Mélyen tisztelt Lord Robert Stephenson Smyth Baden-Powell of Gilwell!

Hű. Önt aztán tekintetes névvel áldották meg… Milyen hivatalos, milyen fennkölt, milyen komoly! Nem is tudom, levelem témája méltó-e egy ilyen fontos és rangos ember figyelmére. De talán nem is kell. Mert talán van lehetőségem máshogy is kezdeni, nem igaz? Hiszen ön mondta még, hogy az övéi szólítsák a becenevén. Pardon. Akarom mondani… Te mondtad. Hiszen cserkészek közt nincs magázás, nem igaz? Akkor tehát…

Kedves Bi-Pi!

Mindenek előtt Isten éltessen születésnapod alkalmából a boldog öröklétben, ahonnan mostanra már figyelsz bennünket. Százötvenkilenc esztendős lettél kereken. Százötvenkilenc. Hűha. Az még gombócból is sok, nem hogy évekből! Talán tudod, talán nem – mármint miket is beszélek, onnan már mindent látsz, de azért én szóvá teszem, mert nyilván azt is tudod, milyen rémesen közléskényszeres vagyok –, hogy szerte a világon a tieid megemlékeznek rólad eme jeles február huszonkettedikén. Az a neve az egésznek, hogy Thinking Day. Gondoljunk rád. Rád, és mindenre, amit kaptunk tőled. Igazán szép kezdeményezés, nem igaz?

Tudod, én nem igazán voltam híve sosem annak, hogy egyenruhát húzzak az ilyen megemlékezős napokon. Nem mintha szégyellném, szó sincs róla, szeretem az egyenruhámat. De valahogy én csak nem éreztem ezt az egészet. Mindig úgy gondoltam, büszke cserkész vagyok én e nélkül is. És tudjuk ugye, hogy nem az egyenruha teszi a cserkészt. De idén… pontosabban ma más volt a helyzet. Ma az egyetemen én tartottam prezentációt a Hátránykompenzáló pedagógiai módszerek nevezetű órámon, és én témámul a cserkészet, mint hátránycsökkentő módszert választottam. És amint készülődtem tegnap este az előadásra, láttam, hogy egy régebbi cserkész ismerősöm meghívott egy eseményre, hogy van ez a Thinking day, és vagy te, a magad százötvenkilenc évével, ami mindenképpen egy elismerésre méltó kor, és hát országszerte a cserkészek valami cserkészes cuccal… És akkor azt gondoltam, most miért is ne. Úgy adja magát a dolog, nem? Szóval előkerestem a régóta pihenő nyakkendőmet, felkötöttem a szívecskés pólóm fölé, és nekivágtam az egyetemnek, a referátumomnak… és akaratlanul is a nosztalgiának.

Még a blog indulásakor az egyik legelső bejegyzésem a cserkészetről szólt, és rengetegszer helyet kapott már ezen a platformon sok egyéb formában is. Ez nem véletlen… Pontosan tíz évvel ezelőtt kerített hatalmába ez az egész őrület, ami úgy hiszem, akit magába szippant, azt valahol egy életen át magában tartja. Másodikra találtam meg az én csapatomat, és az olyan volt, mint hazatalálni. Tíz éven keresztül szolgáltam, elbuktam, felálltam, tanultam, tanítottam, adtam, kaptam, nevettem, sírtam, örültem, mérgelődtem, fejlődtem, hittem, tagadtam, bíztam, kételkedtem, féltem, bátorságot nyertem, kiálltam, elbújtam, szerettem itt. Együtt éltem, lélegeztem és fejlődtem a cserkészettel, a cserkészet az életem lett, az életem része, az identitásom meghatározásának egyik alappillére. Miért a múlt idő? Nos… ahogy azt mondani szokták, then life happened.

Egy kicsit… egy kicsit nagyon szétestem itt az elmúlt két évben, de már kezdem magam összerakni. És sajnos ez bizony magával vonzott több dolgot, többek között, hogy a cserkészingemet is vállfára akasztottam, és megléte óta először eltettem a szekrénybe. Tudod, Bi-Pi, a mi csapatunk igazán igyekezett azt az irányvonalat követni, amit te annak idején kitaláltál. Azokat megszólítani, akikhez senki sem fordul oda, azoknak nyújtani ölelésre a karunkat, akik elvadultak az érintéstől, és azoknak nyújtani a bizalmat és a szeretetet, akik ezt máshol nem tapasztalják. Ez egy gyönyörű, de nagyon nehéz misszió, és rengeteg figyelmet, türelmet, törődést, szeretet és időt kíván. És én eljutottam oda, ahol már nem tudtam annyi és olyan minőségi időt és szolgálatot nyújtani, amit ez a hatalmas küldetés megkíván. És ez aztán pláne az, amit vagy teljes szívvel, vagy sehogy. Akkor az ing mellé akasztottam a nyakkendőt, és fájón, de elismertem, hogy ide én most kevés vagyok.

Telt az idő, és én kezdtem megint megtalálni magam. A cserkészet nélkül. Tudom, tudom, mégis hogy lehet éppen neked ilyen levelet írni? Még messze a vége! Szóval hiányzott valahol, persze, hogy hiányzott, de nem olyan aktívan, hogy visszamenjek. Illetve nem is ez a jó szó, hogy nem hiányzott… Egyszerűen éreztem, hogy már nincs ott a helyem. Már nem tudok úgy és annyit adni, amennyit azok a gyerekek megérdemelnek. Már beletörődtem, hogy részemről ennyi volt a cserkészet fejezete az életemben. Aztán ma a prezentációm után a tanárnő a dicséretek között kiemelte, hogy milyen élmény volt azt látni, mennyire az életem részét képezi ez az egész, milyen őszinte, tiszta lángolással égek az ügyért. Én meg pislogtam döbbenten, hogy éééén-eeee? Hát én már nem… és akkor leesett.

Amikor annak idején cserkészfogadalmat tettem, a csapatvezetőm azt mondta, ez egy örök fogadalom. Aki egyszer cserkész lesz, az az is marad, élete végéig. Akkor persze én ezt egyrészt nem is láttam át teljes mélységében, meg aztán abban a pillanatban tökéletesen elképzelhetetlennek gondoltam, hogy én valaha otthagyjam ezt az egészet. Hát miért tenném? Itt van minden, amiért élni akarok. Itt szeretek, és szeretve vagyok, és jó buli, és erdő, és végtelen tábortüzek… Hagyja ott, akinek elment az esze! Aztán sok minden változott, első sorban én magam. És most már azt hiszem, értem.

A cserkészet nekem otthont adott. Elfogadást és befogadást, amire annyira vágytam, és amire olyan nagyon szükségem volt. A cserkészet nekem barátokat, testvéreket adott, olyan embereket, akikkel enélkül sosem találkoztam volna, de akik az életem meghatározó szereplői lettek. A cserkészet nekem élményt adott. Gyönyörű, gazdag, felejthetetlen kamaszkort. A cserkészet nekem biztos hátteret adott, amikor az állandó változások sodrásában minden más bizonytalan volt. A cserkészet nekem hitet adott, erősebb hitet Istenben, hitet a hazámban, és hitet az emberi jóságban. A cserkészet nekem tartást adott, tartást az élet csapásai és súlyai alatt. A cserkészet nekem vállakat adott, amiken kisírhattam magam. A cserkészet nekem problémákat, feladatokat és kihívásokat adott, amiktől erősebbé váltam. A cserkészet nekem szeretetet adott, a szeretet egy olyan szintjét, amiről előtte azt sem tudtam, hogy létezik. A cserkészet nekem kemény leckéket adott, amit semmilyen iskolában nem tanulhattam volna meg. A cserkészet nekem szélesebb látókört adott, az élet olyan területeire nyitotta fel a szemem, amiről az emberek elfordítják a fejüket. A cserkészet nekem élethivatást adott, ami mindig elkísér.

Ez az. Ez az, ami eltörölhetetlen. Nem a nyakkendő, nem a csomók, nem a stabil oldalfekvés. Azok az eltörölhetetlen, örök nyomok, amiket a lelkemen, a személyiségemen hagyott. Azok, amikor észrevétlenül, önmagamat nevelve terelgetett a helyes irányba, hogy most ott álljak, ahol állnom kell. És most már értem. Nem múlok el cserkész lenni csak azért, mert már nem tudok lejárni az őrsgyűlésre, vagy nem vagyok jelen a táborokban. Annak nem lenne már értelme, mert nem teljes szívvel, nem tiszta lelkesedéssel adnám, mert az életemnek azt a fejezetét le kellett zárnom. De itt van a számtalan ajándék, az a rengeteg megtanult lecke, amik bennem vannak… és amiket viszek tovább. Már látom, mi a dolgom. Már látom az utat, ami oda vezet. Már látom, mit kell érte tennem, merre kell küzdenem. De azt is látom, honnan indultam. És ez most a hála helye.

Köszönöm neked, Bi-Pi a cserkészetet. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet vele. Köszönöm, hogy célt, távlatot, értelmet adtál. Köszönöm, hogy megtanítottál hinni, küzdeni, kitartani, alázatot gyakorolni, bocsánatot kérni, megbocsátani, elfogadni, felejteni, emlékezni, beszélni, hallgatni, szeretni. Köszönöm, hogy megmutattad, mit jelent a rám bízottakért felelősséget vállalni. Köszönöm a kudarcokat, köszönöm az intő leckéket. Köszönöm a belsős poénokat, a végtelen vonat utakat, a hosszú beszélgetéseket a csillagok alatt, vagy a tábortűz lángjai mellett. Köszönöm a beázott sátrakat, a füstszagú pulcsikat, a térdig érő sarat, a napszúrásokat, a szúnyogokat, a végtelen búzatáblákat, az őszinte öleléseket, a hangos vitákat, a kézfogásokat, a fogadalomkor büszkeségtől duzzadó mellkasomat, a meghatott könnyeket, az őszinte szavakat, az énekeket, a játékokat, a nehéz túrazsákot, az ihatatlan csapvizet, az eltévedt túrákat, a parázson pirult szalonna ízét, a gitár hangját, a gyerekek nevetését, az őszinte öleléseket, a tábori szentmiséket, a kabócák dongását, a tücskök ciripelését, a hajnali ötkor szóló harangot, a hajnali csípős időt, a nehéz pillanatokat, a vezetői gyűléseket, az emberméretű krumplifőzelékes badellákat, az elvágott ujjakat, a hálás szülőket, a hűs strandokat, az órákig tartó mosogatást, az életre kelt tejbegrízt, az elrontott zöldborsófőzeléket, a túlcukrozott teát, az izzadságszagú haza utakat, a kilőtt nyílvesszőket, az összes keretmesét, a tábortűzi műsorokat, az indulót, az alakit, a zászlót, a vezetőimet, az őrsömet, a gyerekeket, a felnőtteket, a kamaszokat, a keresőket, a hálásokat, a tagadókat… Köszönöm a kamaszkoromat. Köszönöm a hivatásomat. Köszönöm a második otthonomat. Köszönöm a cserkészetet.

Búcsúszagúnak érződik a levél… pedig tulajdonképpen nem az. Igaz, valamilyen szinten búcsúzom. Visszakerül a vállfára a nyakkendő. De nem végleg. Hiszem, hogy kerül még az utamba a cserkészet aktív formája is, és én tárt karokkal fogadom majd. De most meg kell elégednem a szívembe égetett hagyatékkal. Sokszor éreztem, hogy rengeteget adok… de Bi-Pi, te tudtad jól. Sokkal többet kaptam. És merre tovább?

Annak idején, majdnem száztíz évvel ezelőtt te mertél egy nagyot álmodni. Nem tudtad, mi lesz a vége, nem tudtad, hová növi ki magát, nem tudtad, nem tudhattad, mekkora hatással leszel az egész világra… De mentél, csináltad, hittél benne, és valóra váltottad, mert hallottad a hívást. És mostanra milliók életét változtattad meg. Millió szíven hagytad ott az eltörölhetetlen jelet. Túlnőtt rajtad és túlélt téged az álmod… de ehhez kellett, hogy te nem féltél tőle. Nagyot álmodtál. Belevágtál. És valami nagyon jót teremtettél.

Ahogy a címben is elrejtettem tőled az idézetet… ezt kívánom én neked adni születésnapodra. Vagy nem is adni… csak elmesélni. Álmodtál egy nagyot, Bi-Pi, és most én is hiszem, hogy álmodhatok én is legalább akkorát. Mert az álmainknak mi magunk szabunk határokat, és én megkaptam a cserkészettől a képességet, hogy ledöntsem a saját korlátaimat. Mert a cserkészet megtanította nekem, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen, nincs olyan, hogy reménytelen, és nincs hiábavaló álom. Szóval igyekszem hű lenni mindahhoz, amit te megálmodtál. Igyekszem bátor lenni, igyekszem résen lenni, és igyekszem tiszta szívvel, teljes erővel dolgozni érte. Mert hivatást adtál. Mert hallom a hívást. Mert igent mondok rá. Mert szolgálatom van, Isten, Haza és Embertárs felé. Mert a nagyobb megvédi a kisebbet. Mert cserkész vagyok. És leszek is.

Boldog születésnapot, Bi-Pi! Köszönjük.

Jó munkát!