Majdnem pontosan egy éve tettem közzé a sorozat első részét. Biztosan azt gondoltátok, hogy már el is felejtettem… Haha, nem én! Ez egy kényes téma, nehéz róla igazán jól beszélni, viszont annál fontosabb. Szóval úgy döntöttem, erőltetni nem lehet semmit, annak még soha nem lett jó vége, ezért jönnek a részek, amikor jönnek. Például most.
Az elmúlt két-három évemet egy meglehetősen nagy restart gombként is lehetne aposztrofálni. Már több bejegyzésben is feszegettem a dolgot, leginkább az oldal egyik legolvasottabb darabjában, a Keep Marching On sorain át. Rettenetesen intenzív éveken vagyok túl, és még mindig van mit helyre pakolnom – és mint minden valamire való író (nagy szavak, Mogyee, nagy szavak…), én is a klaviatúrámon át tudom a leginkább feldolgozni az engem ért impulzusokat, szóval arra gondoltam, nekem is jó összegzés lesz, ha a témával kapcsolatos gondolataimat egy összefogó valami alá rendezem, és talán másoknak is segíthetek ezáltal. Félreértés ne essék: nincs nálam az élet kulcsa, nincs tuti megoldásom, és nem rendelkezem semmilyen szakemberi képesítéssel a témában. Viszont harcolok, küzdök, pofára esek, felállok, átélek, gyógyulni akarok. Itt pedig arról olvashattok majd, ahogy mindezt megélem, amilyen tanulságokat leszűrök belőle. Helyenként elkerülhetetlenül lesz nagyon személyes, amitől kicsit félek. :) De nem azért kaptam az írás ajándékát, hogy megtartsam magamnak. Szóval nagy levegő, és folytatódjék a sorozat! Mert gyógyulni akarok.
Amikor az ember megbetegszik, a legtöbb esetben ugyanaz a forgatókönyv zajlik le. Elsőként észleli, hogy beteg – megérkeznek a legkülönfélébb tünetek, a test igen változatos (és olykor már-már kreatívan gusztustalan) módszerekkel jelzi, hogy bizony homokszem került a gépezetbe. Mivel a tünetek általában sokkal kevésbé szórakoztatóak, mint amennyire kellemetlenek, az ember megteszi a szükséges lépéseket, hogy mihamarabb könnyes búcsút intsenek egymásnak. Ez általában kétirányú lehetőséget kínál – orvoshoz megy, vagy beleveti magát a házipatika pálinkával és fokhagymagerezdekkel szegélyezett vadregényes ösvényeibe. Bármelyiket is válassza, elmondható, hogy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ismét egészséges legyen. Teázik, pihen, (jó esetben) beveszi a gyógyszereit, diétázik, és pár napos mellékvágány után frissen és üdén veszi fel a rohanó mókuskerék ütemét.
(Vagy nem. De erről egy egészen hangyányit később.)
Alapvetően látható, hogy ha valaki megbetegszik, teljesen elfogadott, sőt, társadalmi megítélés szerint az a normális, ha ezzel foglalkozik. Enyhíti a tüneteket, felszámolja a kiváltó okokat. (Vagy nem. Később, később!) Amikor influenzaszezonban a kolléga elprüszköli az Örömódát, mindannyian kicsit ferde pillantásokkal próbálunk diszkréten célozni, hogy az otthon melegében tágasabb lenne. Ha egy szerettünk lázasan kóvályogna a Széll Kálmán téren (minden nem a fővárosunk boldog szmog felhőjében aszalódó olvasómtól elnézést, helyi főtereket, főutcákat behelyettesíteni ér), minden bizonnyal mindannyian hazakormányoznánk némi elégedetlenkedő morgás kíséretében. Miért? Mert a beteg embernek otthon a helye, a beteg ember legyengült, és ahhoz, hogy újra erőre kapjon, gyógyulnia kell.
Legalábbis akkor, ha tényleg beteg, és nem csak mondvacsinált idegen szavakkal akar kifogásokat gyártani saját akarata gyengeségét palástolandó.
Kicsit nyersnek hangzik? Márpedig pontosan ez volt évtizedekig a legelterjedtebb vélekedés kis hazánkban a mentális és lelki problémákról, és bár manapság a szélesebb információáramlásnak, és megannyi kampánynak (na meg egy újabb divathullámnak, erről is később) köszönhetően sokkal többet tudunk az ilyen jellegű betegségekről, azért a nagyközönség számára még mindig inkább tűnik ezoterikus science-fictionnek a depresszió, mint tényleges, diagnosztizálható klinikai kórképnek. És hogy miért hozom ezt éppen most fel? Azért, mert az első lépés ahhoz, hogy az ember elismerje, hogy baj van az, hogy egyáltalán elhiggye, hogy ezek a betegségek léteznek.
(Fordítás, balról jobbra:
Ez csak egy kitalált betegség, hogy kifogást találjanak a kölyköknek, miért nem figyelnek - Hiperaktivitás
Ami történt veled, nem is volt ennyire szörnyű - Poszttraumás Stressz Szindróma
Miért nem bírod fegyelmezni magad, és úgy viselkedni, mint egy normális ember? - Bipoláris zavar
Tedd már túl magad rajta, rengeteg embernek volt rosszabb - Depresszió)
Hazánkban a pszichológus (a pszichiáterről nem is beszélve) még a mai napig is egy igen széles rétegnek egyenlő a dilidokival, aki vagy megkergült honfitársaink kordában tartására szakosodott (ez több ponton hibás, később, mindig, mindenről később), vagy egy müzlisdoboz hátuljával megegyező értékű diplomával a világ legegyszerűbb munkájaként naphosszat a jegyzetfüzetébe firkálgat absztrakt képregényeket, amíg az akaratgyenge, picsogós páciens a kanapén fetrengve taglalja szánalmas kis élete újabb kudarcait. Nem könnyű a pszichológusok helyzete, és nem csak azért, mert a pszichológia olyan, mint a foci és a politika – azaz mindenki meg van róla győződve, hogy ért hozzá –, hanem azért is, mert mint az emberi lélek tudománya, egy igen megfoghatatlan területen próbálja bizonyítani a létjogosultságát. Hiszen mi maga az emberi lélek? Az elme egy egyszerűbb történet, arról mindenki tudja, hogy létezik (akkor is, ha vannak embertársaink, akiknél ezt nehéz elhinni), mert gondolatai mindenkinek vannak, és mert itt van nekünk a neurológia, ami a kézzel fogható kutatási területének hála (ez lenne az agyunk) egy számadatokkal, racionális, fekete-fehér tényekkel leírható szakág. A lélek azonban egészen más tészta. A léleknek nincs fizikai megtestesülése, nem kapcsolható hozzá szerv, és az emberi élet legbonyolultabb, legkuszább, legkiszámíthatatlanabb szeletkéjének ad otthont – az érzéseiknek. És habár a tudomány mai állása szerint számtalan emberi reakcióba beleszólhat valamilyen biológiai csavar (az agy legalább annyira vadregényes és feltérképezetlen terület, mint az univerzum, a hormonok meg aztán rosszabbak, mint egy csapat kiéheztetett vérmókus), azért abban talán egyességre juthatunk, hogy az érzéseink éppen attól olyanok, amilyenek, mert nem igazán lehet őket megmagyarázni.
És mitől fél az ember a legeslegjobban (közvetlenül az egy órás áramkimaradás és a zombi apokalipszis után)? Az ismeretlentől és a megmagyarázhatatlantól. Hogy miért, az megérne megint csak egy terjedelmesebb elemzést (…később?), most legyen elég annyi, hogy azért, mert amit nem tud feltérképezni és kiszámítható tényekbe önteni, ott nem tudja, mire készüljön. És amikor nem tudja, mi várhat rá, akkor fogalma sincs, ez milyen hatással lesz az életére, nem tud előre tervezni, és hirtelen az unalmas hétköznapok egyetlen nagy, biztonsági háló nélküli zuhanásba fordulnak át. Elég ijesztő, igaz?
Ha megengedtek nekem egy személyes elméletet (ha nem, akkor is megkapjátok, a saját blog hatalma), szerintem valahol ebben gyökerezik az emberek elutasító magatartása a lelki betegségek irányába. Míg például egy bipoláris zavarról, vagy a skizofrénia valamely ágáról hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy létező kórkép, hiszen orvosi tényekkel, biológiai folyamatokkal alátámasztható jelenségről van szó, addig egy depresszív vagy pánikrohamos megbetegedés esetén máris bekapcsolnak a szirénák. Hogy miért? Mert a mentális betegségek esetében kézzelfoghatóbb okokat feltételezünk. Egy hibás gén, rendellenes mutáció, egy zavar valamelyik agyi területen, szinte lényegtelen. Az a fontos, hogy műszerekkel kimutatható, számadatokban mérhető jelenségek ezek, amelyek legyenek bármennyire hátborzongatóak, nem tagadhatjuk a létezésüket, hiszen ott állnak az ambuláns lapokon feketén-fehéren (most tekintsünk el attól a rétegtől, akik megannyi kutatás és orvosi eredmény után is makacsul ellenállnak a mentális betegségek tényének). És aztán ennyi biztos és egyértelmű kapaszkodó után bedobnak minket a lélek nevű, megfoghatatlan semmibe.
Mielőtt tovább fejtegetném a kérdést, fontos arra választ találnunk, mi bajuk az embereknek magával a lélekkel. (Mármint azon túl, hogy megfoghatatlan, amit már annyiszor elmondtam, hogy aki ivós játékot tartana belőle, azért elmegyek holnap a detox elé.)
Ha visszanézünk a történelem sodrásába, az elődeinknek valahogy mindig akadt fontosabb dolga a „lelkizésnél” (háborúk, mindennapi betevőért küzdés, elnyomó diktatúrák, meg ilyenek), ahol a szükségletek lekorlátozódtak a fizikai szintekre, és a lélekre nem sok idő maradt. Ennek az egyik folyománya, hogy mostanra kialakult az az alapvető tézis, hogy az érzelmek privát dolgok, amiket nem teszünk közszemlére, mindenki szépen tartsa kordában a sajátját, és meg is vagyunk.
Baj van ezzel a hozzáállással? Nem feltétlenül, én úgy gondolom, mindenki el tudja dönteni, mennyit szeretne megosztani a nagyvilággal a benne zajló érzelmekből. Ugyanakkor az ördög a részletekben rejlik. Azáltal, hogy az érzések világát egy privát területté nyilvánítottuk, kimondatlan szabályként lebeg felettünk, hogy mindenki tudja is kezelni a sajátjait. És itt kezdődik a probléma, mert ez nincs mindig így. És amikor valami nincs rendben, azt meg kellene gyógyítani. A fizikai tüneteket gyógyszerrel, a lelki bajokat azonban máshogy nem lehet, csak ha beszélünk róla. És itt ugrik a majom elásva.
Mi bajunk a lélekkel? Hogy sebezhetővé tesz. Egy ember lehet magabiztos és szilárd erkölcseiben, véleményében, tudásában, de az érzéseiben mindig éppen olyan emberi és gyarló lesz, mint bárki más. Ugyanis bármennyire szeretnénk azt hinni, hogy tudunk az érzelmeinknek parancsolni, valójában nem. Elképzelhető, hogy ideig-óráig el tudjuk hitetni magunkkal, hogy mi vagyunk a főnökök, azonban az érzések olyanok, mint a nagy nyomású gáz. Minél kisebbre próbálod összepréselni, minél jobban igyekszel elnyomni, annál nagyobb erővel fognak visszarúgni, amikor robbannak. És hidd el, robbanni fognak. És ha robbannak, pusztítanak, olyan erővel, hogy akkor már mindenki észreveszi, hogy gond van – csak az a bibi, hogy akkor lehet, hogy már késő.
Az emberről általánosságban elmondható, hogy nem szereti a gondolatot, hogy nem mindenható. És ennél a gondolatnál már csak azt utálja jobban, ha ezt mások is látják. Alapvetően az emberek nem bíznak egymásban, pláne nem bíznak egy idegenben (aka. pszichés szakember), így nyilván nem szívesen mutatják meg a legsebezhetőbb pontjukat. Ez egy elég erőteljes struccpolitika, de mégis milliók űzik: ha nem bolygatom, ha nem nézek felé, a probléma nem is létezik. Van bennünk egyfajta kényszeresség, hogy erősnek mutassuk magunkat egy világban, ahol a gyengébbet eltapossák. Egyszerű túlélési ösztön ez, maradj a tápláléklánc csúcsán, és rendben vagy. Azok pedig, akik megtörtek a traumáik és gondjaik elhordozhatatlan súlya alatt, a járulékos veszteség. A gyengék lemorzsolódnak, hulljon a férgese! Pedig valójában ez sem több mint egyszerű félelem.
Minden olyan emberben, aki megtört, a lehetőséget látják. Azt, hogy ez megtörténhet. És amikor az ember megrémül, amikor ismeretlent lát, olyat, amivel nem tud megbirkózni, süni üzemmódba kapcsolva támad. Csak gyenge volt. Hiányzott az akaraterő. Ennél mások százszor rosszabbat is túlélnek, megvan mindene, mégis min picsog…
És máris ott tartunk, hogy egy létező problémából mondvacsinált legendát gyártanak, mert túlságosan, húsbavágóan rémisztő lenne komolyan megfontolni a lehetőségét, hogy bárkivel megtörténhet. Velem is. És ennek egyenes ági leszármazottja az, amikor az első tünetek jelentkezésekor homokba dugják a fejüket, hiszen ilyesmi nem létezik, ez mindössze akarat kérdése.
("Értem én, hogy ételmérgezésed van, meg minden, de legalább próbálkozhatnál."
"Csak kicsit máshogy kellene gondolnod a helyzetre. Jobban éreznéd magad tőle!")
Egy olyan világban élünk, ahol vannak betegségek, amikre létezik tablettás gyógyszer. Egy olyan világban élünk, ahol a mentális rendellenességeket még csak-csak elfogadják (na, nem mindenki), mert az fekete-fehér tényekkel bizonyítható (na persze, a mindig csak másvalaki mantra ide is érvényes, erről is lesz szó később). De amikor odaérünk, hogy nem az ember elméje, hanem a lelke sérült, a lelke betegedett meg, máris menekülnek, mert ezt nem lehet egyszerű pirulákkal kordában tartani. Pedig az ember test ÉS szellem ÉS lélek. A három egyenlő, és bármelyik megbetegedhet, és onnantól az ember már nem teljes egész. Mi ennek az egész hatalmas katyvasznak a lényege?
A test megbetegedhet. Az elme megbetegedhet. A lélek is megbetegedhet. Mindegyik hasonló. Vannak tünetei. Vannak előjelei. A tested, az elméd, a lelked jelez, hogy baj van. És bár a társadalom jelenleg ebből csak egynél (…másfélnél…?) tartja alapvetőnek, hogy foglalkozz a gyógyulással, mindhárom megérdemli a figyelmet, és nem annyiban, hogy „változtass a hozzáállásodon.” Mert mind a háromra létezhet gyógymód. Mindegyikből meg lehet gyógyulni, de ehhez az kell, hogy gyógyulni akarj. A gyógyuláshoz viszont az kell, hogy felismerd, hogy beteg vagy.
Betegnek lenni nem halálos ítélet, vagy negatív címke. Amikor valaki influenzás lesz, akkor sem úgy utalunk rá, hogy az „influenzás Debóra a harmadikról.” A betegség állapot. Ami sokféle, és sokféleképpen lehet vele felvenni a küzdelmet. Vannak betegségek, amik maradéktalanul meggyógyíthatóak. És vannak, amikkel meg kell tanulni együtt élni. De nincs olyan betegség, amivel nem lehet kezdeni semmit.
Ha nem fogadod el, ha elfutsz előle, ha a szőnyeg alá söpröd a problémát, azzal nem szűnik meg létezni. Sőt. Akkor egyre csak nő, és nő, amíg végül föléd nő, és leterít. De ha szembenézel vele, ha felveszed vele a harcot, vagy épp megtanulod kezelni, akkor teljes életed lehet.
Huszonkét éves vagyok, és mind fizikálisan, mind lelkileg olyan betegségem van, amiket nem lehet meggyógyítani, csak tünetmentesen együtt élni velük. Hosszú volt az út, mire eljutottam arra a pontra, hogy minderről már ilyen összefoglalóan legyek képes írni. De ma már tudom, hogy ne betegségként, hanem állapotként tekintsek rájuk. Nem tehetek úgy, mintha nem léteznének akkor sem, ha éppen tünetmentesek. Mert a részeim. Az életem részei. És vannak mélyebb pontok, amikor nehezebb velük. De ez vele jár. Mert a legfontosabb, hogy
A BETEGSÉGEM AZ ÉLETEM RÉSZE, DE NEM EZ HATÁROZ MEG ENGEM.
Vincze-Pál Annamária vagyok, huszonkét éves, inzulinrezisztens és pánikbeteg.
És polgárilag már feleség, Isten előtt még bő egy hónapig menyasszony. És római katolikus, akit a hivatása az emberekhez szólít. Az írás a terápiája, a szenvedélye és a küldetése. Aki szeret új recepteket kipróbálni, és a marcipán tortája ronda, de finom. Aki spontán dalra fakad vagy táncra perdül a nyílt utcán. Aki néha előbb beszél, mint gondolkozik. Akinek csípős a humora és bőg mindenen. És aki megtanulta elcipelni a saját keresztjét. Aki teljes életet él. Aki boldog.
Mert a betegség csak akkora részt lesz jelen az életedben, amekkorát te hagysz neki. De ha tologatod, ha nem akarsz odafigyelni rá, a fejedre nő. De ha megismered, ha megtanulod, te vagy a főnök. Az nem akaraton múlik, megbetegszel-e.
De az igen, meg akarsz-e gyógyulni.
„Nem az vagyok, ami történt velem.
Az vagyok, ami döntöttem, hogy legyek.”
(Carl Gustav Jung)
