Nagyon ritkán szerkesztek utólag bejegyzést, most a legnagyobb örömmel teszem meg, ettől a perctől hivatalos:
GRATULÁLOK AZ ALKOTÓKNAK, A MINDENKI MEGNYERTE AZ OSCAR--DÍJAT A LEGJOBB RÖVIDFILM KATEGÓRIÁBAN!
Talán most már mindenki hallott róla, hogy idén is bejutott egy magyar film az Oscar jelöltek listájára. Habár szerény véleményem szerint a fő kategóriákban már régóta nem a ténylegesen nyújtott teljesítményt díjazzák, azért egy ilyen eredmény még mindig igen nagy dolognak számít. A tavalyi évben a fantasztikus Saul fiával szerepeltünk kint a díjátadón (és kérnék mindenkit, tartózkodjunk az otromba megjegyzésektől, mert a Saul fia nem csak a témája, hanem az elképesztő megvalósítása miatt hozta haza a díjat teljesen megérdemelten), idén pedig a rövidfilm kategóriában indulhatunk. Nevezetesen Deák Kristóf munkájával, a Mindenki című filmmel.
Amíg le nem szedik, itt hagyom nektek beágyazva a filmet, sipirc megnézni. Huszonöt perc mindössze, és ha valamire kiszakítotok ennyi időt a napotokból, hát most ez legyen az. Aztán gyertek vissza, mert mesélek valamit.
Ne filmkritikára számítsatok, mert nem az jön. Ez a film nem igényli az ízekre szedést, legalábbis tőlem biztosan nem. Leginkább pedig azért, mert engem most főleg nem, mint filmélmény, hanem mint egy teljesen személyes emlék szólított meg. Ennek megfelelően minden gondolatom szubjektív, nem várok egyetértést vagy egyet nem értést (habár természetesen, mint mindig, ezt most is szabad), csak szeretném megköszönni valakinek.
Talán a blog régebbi olvasói még emlékezhetnek rá, hogy tettem róla már itt-ott említést, hogy én nyolc évig énekeltem a gimnáziumom kórusában. Nyolc osztályos gimnáziumba jártam (nem csak nem tudok számolni :D), ahol ötödik és hatodik osztályban kötelező énekkar volt mindenkinek. Persze, fel lehetne hördülni, hogy minek még ezzel is terhelni szegény gyerekeket…! De amikor én voltam ekkora, még nem volt ilyen magas óraszámú oktatás, és az a heti egy plusz óra egyáltalán nem tűnt megterhelőnek. Helyette viszont volt karácsonyi koncertünk, volt rengeteg dal, amit megtanultunk, több szólamban énekeltünk, aranyosak lehettünk kívülről nézve, de semmi nagy durranás. Aztán hetedik osztálytól kezdve az énekkar is fakultatívvá vált, én pedig akkori barátnőim hatására úgy döntöttem, jelentkezek. A lehetőség mindenkinek nyitott volt, nem tartottak felvételit, hát miért is ne? Az énektanárnőt már ismertem, többen voltunk az osztályból, egy óra plusz elfoglaltság bőven belefért a délutánjaimba, hát maradtam.
És maradtam a következő évre. És az azutánira is. És folyamatosan, egészen a végzős évemig, amikor időhiány miatt muszáj volt kilépnem. De akkor már négyszemközt mentem a tanárnőhöz megbeszélni. Mert akkor már nem csak egy faktot kellett kihúzni az órarendemről, és nem csak egy tanáromhoz mentem elköszönni egy tanórától, hanem egy pedagógushoz, aki megtanított nekem valami nagyon fontosat. És nem a kottaolvasásra gondolok. (Na jó, arra is.)
Soha nem érdekelt kifejezetten a zene. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert kipróbáltam a zongorázást, a furulyázást is, és egyszer még általános iskolában be akartam én is lépni a kórusba. Akkor volt egy nagy kezdeményezés, hogy az összes zuglói általános iskolából egy kórusnyi gyerek összeállt, és így közel ezren elénekeltél a Carmina Buranát. Én is menni akartam, bár inkább csak azért, mert jó bulinak tűnt, de az akkori kórusvezető azt mondta, hogy nem elég tiszta hozzá a hangom. Nem különösebben rázott meg, annyira borzasztóan nem akartam ott lenni, hát megrántottam rá a vállam, hogy oké. Ha nem lett volna a kötelező két év énekkar, majdnem biztos vagyok benne, hogy sosem jutott volna eszembe ismét kórusba jelentkezni. De életem legjobb döntése volt, hogy mégis megtettem.
Nincs jó hallásom. Azt sem állíthatom, hogy egyáltalán nincs, de nem hallok meg félhangnyi különbségeket, önállóan sokszor csúszkálok a hangszínek között, és mivel erős, karakteres hangom van, ez ki is hallatszik akkor is, ha tömegben énekelek. Soha nem is foglalkoztatott igazán az éneklés. Persze, jártunk kisebb koromban zenés táncházakba, de az nem igazi zenei képzés, csak afféle szórakozás volt.
De itt, ahogy együtt tanultunk újabb és újabb dalokat a kórussal, elkezdtem megszeretni az élményt. Nem csak az éneklést magát, hanem a közösségi éneklést. Azt, ahogy több tucat hang egyszerre szólal meg, ahogy betöltenek egy termet, ahogy a szólamok, amik önmagukban gyakorolva esetlennek tűnnek, egymásra úszva egy elképesztő szimfóniává állnak össze. Megismertem, hogy nem baj, ha hibázom, ha megakadok, ha elcsúsztam, mert ott állnak körülöttem a többiek, akiket követve felvehetem újra a ritmust. Hogy nincs rajtam akkora nyomás, mert nem egyedül cipelek el egy szólamot, hanem többen vagyunk rá. Hogy sok kicsi hangból összeáll valami nagy egész.
Ahogy haladtak az évek, mivel egyre többet gyakoroltam, elkezdtem egyre jobb lenni. Elkezdtem meghallani a tévedéseket és csúszásokat, és ha magamtól nem is tudtam kijavítani, ha hallottam a mellettem tisztán éneklőt, fel tudtam venni újra az ütemet. És ahogy egyre több fellépésen voltunk túl, egyre bátrabb lettem. Egy idő után mertem kiereszteni a hangom, és nem riadtam meg akkor sem, ha utólag visszajelezték, hogy kihallottak a tömegből. Mert kórustagnak lenni azt jelentette, hogy egy vagyok a sok hang közül, akik együtt alkotnak valami egészet. Azt jelentette, hogy képes vagyok szinte a semmiből alkotni valamit – és ami még jobb, másokkal együtt alkotni. Nem kellett hozzá semmilyen eszköz, csak mi magunk, és máris ott volt a zene. A zene, ami elrepít, ami beszippant, ami megtölti a szívedet, ami kifejez, ami ad, amivel adhatsz.
És emellett a kórus elképesztő közösséget adott. Embereket, akiket érdekelt, amit csinálunk, akik szerették a zenét, de még inkább szerették a kórust. Igen, sokszor lóghattunk vele legálisan az iskolából, de ennyi nem lett volna elég, hogy ilyen kitartó és odaadó kórust kovácsoljon. Órákig ottmaradni próbálni, újra és újra és újra átvenni ugyanazt a fél oldalt, végigülni a többi szólam próbálkozásait, új darabokat tanulni, a régieket ismételni… De mégis ott voltunk. Nem sokan, sosem voltunk nagy kórus, szinte már inkább csak kamarakórus. De akik ott voltunk, azokat kinyitotta egymás felé a zene. A sok közösen eltöltött idő, a próbák, utazások miatt rengeteg közös sztori, belsős poénok. Jártunk együtt külföldön és a szomszéd kerületben, utaztunk együtt tíz percet a tömött metrón és huszonnyolc órát a buszon zötykölődve. Léptünk ki úgy az iskola elé, hogy nem akartuk felvállalni a cikinek vélt darabot, és álltuk büszkén a befogadó templom tapsviharát Dániában. Nem csak egy szakkör voltunk, hanem egy közösség. Olyan emberekhez kötődtem tisztán és szorosan, akikkel valószínűleg sosem álltunk volna szóba e nélkül. Azért, mert a zene ad, de megköveteli, hogy te magad is adj. Időt, energiát, érzést, akaratot, a lelkedet. Sok hangból gyakorlással lesz egész, de szimfónia igazán csak akkor, ha rá is érzel a másikra. És ha nyitsz a zene felé, automatikusan nyitsz vele afelé is, akivel mindezt együtt átéled.
Sosem voltunk „versenyképes” kórus. Sosem jártunk országos vagy világversenyekre. A kórustalálkozókon általában megmosolyogtak bennünket – egy ekkora iskolának ilyen kis szerény kórus… De mi akkor is kiálltunk, és figyeltük, ahogy Nováky Andrea tanárnő felénk fordul, a közönségnek háttal, és cinkosan kacsint, és a száját mosolyra húzza, mutatva, hogy mosolyogjunk mi is…
Mert ez volt az egésznek a titka. Nem voltunk versenyistálló. Nem voltunk zenei tagozatos iskola. Nem voltak nagyratörő célok. Nem akartunk a legjobbak lenni. De ami még fontosabb: Nováky tanárnő nem várta el, hogy ezek legyünk. Nem várt tökéleteset, nem várt hibátlant. Nem beprogramozott hangszereket látott bennünk, hanem gyerekeket, tinédzsereket, embereket, lélekkel és szívvel. Nem csak hangok voltunk neki, akiket használt, hogy taktusra pontosan felépítse a darabot, hanem diákok, kórustagok, akiknek tudta a nevét, tudta, mi újság velünk. Amikor az egyik találkozón beteg lettem, bejött hozzám beszélgetni, hogy ne legyek egyedül. Amikor utaztunk a buszon Dániába, esti mesét olvasott nekünk, és hagyta, hogy azt énekeljünk, amit akarunk. Hagyott minket hülyéskedni, viccelődni, benne volt a belsős poénjainkban, mesélt nekünk, az életéről, a tapasztalatairól, beszélt fontos és kevésbé fontos dolgokról. De mindenekelőtt pedagógus volt, aki a zenét használta, hogy kinyissa a diákjait egymás, és kicsit a világ felé.
Sosem beszéltünk erről, de biztos vagyok benne, hogy ő kihallotta, hogy nem tökéletesen tiszta a hangom. És mégis biztatott, felém intett, és azt mondta, eresszem ki. Egyszer még szólót is adott. Úgy reszketett a kezem, hogy majdnem elejtettem a kottát, de csak mosolygott. És tényleg megcsináltam. Nem tudom, hogy mit látott bennem. Hogy szükségem van arra, hogy tartozzak ide? Hogy egy olyan korszakban adott nekem magabiztosságot, amikor erre nagyon szükségem volt? Vagy karakteres közösségi ember voltam, akire számíthatott a szervezésben…? Azt hiszem, egy kicsit mindegyiket. De nem is ez a fontos, hogy pontosan mit. A lényeg, hogy látta.
Félre értés ne essék, kifejezetten minőségi darabokat énekeltünk, minőségi színvonalon. De tényleg nem voltunk versenyre képezve… és ez sokkal jobb így. Mert van a világon számtalan olyan kórus, akik hivatásszerűen űzik ezt, akiknek a versenyzés, a megmérettetés is cél, és ez teljesen rendben van. De mi csak egy csapat lelkes gyerek és kamasz voltunk, volt, aki komolyabb zenei háttérrel, volt, aki semmivel. De egyszerűen csak szerettünk énekelni, szerettünk együtt énekelni, és Nováky tanárnő hagyta ezt. Úgy fejlesztett folyamatosan, hogy sosem kért túl sokat, sosem várt el túl sokat. Dolgoztunk keményen, de mindig csak úgy, hogy ne felejtsük el a legfontosabbat. A legeslegfontosabbat, amit tőle tanultam, amit a születésnapi bejegyzésben is megírtam már.
Nem kell a legjobbnak lenned. Ha valami ad, ha valami örömet ad, akkor csináld.
Köszönöm, Nováky Andrea tanárnő ezeket az éveket, az élményeket, a leckéket, a beszélgetéseket, a hitet, a biztatást, az örömet, a zenét. De a leginkább köszönöm azt a mosolyt, ami azt hiszem, most már egész életemre elkísér.
Ahogy a Tanárnő áll, háttal a közönségnek, mert nem velük foglalkozik, nem ők a lényeg. Ahogy ránk néz, csillan a kacsintás, és mosolyog, és mutatja, hogy mosolyogj, mert csak akkor van értelme, csak akkor csináld, csak úgy, hogy élvezed. Hogy igazán, szívvel-lélekkel élvezed.
Köszönöm, Tanárnő! Úgy lesz.
