogy alakul. Jövő hétig… Sokat gondolok rá, mert az alap nehézségek mellé ez még rengeteg plusz stresszt is rányom. Arról nem is beszélve, hogy éppen egy életszakasz lezárásánál áll, tök egyedül, távol azoktól, akikkel mindezt együtt kellene lezárni, befejezni, feldolgozni és elengedni. Tudom, hogy sok ember érzi úgy, hogy a végzős év macerái (szalagavató, ballagás, szerenádok, bankett) csak pénznyelő nyűg és kötelező szenvedés. Én sosem éreztem így. Eleve én szerettem a saját végzős évemet, jó szívvel emlékszem ezekre a programpontokra is, de túllépve kicsit a saját véleményemen, a bennem növekvő szakember is megszólalna.  Mert ezek a szertartások fontosak.

Bizony, szertartások. Nem csak egyszerű túlzsúfolt sportcsarnokokba beragadó fullasztó hajlakk illat, meg rosszul hangosított beszéd az orgonaillatú májusban hamisan zengő Gaudeamus Igiturral, meg nem csak kínos tegezzünk-magázzunk kállai kettős a töritanárral a pezsgős asztal felett a banketten. Persze, ezek is. :) De emellett rettentően fontos lépcsőfokok, amik azt segítik, hogy a végéhez érve képesek legyünk lezárni egy ekkora életszakaszt, ami az iskolai tanulmányokat jelentette. Mert igenis lezárul velük egy szakasz. Ha tanulsz is még, az már nem lesz ugyanolyan, se az egyetem, se a tanfolyamok, semmi sem lesz már ugyanolyan. Valami véget ér, véglegesen és örökre. És ez trauma. Akkor is az, ha alig vártad, hogy vége legyen, annyira utáltad. Mert megszűnik valami, ami az állandóságot, a mindennapokat, az életedet jelentette addig a pontig, és teljesen új pillérekre kell elkezdeni építkezni. A régieket pedig elengedni.

Nagyon komolyan hiszek benne, hogy a boldogság kulcsa az, hogy az ember megtanuljon hálásnak és elégedettnek lenni azzal, amije éppen van. Nyilván nem arra gondolok, hogy ragadjunk benne egyértelműen káros és mérgező helyzetekben, de alapvetően igenis sokat segít nekünk, ha képessé válunk rá, hogy szeressük azt, ami körülvesz bennünket. Ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy az ember tudjon a jelenében élni.

Ehhez pedig az kell, hogy el tudja engedni azt, ami a végéhez ért. Például egy életszakaszt. Nem véletlen, hogy mérföldköveknek hívjuk ezeket a pillanatokat, mert ezek az irányjelzők, hol kell egy pillanatra megállni, visszanézni, és mindent de mindent még egyszer utoljára nagyon szorosan megölelni. Mindent, amit tanultál, amit tapasztaltál, az összes nevetést és könnyet, az összes kudarcot és sikert. Mindent átnézni, mindenért hálát adni, mindent még egyszer nagyon-nagyon szeretni.

Aztán pedig szépen elengedni. Hagyni, hogy ebben az életszakaszban maradjanak. Hagyni, hogy emlékké szépüljenek. Nem azt mondom, hogy ne vidd magaddal, amit tanultál, mert dehogynem, hiszen ez formál, ez tesz azzá, aki vagy, ezektől vagy bölcsebb, erősebb, több. Viszont ki kell ürítenünk a lelkünket, hogy legyen helye az új életszakasz örömeinek és tapasztalásainak. Mert nem tudsz hálás és elégedett lenni a jeleneddel, ha a lelkedben a múlt pillanatai ragadtak meg. Ha még huszonévesen is a gimnáziumi szabadságot kergeted, ahelyett, hogy megtalálnád a szépséget és erőt az elköteleződésben is. Például.

Minden korban van valami, ami akkor és ott jó, énekelték meg anno (meg nem mondom, kicsoda, és lusta vagyok kiguglizni, meg most épp flow élményben írok, én be nem zárom a szövegszerkesztőt ezért :D), és kicsit ezt próbálom most teátrálisan túlfogalmazni. Meg kell tanulnunk hálával és szeretettel elengedni, ami akkor és ott volt jó, és újult kíváncsisággal fordulni afelé, ami következik. Ebben a folyamatban segítenek a végzős év szertartásai. Kis lépcsőfokról lépcsőfokra, fokozatosan. A szalagavatóra összeállított osztályvideóban az emlékezés, a ballagási beszédekben a köszönet, a bankettben a diákszerep feloldása. És pontosan ezt nem kapják meg jelenleg a végzős osztályok. Nehezített pályán mozognak. Nagyon nehezítetten.

Ahogy ezeken agyaltam, visszakerestem a régi blogbejegyzéseimet, amiket immár hét éve (Jesszus…) írtam ezekről a szertartásokról, amikor én magam éltem át őket. Tele voltam már akkor is összegzéssel, lezárással, nosztalgiával, habár akkor még nem tudtam így összeszedni, ez miért is esszenciálisan fontos. Most már össze tudom, mert felnőtt vagyok, sőt, hamarosan szakember! Hah, a hatalom.

Viszont ahogy olvasgattam ezeket a bejegyzéseket, valami gyanúsan ismerős érzés kezdett környékezni, mint amit a megírásukkor tapasztaltam. És nem teljesen értettem, mert persze, a nosztalgia édesbús hangulata engem aztán sosem kímél, és ráadásul az empátiám nemhogy magas, de néha már egy önálló lelket igényelne, nehezen férünk el az enyémben ekkora amplitúdón mozgó érzésekkel, de azért még ezek sem magyarázták a hirtelen nagyon ismerősen erős szorongást a torkomban. Aztán rájöttem. Arra, amire nem gondoltam, mert sűrű időszak, mert belefulladok épp a szemeszterbe, meg a költözésbe meg…

Költözés.

Két hónap múlva (ha minden jól megy, és menjen jól, légyszi-légyszi, Erste bank, most már csak rád várunk, bébi) beköltözünk a saját házunkba. Ami már teljesen a miénk, nem egy albérlet, nem egy megalkuvásokkal teli menedék. Hanem a miénk, a mi közös életünk alapja, minden, amire vágytunk, hogy elinduljunk úgy igazán azon a nagy betűs élet nevű futamon. Izgatottak vagyunk. Végtelenül boldogok. Sokkal jobb, mint amilyet valaha remélni mertünk volna, hogy a miénk lehet. Tele vagyunk tervekkel, álmokkal. Készen állunk erre az életszakaszra, készen állunk belevágni. Igen.

Ez abszolút igaz. De annyira rohantam, annyira tempózni kellett mindennel, mert a felnőtt élet sűrű még karantén idején is, hogy elfelejtettem, hogy életszakaszt váltunk. És hogy ideje lenne lezárni azt, amelyik a végéhez közeledett.

Tegnap átszaladtam édesanyámhoz abba a lakásba, ahol felnőttem, és ahogy sétáltam át Zuglón, hirtelen azon kaptam magam, hogy visznek a lépteim. Egész életemben itt éltem a Rákos-patak környékén (pici óvodás koromban volt pár év, amikor nem, de azon kívül mindig). Úgy alakult, hogy még Férjjel is itt volt az első, aztán a második közös otthonunk is. Elsétáltam az első lakás felé, ahol megkezdtük a közös életünket, aztán elsétáltam a lakópark felé, ahová hazahoztak a kórházból pár naposan. Végigsétáltam a patak partján. Elsétáltam a buszmegálló mellett, amire felszálltam, amikor vezetni tanulni indultam a csípős januári hajnalokon, aztán elsétáltam a játszótérnél, ami mellett biciklizni tanultam. Elsétáltam a Kerékgyártó utca füves placcáig, ahol először ballagtunk zavarba jött első randisokként, aztán kéz a kézben az esküvői fotózásunkon. Elsétáltam az Uzsoki kórház előtti padokhoz, ahol alsós általános iskolásként órákig csacsogtunk azzal a kis bandával, akikkel egyfelé laktunk, és amiken kamaszkorom legfelszabadítóbb közös sírásai és beszélgetései zajlottak. Elsétáltam a villamosmegállóig, ahová minden reggel késésben rohantam a gimihez, és átsétáltam a szemközti oldalra, ahonnan az egyetemhez, a szakmámhoz és jövőmhöz indul a járat. Átsétáltam a zebrákon, amiken az utolsó pillanatban rohantam át elsősként a suliba igyekezve, és amiken satufékezve hoztam a vezetésoktatómra a frászt (bocsi, Zoli, esküszöm, azóta megtanultam finoman fékezni!). Megálltam egy pillanatra a bolt előtt, ahol a napközi utáni szelet csokit választottam, aztán az első önállóan megvett sörrel izzadtam. Átnéztem a kis virágboltra, ahová kiszöktünk a kuporgatott zsebpénzünkkel anyák napi virágért, és ahol a menyasszonyi csokromat kötötték. Végignéztem a hosszú úton, amin annyiszor rohantam oda-vissza évekig a templom és a lakásunk között, hol ünneplőben, hol festékes ruhákban, hol késében, hol sütit egyensúlyozva, hol fagyos téli hajnalban, hol langymeleg nyári estén, hol egyedül, hol nagy csapattal röhögve, néha naponta többször, a hosszú úton, ami a vérszerinti és a választott családomat kötötte össze. Sétáltam, megálltam, emlékeztem. És csak utolért.

Egész életemben ezen a környéken éltem. Itt nőttem fel. Itt találtam barátokat. Itt lettem szerelmes. Minden kis utca, minden zebra, minden sarok mesél. Itt vagyok én magam. Az elmúlt huszonöt évem. A könnyek, nevetések és tapasztalatok, a szürke hétköznapok és a színes ünnepek. Egy egész élet. És itt az ideje búcsúzni.

Ez a környék nevelt fel engem is, Férjet is, akivel közösen vágunk bele a következő életszakaszba. Amikor összeházasodtunk, nem éreztem ekkora változást. Talán azért, mert igazából mindketten pár éve akkor már gyakorlatilag önállóan éltünk, nem tűnt nagy dolognak a szülőktől elszakadni, talán azért, mert lényegileg csak pár utcával költöztünk arrébb. De most megérkezett. Most itt ülök a loggián, szívom magamba a tavaszi este lágy neszeit, figyelem ezeket a zöld lombokat, a zuglói csendet, ami felnevelt, ami szeretett, és ami készen áll elengedni a kezem.

Felnőttünk.

Tele a szívem hálával. Köszönöm, hogy Budapest egyik legszebb környezetében lehettem gyerek és kamasz. Köszönöm a zegzugos kis utcákat, amik a legnagyobb beszélgetéseknek adtak otthont, köszönöm a Rákos-patakon megtörő naplementék fényét, a burjánzó zöld lombokból születő őszi ropogós avarkupacokat, a zsongó reggeli tömeget, a kihalt éjszakákat, hogy sosem kellett félnem, hogy minden közel volt, hogy egy egész élet elfért ezen a helyen. Köszönöm, hogy ez a hely látta az első csókomat és az első hitvesi csókomat, hogy látta, ahogy járni tanulok, aztán a futástól haldoklom, hogy látott kicsinek és nagynak, gyávának és bátornak, gyengének és erősnek, csendesnek és hangosnak, sietősnek és ráérősnek, szomorúnak és boldognak…

Csendben ülök, sírok, mosolygok, és készen állok. Készen állok mindent eltenni a lelkemben a helyére. Készen állok leszúrni ezt a mérföldkövet, és készen állok tovább indulni. De még meg kellett állnom előtte, csak egy pillanatra, amíg a lelkemen átfolyik minden, hogy helyet adjon aztán az újnak.

Köszönöm, Zugló, hogy felneveltél. Vigyázz magadra!

Megígérem, hogy én is így teszek.