Nem egészen évösszegző bejegyzés, ezt készséggel elismerem… De azt hiszem, amiről érdemes tudnotok az elmúlt évemből, az már itt megemlítésre került. Vagy a hálaadásokban. Dübörögjünk hát tovább a vélemény viharos tengerén, mert Mogyee sose tudja befogni.

A mostani témát egy vallomással kell kezdenem. Tudjátok, az van, hogy nem szeretem a Star Wars-t.

Igen, én is hallom a lincselő tömeget a lépcsőházban, a vasvillával feszegetik a hevederzárat, de duplára fordítottam a kulcsot, van még időm! Nem hiszem, hogy létezik olyan ember ezen a planétán - aki nem egy barlangban él mindenfajta külvilági kapcsolat nélkül -, aki ne találkozott volna az elmúlt hónapokban lépten-nyomon, szó szerint MINDENHOL a Star Wars valamilyen formában testet öltött mivoltával. Legyen ez egy trailer, plakát, bögre, kulcstartó, palacsintasütő, megosztott vicces képek, zenék, szelfik, akármi, a csillagharcosok ellepték a közösségi médiát, az utcákat, az újságokat, és úgy egy az egyben a kollektív tudat részévé áltak az elmúlt év során. Ez a jelenség nagyon általánosítva három csoportra osztotta az emberiséget. (Meg ezen csoportok árnyalataira, de most csak nagy kanállal merítenék, a finomrahangolást mindenki szépérzékére bízom.)

1) A rajongó. Ő volt az, aki már hónapok, ha nem évek óta várta a produktum elérhető közelségbe kerülését, bújta az internetet minden lehetséges forgatási hírekkel kapcsolatos cikk után, ugyanakkor habzó szájjal és szemellenzővel igyekezett kerülni a spoilereket. Ő az, akinek az első adandó alkalommal megvolt a jegye, aki begyűjtötte a relikviákat, akinek a közösségi médián fénykard került a profilképe mellé, akivel úgy általában szeptembertől kezdve – hardocre rajongók már májustól alapoztak – csak és kizárólag erről lehetett beszélni, és talán még a karácsony is csak egy mikulás sapkát viselő Chewbacca képében került be a látóterükbe.

2) Az ellentábor. Ő az, aki minden fellehető fórumot megragadott, hogy kifejezze a nemtetszését az őrület irányába, felkereste és belinkelte azt a néhány interneten keringő negatív kritikát a szériáról, ami még túlélte a szent fénykardos inkvizíciót, és nem volt rest tapsoló emotikonok, és lenéző hashtagek kíséretében megosztani minél több helyen. Nem győzte lehetőleg a nap minden percében, akár rajongók posztjai alá kommentek formájában hangoztatni, mennyire gyerekes és divatjamúlt őrületről van szó, ami őt személy szerint milyen mélyen felháborítja és elborzasztja. Nőjetek már fel!
(Alfaja a korábbi széria rajongója, aki a Disney név láttán elhatározta, hogy ez a film csak és kizárólag pocsék lehet, és ezen meggyőződésétől még a Millenium Falcon 2.0 sem tudta volna eltántorítani.)

3) Akinek mindegy – avagy Mogyee csoportja. Ő az, akit úgy egészében nem különösebben mozgatott meg sosem a jelenség, talán nem is látta a filmeket, talán igen, csak nem alkotott maradandót a számára. Ez a tábor volt az, akik úgy általában véve az elmúlt őszt értő bólogatással töltötték, hol az egyik, hol a másik fent emlegetett táborokba tartozó ismerőseik véleményformálását hallgatva, és úgy egy az egyben általánosságban elmondható, hogy csak várták, hogy a kereszt alakú vörös fénynyalábokon és a kissé megpocakosodott Han Solón felül másról is szó eshessék.

És hogy ez hogy jön ide? Úgy döntöttem, a Star Wars őrület remek apropó arra, hogy a blog keretei között is napirendre kerüljön a rajongás témaköre.

Első és legfontosabb szempontként szeretném leszögezni, hogy a továbbiakban én az egészséges rajongást szeretném érteni a szó alatt. Természetesen tisztában vagyok vele, ahogy talán mindenki, hogy a rajongás, a kedvencek bálványozása nagyon is képes beteges mértékeket ölteni – legyen szó akár a hírességeket zaklató, őrült rajongókról, vagy a sajnos egyáltalán nem ritka, egymást fenyegető emberekről, a tényleges, pszichológiailag diagnosztizálható, az egészségesen bőven túlmutató megszállottságról. Ez a téma megint kellően óvatos körüljárást kíván, éppen ezért szeretném kihangsúlyozni, hogy ebben a bejegyzésben nem ezekre a szélsőséges esetekre kívánok kitérni – én a rajongás teljesen egészséges keretek között megélt mivoltát óhajtom ízekre szedni. Mert ezen is van ám mit rágcsálni, nem kell félni!

A rajongás, mint olyan, biztosan mindenki számára ismerős lehet. Minden kornak megvan a maga rajonganivalója, sőt, többes számban. Zene, sport, művészet, filmek, könyvek, a rajongásnak mindig is rengeteg lehetősége volt táptalajra lelni, és az emberek nagy lelkesedéssel engedtek is neki. De mi is a rajongás?

Mogyee féle definíció szerint ez egy felfokozott érzelmi kötődés akár valós vagy fiktív személyekhez, világokhoz, esetleg művészeti irányzatokhoz. Ebben az esetben a rajongás már túlmutat a puszta szimpátián, vagy azon, amikor elnyerte a tetszésünket az adott produktum vagy személy, ez már annál egy szorosabb érzelmi töltetet feltételez, amikor a befogadó valami olyan pluszt tapasztalt meg rajongása tárgya által, amit máshol nem talált meg. Ez lehetett az, hogy teljesen a magáénak érez egy dalszöveget, nagyon betalál abban az élethelyzetben a film mondanivalója, vagy esetleg hosszabb sorozatok, sportszériák esetén végigkísérte akár a gyermekkorát, akár az élete bármely más, valamilyen szempontból meghatározó szakaszát. A lényeg az, hogy meglátásom szerint a rajongás mindig több egyszerű tetszésnél, itt már komolyabb érzelmi kötődés van a dologban – éppen ezért is eshet meg többek között, hogy egy rajongó mindig elnézőbb rajongása tárgya felé, mint egy laikus, hiszen nem feltétlenül objektív mércével méri, inkább a számára nyújtott pszichés többlet alapján értékel.

Rossz dolog-e a rajongás? Szerintem egyáltalán nem. Az esetek többségében a hagyományos értelemben vett rajongás tinédzserkorban alakul ki, amikor az ember életében amúgy is az egyetlen állandó dolog a változás, és rengeteg buktatóval kell szembenéznie. Ebben az életszakaszban a legtöbben keresünk valami olyan kapaszkodót, ami bármilyen szintű érzelmi stabilitást nyújthat, akár abban az értelemben véve, hogy egy adott zenekar dallama, dalszövege illeszkedik a megélt érzéseinkhez, vagy szimpatikusnak találjuk az előadókat, akár abban az értelemben, hogy egy számítógépes játék, film, könyv, sorozat világa egy időre segít elfeledtetni a saját nehézségeinket és gondjainkat, talán egy kis menedéket jelent a mindennapok sodrásában. Igenis a kamaszkorban meg kell tapasztalni az embernek, milyen érzés egy olyan közösséghez tartozni, amit nem készen kapott (tehát nem a családok vagy egy osztályközösség), hanem ő maga választott a saját érzelmei, benyomásai hatására – és erre tökéletes platformok az úgynevezett fandomok (ha úgy jobban tetszik, rajongói közösségek). Ilyen helyeken megtapasztalhatja, mit jelent egy bizonyos véleményt képviselni, milyen az, amikor találkozik ezzel a véleménnyel egyet nem értő emberekkel, érzelmi stabilitást kaphat egy igen változó korszakban, egy szó, mint száz, a rajongás a sok nyilvánvaló negatívuma mellett adhat rengeteg pozitívat is. (Még mindig egészséges rajongásról beszélünk, ne felejtsük.)

Rossz dolog-e a rajongás felnőttkorban? Nem gondolnám. Az érzelmi kötődés és többlet ugyanúgy megvan ebben az esetben is, mint a tinédzserkorban, ugyanúgy jelenthet menedéket egy dal vagy egy már rongyosra olvasott könyv, és ugyanúgy magába szippanthat egy új világ. Én egy kicsit úgy is látom, hogy aki felnőttként is képes az őszinte rajongásra, az megőrzött magában egy darabkát a gyermeki énjéből, ami elengedhetetlenül fontos lenne mindenki számára.

Ha ilyen pozitív a megítélésem a témában, mi a fenének írok róla? Óha, nem tudtok ti még semmit. Ugyanis legyen szó bármilyen rajongásról, az minden esetben magával vonzza a fent említett három csoportot. Egészen pontosan a bejegyzés szempontjából fontosabbként az első kettőt.

Még annak idején, a történelem előtti időkben a blog egyik legelső bejegyzésében megénekeltem, hogy a véleményéhez mindenkinek joga van. Csakhogy – mint az élet oly’ sok területén – a rajongás tekintetében erről az emberek szeretnek megfeledkezni. Ahol ugyanis rajongás van, ott törvényszerűen felüti a fejét a gyűlölet is. És amikor egy fandom és egy ellentábor találkozik, ott aztán az ég irgalmazzon mindenkinek, mert a trollok nem fognak.

A fentiekben szerintem indokolatlanul sokszor említettem, hogy a rajongásnak mindenképpen van egy érzelmi kötődéses oldala is. És mint minden érzelmi alapú döntést, ezt sem uralja az ember – legalábbis nem száz százalékosan. Meg aztán miért is kellene? Ha talál valamit, ami számára szimpatikus, megtetszett, megnyugvást ad, kikapcsolja, otthon érzi magát benne, a sajátjának érzi, sokat kap tőle, arról pontosan miért is kellene lebeszélni? Márpedig sajnos igen nagy divatja van ennek az interneten. Nagyon gyakori jelenség, hogy a rajongókat megpróbálják lebeszélni arról, amiért éppen odavannak. Teljesen mindegy, hogy az adott produktum objektív mércével mérve valóban pocsék-e, ez egy hibás magatartás, ugyanis soha, hangsúlyoznám, SOHA nem leszünk képesek arra, hogy száz százalékban átérezzük azt, amit egy másik ember érez.

Erre tökéletes példának hoznám fel a Twilight szériát. Divat utálni? De még mennyire! Pocsék? Szerintem nem is kicsit. Hibás-e a rajongóit bántani? Nagyon. Talán már néhányan tudják, volt róla szó nem is egyszer, hogy nekem is volt egy korszakom, amikor szerettem a szériát, nagyjából 13-14 éves koromra datálható az időszak. Mondhatni, a rajongója voltam, megvolt egy könyv is a sorozatból, a filmeket számtalanszor láttam, még fanfictiont is írtam hozzá, fórumoztam, barátnőkkel órákig ecseteltük, poszterem is volt… Igen, azt hiszem, a rajongás minden jellegzetes tünetét mutattam. Aztán eljött az időszak, amikor felnyílt a szemem, rájöttem, hogy nekem ez az egész jelenség nem hogy nem tetszik, de kifejezetten pocséknak tartom, és akkor pedig szerettem igen nagy hangon és minden platformon utálkozni ellene. Aztán betöltöttem a huszonegyet, benőtt a fejem lágya, és rájöttem, hogy ez utóbbi hatalmas baromság volt. Tegyük tisztába!

Hiba volt rajongani érte? Nem, hát akkor megtetszett, az aktuális életkoromnak nagyjából megfelelő volt a minősége, népszerű is volt a környezetemben, találtam embereket, akikkel egymást zsongattuk be – rajongani meg csak társakkal lehet igazán –, és nem különösebben káros maga a jelenség, csak tényleg nem is valami magas minőség. Hiba volt utána, hogy már megláttam a hibáit, és a… hát, finoman fogalmazva is nem túl magas minőségét? Nem. Teljesen természetes folyamat, hogy az embernek egy idő után igénye nyílik magasabb minőségre, és ennek elkerülhetetlen végterméke, hogy sok esetben felnagyítva meglátja a korábbi kedvencei hibáit. Hiba volt ennek hangot is adni? Nem. A véleményemhez jogom van, akkor is, ha megváltozott. Hiba volt-e utálkozni? Na, ez már viszont óriási hiba. Hogy miért?

Van különbség véleményformálás és utálkozás között. Csak ennél a példánál maradva, amikor kérdésre vagy esetleg saját indíttatásra valamilyen úton-módon a nagyvilág elé tártam, hogy nem tartom jónak a szériát, az véleményformálás volt. Ha azóta szóba kerül, és én elnéző fejingatással megjegyzem, hogy sajnos sem én nem felejtettem, sem a Twilight nem lett jobb, az még mindig véleményformálás. Ha viszont direkt keresem a lehetőséget, hogy belekössek, fórumokon hangoztatom annyiszor és olyan durvasággal a nemtetszésemet, ahányszor és ahogyan csak nekem tetszik, az viszont már utálkozás. És a durvaság alatt itt nem kell feltétlenül alpári beszédet érteni (bár a netsztyeppén ebben sincs hiány), elég egy tényleg nyersebb, odamonondogatósabb stílusra gondolni. Miért probléma ez? Azért, mert ez a véleménykifejtésen már túlmutat. Egyszer-kétszer elmondani, hogy nem tetszett, ezért nem tetszett, ez még oké. Folyamatosan keresni az alkalmat, hogy porig alázd az adott produktumot már kifejezetten csak arra megy ki, hogy bántsad, akár belegondolsz, akár nem. És annak pedig újfent semmi értelme. Jobbá válik az adott dolog attól, hogy szidod? Nem. Neked jobban fog tetszeni? Még inkább nem. Megbánthatsz vele másokat? Ó, marha nagy igen.

Persze, itt lehetne mondani, hogy de hát minek veszi magára, én nem őt, hanem a könyvet/filmet/bandát… Na jó, de újra elő szeretném venni az érzelmi kötődés aduászt. Amikor érzelmileg kötődsz valamihez vagy valakihez, ott nem feltétlenül van szükség tényleges inzultációra, elég a tény, hogy valaki bántja azt, amit/akit te szeretsz. Nyilván mind éreztétek már, hogy ha egy hozzátok közel állót sértettek meg, az nektek is fájt, benneteket is bántott esetleg dühített – és igen, lássuk be, sok esetben ez akkor is így van, ha esetleg a felhozott sérelem jogos volt. És mivel a rajongás egy felfokozott érzelmi állapot, ez erre az esetre halmozottan igaz. Persze, mondhatnánk, hogy de hát ne vegyék magukra – erre is mindjárt kitérek –, de attól még nagy igazság, hogy ha nem muszáj, csak úgy ne utálkozzunk bele a nagyvilágba. Valaki egyszer azt mondta, csak akkor szólalj meg, ha a mondanivalód értékesebb, mint a csend, amit megtörni készülsz. Nos, szerintem abban egyetérthetünk, hogy az a mondanivaló, ami csak azt a célt szolgálja, hogy valaki más érzéseibe gázoljon, nem teljesen felel meg a mondás kritériumainak.

Természetesen az éremnek van ám másik, nem kevésbé eltökélt oldala, ezért úgy döntöttem, a továbbiakban néhány aranyszabállyal gyűjteném csokorba a javaslataimat és észrevételeimet a témában. Mogyee etikett percei következnek!

1) NE formálj véleményt olyasmiről, amit nem ismersz!
Az egyik legnagyobb divat, mégis álljunk le vele. Véleményt formálni csak olyasmiről, amire legalább minimális rálátásod van. Legalább három féle dalt hallgass meg az együttestől, mielőtt nekiállnál lehúzni, mert talán csak pont az az egy sikerült gyengébbre, amit elsőre hallottál. Legalább olvass bele a könyvbe, mielőtt eldöntöd, hogy máglyára való. Legalább nézd végig a filmet, mielőtt értékelhetetlennek titulálod. Triviálisnak tűnhet, de nem az. Csak abba belepofázni, amiről van tényleges tapasztalatod.

2) NE személyeskedj!
Természetesen továbbra is jogod van a negatív véleményedhez is, ám arra nem ártana figyelni, hogy sose egy másik emberen vezesd le, ha téged fel is bosszantott az adott produktum. Mint már említettem, sosem fogod megérteni tökéletesen, mi zajlik a másik ember fejében és lelkében, sosem fogod száz százalékosan átlátni azt, miért, milyen szálakkal és hogyan kötődik a rajongása tárgyához. Lehet, hogy szerinted az a banda értékelhetetlen zajt mutat be zene helyett, vagy hogy ezt a történetet ezerszer jobban megírták már száz másik helyen, attól még annak, akinek mindezt az arcába akarnád tolni egy „nincs ízlésed”, vagy hasonló kedveskedés kíséretében valamiért mégis tetszik az, ami neked nem. Talán éppen ez segítette át egy nehéz időszakon, vagy kellemes emlékek fűzik hozzá, vagy hé, egyszerűen csak tetszett neki. Ha már a saját véleményedhez jogot érzel, tiszteld meg az övét is.

3) NE vedd személyed elleni támadásnak, ha valaki negatívan nyilatkozik a te fandomodról!
Az előző téma fordított verziója. Sok esetben hajlamosak vagyunk felfokozott érzelmi állapotban oda is támadást látni, ahol nincs, és a kedvenc bandánkat rosszul értékelő kritikusról máris voodo babát gyártani. Hülyeség. Tessék tudni felismerni a különbséget, amikor valaki személyeskedőn, gonoszkodón tényleg bántani akar, és amikor csak megfogalmaz egy véleményt. A világban több milliárd ember él, mindenkinek saját, teljesen egyedi ízlése és véleménye van, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. Szeresd, amiért te rajongsz, de fogadd el, ha valakinek nem jön be. Nem téged vagy a kedvencedet támadott, hidd el.

4) NE erőltesd rá a másikra a véleményedet!
Ez mindkét oldalhoz szól. Tessék elfogadni, ha valakinek valami nem tetszik, vagy éppen tetszik. Nem, nem kell felnyitni a rajongók szemeit az „igazi” zenére, és nem, nem kell az utálkozóknak minden áron bebizonyítani, hogy dehogyisnem zseniális ez a fordulat. Nem, nem hülye a másik csak azért, mert őt nem fogta meg. Nem, tényleg nem az. Természetesen lehet megmutatni vagy elmondani a másiknak, te hogy vélekedsz, neked mi ebben az igazán megkapó vagy taszító, hiszen ez lenne a kommunikáció lényege. De éppen attól szép ez a világ, hogy sokfélék vagyunk. Fogadd el, ha a másik mást gondol, és kész. Neked attól még nem kell kevésbé, vagy jobban szeretned.

5) NE olvass el/nézz meg/hallgass meg valamit úgy, hogy tudod, hogy utálni fogod!
Nagyon nagy divat csak azért belefogni valamibe, amiről az ember már előre tudja, hogy mocsok rossz lesz, hogy utána nagy hangon lehúzhassa a sárga földig. Tudom, én is csináltam, mint a legtöbb olyan ember, aki imádja mások orra alá dörgölni a véleményét. De ez megint totál értelmetlen. Annyi fantasztikus, csodálatos és tényleg értékes produktum vár a befogadásra, amikhez tényleg kevés egy élet is. Miért pazarolsz érzékes perceket/órákat/napokat az életedből valamire, amiről előre tudod, hogy nem te vagy a célközönsége? Az más, ha adtál neki egy esélyt, de sajnos nagyon nem jött be – bár a hangnem megválasztására és a személyeskedésre akkor is figyelni! –, de csak azért végignyálazni valamit, hogy utána jó alaposan elhordhasd mindennek elég óvodás és kicsinyes dolog. Újra hangsúlyozom, nem tudhatod, kinek mit adott a dolog, ami miatt neki tetszik, akkor meg minek akarod bántani?

5+1) EGYIK FANDOMNAK SINCS TÖBB LÉTJOGOSULTSÁGA A MÁSIKNÁL.
Elég divatos jelenség, hogy ha egy fandomot arányaiban sokkal többen szeretnek vagy tolerálnak, mint nem, vagy egy nagyobb kaliberű jelenség, akkor azzal a rajongással elnézőbbek az emberek, míg ugyanolyan mértékű rajongást egy kisebb fandom irányába már rosszalló megjegyzések követik. De nem, egyik fandom sem értékesebb vagy relevánsabb a másiknál. Nem számít, hogy az egyik filmszéria már harminc éves, a másik pedig harminc napos, vagy hogy az egyik könyv már bestseller, a másikat meg alig párszázan ismerik. A rajongást nem az teszi igazivá, hogy nagy a rajongóbázis, vagy hogy minél több pénz van a reklámozásában, hanem az az érzelmi többlet, amit a rajongóknak ad. Ugyanannyira érdemes, szerethető és rajongható egy anime széria, egy novelláskötet, egy tinifiú banda, egy öreg rockerzenekar, egy ikonikus filmszéria vagy egy sportág. Nincsenek szintek a relevanciában, mert mindenkinek a sajátja lesz az egy és igazi, és ez így is van jól.

Most, hogy az összes létező tábort magamra haragítottam, és kábé így érzem magam:

még az utolsó szó jogán összefoglalnék. A rajongás egy felfokozott érzelmi állapot, ami egészséges keretek között megélve mindannyiunk életének a részét képezheti, és rengeteget adhat. Emlékeket, érzelmi stabilitást, a hovatartozás érzését, véleményformálást, az egyéni ízlésünk fejlődését, tapasztalatokat. Rajongani szabad, rajongani jó, és csak tartsuk értelmes keretek között, és még párbeszédre is lehetőséget adhat. Én magam is rajongtam és rajongok is, és ebben semmi kivetnivaló sincs, ha az ember ezt is megtanulja a helyén kezelni.

Az pedig, hogy az egy főre jutó relikviák számánál mi tartozhat még az egészséges rajongás kategóriájába, már mindenki egyéni megítélésére bíznám. ;)