A kedves olvasó többször is megdörzsöli a szemét. Frissít a lapon, majd újra hitetlenül bámul. Nem hiszi el, amit lát. Megkérdezi a többi olvasót, de mind ugyanazt tapasztalják. Ez csak egyet jelenthet… 

Mogyee, hát te élsz?!

Bizony srácok, de még hogy! Fergeteges nyaram volt, és még mindig zajlik. Ez két dolgot jelent. Az egyik, hogy ki kell élveznem. A másik, hogy gyakorlatilag még nem késtem el a tavaszi hálaadással. Hiszen én csak annyit ígértem, hogy érettségi után. Nos, tagadhatatlanul utána vagyunk… problem? ;)

Mit szerettem a tavaszban?

- Végehajrában egyre többször hallani azt a bizonyos „é” betűs szót. Te jó ég, hogy be voltam tojva tőle… minden pillanatot kihasználni a tanulásra, a szociális élet teljes felszámolása, a pillanat, amikor rájössz, hogy igazából négy-öt óra alvással is működik az ember, és persze ugrásszerűen megnő a népszerűséged – nem-nem, nem téged szeretnek, a tételvázlatodat. Ja, és van egy plusz atlaszod? Szép idők voltak azok :)

- Nagyböjt keresztutakkal, nagyhét, feltámadás… és persze az immár szokássá vált látogatás hajnalok hajnalán görög testvéreinknél. Ennek a nagyhétnek MINDEN egyes napján teljesen szétáztam (esernyő? az miiii?!), egy héttel húsvét előtt még havazott, és téli nagykabátban is megfagytunk… ejnye, Dér Jankó, nem kell ennyit trollkodni Nyuszival… (aki hülyének néz, Öt legenda című mese. Nézzétek meg.) Minden évben nagyon várom a húsvétot, és minden évben teljesen más, mint amilyennek elképzelem. Sokkal, de sokkal jobb. Nagypénteken nem öltöztem, és néztem, ahogy bevonul az asszisztencia… ott voltak a kis lánykáim, fagyoskodva, de büszkén… ilyenkor bizony nem nehéz hálát adni. :) Ja, és B. atya jó fej. Mármint eddig is tudtam, de most szembesültem is vele :)

- Próba érettségik, amiknek hála megállapíthattuk, hogy még sokkal kevesebbet tudunk, mint azt korábban hittük. Egy osztálytársammal angolórán úgy döntöttünk, hogy az osztály létrehoz egy saját Mc’Donalds-ot. Aki jobban érettségizik, az üzletvezető. Közepesek a kasszasoron. A legbénább budit takarít :)

- Újabb meccsek. A piros sarokban Mogyee, a kék sarokban angol C-típusú nyelvvizsga. Fight! Az egyik listeningnél rappeltek, mire a mellettem ülő srác lelkesen táncra perdült. Ilyen jó hangulat is ritkán van arrafelé :) Végül egy-egy százalékkal csúsztam le… tehát legközelebb már hozzám vágják :) Reméljük.

- Csak nem bírom kihagyni… Lelkibátyám és lelki húgom mégiscsak rájött arra – amit amúgy a környezetükben mindenki tudott –, hogy nekik együtt sokkal jobb. Igen, kicsit belterjes a család… na és? Aaaaaaannyira cukik :D

- Keresztanya lettem! Egy apró élet lelki fejlődése mostantól az én ügyetlen kezeim közt hever. Óriási felelősség, de az egyik legédesebb teher, amit csak magára vehet az ember. Egyáltalán nem érzem magam méltónak vagy elég jónak a feladatra, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Balázska semmiben se szenvedhessen hiányt ezen a téren :) Isten áldjon, kicsi keresztfiam!

- Egy év. Tudom, hogy lesz idő, amikor ez semminek fog tűnni… de most még nagyon is számít. Nem volt végig rózsaszín, nem mindig könnyű, és nem mindig felhőtlenül boldog. Sokat dolgozunk rajta, és bőven van még hova fejlődnünk. De tudjuk, hogy egymás mellett a helyünk, tudjuk, hogy hová tartunk, és mit akarunk. Tényleg nem mindig egyszerű… de mellette kiteljesedtem, és olyan boldog vagyok, mint előtte soha. Őt választottam, és egy életre. Most már tényleg tudom, milyen érzés, amikor a szívem hazatalál :)

- Nick Vujicic: Ne add fel… egészen katartikus élmény volt, gyakorlatilag felváltva végignevettem és végigbőgtem az előadást. Olyan elképesztő erő van abban az emberben, ami nem lehet véletlen. Komoly megerősítést kaptam, hogy mi az én utam. És persze kötelező jelleggel szánalmasan gyengének éreztem magam :) Jobbkor nem is jöhetett volna. Nagyon örülök, hogy elmentem, komoly hiba lett volna kihagyni. (Aki nem tudja, kiről beszélek, itten nézze csak meg:https://www.youtube.com/watch?v=JkxtlwX8LB0)

- Bolondballagás és ballagás. Utóbbinak egy teljes bejegyzést szenteltem, azt most hanyagolnám… előbbi pedig nagyon különleges volt. Ötödikes korom óta vártam arra a pillanatra. Sokszor elképzeltük, milyen lesz, minek öltözünk, és hogyan kiabálunk… eljött, szó szerint végigbuliztuk az iskolát, és elköszöntünk mindentől. Akkor még tényleg nem fogtam fel. Utólag érzem, hogy erre szükségünk volt. Mindünknek. Egy olyan élmény marad, amit talán sosem felejtek el :)

- Érettségik, írásbeli fordulók. Remegős lábakkal mentem be majdnem minden reggel. Ne kerteljünk, nem vagyok büszke az eredményeimre. Szóbelivel később ugyan szépítettem, de ezzel együtt sem vagyok elégedett (és mint utólag kisült, az egyetem sem :D). Viszont sikerrel vettem az életem egyik nagy megmérettetését, és ha nem is sikerült annyira jól, mint szerettem volna, helyt álltam. Az évek, hónapok óta felettünk lebegő mumus lecsapott… és nem is volt olyan szörnyű. Nem mondom, hogy nem kell tőle tartani, és hülye, aki fél, mert nem az. Igenis, ez egy hatalmas megpróbáltatás, addigi életünk legkomolyabbja. Nem, nem a tudásszint miatt, amit követel, mert az bolhapuki. A pszichés terhelés itt a legerősebb. Én ezen elbuktam… sebaj, tanultam belőle, júniusban arattam! De erről majd a nyáriban ;)

- Angol érettségi után írásbeli fordulók lezárásaképpen mozi osztálytársakkal – akik talán idén váltak igazán barátokká. Együtt ökörködtünk, nevettünk, nosztalgiáztunk, és buliztunk a filmen. Talán akkor már kapizsgáltuk, hogy ennek tényleg mindjárt vége… de igazán még nem fogtuk fel. De egy nagyon király délután volt! :)

- Szerenádok megkezdése mit sem sejtő tanárainknál. Akihez elmentünk, mindenki olyan szeretettel és készüléssel várt bennünket, ami tényleg megható :) A tanárokat megfigyelni saját, természetes közegükben meglehetősen izgalmas feladat :) A magyartanárnőm közvetlensége mint mindig, ezúttal is levett a lábamról (még a menyasszonyi ruhája is előkerült!), és bepillantást nyertünk a „színfalak” mögé. Szép szokás ez, és nagyon örülök, hogy nem hagytuk ki :)

- Konzultációk, nekem csak történelemből, és otthoni tanulások Vele. Furcsa volt úgy az iskolában lenni, hogy gyakorlatilag már nem tartozunk oda… a konzultációk hangulata is annyira más volt, sokkal oldottabb. A tanárok is egészen máshogy álltak hozzánk… mindannak, amit eddig csak távolról figyeltünk az öregdiákoknál, most mi lettünk a főszereplői. Még most, több hónap távlatából is érzem azt a semmivel össze nem hasonlítható, furcsa érzést. Furcsa dolog felnőni.

- Egyik nagymamám hazaköltözött a Mennyei Atyához. Rengeteg mindent kaptam tőle, és úgy érzem, a negyedét sem tudtam visszaadni… de lassan megbékélek vele. Ő már jobb helyen van… és ahogy anno is írtam, „mint arcvonásom, ő bennem él” :)

- Az Ő szülinapja. Először a felkelő nappal ünnepelni, majd szűk családi körben. Olyan jó érzés, hogy már teljesen elfogadtak, és mindkét család természetesnek veszi, hogy mi összetartozunk. Ez olykor hihetetlenül sok erőt ad :) És az én kicsit talán meghökkentő ajándékom, a MURDER kiállítás. Szeretnék neki külön bejegyzést szentelni, reméljük, egyszer összejön :) Addig is: hihetetlenül fontos a mondanivalója, és nagyon igaz.

- És végül persze az ébredő természet, a rügyező fák, a csicsergő madarak, az egyre több napfény, és a fűben ücsörgés :) Friss gyümölcsök, virágillat mindenfelé, és elég egy pulcsi is… szeretem a tavaszt :)

Apróságok:

hónyulat építeni; buszmegállóban énekelni; angolórára járni; hóesésben forró kávét szürcsölni; hidegben nem fázni; másoknak segíteni; keresztutakat végigjárni; húsvétra készülődni; Mária-lány ruhát kimosni; büszkének lenni; bőrig ázni; szoknyát hordani; kézen fogva sétálni; összebújni; megbocsájtást érezni; feltámadásnak örülni; örömhírt továbbadni; locsolkodni; csokitojást enni; nyelvvizsgázni; listeningen táncoló sorstárssal összenevetni; mások boldogságának örülni; évfordulót forró csokival ünnepelni; teaházba menni; keresztanyává lenni; apró életet a karomban tartani; csalódásból tanulni; próba érettségit írni; kínunkban röhögni; üvöltő zenére végigtáncolni az iskolán; hippinek öltözni; jelmezemet bátyámmal összerakni; kész tablóban gyönyörködni; tanárokkal beszélgetni; ballagni; virágokat kapni; együtt vacsorázni; nagyon megható idézetet kapni; énekelni; fényképezkedni; Pest felett felkelő napot figyelni; ébredő várost csodálni; a Gellért-hegyen keringőzni; kiállításon részt venni; fontos dolgokra ráébredni; érettségizni; moziba menni; nosztalgiázni; ökörködni; stáblista zenéjére táncolni; random emberekkel az érettségimről beszélgetni; konzultációra járni; Vele együtt tanulni; babákat ölelgetni; érezni, hogy a távolság néha nem számít

Végül a tavasz idézete, ezúttal Tőle:

Én: Olyan jó, hogy nem csak fogjuk egymás kezét, hanem összekulcsoljuk. Ez olyan… erős. Eltéphetetlen.

Ő: Igen, tényleg. És tudod, mikor tartod még így a kezed?

Amikor imádkozol.

Hümm. Hümmhümm. Hümmümmüm. Hogyan kell elkezdeni egy olyan bejegyzést, amit már nagyon durván régen meg kellett volna írnom? Fél évvel ezelőtt volt az utolsó hálaadás. Hümm. Azóta eltelt egy komplett tél és tavasz. Hümmümmhümm… egye fene, ebből már nem jövök jól ki. Pedig úúúgy hittem benne, hogy legalább ezt normálisan fogom csinálni… na, oda se neki. Nézegetem a naptáramat, hogy semmi ne hagyjak ki, és ilyenek vannak beleírva, hogy biosz felelés… szipp… bocsesz, témához vissza. Gigamegaüberkolosszális hálaadás, 2012. decembertől 2013. májusáig. Na, ez a nem mindegy, gyerekek, nem a lila haj.

(Update: Majd valamikor felrakom a májusit is. Meg szóbelik után lesznek képek is, becsszó. Addig ennyi.)

Mit szerettem a télben?

- Advent, a maga minden tartozékával. Roráték után együtt indulni Vele, karácsonyi vásárokra járkálni, saját kezűleg gyártott koszorú körül együtt imádkozni minden vasárnap este. Ahogy anyukám fogalmazott, olyan jó, hogy vannak ezek a „felkészülési időszakok” az egyházban. És tényleg!

- Mária-lánykák avatása, ismét egyikük mentora lehettem. Sosem fogom megszokni ezt az érzést, amikor ott állnak, együtt ígérnek, és rájuk adjuk azt a fehér ruhát… mindig büszke vagyok, és mindig bőgök. Ez már csak így megy nálam :)

- Felsőfokú nyelvvizsga próbálkozás 1.0. Éreztem már akkor is, hogy ebből visszatapsolás lesz… és milyen igazam lett! :D Sebaj, ezért szép az élet, nyelvet tanulni vicces és jó. És lassan kezdem ténylegesen érezni, mit jelent, ha igazán tudsz egy idegen nyelvet. Kinyílik a világ.

- Csendes nap az iskolában, ifjabb delikvensek meghallgathatták, amint a saját helyemről beszélek a gyülekezetemen belül. Ahogy az éves hálaadásban említettem, én nagyon lelkes voltam, hangerő szintjén ők még nálam is egy picit lelkesebbek, de összességében jó kis délelőtt volt. Van olyan gyerkőc, aki azóta is mosolyog, ha meglát :)

- Karácsonyi kézműves a közösségi házban. Szeretem, mert mindent szeretek, ami az ünnephez kapcsolódik, és egy kicsit is kreatív. Mindig öröm, ha valami újat adhatok a gyerkőcöknek, még ha ez oly csekély tudás is, mint a decoupage művészete. Egy délelőttön keresztül ismételtem ugyanazokat a mondatokat hatszázötvenkétszer, mindenem csillámos és ragasztós lett… most mit tagadjam? Iszonyatosan élveztem :D Előtte pedig a nagybevásárlás abban a nagy kék svéd dobozban (gyk: IKEA) az anyósjelöltemmel. Egészen különös élmény, hogy ilyen közel állunk egymáshoz :)

- Osztálykarácsony, az utolsó ezzel az osztállyal, az utolsó az életemben. Na persze, semmivel sem lett meghatottabb a hangulat :D A fiúk igazi férfiasságukat kimutatva végignézték, ahogy Judittal befaragjuk a talpba a karácsonyfát, a lányok klikkekbe gyűlve beszéltek a szalagavatóról, és az osztály egy része már az esti ivászatot tervezte… igenis néha jó az a megnyugtató érzés, hogy jöhet bármi, lehetünk akárhány évesek, bizonyos dolgok sosem változnak. :)

- Cserkészkarácsony. Késtem róla vagy jó háromnegyed órát, hiába no, kérésre naptárat gyártani és tortát sütni szimultán nem olyan egyszerű. Cserébe egy pár fiatalembernek megtetszettünk a buszon (én és a torta), és még a naptárnak is örültek a célszemélyek. A hangulat pedig pont olyan volt, mint mindig. A cserkészeim a második családom, ezen nincs mit magyarázni.

- Karácsony pásztorjátékkal, énekkel, éjszakába nyúló társassal a gyertyák fényében, éjféli misével, nagycsaláddal, iszonyatos mennyiségű étellel, könnyekig hatódott nagyszülőkkel – akik ajándékától meg én fakadtam sírva –, barátokkal, és azzal az utánozhatatlan, szeretettel és nyugalommal átitatott légkörrel, ami a karácsony sajátja. Még most is átérzem a békéjét :) Hiába no, karácsony nálam egész évben jöhet.

- Unokatestvérkém jó kislányhoz méltóan megvárta a karácsonyi banzájok végét, és csak utána bújt ki erre a világra. Mit is mondhatnék? Kékszemű, és vöröses pihehajú, és nagyokat mosolygós, és puha, és bújós, és babaillatú… egy kis csoda. Elképesztő látni, ahogy beragyogja a mindennapjainkat :)

- Két nap cserkésztábor, amibe Őt is lerángattam. Dunaújváros egy időutazásnak is beillik a hőn szeretett Kádár elvtárs fénykorába, a liturgia szerintem bőven megérett a katasztrófaturizmusra ( elég, ha annyit mondok, hogy bizonyos cserkésztestvéreim komolyan elgondolkodtak az ablakon át menekülés lehetőségén?), és biztos vagyok benne, hogy Jutka nénit Isten jókedvében teremtette… de akkor is, két nap pihi, Ő, és a testvéreim. Kellett.

- Csajos este Judittal és Carlotával a fótligeti rezidencián. Forró csoki, kínai leves, földön fetrengés és hajnalban séta… jaj, de jó volt :)

- Egy nyugisabb szilveszter, Carlotával és az ifisekkel. Nem volt hatalmas buli, vagy igazi katartikus élmény… de olyan igazi, kellemes, „jó volt” érzésű, és sokkal jobban esett, mint valami ereszd el a hajam dolog. Lehet, hogy ez már az öregedés első jele? :D

- Fáradhatatlanul próbáltuk a táncokat, még szünetben is, úgy ám! Legnagyobb döbbentemre a táncpartnerem a végére belehúzott, sőt, olyan szinten belelkesült, hogy olykor spontán felkapott, és átcipelt a tornaterem egyik végéből a másikba. Respect neki, higgyétek el, nem vagyok pehelysúlyú. A koreográfia éppen-csak-hogy, de az utolsó utáni pillanatra összeállt, a ruhák elkészültek, és ahogy arról már korábban írtam, minden megérte. A szalagavató fantasztikus élmény volt, még most is szívesen visszaemlékszem rá. (És közben nem hiszem el, hogy még az is idén volt.)

- 18 éves lettem én, ezt is megértük. Mától büntethető vagyok, legálisan veszek cigit, piát, füvet… jaj elnézést, az Hollandia. Nem érzem mérföldkőnek, egyáltalán nem. Azon a napon sokkal többet jelentett, hogy velem volt a családom és Ő is. Ennyi nekem elég volt. Buliként az osztály azon szeletkéjével, akikkel így a végére különösen egymásra találtunk (nyolc év alatt csak sikerült) elmentünk bowlingozni. Mondanom sem kell, hogy én szereztem a legkevesebb ponton (komolyan megharcoltam érte!), de mindenki nevetett, hülyéskedett, és olyanoktól kaptam ölelést, akiktől nem vártam volna. Nem volt lerészegedés, semmi. De nekem ez volt a tökéletes.

- Nyílt nap két egyetemen, ahova szívesen járnék ősztől. Persze, a szívem egyik fele még maradna a gimnázium megszokott, biztonságos falai között… de a másik fele már ezekbe a nagy és komoly épületekbe húz. Csak hallgattam az előadásokat és az előadókat, néztem a prospektusokat, és éreztem, hogy igen. Még mindig ezt akarom. Mi több, egyre jobban.

- Lelkiatyám és kis családja ismételten (ideje lenne ennek egy külön címkét adnom). Két alkalommal is a télen (sajnos idén egyelőre összvissz ennyiszer). Másodjára Mariann húgom is csatlakozott, a gyerekek örültek, én mindig szeretek vele utazni, és neki is nagyon kellett. Még mindig szeretem a Timári kölyköket. És persze G-t, R-t, és a három kis B-t is. Ez sosem fog változni :)

- Egyházközségi farsang, ahol ezúttal csak segédként voltam jelen. A szervezők ügyesen megoldották, a gyerekek megint nagyon élveztek mindent. Ami számomra nagyobb lélegzetvételű esemény volt aznap, hogy bérmaanyámat hivatalosan is menyasszonnyá gyűrűzték. Ha már ezen szinte könnyekig hatódtam, mi lesz velem a bátyám, vagy Xinaf, vagy Carlota, vagy valamelyik húgom eljegyzésén? Vagy úgy egyáltalán a sajátomon? :D

- Egy rövid, de annál hevesebb vihar köztünk. Nem fogom részletesebben leírni, akinek tudnia kell róla, az úgy is tud. Megharcoltuk, és lebontottunk egy óriási falat (inkább lerobbantottuk ;)). Veszélyes volt, de megérte. Most jobb, mint valaha.

- Színház több alkalommal is, egyszer egyházközséggel, egyszer iskolával, de mindkétszer Vele. Szeretek színházba járni, szeretem a hangulatát, azt, hogy ki kell öltözni, a nézőtér izgatott sustorgását, és azt a régimódi kultúrát, amit jelent. A két darab nagyon különböző volt, de zseniális (Nyírő József: A Jézusfaragó ember és a Jó lelket keresünk /eredetileg Brecht darab/ a Víg színházban). Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Apróságok:

forralt bor illata és íze; forró csoki; kivilágítás mindenfelé; roráték; együtt kezdeni a napot; karácsonyi vásárok hangulata; Mikulás bábuval fotózkodni; jéggé fagyott, de meglepően jó arc biztonsági őrrel beszélgetni; nyelvvizsgán konstatálni, hogy a listeningből semmit nem értek; táncolni szakadatlanul; keringőt gyakorolni a nyílt utcán; karácsonyi zenéket hallgatni; sapkába és sálba beburkolózni; új kabátot kapni; csendes napon tanúságot tenni; gyerekek figyelmét élvezni; anyóssal vásárolgatni; nagyokat beszélgetni; gyertyalángot figyelni; kézműveskedni; meleg zoknit húzni; égősor alatt összebújni; nyúlfarknyi hónak örülni; vonatozni – egyedül és társaságban is; Timári foglalkozásokon nevetni; látni a húgomat tanítani; Mária-lánykákat avatni; fehér ruhát felvenni, Szentmisén szolgálni; együtt imádkozni; közösen énekelni; sütit sütni; karácsonyfát talpba faragni; karácsonyfát díszíteni; vicces, kicsit sem bántó udvarlást fogadni; ajándékot alkotni; gyerekeknek segíteni; szülők meghatott arcát figyelni; nagyokat nevetni; iszonyatos mennyiséget enni; családdal együtt lenni, meghitt légkört őrizni; minden elektromos kütyü nélkül gyertyalángnál társasozni; pásztorjátékot előadni; felnőtt keresztelkedő testvérnek örülni; éjféli misén bevonulni; nagy öleléseket adni és kapni; érezni, hogy megmozdul egy baba egy pocakban; nagymama ötven éves láncát megkapni; együtt lenni; ajándékot adni és kapni; karácsonyi fényeket soha meg nem unni; újszülött unokatestvért a karjaimban tartani; cserkésztáborozni; Vele lenni, mindegy, hol, hogyan, mikor; csajos estét tartani; a földön fetrengeni és nagyokat lelkizni; másokról gondoskodni; koreográfiát tökéletesíteni; szalagavatózni; táncolni; osztályvideót nézni; osztályfőnöknek tombolni; mindenkivel keringőzni; afteren jókat beszélgetni; születésnapot ünnepelni; bowlingozni; könnyekig nevetni; utolsónak lenni; nyílt napokra járni; álmokat kergetni; hó angyalt csinálni; kézen fogva sétálni, színházba menni; szépen kiöltözni; eljegyzésnek örülni; gyűrűben gyönyörködni; Istenben remélni; bocsánatot kérni és megbocsájtani

A fenti mondat minden egyes angollal foglalkozó megmérettetésen (nyelvvizsga, érettségi) előkerül, és magyarul annyit tesz: Kérlek, mutasd be önmagad. Egy kedves angol blogtársam küldte nekem ezt a kihívást. Egy tökéletesen felesleges cucc, minden információt megtaláltok benne, amire egyáltalán nem voltatok kíváncsiak, de sebaj. Érettségi közben ennyi lazulás kell :) Angolul is ki fogom írni a válaszokat, mert a már említett blogtársam is szeretné elolvasni. No, lássuk :)

Battleship, this is the challenge, that you sent me a few days ago. So, now I make it. Just here, just now, just for you. Enjoy ;)

Egy: tíz random dolog rólad. (One: Ten random facts about you): 

1) Magyar vagyok, és örülök neki! (I’m Hungarian, and I’m glad!)

2) Cserkész és Mária-lány vagyok. (I am a scout and a Mary-girl – this is a religious club in my church. If you don’t understand, just scream!)

3) 18 éves vagyok, és végzős. (I am 18 years old, and this is my senior year.)

4) Pszichológus akarok lenni. (I want to be a psichologyst.)

5) Van egy vérszerinti bátyám, egy fogadott bátyám, és két fogadott húgom. (I have a real older brother, I have one older guy and two younger girl, who are like my brother and sisters would.)

6) 174 cm magas vagyok, és jártam már olyan sráccal, aki alacsonyabb volt nálam. (I’m 174 cm tall, and I have been dating with a guy, who was shorter than me.)

7) Van párom, már több mint egy éve. És szeretem. (I have a boyfriend, more than one year. And I love him.)

8) Szemüveges vagyok, de kontaktlencsét viselek. Hiúságból. Tényleg. (I need glasses, but I wear contact lenses. Due vanity. Really.)

9) Nem szeretem azokat az embereket, akik megjátsszák magukat. De igazán senkit nem utálok. (I don’t like those people, who plays themselves. But I don’t hate anybody really.)

10) Minden évszakot szeretek valami miatt. (I like something for all seasons.)

Kettő: Kilenc dolog, amit minden nap megcsinálsz. (Two: Nine things you do everyday):

1) Kikapcsolom a telefonom ébresztőjét legalább ötször. (Turn off my phone ring at least five times.)

2) Fogat mosok. (Brush my teeth.)

3) Magamban beszélek. (Talking to myself.)

4) Zenét hallgatok. Mindig mást. (Listening to music. Vary, what kind of.)

5) Megnézem a facebookomat. Ciki. (Check my facebook profile. Awkward.)

6) Énekelek valamit. Nem, nincs jó hangom. (Singing something. No, my voice is not good.)

7) Nézegetem a fényképeket a falamon. (Looking at the photographs on my wall.)

8) Eszem valami édeset. Ez is ciki. (Eat something sweet. It’s awkward too.)

9) Megölelek valakit. (Hug somebody.)

Három: Nyolc dolog, ami bosszant. (Three: Eight things that annoy you):

1) Az emberi hülyeség. (Human stupidity.)

2) Ha beszélgetni akarok valakivel, de senki sincs a közelben. (When I want to talk with somebody, but nobody in my neighbour.)

3) Amikor a csend fontos lenne, de valaki nem bírja befogni. (When the silence would be important, but somebody can’t shut up his or her mouth.)

4) Amikor az emberek ok nélkül káromkodnak. (When the people curse without case.)

5) Amikor ezt gyerekek mellett teszik. (When do it next to children.)

6) Amikor egyedül akarok lenni, de nem hagynak békén. (When I just want to being alone, but the others don’t leave me alone.)

7) A kacsaszájas képek. (The photos with duck-face.)

8) Amikor egy jó tanuló panaszkodik, hogy ő a leghülyébb ember széles e világon. (When a good student complains that he or she the stupidest person in the world.)

Négy: Hét félelmed/fóbiád. (Four: Seven fears/phobias):

1) Nagy, repülő, szőrös rovarok. (Big, flying, hairy insects.)

2) Néha a sötétség. (Sometimes the darkness.)

3) Nem vesznek fel egyetemre. (I can’t go to the university.)

4) Csalódást okozok azoknak az embereknek, akik fontosak nekem. (I cause disappoint those people who are important for me.)

5) Bántom azokat, akiket szeretek. (I get hurt who I love.)

6) Kisebb koromban féltem attól, ha valaki hányt. /Emetofobia/ Most már nem félek, de még mindig nem szeretem. (When I was younger, I was afraid if someone vomited. Nowadays I’m not afraid, but still don’t like it.)

7) Néha félek, hogy nem leszek jó feleség vagy jó anya. Komolyan. (Sometimes I’m afraid of I wouldn’t be a good wife, or a good mother. Seriously.)

Öt: Hat dal, aminek a rabja vagy. (Five: Six songs you are addicted to):

Ó, hát ez nálam folyton változik. Na, akkor az aktuális. (Oh, it’s always change. So, see the currents):

1) Nickelback – Lullaby

2) Stefano – Yes to love

3) Linkin Park – Catalyst

4) Pink – Try

5) Rihanna feat Eminem – Love the way you lie part2

6) Republic – Ha itt lennél velem (It’s a hungarian band, the song title means ’If you were here with me’)

Hat: Öt dolog, ami nélkül képtelen lennél élni. (Six: Five things you can’t live without):

1) Könyvek (Books)

2) Zene (Music)

3) A nekem fontos emberek (People, who are important for me)

4) Isten, és a hitem Benne (God, and my faith in Him)

5) Csoki (Chocolate)

Hét: Négy emlék, amit nem fogsz elfelejteni (Seven: Four memories you won’t forget):

Miért csak négyet lehet? :) (Why just four? :))

1) Az első cserkésztáborom ezzel a csapattal (My first scout camp with this group)

2) A bérmálkozásom (My confirmation – chatolic style)

3) Ez a nyolc év a gimiben, különösen a végzős év (This eight years in my secondary school, especially the senior year)

4) Amikor Vele összejöttünk (When I start our relationship with my boyfriend.)

Nyolc: Három szó, amit nincs nap, hogy ne használnál (Eight: Three words you can’t go a day without using):

1) Köszönöm (Thank you)

2) Légysziiiii (Pleaseeeeee)

3) Basszus (Damn it.)

Kilenc: Két dolog, amire bárcsak képes lennél (Nine: Two things you wish you could do):

1) Szeretnék csak érintéssel gyógyítani. A testet és a lelket is. (I want to cure just with touch. The body and the soul too.)

2) Gondoskodni akarok a világ összes utcakölykéről. Álmodjunk nagyban ;) (I want to take care of all the world children who are brought up in the street. Dreaming about a great ;))

Tíz: Egy ember, akiben bízol (Ten: One person you can turst)

Istennek hála, sok ilyen ember van. De ha mondanom kell valakit, és nem lehet családtag – tiszteletbeli sem -, akkor Carlota és Ő. Köztük nem tudok választani. (Thanks God, many of these people around me. But if I have to say somebody, and he or she isn’t family member – honorary no -, my answer is my best friend, and my boyfriend. I can’t choose between them.)

Vicces helyzetben vagyok. Már évek óta készülök arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést (igen, tudom, hogy gáz. Sprite.), és pontosan ugyan ez volt a helyzet a ballagási beszédemmel. Millióegy bevezetést, tételmondatot és zenét lefuttattam magamban, hogy majd meglegyen a nagybetűs tökéletes… és itt vagyok egy nappal a ballagás után, és nem igazán tudom összeszedni a gondolataimat. Ennek köszönhetően valószínűleg a bejegyzés is olyan lesz, mint az eme jeles alkalomra kreált beszédem. Kicsit összecsapott, közhelyek kiaknázása érdekében dugig lesz közhelyekkel, nem leszek vele elégedett, meg különben is. De nem baj. Legalább őszinte lesz. Nagy tanácstalanságom közepette pedig úgy fogom megalkotni, ahogy soha előtte. Blogos formában. Felkészültetek? Én nem. Lássuk!

Sommáját írom május harmadikának,

Nagy viharának, ázott udvarának,

Elballagását végzős osztályoknak,

Nagy vigasságát az tanári karnak…

(Nekem az agyamra ment a magyar érettségi.)

Egész héten gyönyörű, igazi nyári időjárás, 28 fok, napsütés, szandál, bolondballagás, haverok, buli, fanta, irodalom könyv. Mikor aztán elérkezett a péntek, derült égből viharfellegek. Amint kilépek az utcára magas sarkúban, fehér blúzban, fasor mellényben, leszakad az ég. Egyetlen egyszer érdekelne életemben, hogy ne ázzak meg. Murphy sosem alszik, ugye. (Off: azért kibabráltam a széllel, fújtam hajlakkot, bebebe.) Sebaj, van esernyő. Trolira húsz percet várunk ballagó társakkal a szakadó esőben, fél úton elmegy az áram, de visszajön, megállóból berohanunk az iskolába. Engem már semmi sem állíthat meg, én el fogok ballagni, ha egy cunami söpör végig a Dózsa György úton, akkor is. Belépve egyetlen pillanatra érzek valamit, az iskola feldíszítve, de most nem én csináltam, hanem NEKEM csinálták. Orgonaillat, rohangáló alsóbb évesek. Tavaly még én is ott szaladgáltam velük… templomban kezdünk. Mindhárom felekezet képviseletében (két hittantanár meg egy iskolalelkész) elhangzik egy-egy búcsúbeszéd. A hittantanárommal nyolc éve tesszük szebbé egymás hetét, nyolcadikos korom óta egy svájci útnak hála különösen nagy köztünk az összhang. Meglehetősen határozott ember, mégis meghatott (ballagós osztályfőnök is). Engem könnyű meghatni, na, aznap nem igazán sikerült. De mégis, hallgatom a beszédet, Carlota szorongatja a kezemet, meg Juditét is, ugyanolyan csodálkozással nézem a templomot, mint a legelső évnyitómon, az énekek igazán betalálnak, és még Carlota is megjegyzi, hogy a legelső itteni áhítatán is mellettem ült… nincsenek könnyek, de azért valami szorongatja a torkomat.

Eső eláll, mégis az udvaron leszünk, éljen! Matekórás termünk feldíszítve, táblán idézet, Halász papa még valami érettségis papírt oszt – mintha csak osztályfőnökin ülnénk. Csak valamivel több a smink, meg a virág. Búcsúzik tőlünk a 11.a, egy alapvetően aranyos beszéddel. Nem hatódok könnyekig most sem, de mosolygok. Nem érzem magam ballagónak, még mindig nem. Családom feljön – ledöbbenek, mennyien eljöttek -, a kezembe nyomja a virágaimat – ez úton is köszönöm, elképesztően szépek! -, és nekiállunk fényképezkedni. Hamar elrepül az a pár perc, megdögönyözöm az unokatesómat, tarisznya vállra, virágokat valahogyan okosan elrendezni a kézben, egymás vállát megfogva bátran énekelve levágtatunk az első emeletre. Agyonzsúfolt aula, öregdiák szövetség elnöke pár szót mondana, de szegényt nem igazán halljuk. Koszorúzás a fasor hősi halott diákjai emlékére, és megindul a tényleges ballagás. Teremről-teremre, egymásba kapaszkodva, énekelve, másik osztályt kerülgetve, kisebbeket nézve, szülők villanó vakuit mosolyogva tűrve, néhány tanár könnyes szemén ledöbbenve leverekedjük magunkat az udvarra. Út közben cserkész-, és Mária-lány testvéreim még adnak egy-két szál virágot, nem tudom hova tenni, de hálás vagyok. Tényleg. Az udvaron felázott a futópálya, belesüllyed a magas sarkúm, mögöttem haladó osztálytársam ment meg, aki – ha az összes sarokra lépést számoljuk – mint a tizenöt esküvőmön ott lesz. Ahogy leteszem a virágokat, érzem, hogy nem érzem a karom, ellenben úgy néz ki, mintha felvágtam volna az ereimet. A virágokért bármit. Végre megölelhetem a cserkészeimet, de anyu résen van, még több fénykép. Indul a műsor. Mi mindent értünk, hátsóbb sorok már kevésbé elégedettek. Ott ülök Judit és Kata mellett, hallgatom a beszédeket – egészen jók -, nézem az énekkart – nagyon fura így látni, hogy nem benne állunk -, átadom az ajándék kávéfőzőt néhány társammal a tanároknak, és még mindig nem érzem, hogy itt most valaminek vége van (pedig a szervezők becsületére váljék, ezt legalább harminckétszer elmondták aznap). Vége van a műsornak, utoljára énekelem így az Erős várat… fényképek még, ölelések, gratulációk (mosolyogva hárítom, majd másfél hónap múlva esedékes), jókívánságok a jövő hétre, unokatesóm mindenkit levesz a lábáról, anyuék éttermet foglalnak. Megölelem Katát, Juditot és Noémit (Carlotát eddigre elnyelte a családja), de még mindig nem érzem, hogy vége. Az étterem nagyon hangulatos, nagyon puccos, de elvileg egy ballagásra ez dukál. Hihetetlenül boldog vagyok, mert gyönyörű nap volt, elképesztő mennyiségű ajándékot kaptam, nem is hittem volna, hogy tényleg ennyien eljönnek… egész este vigyorgok, amikor a virágokat vázába rendezem, sokkot kapok – a teljes asztalt elfoglalják -, ölelgetem anyát, nem győzöm megköszönni, de még mindig nem érzem, hogy elballagtam.

Aztán ma reggel (este már nem volt rá erő) lemosom a sminket, kimosom a hajamból a hajlakkot, visszateszem vállfára az ünneplőt – csak hétfőig -, beszélgetek egy kicsit Xinaffal, tanulok, lazításnak egy ismerősöm blogját olvasom. Még csak jövőre lesz nyolcadikos. Olvasgatom a mindennapjait, az aranyköpéseket óráról, a beszámolókat dolgozatokról, szerelmekről… és egyszer csak fejbe kólint, hogy vége. Soha többé nem leszek iskolás. Az egyetemista, az más. De soha többet nem lesz osztályom, nem lesz osztályfőnököm, nem lesz vándorlás az alaksorból a másodikra egy szünet alatt, nem lesz élet-halál harc a folyosón, hogy eljussak a szekrényemig, nem röhögök hangosan, amikor a sportsátor összeomlik a hó súlya alatt, nem reménykedek, hogy hiányzik a tanár, nem kunyerálok számológépet boldog-boldogtalantól, nem tanulok a földtörténeti korszakokról és a második világháborúról, nem kések el a reggeli áhítatról, nem hallgatom, ahogy az osztálytársaim kétségbeesetten suttogják a nevem irodalom dolgozat alatt, nem látom a napfelkeltét és a naplementét ugyanannak a teremnek az ablakából, nem szidom a jégveremnek is beillő tesi öltözőt, nem háborgok a büfé árain, nem másolok házit a szünetben, nem rajzolok spanyol órán szürreális arcképeket az osztálytársammal, nem undorodom a padban fekvő szendvicstől, ami már visszakacsint, nem hallom többet, ahogy az osztályfőnökünk „cicukáknak” szólít minket, nem megyek több osztálykirándulásra, nem veszem át a bizonyítványomat, nem drukkolok a véghajrában jobb jegyért felelő osztálytársaimnak, nem írom az aranyköpéseket, nem megyek többet tankönyvekért, nem sutyorgok az évnyitón a nyári élményekről, nem töltök ki több adatlapot, nem hozok több igazolást, nem megyek több megemlékezésre… nem vagyok többé a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium diákja. Nem vagyok többé gimnazista. Elballagtam. Vége van. Tényleg vége.

Itt ülök az ágyamon, és most már jönnek a könnyek. Persze, találkozunk még. Érettségi, szerenádok, bankettek, osztálytalálkozók… tudom, bármikor visszamehetek a suliba. Bármikor találkozhatok a tanáraimmal. De már nem vagyok diák. Már nem kell beülnöm a terembe. Már nincs szekrényem. Már nem tudok belépni a digitális naplóba. A tanár még szóba áll velem, de a csengővel el kell rohanni az órájára, ami nem velem lesz. Tudom, hogy a barátságok, az igazi barátságok nem fognak megszakadni. Aki kevésbé volt fontos, azzal meg majd elválnak útjaink, ha annak jön el az ideje. De soha többet nem lesz olyan, mint eddig. Ülök az ágyamon, potyognak a könnyeim, és most már értem, mit jelent az, hogy mérföldkő. Már érzem, mit jelent az, hogy vége.

Két dal jut eszembe most. Az egyiknek pár sora.

„Végre elmúlt, ennek is vége,

 az iskola udvara üresen áll.”

„Ha néha durva volt is a játék,

 nem mutattam, de nekem is fájt.”

„Oly nehéz most jónak lenni,

El se tudnád képzelni.”

Annyira igaz. Kicsit kusza így egymás után, de az is kicsit kusza, amit most érzek. De nem baj. Tudtam, hogy nem lesz összeszedett bejegyzés. Álljon itt egy dal lezárásul. Tudom, hogy Miley Cyrus. De ez most jó. Tényleg. Most nagyon aktuális. Ajánlom ezt a dalt az osztályomnak, és az osztályfőnökömnek. Annak a huszonöt embernek, akikkel vitatkoztunk, harcoltunk, bántottuk egymást, de ugyanakkor segítettünk, összefogtunk, megegyeztünk, és megszerettük a másikat. Kedves 12.a! Az életem részévé váltatok, kitörölhetetlenül. Kaptam és adtam hideget-meleget. Talán szerettük egymást, talán utáltok. Mindez mindegy most már. Nyolc – vagy valamivel kevesebb – év együtt. Együtt nőttünk fel. És így, a végén nincs bennem rossz emlék. Mindenkinek egy nagy kalappal! De nem csak az érettségire. Egy nagy kalappal az egész életre. Aztán majd néhanapján találkozunk, és pár órára megint az a huszonöt zizzent kölyök leszünk, akik voltunk. De most előre, srácok. Hajrá!

Nagyon sokáig néztem a villogó kurzort. Mit is írhatnék? Sajnos nagyon keveset találkoztam vele, ahogy idősebb lettem. Messze lakott tőlünk, nehéz volt megoldani, sok az elfoglaltság… de mindig úgy örült nekem. Csak ültünk az ágyon, és órákon keresztül mesélt nekem mindenről, amiről senki másnak. A kor már meghajlította a hátát, de ha leült, mindig szálegyenes, büszke volt a tartása. Most is előttem van a nosztalgikus mosolya, amikor arról mesél, koszorúslányként a szekéren ülve énekeltette az egész falut. Vagy amikor megmutatta a nagypapám fiatalkori képét, akit sosem ismertem. Kisebb korunkban még sokat tett-vett a kis veteményeskertjében, ő termesztette az uborkát, amiből azt az utánozhatatlan salátát csinálta. Az ő udvarán láttuk a napfogyatkozást. Most is érzem, ahogy magához ölel, vagy végigsimítja az arcomat. Azt mondják, rá hasonlítottam a leginkább. A hajunk színe és formája, az alakunk, egyes arcvonásaink… de leginkább, hogy mindketten egyfolytában beszéltünk. :) Előttem van a kis Zalaszentiváni házacska apró kertje, a zöld kertkapuval. Előttem van a mosolya, amivel mindig fogadott minket, és a kicsit szomorkás arca, amikor elmentünk.

Annyi mindent szerettem volna még mondani neki. El akartam vinni hozzá Őt, hogy megmutassam, megtaláltam azt a fiút, akit mindig kívánt nekem. Szerettem volna elmesélni neki, hogy pszichológus akarok lenni, szerettem volna, ha látja a ballagási képeimet, vagy megtudja, hogy felvettek… szerettem volna, ha tudja, hogy rendben vagyok. És rendben leszek. Szerettem volna többször elmondani neki, hogy szeretem.

Most már, ahol ő van, azt hiszem, mindezt tudja. Nem is vagyok igazán szomorú, csak egy kicsit üres itt még belül valami. De tudom, hogy Te már egy jobb helyen vagy. Onnan mindent látsz, minket is. De azért szeretném még egyszer elmondani neked, hogy köszönöm, hogy az életem része voltál. Szeretlek, mama.

Hiszek sok mindenben. Istenben, katolikus egyházban, feltámadásban, örök életben, a bűnök bocsánatában, a hazámban, a szeretteimben, a sikeres felvételiben, és abban, hogy még ebben az évezredben lesz egy gigászi hálaadó bejegyzés. Csak sajna nem most :) A jelenlegi posztot is csak kis részletekben tudtam megírni… fránya időhiány ugye. Az csak a poén része, hogy Carlotával pont ma beszélgettünk nagyon sokat a témáról. De még neki sem árultam el, hogy min is dolgozom titokban ;) Szóval következzék egy rendhagyó bejegyzés.

Ahhoz, hogy érthessük, miről is akarok zagyválni az elkövetkezendő sorokban, annak legalább felületesen ismernie kell Az Éhezők Viadala (The Hunger Games) trilógia történetét. Erről előttem Carlota már alkotott egy nagyon jó és alapos elemzést, így utólagos engedelmével rá hivatkoznék: http://carlota.blog.hu/2012/07/09/cim-nelkul_12561 (Akik nem ismerik a sztorit, azoknak katt a linkre, akik meg már olvasták/látták/annyiszor elmesélték nekik, hogy fejből tudnak idézni, azoknak hajrá tovább.)

Előre szólok, hogy – bár igyekszem vigyázni – mivel én olvastam mind a három könyvet, megeshet, hogy itt-ott átcsusszan egy kis spoiler óvó tekintetem alatt. Elnézést érte, ígérem, tényleg mindent megteszek, hogy kordában tartsam a kis pimaszokat. Amennyiben semmiképpen nem tudom kikerülni, jelezni fogom. Feltűnően. Cserkészbecsszó :)

Nos, a blog történelem leghosszabb intrója után lássuk magát a bejegyzést. Sokáig ellenálltam az egész Éhezők Viadala jelenségnek. Mind a filmeket, mind a könyveket egy olcsó Battle Royale utánzatnak hittem, egy újabb tucat tini terméknek, és nem volt az a hatalom, ami meggyőzött volna az ellenkezőjéről. Egészen addig a pontig, amíg Carlota meg nem alkotta a fent már idézett bejegyzést – és ahol engem a főhősnőhöz, Katnisshez hasonlított. Bár ezután is majdnem egy évig tartottam magam, és bele se szagoltam, azért a kérdés foglalkoztatott. Mégis csak Carlota azon kevesek (nagyon kevesek) egyike, aki elmondhatja magáról, hogy egészen jól ismer… ha ő állít ilyesmit, abban lennie kell némi igazságnak. Így hát nem maradt más hátra, nyelvvizsgára készülés fedőnéven megnéztem a filmet. Aztán pár nap múlva megnéztem megint. Majd elolvastam a könyveket. És durcásan be kellett látnom, hogy Carlota tényleg ismer. Katniss ugyanis én vagyok. No, de szedjük ezt szét egy kicsit.

Katniss Everdeen

Mit is tudunk Katnissről? Hogy tizenhat éves, nagyon nehéz körülmények között édesapja halála után gyakorlatilag ő tarja el édesanyját és a húgát. Istennek hála, eddig semmi egyezés. A viadalra a húga helyett jelentkezik. Na itt jön az első gondolat… ugye nekem nincsen vér szerint kisebb testvérem. Viszont van unokatestvérem, keresztfiam, fogadott húgom (nem is egy!), és sok-sok kis cserkésztestvérem. Már filmnézés közben is megfogott ez a jelenet, de igazán olvasás közben lett úrrá rajtam. Érdekes, hogy az írónő Katniss szemszögéből, jelen időben ír – ettől a könyv még hatásosabb lesz. Ennek megfelelően amikor lezajlik a sorsolás pillanata, és Primet (Katniss húga) szólítják, csuklóból négy-öt nálam fiatalabb lányt tudtam odaképzelni, akiket testvéremként szeretek. Olvastam Katniss érzéseit és gondolatait, és be kellett látnom, hogy ismerősek. Már csak nézve/olvasva is görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy mi történne hasonló szituációban. Láttam magam előtt, ahogy valamelyik húgomat szólítják a biztos pusztulásba… és már majdnem emeletem a kezem a valóságban is. Katniss nem hajlik meg a Kapitólium akaratának, nem tud jópofizni, és úgy egyáltalán, nem való ő abba a közegbe… stimmel is és nem is. Nagyon nehezen viselem az olyan szabályokat, amelyeket igazságtalannak tartok, vagy nem látom értelmét – márpedig a Kapitólium ezek fellegvára. Katniss szívből gyűlöli az egész showműsort, a csillogást, a művigyorgást – és mi tagadás, pocsékul is megy neki. Na ide jön a „nem is” rész. Valóban, bár én is gyűlölnék mindent, ami ott körülvehet (és gyűlölök is minden hasonlót a valóság szintjén), ha nagyon muszáj, képes vagyok jópofizni. Na, ne értsetek félre, nem lennék ebben feleannyira sem jó, mint Peeta (később erre visszatérek), de Katnissnél lehet, hogy sikeresebb volnék. No persze, az nem teljesítmény… Katniss a viadal alatt többször is szembeszegül a Kapitóliummal, és annak szabályaival – felváltva teszi ezt szándékosan és akaratlanul. Ez idáig stimmel. A támogatók kedvéért megjátssza a szerelmet Peetával. Nem vagyok rá büszke, de én is megtettem volna. És végül a legutolsó arénában tett döntése… elgondolkodtató. Nem vagyok benne biztos, hogy abban a helyzetben ez magamtól eszembe jut. De amennyiben igen, habozás nélkül tettekre váltottam volna. Nem akarok nagyon spoilerezni, de Katniss személyiségének igazi mélysége (és ezáltal a kettőnk közti hasonlóságok) a második és harmadik könyvben kerülnek igazán felszínre. Természetesen előfordult, hogy nem értettem egyet azzal, amit vagy ahogyan tesz, én másképp cselekednék hasonló helyzetben (jelen elképzelésem szerint). Előfordult, hogy totálisan egyetértettem a döntéseivel… és bizony megint máskor meg a falra másztam tőle – de inkább csak azért, mert a saját hülyeségeimet láttam visszaköszönni benne. No és persze akadt olyan eset is, amikor én sokkal kevésbé lettem volna ésszerű vagy hatékony.

 Természetesen nem vagyunk teljesen egyformák, hiszen kötve hiszem, hogy Collins írónő rólam mintázta volna főhősét (az meg, hogy nem is ismer, már csak hab a tortán), de valóban szembetűnő a hasonlóság. Amire viszont szerintem Carlota sem gondolt, az az igazán nyomós érv, miért is vagyok én a való világ Katniss Everdeenje. Pedig egyszerű. Katniss sehol sem lenne a támogatói nélkül – és most nem a pénzeszsákokról beszélek. Az ő életében is vannak pótolhatatlan emberek, mint az enyémben, mint mindannyiunkéban. A slusszpoén csak annyi, hogy nekem a valóságos szeretteim, és Collins karakterei között is van hasonlóság. Innentől ajánlanám a bejegyzést az én örök mankóimnak, bemutatási (és nem fontossági!!!) sorrendben Carlotának, Xinafnak és mezeinewseenak.

Peeta Mellark

Bizony, az életképtelennek tűnő, sokszor kicsit elesett, de ugyanakkor zseniális, erős és hatalmas szívű pékcsemete az én életemben egy 165 centis, törékeny, vidám és óriási szeretettel megáldott leányzó képében van jelen. Most szeretném tisztázni, hogy semmilyen romantikus érzelmet nem táplálok Carlota irányába :) Peetát a kisorsolása pillanatától fogva egyetlen cél élteti: életben tartani és biztonságban tudni Katnisst. Ez már eleve nagyon hasonló bennük Carlotával, hiszen Carlota számára semmilyen eszme, ideológia vagy önös érdek nem lehet fontosabb a szerettei biztonságánál és boldogságánál. Néha még engem is meglep, mennyire tud szeretni :) És, hogy ezért mennyire nem vár semmilyen jutalmat sem cserébe. Akárcsak Peeta – feltételek nélkül szereti Katnisst, bármit feladna érte. Peeta elsőre életképtelennek tűnhet, hiszen bár nagyon erős, és fantasztikusan jól tudja álcázni magát, a Viadal túléléséhez szükséges tulajdonságok egyikével sem bír. Nem tud önzően gondolkodni, nem képes menteni csak a saját bőrét, a kegyetlenségnek pedig a szikrája sincs meg benne. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy bizonyos alapvető életösztönök is hiányoznak belőle, ami részben a természetéből, részben pedig a jobb módú származásából fakad. Ezen a téren tökéletesen megegyeznek Carlotával, gyakorlatilag minden ponton… talán az erőt leszámítva. :) Ám ahogy halad egyre előrébb a történet, ráébredünk, hogy Peeta bár valóban nem bír olyan képességekkel, mint Katniss, minden olyan tulajdonságot birtokol, ami a lányból kimaradt. Peeta remekül el tudja adni magát – és szükség esetén másokat is – a közönségnek, ő aztán tudja, mitől döglik a légy. Hihetetlen beszélőkéjéhez társul, hogy egy igazi zseni. Elképesztően élesen átlátja a helyzeteket, és pillanatok alatt hozza meg a lehető legjobb döntéseket. Emellett elképesztően nagy csatákat vív, hogy a szeretteiért legyőzze önmagát. Carlotában ez éppen ugyanígy megtalálható. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek belőlem kimaradtak, de talán pont ettől vagyunk mi is annyira ütős páros, mint Katniss és Peeta. Az ő önzetlen és őszinte szeretete nélkül már évekkel ezelőtt elvéreztem volna – ahogy Katniss is Peeta nélkül már az első interjúk alatt.

Gale Hawthorne

Úgy ám, a másik férfi főszereplő is része az életemnek – de szerelemről itt sem beszélhetünk :) Gale  - ha szabad így fogalmaznom – Katniss férfi megfelelője. Ugyanaz a tűz ég mindkettejükben, hasonló körülmények közül érkeztek, hasonló az életfelfogásuk, a világnézetük, sőt, még az érzelmeik is. Bizony, ez a személy az én életemben a lelki bátyám, Xinaf. Ebben az esetben nem beszélhetek akkora hasonlóságokról, mint Carlotánál és nálam… Gale inkább Xinaf egy pár évvel ezelőtti megfelelője. Azóta az én bátyuskám sokat nyugodott, már nincs meg benne az a mindent elemésztő düh és vágy, hogy megváltsa a világot. De ugyanúgy ott van benne a szenvedély, a tenni akarás, a küzdés szelleme, a hihetetlen akaratereje, és a hegyeket megmozdító önfeláldozása. Gale számára a családja és Katniss a legfontosabb, de benne majdnem ilyen erősen lángol a Kapitólium iránt érzett gyűlölet is. Xinaf már nem gyűlöl semmit ennyire (ha jól tudom :)), de pár éve még benne is felfedeztem hasonló jegyeket. Mostanra azonban maradt az a mindent legyőző szeretet, amit Gale is érez Katniss iránt. Bár kettejük között többször is elcsattan egy-két csók, én mindig is inkább egy testvéri viszonyként tekintettem az övékére – akár csak a mi testvéri viszonyunk Xinaffal. Szigorúan csókok nélkül. SPOILER! Régebben beszélgettünk róla Xinaffal, hogy vajon ha minden másképp alakul, mi szerelmespár lettünk volna, avagy sem. Végül arra jutottunk, hogy túlságosan hasonlóak vagyunk belülről – inkább olyasvalakire van szükségünk, aki a nyugalmával betakar bennünket, és kiegészít minket. A hasonló lelkünk sosem működött volna egy párként – és szintén ebből az okból dönt végül Katniss Gale helyett Peeta mellett. SPOILER VÉGE. Gale együtt nőtt fel Katnisszel, és lassan alakult ki köztük az a bizalmi kapcsolat, ami aztán eltéphetetlen kötelékké erősödött – és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt én is elmondhatom Xinafról. Az ereje, a szeretete és a támogatása rengeteg buktatón átsegített már, és az évek alatt egyenlő felekké váltunk. Mindig is ő lesz az én védelmező bátyusom. És ahogy Katniss is mindig visszatalált Galehez, ha támaszra, megerősítésre volt szüksége, úgy én is tudom, hogy számíthatok Xinafra. Gale az, aki mindig, minden körülmények között emlékezteti Katnisst arra, hogy ki ő, honnan jött, és merre tart – ahogy ezt Xinaf teszi az én életemben, a puszta jelenlétével is.

Cinna

És végül, de nem utolsósorban Cinna, Katniss legfőbb támasza a Viadal előtti hajcihő legnehezebb perceiben. Ő Katniss stylistja, ő alakítja ki a lány arculatát, de ennél sokkal többet tesz. Barát, legfőbb bizalmas és igazán komoly támasz. Az én életemben ő nem más, mint mezeinewsee. Cinna sajnálja Katnisst a helyzetéért, de nem ezt érezteti vele lépten-nyomon. Mindig tartja a karját, ha Katnissnek kapaszkodóra van szüksége, megtanítja a Kapitólium „nyelvére”, átsegíti a kritikus pontokon, és közben önmagát is feláldozva hajtja előre a lányt. Mezeinewsee az én életemben pontosan ezt csinálja. Az élettapasztalatával és bölcsességével terelget engem az utamon, amit sokszor nálam jóval tisztábban lát, és közben a szeretetével mindig megtart, felsegít és folytatásra bíztat. Szívén viseli a sorsomat, akárcsak Cinna Katnissét, és pontosan tudom, hogy ha bármikor megtorpannék, ő ott lesz mögöttem. Tőle érzem legigazabbnak a mondatot, amelyet Cinna többször is elmond Katnissnek: „Ne feledd, hogy én megint rád fogadtam.”

A könyvekben Katniss mellett még megannyi ember áll, aki szereti és támogatja őt – ahogyan ez rám is igaz. Nagyon szerencsés vagyok, mert rengeteg ember szeretetét és bíztatását élvezem, sokszor úgy érzem, meg sem érdemlem. Amiért most őket emeltem ki, az az, hogy talán ők vannak mellettem a legrégebb óta (akik nem közvetlen családtagok), és ők nyeltek tőlem a legtöbbet. Mégis, szakadatlanul hisznek bennem és szeretnek, amiért nem tudok elég hálás lenni. Igen, valóban hasonlítok Az Éhezők Viadala főhősnőjére a tulajdonságaink alapján… de mégis ez a három ember tesz engem igazán győztessé. Ők tesznek engem Katniss Everdeenné.

108 évvel ezelőtt Isten a földre küldött egy elképesztő tehetséget egy apró, törékeny emberi testbe. Ez a test - és benne a lélek - rengeteget szenvedett élete során. Gyötörték betegségek, tragédiák, szenvedett a szeretettől, melyet oly nagyon üldözött, de sosem ért utol, kínlódott, mert sosem kapta meg azt az elismerést, ami neki járt volna. Nem találta a helyét ebben a hatalmas és sokszor bonyolult világban, és az élet fricskája, hogy halála után vált igazán közkedveltté - ma pedig a kedvenceim között van, és ha jól sejtem, nem csak nekem. Kitaláltuk, kiről van szó? Bizony. József Attila ma lenne éppen száznyolc esztendős. Tiszteletére ma ünnepeljük a költészet napját.

Szeretem ezt az ünnepet. Szeretem, mint irodalomi érzékkel megáldott valaki (nem felvágás, nyugalom, csak ehhez értek :)), és szeretem, mert a versek nélkül az élet sokkal szegényebb lenne. Olyan mély gondolatokat, fájdalmat, örömet, életszemléletet és igazságokat tudnak belesűríteni néhány sorba, ami egészen egyszerűen lenyűgöző. És akkor még nem is beszéltem a rímek okozta sokszínűségről, vagy arról a szépségről, amit egy ritmikailag tökéletesen megkomponált mű lüktetése adni képes. Az irodalom megmarkolja a szívedet, magába szippant, és elrepít egy másik világba. Az irodalom gyönyörű, és az élet egyik legnagyobb ajándéka.

Három verset szánnék most ide, három költőtől. Három életút, három stílus, három zseni. Egyikükről már írtam a bevezetőben. Másikuk egész életében bohóckodott, mert a szívében rejlő, szívfájdító dallamra nem voltak kíváncsiak az emberek - ez az ő személyes tragédiája. A harmadik közülük talán még ma is élhetne, ha egy borzalmas eszme nem pusztítja el. Három költő, három életút, három vers. Ünnepeljük velük a költészetet! Ünnepeljük velük az életet.

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.

Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.

József Attila: Eszmélet

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák 
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Szerettem volna valami összeszedett bejegyzést írni. Szerettem volna nagy szavakat és lelkesítő gondolatokat használni. De rájöttem, hogy felesleges. Itt most nem az én retorikai képességeimen van a hangsúly.

FELTÁMADT KRISZTUS HALOTTAIBÓL, LEGYŐZTE HALÁLLAL A HALÁLT, ÉS A SÍRBAN LÉVŐKNEK ÉLETET AJÁNDÉKOZOTT!  

Megmosta a tanítványok lábát. Megtörte a kenyeret, és megáldotta a bort. Az olajfák hegyén vérrel verejtékezett. És most elfogták... a Megváltó már szenved. Elkezdődött hát.

Csak egy gondolat, csak egy videó... kicsit hatásvadász, de a lényeg benne van. Imádkozzunk! Krisztus már értünk szenved. De nem csak neki volt nehéz... Imádkozzunk, mert egy atya ma feláldozta a fiát a többi gyermekéért.

Még anno a történelem előtti időkben Carlota megihletett egy írásával, (http://carlota.blog.hu/2013/01/19/_a_zene_az_kell_248) szóval magam is pennát (kötekedő delikvenseknek klaviatúrát) ragadtam, hogy egy kicsit más szemszögből járjam körbe a kérdéskört. Időhiány miatt szó szerint hónapokig készült ez a bejegyzés… hát, vegyétek szeretettel :)

Carlota ugyebár a négy aktuálisan kedvenc számát vette górcső alá. A hasonlóság annyi lesz, hogy itt is lesznek zenék, és mindegyik a kedvenceim között van. A lényegi különbség a csoportosításban lesz! Ha arról kérdeznek, milyen zenét hallgatok, legtöbbször némi gondolkodás után rávágom, hogy mindenfélét. Ilyenkor persze kapom a nagy tekinteteket: azt meg hogy? Pedig nem is olyan nehéz. Engem egy dal viszonylag könnyen megfog – legyen szó a dallamáról vagy szövegéről. Az esetek jó részében még csak nem is azért tetszik, mert a saját életemről szól… egyszerűen csak megragad bennem, és akkor aztán unalomig hallgatom. Lássuk akkor, mit is hallgat Mogyee, úgy nagyjából 0-24 órában! (Úgy is folyton nyafogtok, hogy nincs rendszeresen bejegyzés – gőzömsincsmirőlbeszéltek -, akkor most kaptok egy szééép terjedelmeset.) Íme a vegyes vágott, a’la Mogyee. Jó étvágyat hozzá!

(P.s.: Csak olyan helyeken raktam be a konkrét videoklipet, ahol szerintem fontos a dal értelmezéséhez, nem csak jól néz ki. Persze, megnézni nem kötelező :))

1. Katy Perry – Wide Awake

Igen, tudom. Katy Perry nálam? Bizony. Már régóta szemeztem a videóval, de csak mostanában mertem megtekinteni. Nem volt rossz döntés, sőt! Azóta kifejezetten sokat hallgatom (najó, szinte csak ez megy végig). Nagyon megfogott a szövege is, a dallama is, és ezúttal a látványvilág sem utolsó. Nem kifejezetten a saját életemre kivetítve, de fontosak nekem ezek a sorok. Katy Perry ezzel kellemes csalódás volt, sőt, azóta újabb kedvenc is van tőle. Mindig tanulok valamit!

Felébredtem
Felébredtem
 
Felébredtem
Igen, a sötétben voltam
Nagyot zuhantam
Kitárt szívvel
Felébredtem
Hogy olvashattam félre a csillagokat ennyire?
 
Felébredtem
S most már tisztán látom
Hogy nem minden az
Aminek látszik
Felébredtem
Igen, sokáig tartott az álmom
 
Bridge:
Bárcsak tudtam volna azt
Amit ma tudok
Bele sem kezdtem volna
Nem hajoltam volna meg
A gravitáció fáj
Te mégis megédesítetted
Míg fel nem ébredtem
A betonon feküdve
 
Refrén:
Lezuhantam a legmagasabb felhőről
Lezuhantam az égből
Ma éjjel magam mögött hagyom mindezt
Lezuhanok a legmagasabb felhőről
 
Felébredtem
Nem forgolódom álmatlanul
Összeszedtem magam
És talpra álltam
Felébredtem
Nincs szükségem senkire
 
Felébredtem
Igen, újjászülettem
Kiszabadultam az oroszlán barlangjából
Nem kell tovább színlelnem
Most már túl késő
Lezárult a történet, itt a vége
 
Bridge
Refrén
 
Dörög az ég
Várak omlanak össze
Próbálok kitartani
Isten a tanúm, hogy megpróbáltam
Mindent fényesen látni
De már nem vagyok vak
Felébredtem
Felébredtem
 
Refrén
 
Felébredtem…

2. Kelly Clarkson – Breakaway

Szintén nem a saját életem nagy dala… de egy számomra nagyon kedves emberé igen. Az énekesnő ritka tehetséges, ez a dal pedig teljesen saját szerzeménye. A videoklip, a zene, a szöveg mind-mind a szívem csücskében tanyáznak. Sokat jelentett pár éve, sokat jelent ma is.

3. Nick Pietra & Rudy Pietra – Katy Perry: Firework cover

Mert ilyen is kell. A cover tulajdonképpen egy feldolgozása valaki más számának. Ez a srác nem csak ijesztően tehetséges (bátran keressetek rá, gyakorlatilag bármilyen hangszínen képes énekelni, legyen az női vagy férfi), de egy egészen más, számomra közelebbi értelmezést adott a dalnak. Magát a szöveget nagyon szerettem régóta, de a dal ebben a verzióban nőtt igazán a szívemhez.

Érezted már úgy magad, mint egy ócska zacskó darab
Amit fel-fel kap a szél
És mindent újra kezdenél?

Érezted már úgy magad, vékonynak mint egy papírlap
Egy kártyavár mi összedől
Ha csak egy kicsit rábököl?

Érezted már úgy magad, hat lábbal a föld alatt
Eltemetve, sikoltva
Süket fülekre találva?

De nincs veszve semmi se, neked is esélyed van
Mert benned is ott van az isteni szikra.

Csak gyújtsd meg a lángot
Hadd szikrázzon
Tiéd az éjszaka
Mint a július negyedike.

Mert te olyan vagy mint egy tüzijáték 
Gyere mutasd meg mindenkinek mennyit érsz
Hadd tátsák a szájukat, ó!
Ahogy ragyogsz az égbolton

Olyan vagy mint egy tüzijáték
Mutasd meg színeidet
Hadd tátsák a szájukat, ó
Térdre hullanak majd előtted

Ne gondold, hogy haszontalan vagy
Egyedi vagy és nem helyettesíthet senki
Bárcsak tudhatnád mit hoz a jövő
Tudd, hogy minden vihar után szivárvány jön!

Talán te is oka vagy, ha zárva van az ajtó
Menj hát oda nyisd ki, ott a jó útra nyíló!

Mint egy szikrázó pálca, szíved repesni fog
Ha majd eljön az idő, te is tudni fogod.

Mert te olyan vagy mint egy tüzijáték 
Gyere mutasd meg mindenkinek mennyit érsz
Hadd tátsák a szájukat, ó!
Ahogy ragyogsz az égbolton

Olyan vagy mint egy tüzijáték
Mutasd meg színeidet
Hadd tátsák a szájukat, ó
Térdre hullanak majd előtted

Bum bum bum
Fényesebb mint a Hold, Hold, Hold
Ez mindig benned volt
És itt az ideje kiengedni

Mert te olyan vagy mint egy tüzijáték 
Gyere mutasd meg mindenkinek mennyit érsz
Hadd tátsák a szájukat, ó!
Ahogy ragyogsz az égbolton

Te egy tüzijáték vagy
Mutasd meg színeidet
Hadd tátsák a szájukat, ó
Térdre hullanak majd előtted

Bum bum bum
Fényesebb mint a Hold, Hold, Hold

Bum bum bum
Fényesebb mint a Hold, Hold, Hold

4. Holdviola – Ha te tudnád

Igen, végre egy magyar! Nem kell aggódni, lesz is még :) Egy ideje rákaptam a népdalok valamilyen irányú feldolgozására. Ilyenkor nem is annyira a szöveg, mint inkább a dallamvilág fontos. Rengeteg ilyen zenét hallgatok, de talán ez a kedvenc. (Srácok, nem elhanyagolható szempont, hogy az énekes hölgyemény még lány szemmel mérve is gyönyörű.)

5. Eminem – Not afraid

Meglepő lehet tőlem a rap. Pedig hallgatok, nem is keveset. Lesz is még… Eminemről mindenképpen írni fogok még egy szép napon. Ő az egyik olyan híresség, ami mindazt megtestesíti, akivel én foglalkozni akarok :) Nagyon mélyek a dalai, és itt most bizony a trágár kifejezéseket is beleértve. Mert fel lehet úgy is fogni, hogy megállás nélkül ontja magából a szennyet… és úgy is, hogy egy utcán felnőtt kölyök kiordítja magából a fájdalmát. Nekem az utolsó a közelebbi… tőle is több mindent hallgatok, ez a dal nagyon új, és egy egészen új Eminemet mutat meg. Először a dallamra figyeltem fel… aztán rákerestem a szövegre, mert nyelvvizsga ide vagy oda, a rap még túl gyors :) Nem bántam meg, mára az egyik kedvencem.

Linkin Park – Somewhere I belong & Leave out all the rest

Ajjaj, itt mekkora bajban voltam. A Linkin Park már egy pár éve az életem meglehetősen szerves része, mondhatni, a legnagyobb lelki változásaimban végig mellettem álltak a srácok :) Sokan szidják őket, sokan nem tartják igazi rocknak, pedig szerintem van létjogosultsága. Az énekes, Chester Bennington (elképesztően énekel, szerelmes vagyok a hangjába) is szerepelni fog még a blogon, benne is egy igaz utcakölyköt tisztelhetünk. Kihallani a fájdalmat a hangjából, nem is egy helyen… ez volt az első, ami megfogott bennük, a Numb című számukkal. Sokáig csak azt az egyet ismertem és hallgattam, majd szépen sorjában jött a többi. Végül is azért nem raktam most be ide, mert a szövege nem annyira igaz rám, mint ennek a kettőnek. A sorrend sem véletlen… az én életemhez is így köthetőek a dalok. Mindkettő abszolút az enyém is, az a bizonyos „ezt rólam írták…”

Demi Lovato & Joe Jonas – Wouldn’t change a thing

Mindenki ijedten hátraugrik, és felordít: távozz sátán!!! Bizony, jól látjátok, Jónás bratyók a blogomon. (A legmorbidabb, hogy már másodszor) Anno nem lett volna az a hatalom, ami rábír, hogy én ezt a filmet megnézzem (most sincs), így a dalt sem ismertem. Aztán amikor az életem egy olyan szakaszába ért, egy barátnőm mutatta, miszerint ez, így ahogyan van, rólam szól. És igaza lett. Lehet őket utálni vagy szeretni, egyet el kell ismerjünk: az érzés, amiről énekelnek benne, egyáltalán nem ismeretlen…

5 yards – Harc után

Ez a dal nagyon különleges, és nagyon-nagyon közel áll a szívemhez. Az együttes egy amatőr banda, ez az egy felvételük van eddig (milyen kár!), a szöveget egy leányzó írta, a zenét az énekes srác. A dallamvilága abszolút magával ragad, az énekes hangja nagyon különleges, de ami itt a legdurvább, az a szöveg. Aki már vesztett el csatát az életében (és vagyunk így egy páran), vagy éppen hogy csak túlélte, az pontosan érti, miről is szól ez a dal… és őt is pont úgy fogja gyomorszájon vágni, mint anno engem. Ez egy mestermű. Amikor ilyeneket hallok, mindig fájdalmasan felsóhajtok: ilyen gyöngyszemeink vannak, miközben SP nézettsége 1 millió fölött van… (csak, hogy tisztázzuk, ez amúgy az emberiség szégyene.)

B.o.B. feat Hayley Williams – Airplanes

Újabb rap, megspékelve egy kis (meglehetősen jó) énekkel. Ebbe a dalba azonnal beleszerettem, még tavaly nyáron, és ez volt az első kikacsintásom a rap műfaja felé :) Itt is elsődlegesen a dallam fogott meg, és csak utána értelmeztem a szöveget. Nem az én életemről szól, hiszen ez a rapper története. De amellett, hogy meglehetősen őszintére sikerült (a legjobb értelemben), el kell, hogy ismerjük, néha mindünknek jól jönne egy kívánság…

Torres Dani és a Veni Styx – Három az egyben

Ennek a dalnak is szenteltem korábban már egy teljes bejegyzést, így most nem is ragoznám… de innen semmiképpen nem akartam lehagyni.

Two Steps From Hell – Heart of courage & After the fall

Nagy-nagy szerelmeim az instrumentális zenék. Egyrészt, mert ezekre lehet a legjobban tanulni, másrészt, mert csak lefekszel az ágyadra, behunyt szemmel hallgatod, és egy másik világ tárul fel előtted. Odáig meg vissza vagyok a klasszikusabb hangszerekért, mint hegedű, cselló, zongora, vagy éppen egy méretes kórus vokálja… naphosszat tudnék áradozni az instrumentális csodák világáról, de lehet, inkább bejegyzés lesz belőle (azért figyelitek, csak ma ez már a harmadik bejegyzés ígéretem). Azért Hans Zimmernek még ezen a listán helyet kell, hogy szorítsak. No, majd megoldjuk.

Fekete Dávid & Cserpes Laura – Egy nap

Ismerjétek el, hogy néha azért meglepődtök :) Pláne, ha bevallom, hogy a romantikus dalok közül talán ez a kedvencem. Ránézésre egy kis limonádé, szépfiú, széplány, nyálas környezet, tingli-tangli zene… itt egyértelműen a szöveg fogott meg. Aki szerelmes, annak úgy sem kell magyaráznom, érti. A többieknek meg csak pár idézettel mutatnám meg, mennyire egyszerűen is meg lehet fogalmazni a szerelem igazi mélységét. „Ha hív egy út, vagy bánt a múlt, csak érezd úgy, kezed a kezembe bújt.” „Ne őrizd, ne rejtsd el, ha tényleg valami bánt – Ha érzed, hogy félek, majd kérlek, ölelj át!” „Ne őrizd, ne rejtsd el, ha szíved szomorú még! Meséld el ma éjjel: az új nap mitől szép?”

Bon Jovi – It’s my life

Na ez a dal annyira az ars poeticám, hogy bizonyos körökben ismerőseimnek előbb jutok eszébe a kezdődallamról, mint maga az énekes :) A dallamért odáig vagyok, Bon Jovi hangja hiperszexi, és a szöveg minden egyes sora az enyém. Nem nagyon tudok róla többet írni… ez a dal én vagyok.

Nickelback – If today was your last day & Lullaby

Na itt megint az a helyzet, hogy csípőből 8-10 számot belinkelnék ide, de ez most nem olyan bejegyzés. Végül mégis e kettő mellett döntöttem, mert talán ezek a leginkább a sajátjaim. Az első már szerepelt egyszer a blogomon, akkor elég kimerítő elemzést hagytam az utókorra, szóval ezt inkább most átugrom :) A másik nagyon fontos nekem. Rengetegszer adott már erőt, és nem egyszer adtam általa én vigaszt másoknak. Ijesztően betalálós szövegeik vannak remek dallamvilággal, érdemes keresgélni! Arról nem is beszélve, hogy Chad Krueger hangja a második nagy szerelmem…

Suhancos – Bájoló

Egy dal, amit bármennyiszer újra tudok hallgatni. A rap résznél mindig nagyon fülelek, aztán az elején meg a végén csak behunyom a szemem, és hallgatom. Mit mondhatnék? Intelligens szöveg, igényes, gyönyörű zene, és Radnóti… kell még mondanom egyáltalán bármit is?

Christina Grimmie & Sam Tsui – Nelly: Just a dream cover

Na, itt nem tudtam, hogy ezt tegyem-e ki, vagy az eredetit, mert mindkettőt sokat hallgatom… de amikor igazán aktuális volt, akkor így dúdoltam többet, szóval maradt ez. Egy életciklusom vezérdala, a soraiban ott az egész történet. Aki érti, érti, többieknek meg nem kell. Egy időben ez volt a „depizős dalom”. Mára ez változott, de még mindig sokszor előkerül.

Rád gondoltam,
Magamra gondoltam,
Magunkra gondoltam.
Hol tarthatnánk már?
De felnyitom a szemeimet
És ez az egész csak egy álom volt…

Tehát visszamegyek azon az úton,
Vajon visszajön még?
Senki sem tudja,
De aztán rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt…

A fellegekben jártam,
Most viszont olyan, mintha a pincében lennék.
Legelőször is
Már talált magának valaki mást:
Esküszöm, nem tudom ezt elviselni,
Hogy tudom, a kicsim már valaki másé.

Te most csak várakozol, kicsim én gondolkozni sem bírok,
Hagynom kellene, meg kellene szereznem azt a gyűrűt,
Mert még mindig érzem a levegőben,
Látom a gyönyörű arcodat,
Az ujjaimat a hajába fontam.

A szerelmem,
Az életem,
A kedvesem,
A feleségem
Elhagyott engem, rosszul vagyok,
Mert tudom, hogy ez nem volt helyes.

Rád gondoltam,
Magamra gondoltam,
Magunkra gondoltam.
Hol tarthatnánk már?
De felnyitom a szemeimet
És ez az egész csak egy álom volt…

Tehát visszamegyek azon az úton,
Vajon visszajön még?
Senki sem tudja,
De aztán rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt…

Egyedül vagyok,
S esküszöm, látom az arcodat és minden alkalommal, mikor
Megpróbálom feltenni az Usher-ömet, nem hagyhatom elveszni
És bízok benne, hogy észreveszi: csak Rá vágyom,
Most már meg kell tanulnom.

Nem adtam át az egész szerelmemet,
Azt hiszem ezért fizetek meg most.
A buliban is állandóan csak Rá gondolok,
Annyira szerettem őt.
De várj, azt hiszem ez a szerelem nem volt elég,
Állandóan erre gondolok, egyedül vagyok.
Azt kívánom bárcsak felvenné a telefont,
De döntést hozott, továbblép,
Mert elrontottam…

Rád gondoltam,
Magamra gondoltam,
Magunkra gondoltam.
Hol tarthatnánk már?
De felnyitom a szemeimet
És ez az egész csak egy álom volt…

Tehát visszamegyek azon az úton,
Vajon visszajön még?
Senki sem tudja,
De aztán rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt…

Ha szerettél már valaha valakit, akkor tedd fel a kezedet!
Ha szerettél már valaha valakit, akkor tedd fel a kezedet!
És most ők mind elhagytak és azt kívánod, bárcsak mindent megadhatnál nekik.

Ha szerettél már valaha valakit, akkor tedd fel a kezedet!
Ha szerettél már valaha valakit, akkor tedd fel a kezedet!
És most ők mind elhagytak és azt kívánod, bárcsak mindent megadhatnál nekik.

Rád gondoltam,
Magamra gondoltam,
Magunkra gondoltam.
Hol tarthatnánk már?
De felnyitom a szemeimet
És ez az egész csak egy álom volt…

Tehát visszamegyek azon az úton,
Vajon visszajön még?
Senki sem tudja,
De aztán rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt…

Rád gondoltam,
Magamra gondoltam,
Magunkra gondoltam.
Hol tarthatnánk már?
De felnyitom a szemeimet
És ez az egész csak egy álom volt…

Tehát visszamegyek azon az úton,
Vajon visszajön még?
Senki sem tudja,
De aztán rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt…

Fanka és Kowa – Ez a mi mesénk

Megint csak rap, és megint csak nem illik rám a szöveg. De vannak az életemben emberek, akikre teljesen (legalább is az én nézőpontomból). Ezek az emberek a már sokat emlegetett bátyáim. Ez az ő daluk…

P!nk – Perfect & Try

Megint egy előadó, akitől nem tudok egyetlen dalt kiemelni :) Nagyon szeretem Pinket, a szókimondó stílusát, a szövegeit, a hangját, és azt, amit a színpadon leművel. Ezen a kettőn kívül is rengeteg dalát tudnám most ide beilleszteni, nagyon nehéz volt a választás… de csak sikerült. Az első nagyon igaz rám – pontosabban ránk. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyunk egyedül :) A második megint nem annyira az én dalom, mintsem egy kedves ismerősömé. Tudod, hogy rád gondolok… ez a dal a tiéd :)

Demjén Ferenc – El kell, hogy engedj

Mekkora himnuszom volt egy időben… és bizonyos értelemben még most is nagyon igaz rám. Sokaknak elküldtem ezt a számot, mintegy válaszként bizonyos élethelyzetekre. Sokáig nem vettem elő, aztán valamikor a hetekben meghallgattam újra. Rengeteg emlékem van róla, és minden egyes sora ugyanúgy igaz most is… csak éppen nincs, akinek küldhetném. Szerencsére? :)

Josh Groban – You raise me up

Sokan tévesen azt hitték, a szerelemről szól. Nem igaz. Istenről szól. Helyesebben mondva, Istennek.

Edda – Álmodtam egy világot magamnak

Megint csak majdnem minden számukat ki tudnám emelni… de szerepeljen most itt ez az egy. A szövegében ott vagyok én is, az életfelfogásom, a hitem is benne van. Nem véletlen, hogy ez a blog címe :)

Hans Zimmer – válogatás

Lehet, hogy a nevet konkrétan nem ismeritek, de száz százalék, hogy már hallottatok tőle valamilyen művet, hiszen rengeteg filmnek a zenéjét ő jegyzi, és bizony nem is akármilyen szinten. Peral Hrabour, Forrest Gump, Titanic, Inception, Nolanféle Batman trilógia, Karib tenger kalózai… csak, hogy egy párat említsek. Csak hallgatod a zenét… és kinyílik egy másik világ.

Miley Cyrus & Nick Jonas – Before the storm

Na, és most vesztettem el a megmaradt olvasóimat. Három a magyar igazság, hát akkor Jónás bratyók harmadjára is a blogomon (ezt soha az életben nem mosom le magamról). Sajnálatos módon itt a zene nem annyira nagy élmény, mert a srác csak nyervákol, de a szöveg megfogott. Már nem is emlékszem, hogyan került elém ez a dal… de nagyon aktuális élethelyzetben, nagyon betalált. Méra szerencsére érvényét vesztette, de mindig is emlékeztetni fog arra a korszakra, és azokra az érzésekre. Helye van itt.

Ákos – Gyermekember & Idegen érzés

Na, végre egy kis Ákos, erre még csak nem is a saját dalai… érdekes egy ember vagyok :) Az első dalnak már külön bejegyzést is szenteltem itt, ezt nem ragoznám. A második pedig egyszerűen az én szerelmes lelkemnek szól. Mert igen, lehet ilyen is egy első szerelem. Sőt. Ilyennek kellene lennie.

Phil Collins – True Colors

Sokan sokféleképpen elénekelték már ezt a dalt, de nekem mindig is ez a verzió marad az igazi. Rengeteg embernek tudtam üzenni régen is, és ez nem változott. Emberek, merjétek megmutatni magatokat! :)

Társulat – Ezt kapd ki, Krupke!

Megint egy dal, ami nem rólam, inkább azokról szól, akikhez a hivatásom szól. Maga a dal a West Side Story című musicalből van. Senkit se tévesszen meg a vidám dallam, iszonyatosan ütős a szövege. De ami a legdurvább, hogy sajnos igaz. Minden szava.

Hillsong – Mighty to save

Egy alapvetően keresztény könnyűzenei banda, akik világszerte elég ismertek, koncertjükön is voltak már. Nagyon szeretem a zenéjüket, mert a szövegeik nem eretnekek, a hangjuk nem nyálas, és még a dallamok is fülbemászóak. Valahogy így kellene a Jézus plöm-plöm helyett…

Vastag Csaba & Vastag Tamás – Őrizd az álmod

És a legvégére megint csak két olyan előadó, akiket alapvetően nem annyira kedvelek, de ez a daluk nagyon jól sikerült. Egy alapvető érzést fogalmaznak meg, ami mindünkben ott van… és most, így, az érettségi és felvételi tájékán hiszem, hogy nem csak nekem aktuális :)

Hát ez lett volna az én maratoni bejegyzésem. Szinte teljesen kizártnak tartom, hogy valaki teljesen végigolvasta és végighallgatta :D De ez nem is baj. Bőven nincs itt az összes előadó, akiktől választok, amikor zenehallgatásra kerül a sor, és nincs itt az összes műfaj sem, amit szeretek. A célom csupán annyi volt, hogy bebizonyítsam: igenis, létezhet olyan, hogy valaki gyakorlatilag mindent meghallgat. Legközelebb már a hálaadás jön, ígérem :)

A halál csak nekünk, élőknek szomorú. Mi gyászolunk, mert elvesztettünk valakit, aki fontos volt. Már nincs itt, már nem beszél hozzánk, már nem nevet, nem zokog, nem játszik… már nem él. És ez fájdalmas. Maga a halott (jó esetben) már nem szenved, sőt, a legjobb helyen van, ahol csak lehet… de ez ritkán vigasztalja azokat, akiket hátrahagyott.

Akkor mégis mi marad azoknak, akik gyászolnak? Hát az emlékek. A tőle maradt tárgyak, a róla szóló sztorik, a fényképek, videók, aranyköpések… ilyesmi mindenkiről fennmarad. És vannak olyanok, akik még többet hagytak itt nekünk.

Bódi László, de egy országnak csak Cipő. A Republic nevű zenekar énekese és alapítója. Zeneszerző és dalszöveg író. 47 éves férj, apa, barát. Februárban kómába esett, három hét után a szíve feladta, és ő hazatalált. De itt hagyta nekünk mégis lénye egy darabját a zenéjében, a szövegeiben.

Miért is írok most ennyit róla? Sosem voltam kifejezetten Republic rajongó. Mindig is tetszett a hangszíne, és egy-két számukat kedveltem, de nem különösebben mozgatott meg a dolog. Aztán meghallottam, hogy meghalt, és visszahallgattam azokat a dalait, amelyeket jobban ismertem. És beköltözött valami furcsa, szorító érzés ide belülre, és nem nyugodott. Hát leültem, és írtam. Róla, és a dalairól… pontosabban két daláról.

Hallgatom ezt a két dalt, és különböző képek jelennek meg előttem. A tábortűznél ülve, halk gitárszó mellett énekelünk, a fejünk felett a csillagok, elölről a tűz szinte égeti az arcomat, hátulról a nyáresti szellő a derekamon. Aztán életem első igazi koncertje szülő nélkül, összekapaszkodva, ugrálva, énekelve a városligetben a műjégpálya helyén. Svájcban a hegyek között a végtelen utakon a hittantanárom és a sofőr között kucorogva a minibusz első ülésén… mindenki más alszik, de mi együtt énekelünk, és suhan a gyönyörű táj. Vonaton utazva, buszon nyomorogva, szántóföldek mellett gyalogolva a tűző napon, vagy szakadó esőben összekapaszkodva énekelünk.  Faházban együtt karaokézunk, kacagva, ugrándozva. HÉV-en leszállni készülő cserkésztestvérnek szerenádozzunk, az utazó közönség legnagyobb örömére. Táborban egynyári szerelem kezdetén ülni a srác mellett, együtt énekelni, belepirulni a pillantásába – majd ugyanezt a szerelmet búcsúztatni. Vele sétálva halkan dúdolni, amit Ő egy elnéző mosollyal tolerál. Barátokkal, barátnőkkel nevetgélve üvöltözni a szöveget a leg lehetetlenebb helyeken és időpontokban. A lemenő nap fényében a nyarat búcsúztatni ezekkel a sorokkal… nevetni, sírni, táncolni, szaladni, utazni, bulizni, összemosolyogni, megszeretni, elengedni.

Nekem „csak” ennyit adott a Republic, és én még nem is vagyok igazi rajongó. De olvasom a kommenteket, nézem az idézeteket és videókat, és arra gondolok, hogy hány ezer ember érzi most itt hagyottnak magát (a családról nem is beszélve…). A halál tényleg fájdalmas nekünk… de nem szabad elfelejteni, hogy mi mindent kaptunk attól, akit most elbúcsúztattunk.

Életem leg meghatározóbb éveiben a Republic – hacsak néhány szám erejéig is, de – velem volt. Rengeteg szép emlékem fűződik hozzá, rengeteg érzést és pillanatot köszönhetek nekik. Úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, talán itt, a blogon sem… 

Kopasz fej, az elmaradhatatlan napszemüveg, bőrdzseki, az, az utánozhatatlan, egyedi hangszín, egy korszak, egy életérzés. Köszönjük neked, Cipő! „A mesének vége”, te már hazataláltál. Nyugodj békében!

Nincs időm bejegyzést hagyni az utókor számára... tudjátok mit? Tél végi hálaadás lesz :) De addig is álljon itt egy dal. Korábban már volt szó itt a blogomon arról, hogy bizony, egy igazi kapcsolat nem csupa-csupa pink felhőcske. Harcolni, küzdeni, akarni kell. Mindkét félnek. Olykor fájdalmas, olykor nehéz, és olykor olyan sebeket tépünk fel, amiket egyikünk sem akar... de muszáj. Annyiszor kérdezik tőlem, mi a jó kapcsolat titka... hát ez. Harcolj. Küzdj. Akard.

Ez a dal az Övé. 

Ameddig nincs több szabad percem, ilyen bejegyzések jönnek. Varró Dani korunk hihetetlenül tehetséges költője... és még humora is van :) Olvassátok szeretettel, nekem folytak a könnyeim :)

VÁLTOZATOK EGY GYEREKDALRA

A gyerekdal

Boci, boci, tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.

William Shakespeare

Az vagy nekem, mi tejnek a tehén.
Kegyetlen borj, ki lelkem hörpöli,
Kin szebb a folt, mint máson az erény,
S ki épp hiányod által vagy teli.
Hisz az legyez, hogy nincsen legyeződ,
Nemléte hajt rád létező legyet,
Így lepi légy a meztelen mezőt,
Körötted én is így legyeskedek.
Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.

Alexander Puskin

Én rágok levelet meg ágat -
Nem tarka már a barka itt,
Lehullt a hó, felbőg a bánat,
Siratja elhullt szarvait.
Hideg és tejfehér ma Moszkva,
A téli tájban trojka fut,
Bámulom már egy óra hossza
Magát, akár egy újkaput.
Bámulom Önt, kacér kisasszony,
Hogy fűvel-fával incseleg,
S nekem, tudom, nincs semmi chance-om,
Csak mert füleim nincsenek.
De mégis eltűnődve, hosszan
Rágódom én e levelen -
Magamba tartanám, kisasszony,
De fölbukik, ha lenyelem.
Csak Önön múlik, válaszol,
Vagy összetépi, eltiporja…
Ég Önnel! Megyek, vár az ól.
Fül- és feltétlen híve,
Borja.

François Villon

Én, François Villon boci
Elhagyom, ím, e zöld gyepet,
Halál, a kontómat hoci,
Lelkem más rétre őgyeleg;
Csókoltatom a hölgyeket,
S mert vár a pokol – atyaég! -
Vagy a mennybéli tőgymeleg,
Álljon hát itt e Hagyaték.

Pro primo: kajla balfülem
A hűtlen üsző jussa lesz,
Ki hogy nem élhet nélkülem,
A mondott fülbe súgta ezt;
Igének hittem ezt a neszt,
Oltárnak tőgyes alhasát,
De errare bocinum est,
Vagyis: tévedni marhaság.

Item, a jobb fülem pedég
Vegyék a jó zsivány urak,
Panírozzák be, és egyék,
Belőle mind jóllakjanak.
S a hentes úr, ki napra nap
Hiába várta, hogy levág,
Megkapja bojtos farkamat,
Hogy arra kösse fel magát.

S mi mást tehetnék fültelen,
Túladva billogon s a szíjon,
Rátok hagyom a hőlt helyem,
Ott lumpok tejivója nyíljon -
Mindenét szétosztotta Villon,
Ki érte mégse pityereg,
Azt verje süly, és ott pusziljon,
Hol egykor farkam fityegett.

Pilinszky János

Addigra nem lesz már füled,
hiába jönne válasz.
Csak állsz a száraz vályúnál,
kiapadt tőggyel állasz.
Sovány leszel addigra, mint
a bibliai hét év.
Hátadra száll a zümmögő,
hessenthetlen kétség.

Hogy is lehetnél valaha
egyszer még újra boldog?
Elgazosult a legelő.
És bezártak a boltok.
A bojtjahullató remény
csóválhatatlan csonkját
mereszti meztelen farod
gémberedetten, tompán.

Te teheneknél tehenebb,
te borjak között borjú,
csak nem hitted, hogy beheged,
mit kettényestek orvul?
Csak nem hitted, hogy van hová?
Te bárkinél szegényebb,
csak állsz, és napjaid kihűlt,
szaguk vesztett lepények.

Ady Endre

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behuzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Kosztolányi Dezső

Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

Röhögve durván és kuncogva halkan,
gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem se farkam,
s úgy állok itt e harmateste dombon,
mint régi hősök vérező porondon.
De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül én a képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
s búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bőg a méla marha,
s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

Tóth Árpád-os változat

Ó, láttatok-e már bús borjat őszi réten,
Ki rágva kónya gazt szelíden fancsalog,
Míg barna folt borong sápadt farán setéten,
Mit céltalan riszál, hisz rajta nincs farok?

Én láttam bús fejét a rét fölé hajolva,
Ó, szája szegletén buggyant a renyhe lé,
És fölbágyadt a légbe lelkem űrhajója,
S e könnyes, lágy sóhajt röpítettem felé:

Tehénke, lásd, egyformák vagyunk nagyon mi ketten,
Lehúzza nékem is nagy, csüggedt főm a bánat,
S úgy lóg fogam közül bús fényű cigarettem,
Mint szádból csillogón a megcsócsált fűszálak.

De lelkem innét milljom mérföldekre vágyik,
Szállnék a végtelen Tejútra, oda fel,
Hol el nem alvó csillag-kandeláber világít,
S ezer holdbéli borjú libegve lefetyel.

Szilágyi Ákos-os változat

ott hol perceg bibic ének
spicces cárok kibicének
kupicányi kibucában
puccos vackok kupacában
lécbõl fércelt vicik-vacak
ketrec elõtt két szép bocik
egyik boci picit biceg
míg õ biceg míg õ bocog
szalad cickány szalad pocok
szalad fácán szalad réce
cak neki ninc abban réce
szegény boci bicebóca

hát a füle hát a farka?
háta foltos háta tarka
(szép a tarka már ha marha)
tarka-barka birka Lorca
megfázott a Terka torka

boci biceg alig mozog
hogy is futna mikor rozog’
nincs gyors lába ama célból
(csülke mint a malacénak)
meglátják a szaracénok
nézve nézik s látva látszik
farka füle mind hibádzik
„ez a boci vacak-vicik!”
megragadják aztán vicik

hej te boci hej te hej te
nem fürdesz több vajba-tejbe
dehogy hoznak ezek helyre
nincs szükségük te tejedre
boltot nyitnak a helyedre
ej hejre kis helyre hoznak
tetejére Tajgetosznak
Tajgetoszról haj letosznak
haj-haj sej-haj receruca
nem maradsz csak bocipaca

Berzsenyi Dániel

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyü Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett,
Így dőltek le Bizánc tornyai egykoron,
Így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idő
Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.


Balassi Bálint

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm,
hol foly sok tej.

Csokonai Vitéz Mihály

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

Varró Dániel-es változat

Hol vagy fületlen ifjuságom, ó?
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
ahol nyuszit pusziltam uszkve százat?

Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.

S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
s ha kérditek, hány bőr van egy bocin,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén…

Az egész világ egy nagy tehenészet –
én meg csak állok itt, és heherészek.

Igazság szerint most is inkább tanulnom kellene, de egyszerűen muszáj néha szünetet tartani. És ha már itt vesztegelek a lapitopi előtt, akkor akár ezt bejegyzés formájában is megtehetem. Nem, nem decemberi hálaadás jön, majd pár nap múlva ;) (igazából totál elfelejtettem az év végi értékelővel, hogy valami december nevű hónap is volt… pedig mennyi szépet adott! Na sebaj, ami késik, az jön.) Erről a témáról nagyjából advent óta szeretnék megosztani pár személyes gondolatot, de sajnos, erre sem időm sem energiám nem igazán volt. Most sincs több időm, de energiám igen, szóval csapassuk ;)

A fenti mondat a római liturgiánkban fellelhető, egészen pontosan az átváltoztatás után a pap szövegére („Íme, hitünk szent titka.”) válaszoljuk. Érdekes, hogy több, mint tíz éve vagyok vallásomat aktívan gyakorló római katolikus, de csak most először ütött szíven igazán ez a mondat. Hiszen gyakorlatilag benne van a hitünk teljes tanúságtevő szolgálatának a lényege. Hirdetni, és hinni. Kell ennél több? Na jó, persze, hogy kell. De azért elég szép összegzésnek tartom. Mellesleg volt egy hangulata rorátékon :) Képzeljétek csak el! Hajnal van, odakint minden sötét és hideg, bent a templomban sötét szerencsére nincs, de az első padok tele vannak, és a korai óra csendjében mind körbetérdeltük a legszentebb titkot… eleve az egész advent a várakozásról szól. Na akkor, ott igazán átéreztem ezt a várakozást, hogy minden reggel felkeltünk, hogy mielőtt beindul a napi rutin, egy kicsit együtt készüljünk a Szűzanyával. A folyton rohanó mókuskerékben egy pici megállás, egy szentmise, egy közös reggeli, és máris sokkal jobb kedvvel indult a napom. De ez csak az egyik fele.

Egy picit előbb lefeküdni, hajnalban kelni, vállalni a hideget… apróságok, szinte jelentéktelen dolgok csupán… de mind egy-egy jel. Aprók ugyan, de jelek. Jelek a világ számára, hogy van valami több, valami, amivel együtt lehet, és együtt is kell élni. Tökéletesen előttem van az osztálytársaim arca, amikor elmeséltem nekik, hogy hol voltam reggel – értetlenek, többségében. Nem tudták felfogni, hogy nekem ebben most mi a jó… elmagyarázni tényleg eléggé nehéz. Ez tipikusan valami olyasmi, amit meg kell tapasztalni, át kell élni, mert szavakkal úgy sem tudom megértetni az érzést, hogy miért jó a félhomályban együtt térdelni, vagy micsoda győzelemérzetet jelent, ha aznap is felkeltem előbb Istenért.

Persze, nem csak és kizárólag adventben, a rorátékon élhetjük át ennek a jelentőségét… de engem akkor fogott meg igazán. Szívből kívánom, hogy ti is átéljétek, mit is jelent valójában. Én azt hiszem, elkaptam az érzést ott térdelve, a hidegtől picit vacogva, olyanok között, akik fontosak. Csak felnéztem az éppen átváltoztatott oltáriszentségre, és tiszta szívből értettem, mit jelent, ha azt mondom:

Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz. 

Már írtam róla korábban, hogy nemrégen volt a szülinapom. Tizennyolc éves lettem én… fontos dátum. Kaptam rengeteg nagyon szép és nagyon hasznos dolgot, mindennek nagyon örültem… de mégis, egy ajándék volt, ami más volt, mint a többi. Lehet, másvalakinek értéktelen. De nekem a legtöbbet jelenti.

Van nekem egy barátnőm, mezeinewsee úgy utalt rá, az örök elégedetlen… pedig nagyon szép az arca, hihetetlenül értékes ember, nem ismerek nála empatikusabb és önzetlenebb embert. Nagyon igényli, hogy szeressék, nagyon igyekszik, hogy mindenkinek megfeleljen. Pedig nem kellene, mert ő már így is a legjobbak között van. Emellett pedig még kapott egy elképesztő tehetséget is Istentől: a zene ajándékát. Gyakorlatilag bármilyen dallamot eljátszik hallás után, nem tudok hangszerről, amit ő ne tudna megszólaltatni. Abszolút hallása, és szépen csengő, tiszta hangja van. Egyszer anyukám mondta rá: „még a nevetése is dallamos”. És ha ez még mind nem volna elég, ráadásként ír is dalokat. Nem is akármilyeneket. Régóta szeretem azt a dallamvilágot, amit ő képvisel, gyakran megkértem, hogy csak úgy játsszon nekem valamit… erre most a szülinapomon megkaptam ezt a csodát tőle. Csak nekem késztette, rám gondolt közben. Még a képek is egytől-egyig illenek hozzám… csak ültem, hallgattam, és folytak a könnyeim (meglepően sokat pityergek mostanság :)) Úgy tökéletes, ahogy van. Nem szomorú, nem vidám… én vagyok.

Köszönöm, Judit!

Szánom-bánom, de továbbra sincs időm rendesen blogolni... de azért nem szeretnélek benneteket olvasnivaló nélkül hagyni :) Következzék egy vers. Ars poetica-e? Is. Sok mindenre igaz az életemben. Nem tudnám pontosan behatárolni, mit is jelent nekem... annyit biztosan tudok, hogy sokat :) Na meg, hogy ha meghalok, ezt olvassák fel a temetésemen (bármikor is legyen az... :)) Hát... vegyétek akkora szeretettel, amekkorával én viseltetek iránta :)

Kosztolányi Dezső: A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Tegnap volt a szalagavatónk. Hónapok óta készültünk rá, estékbe nyúlóan gyakoroltuk a koreográfiákat, hosszú perceken keresztül egyeztettünk a ruhaszalonokkal, és izgatottan számolgattuk a meghívókat. Aztán felgördült a függöny, és minden olyan gyorsan elszaladt. Szalagtűzés, egyik ruhából a másikba, osztályvideó, nevetések, gyors pörgések, pöttyös ruha, nagy bakik, hatalmas tapsvihar és ováció, több tonna hajlakk, cipő keresés, fűző igazítás... és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott állunk fehér ruhában-frakkban, szól a gyönyörű zene, és minden oldalról csak bennünket figyelnek hatalmas mosolyokkal. Igazán csak most, utólag fogtam fel, hogy már vége is... hogy ez volt a szalagavatónk. Olyan gyorsan elillant, mintha itt sem lett volna.

Még magamban sem tettem teljesen a helyére az érzéseket, amikor elolvastam Lelki bátyám egyik írását (http://xinaf.blog.hu/2013/01/05/_ha_faztal_mindig_hozzam_bujtal) Egészen más szempontot világított meg, és én is csak ekkor gondoltam bele.

Szalagavató, ballagás, érettségi, bankett... nekünk, akik benne szereplünk ezek vagy teljesítendő feladatok, vagy nagyon jó emlékek és buli alkalmak. Szervezzük, készülük rá, és jobb esetben jól érezzük magunkat közben. De sokszor nem vesszük észre, hogy mi folyik közben körülöttünk. Mikor táncoltunk, le sem esett, ami valójában történt. Hogy az egész nap - minden nyűgével és szépségével együtt - csak és kizárólag értünk volt. Csak utólag érzékelem a büszke pillantásokat, egy-egy tanár könnyes szemét, a szeretetteljes mosolyokat, a hangos sikításokat, a vastapsot, a tánctanárok büszke és meghatott tekintetét... és csak most ébredtem rá, hogy bár valóban rólunk szólt az a nap, a taps és tisztelet nem nekünk járna. Hanem azoknak, akik elkísértek bennünket idáig.

Hajlamosak vagyunk rá - főleg mi, tinédzserek - hogy a szeretetteljes aggodalmat piszkálásnak fogjuk fel. Érkezzen ez az aggodalom a szüleinktől, a rokonainktól, a tanárainktól vagy éppen idősebb barátoktól, testvérektől, mindig lekezelően bánunk vele. Pedig csak arról van szó, hogy nem értjük őket, hiszen mi magunk még nem voltunk hasonló helyzetben. Bár sokszor - mint esetemben is - még akkor sem ismerjük fel, ha jómagunk is aggódunk valaki(k)ért hasonlóképpen. Pedig nem könnyű helyzet az övék.

Hiszen mi marad nekik? Szülőként a karjukban tartják az apró gyermeket, megtanítják járni, beszélni, nevetni... tanárként vagy idősebb barátként-testvérként kicsit később kapcsolódnak be az életébe, de még így is gyakran végignézik ahogy felnőtté érik, egyengetik az útját. És ezért cserébe dacoskodást, pimaszkodást, esetleg bunkóságot kapnak, és az örök szlogent: "ne aggódj már, csak hagyj élni!". És ők nem tudják elmagyarázni, hogy nem azért féltenek este a sötétben, mert gyereknek néznek, és nem azért könnyes a szemük, ha hosszabb időre utazol, mert komoly tragédiától tartanak, hanem egyszerűen csak szeretnek. De ennek ellenére nem adják fel, töretlenül szeretnek, bíztatnak, segítenek, óvnak, és mindenek felett hisznek bennünk. Aztán elérkezik a nap, amikor a kisgyermek nem gyermek többé, és hiába is keresnék azt a kislányt avgy kisfiút, aki akkora volt, mint az alkarjuk, aki órákig játszott velük, aki először bújt oda hozzájuk sírva vagy aki még az arcán a gyermeki bájjal, hatalmas szemeket meresztett rá az első tanórán... már csak egy-egy pillantásban, egy-egy futó mosolyban vagy tétova mozdulatban találják meg. A gyermek felnőtt. És nekik csak annyi marad, hogy csendben, némán könnyezve tűrik, ahogy előre szalad - talán hátra sem néz. Jól tudják, hogy már nem védhetik meg többé az élet nehézségeitől, már nem foghatják a kezüket, hogy meggátolják az elesést, és úgy egyáltalán, már nem felelhetnek úgy értük, mint addig. De elviselik a tudatot, és csak egyszerűen nyitva tartják a karjukat, hogy bármikor visszatérhessünk hozzájuk. És történjék bármi, alakuljon bárhogyan is az életünk, ők azok, akik soha nem felejtenek el hinni bennünk. Egy pillanatra sem.

Holnap betöltöm a 18. életévemet, jogi értelemben már nem leszek gyerek. (Más kérdés, hogy a szívemben igyekszem őrizni a gyermeket. Reméljük, sikerül.) Most már - ha nem is nőttem még fel teljesen - de rálépek a felnőttlét göröngyös és kacskaringós útjára. De én más leszek, mint a többiek. Én nem felejtek el visszanézni. És amikor visszanézek, csupa szerettel teli, büszke, de könnyes arcot látok. A szüleimét, a bátyámét, a nagyszüleimét, a cserkészvezetőimét, a lelki atyámét, a plébánosomét, a Mária-lány vezetőimét, néhány tanáromét... és nem tudom megfelelően szavakkal kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok nektek. A támogatásért, a terelgetésért, hogy ha elestem, mindig felsegítettetek, ha fáztam, betakartatok, ha sírtam, magatokhoz öleltetek, ha nevettem, velem örültetek, ha beteg voltam, mellettem virrasztottatok, ha féltem, fogtátok a kezemet, hogy belőletek mindig, mindenkor, minden körülmények között erőt meríthettem. Köszönöm, hogy hittetek, hisztek, és hinni fogtok bennem. Jól tudom, a ti szerepetek hálátlan, és sosem tudom megfelelően megköszönni... de azon leszek, hogy ne okozzak csalódást. Én már csak ennyit tehetek, hát akkor ezt a tőlem telhető legjobban cselekszem. És remélem, egyszer majd én is ott állhatok könnyes szemmel, büszke mosollyal, és minden szeretetemet beleadva tapsolom meg a frakkot viselő, délceg férfit, vagy a hófehér ruhában meghajoló, gyönyörű nőt - és közben csak azt érzem: értük minden megérte.

Lezárult egy újabb év. Mióta folyamatosan (na jó, kisebb-nagyobb csúsztatásokkal) írom havonta a hálaadásomat, már nem is éreztem anyira szükségesnek, hogy mindent összeszedjek ebből az évből. Aztán mégis visszatekintettem, és ráébredtem: te jó ég, mennyi mindent hozott 2012... így azért egy gyors leltárra mégis rászánom magam :)

- Egyházközösségi farsang... az első olyan esemény, amit gyakorlatilag egyedül kellett megszerveznem. Nagyon jól sikerült, mert ennek ellenére rengeteg segítséget kaptam :)

- M.E.G.i.N.T., avagy Magyarországi Evanélikus Gimnáziumok Népművészeti Találkozójának szervezésbeli és lebonyolításbeli segítsége. Alapjáraton szeretem a néptáncokat, de látni, hogy ennyi különböző fiatalt hoz össze a régi magyar hagyomány... hihetetlenül felemelő :)

- Havi hálaadások megkezdése :)

- Nagymamámat az internet világában, egyúttal az olvasóim táborában köszönteni :)

- Jugendvigil ausztriai ifjúsági virrasztás. Bővebben a márciusi hálaadásban :)

- Tavaszi cserkésztábor Héregen

- Húsvéti ünnepkör, és ami hozzá tartozik (keresztutak, görög szertartás)

- Közös utunk kezdete Vele :) Még mindig Ő a legnagyobb ajándék, és még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki. De pimaszul kiélvezem :)

- Dániai koncertkörút az iskolai énekkarral. Sok nevetés, rengeteg tapasztalat. Na meg azért Dánia sem ronda :)

- Az Ő ballagásán résztvenni, és az érettségijéért szurkolni, felvételijének örülni.

- Rózsafüzér találkozót szervezni, lebonyolítani, és mosolyogni :)

- Sikeresen nyelvvizsgázni.

- Pünkösdi ünnepkör - királyválasztással, cserkészavatással, pihenéssel :)

- Bérmálás... a nyár végi hálaadásban bővebben.

- Demokráciajáték a parlamentben,

- Osztálykirándulás, az utolsó ebben a formában. Amennyire nem akartam elmenni, annyira jó volt :)

- Mária-lány tábor... nyár végi hálaadás ;)

- Cserkésztábor. Sokat tanultam, újfent... de ezúttal a saját hibámból is. Ééés persze tímári kölykeimnek az avatása :) Büszkeség, és könnyek...

- Zarándoklat Czestochowába a Szűzanyához... erről is van bejegyzés, kicsit elébb.

- Pápai nuncius látogatása szerény plébániánkon :)

- Szalagavatós táncpróbák megkezdése. Ahogy a magyartanárnőm mondaná: "Tartsátok szem előtt az Ember tragédiája eszményét... nem a cél a fontos, a lényeg a küzdés maga!" ;)

- Leendő keresztfiam úgy döntött, itt az ideje kibújni erre a hatalmas világra :) Isten hozott ez úton is :)

- Mária-lány beöltöztetések. Sosem unom meg ezt az érzést :)

- Sokat imádkoztam a leányzóért, aki végül idejekorán született meg... de az imának hatalmas ereje van, itt van, jól van :)

- Csendesnapon az iskolában az ifjabbik generációnak én beszélhettem arról, hol a helyem az egyházban. Lelkesen megpróbáltam túlüvölteni őket, ezen a téren ők még nálam is picit lelkesebbek voltak, de összességében elhangzott néhány nagyon jó gondolat, és a visszajelzések alapján azért nem voltam olyan szörnyű :)

- Karácsonyozások kis családdal, nagy családdal, barátokkal... és az első közös karácsonyom Vele.

- Unokatestvérem is megunta anya pocakját, és inkább eljött, hogy beragyogja az életünket :) Rólad még írok majd bővebben is ;)

- Lelki atyám és kis családja egész évben :) Na és persze a tímári misszió... mert én inkább már annak tartom :)

- Fantasztikus szilveszter az ifisekkel, és ezúttal Carlota is velünk tartott. Nyugisabb szilveszterre vágytam, és meg is kaptam :)

Itt állok az összegzés végén, és azt kell, hogy mondjam, ez egy remek év volt. Persze, voltak nehézségek, voltak fájdalmas pillanatok és könnyek... de voltak nagy győzelmek, apró örömek, mosolyok, kacagások, igazi ölelések, nagy beszélgetések, elsuttogott vallomások és felejthetetlen pillanatok. Amikor pedig ott álltam az éjfél után a templomban, odakint petárdák durrogtak, nem messze tőlem az egyik legközelebbi barátnőm, körülöttem a barátaim, Ő a kezemet szorongatta és plébánosunk az újévi áldást adta... akkor éreztem igazán, hogy csak így érdemes.

2012-ben rengetegszer adtad jelét Uram, hogy az imának hatalmas az ereje. Köszönöm neked, hogy ha elcsüggedtem felemeltél, ha kételkedtem akkor jelet küldtél, ha bocsánatodért esedeztem magadhoz öleltél, és úgy általában egész évben egyetlen pillanatra sem hagytál magamra. Sőt! Folyamatosan erősíted bennem, hogy van értelme annak, hogy ma itt vagyok. Köszönöm Uram neked ezt az évet, mert rengeteget tanultam. Kérlek maradj velem a most követekező, és az ezutáni összes évemben!

Nektek pedig, kik ide tévedtek, szívemből kívánom, hogy ti is megtaláljátok azt a hihetetlenül erős kötőanyagot, amit nekem már sikerült. Mindenkinek esélye van rá - csak keresni kell. És ha megfogadjátok a tanácsomat, akkor velem együtt mondjátok: 

Bízd Újra Életedet Krisztusra!

Mindenképpen akartam még írni egy karácsonyi bejegyzést... de mint oly sokszor, leblokkoltam. Annyi szép dolgot lehet erről az ünnepről írni. Annyi mindent, és annyi, de annyi felesleges dolgot is. Sokáig ültem a villogó kurzort bámulva, és tűnődtem, vajon mit kellene írnom. Talán megvan...

Olvastam egy interjút Böjte Csaba atyával, ahol azt mondta, a legnagyobb kísértés számára, hogy feladja. Hogy úgy érezze, nincs értelme, nem érdemes küzdeni, az emberek nem változnak, nem hálálják meg. Nincs értelme. Be kell dobni a törölközőt.

Mindannyiunkat elkap ez az érzés néha, nem igaz? Amikor valamiért gürizünk, minden szabad percünket rááldozzuk, beletesszük a szívünket-lelkünket... aztán annyit se kapunk rá, hogy "kösz". Ilyenkor elkedvetlenedünk, naná. Vagy még rosszabb esetben magától az élethivatásunktól is elmegy a kedvünk, mert nehéz, gyötrelmes, fájdalmas, és úgy tetszik, még eredménye sincs...

2012 évvel ezelőtt (+/- 4 év) éppen ezen az éjszakán Betlehemben egy fagyos istállóban felsírt egy apró élet. Senki sem fogadta be őt aznap éjjel, így kellett ezek között a kietlen körülmények között világra jönnie... a világra, amiért 33 évvel később iszonyatos szenvedések közepette kereszthalált halt. Útja során számtalanszor találkozott elutasítással, hálátlansággal, dühvel, kegyetlenséggel és temérdek bűnnel. Azt látta, hogy a világ bűnös, az emberek gyarlók... hányszor, és hányszor meghátrálhatott volna! Hányszor és hányszor mondhatta volna: nem éri meg... és ezt tette? Óriási mázlinkra, nem.

Amikor úgy érzed, hogy nincs értelme, nem érdemlik meg, nem éri meg a fáradtságot... gondolj arra, hogy több, mint két évezreddel ezelőtt Isten úgy gondolta, az emberiség megéri a fáradtságot. Jézus három évtizeden keresztül úgy gondolta, van értelme. Ennek hála ma már van reményünk az üdvösségre.

Azt kívánom nektek ezen a karácsonyon, hogy nézzetek a körülöttetek élőkre. Rokonokra, barátokra, szerelmekre... nézzetek az idegesítő nagybácsira, a fárasztó unokatesóra, a szenilisedő nagyszülőkre, és szorítsátok meg a kezüket. Adjatok hálát értük, és ne engedjétek el őket. Mert Isten azt mondta, van értelme. Mindennek. Annak is, hogy ők a családod. Légy hálás értük, takard be őket a szereteteddel, még ha úgy is érzed, nem éri meg. Mert - hála legyen érte - az ilyen kérdésekben még mindig Isten dönt az életünkben (ha hagyjuk, persze). És Ő azt mondta, megéri.

"Mert az Ige testté lett, és közöttünk élt."

(Jn 1, 14)

Ezekkel a szavakkal kívánok minden családban és magányosan ünneplő testvéremnek megértésben és szeretetben gazdag, áldott, békés, nagyon boldog karácsonyt!

Tudom, tudom, ne is mondjátok... advent+roráték+karácsonyi készülődés+nyelvvizsga+érettségire tanulás+OKTV+táncpróbák+szociális élet=csúszik a novemberi hálaadás. Nem vagyok éppen időmilliárdos mostanság :) De sebaj, ahogy azt Monthy Pyton is megénekelte anno nagyon bölcsen: "always look on the bright side of life!" Tehát következzék november, ahogyan én láttam :)

Mit szerettem novemberben?

- Kedvesem szobatársa jelenleg ének-magyar szakos tanárnak tanul, és a kötelező hospitálási napját nálunk töltötte. Kicsit nehezen egyeztettük össze a dolgokat, de végül is csak össze jött :) Az ő nevében nem igazán tudok nyilatkozni, de nem egyszer láttam mosolyra görbülni a száját, a magyar tanárnőnkbe pedig szabályosan beleszeretett (nem hibáztatom érte). Ő egy remek szakmai tapasztalattal és kötelező egyetemi feladattal gazdagodott, én meg egy rendkívül értelmes és baromi jó fej embert ismertem meg a személyében. Élmény volt a nap, részemről jöhet máskor is :)

- Kedvesem húgának a szalagavatója. Olyan hamar felnőnek :') Viccet félretéve, néztem őket, és furcsa érzés volt, hogy nem sokára én következem... abszolút nem érzem magam végzősnek. Az egyik felem nagyon maradna, a másik már nagyon elszakadna... hiába na, furcsa kettősség ez. De most nem az én filozofálgatásom a lényeg :) Nagyon ügyesek voltak, de nem is ez tűnt fel igazán. Ági gyönyörű volt, de nem csak a ruha vagy a frizura tette azzá. Egyre nyíltabb és magabiztosabb, és ez nagyon jót tesz neki. Egy szép, okos, kedves és jó szívű fiatal lány, kinek szíve még szabad... uraim, húzzanak bele ;)

- Rendületlenül táncolunk tovább, mindent, ami belefér. Táncpartnerem lelkesedése valahol a béka alsóbbik fertálya alatt leledzik, de én sosem adom fel. (Update: van értelme, mostanra egészen belejött :)) A keringő zenénk gyönyörű, a rocky nagyon jópofa, palotást táncolni meg önmagában is jó buli, pláne, ha úgy lengesz a srácon, mint a győzelmi zászló. Gőzöm sincs, hogy lesz ebből a megadott dátumra komplett, színpadképes koreográfia, de az biztos, hogy ott könnyek fognak folyni. Hogy a meghatottságtól, vagy a röhögéstől, az meg már csak egy árnyalatnyi különbség :)

- Lelkiatyám és kis családja ismét befogadtak. Lassan már nem tudom hova ragozni :) Még mindig az a nyugalom és meghittség fogad, amiért annyira jó náluk lenni. Egyszerűen csak látni ezeket az embereket, akik őszintén szeretik egymást... na és persze a cserkészet is virágzik. A kölykök döbbenetesen elevenek, és szemtelenek mint a piaci légy... minek is tagadnám, borzasztóan élvezem :) Persze, lehet rám furán nézni, de én még mindig úgy gondolom, hogy nem lehet nem szeretni azokat a gyerekeket. Gondoljatok bele! Megérkezik egy csapat kölök akkora arccal, mint egy focipálya, aztán megindul a foglalkozás, és a második óra végére már azon kapom magam, hogy már megint tök jó dolgokat mondtak, megint sok mindent tanítottam - és még többet tanultam, és hogy már mindegyikük odabújik, ölelést kér. Aztán az egyikük búcsúzáskor csak odajön, egy puszit nyom az arcodra, és ennyit mond: "Olyan jó, amikor jössz, ez a legkedvencebb napom mindig!" Te meg csak állsz a szőnyeg közepén, és próbálod lenyelni a könnyeidet. Felesleges ragoznom. Ez egy csoda. Ezért érdemes élni.

Apróságok:

őszi fák alatt sétálni; egyedül hosszan vonatozni; órákig csak gondolkodni; kedvessel táncolni; összebújni; melegen öltözni; osztályvideót forgatni; táncolni; emelést elrontani; nagyokat nevetni; új embereket megismerni; magyar OKTV-t szánalmasan rosszul megírni :); tanárnővel közösen nevetni; az élet nagy dolgairól elmélkedni; az utcán spontán táncolni; igazi őszi esőben sétálni; bőrig ázni; hajszárítóval bakancsot szárogatni; karácsonyi dalokat énekelni; osztálytársakkal beszélgetni; angol filmeket nézni; angolul beszélgetni és olvasni; másokat sminkelni; szalagavatón elérzékenyülni; megelepetést kapni; közösen imádkozni; gyermek mosolyokat látni; nagyarcú-nagyhangú kölyöktől igazi bújós ölelést kapni; elkiabálni az összes hangom; kacagva szavalni; balladákat eljátszani; új zenéket találni; más dalokat rongyosra hallgatni; ifivel bulizni; idióta sorversenyeken remekül szórakozni :); dolgozatot jól megírni; ismeretlennel összenevetni az utcán; szeretetet adni és kapni; a fényt őrizni, és mindig-mindig tovább adni

 A hónap idézete:

"Tenger tombol, zúg, süvít a szél,

Te emelsz fel a vihar fölé.

Uralkodsz hullámok habjain,

Szívem nem fél, Benned remél."

Ma kényelmesen böngészgetek a világ legnagyobb közösségi oldalán (nem, nem fogom leírni, hogy facebook), és lám! Egy kedves ismerősöm írt a napjáról csupa pozitív dolgokat. Nagy bölcsen bólogattam, helyes, helyes, terjedjen csak, a cél a világuralom! Majd pár percnyi elégedett bólogatás után a múzsa hátulról tarkón vágott, én meg realizáltam a szörnyű valóságot. Valahogy így festett: "tejóságosurigelleramagasságosmountheveresten, nem is írtam még októberi hálaadást, ááááááááá!" Szóval akkor pironkodva, de íme!

Mit szerettem októberben?

- Pápai nuncius látogatása szerény plébániánkon (kevésbé beavatottaknak: ő a pápa afféle titkára). A Regina Pacis közösség tagavatására hívták meg, amelyet a mi templomunkban tartottak. Írhatnék arról, micsoda élmény egy olyan emberrel találkozni, aki ennyire közel van a Szentatyához, vagy, hogy mekkora buli volt a két nyelvű szentmise... de én inkább csak pillanatokat ragadnék ki. Ahogy a sekrestyébe berohanó gyerkeket egyesével megölelgette és megáldotta a nuncius... a fáradhatatlanul fordító pap szolgálatára... a szentélyben az örömkönnyekre, az új tagok befogadására... az ölelésekre, mosolyokra, ahogy a friss belépő tagokat megáldották a gyermekeik... csak pillanatok. De hosszú évek távlatából úgyis csak ezekre emlékszem majd. 

- Két nagyon kedves és közeli cserkésztestvérem összevont születésnapi bulija. Előveszem az ilyenkor szokott sémát: aki ott volt, érezte, aki nem volt, nem is értheti :) Csak egy megjegyzés... igenis, lehet alkohol nélkül csak órákon át beszélgetve és nevetve nagyon jól érezni magunkat. Sőt. Így a legjobb.

- Fél év. Hat hónap. Huszonnégy hét. Százhatvannyolc nap. Tűnhet soknak, tűnhet kevésnek is. Attól függ, honnan nézzük. Én onnan nézem, hogy pontosan ennyi ideje vagyok egy egész, valaki más oldalán. Nem lett könnyebb, hazudnék, ha ezt mondanám. Nem rózsaszín felhő, korántsem. Dolgozni, alakítani kell rajta, folyamatosan, és mindig ápolni, egy percre sem hagyni, hogy kiszáradjon. Csak így működik. Tényleg nem könnyű, de soha nem adnám, semmi pénzért. Sokan kérdezik tőlem, hogy mi a titok. Nem tudom, nem vagyok én tudós. De ha már kérdezik, stilszerűen egy versidézettel válaszolnék. "A titok, hogy valaki bársony-puhasággal megfogja a kezedet. A titok csak annyi, hogy el nem engeded."

- Jönnek a visszatérő szereplők, ám ezúttal egy új arccal. Bizony, lelkiatyám és családja egy hétvége erejéig, ám most egy útitársam is akadt, Xinaf személyében :) Mondanom sem kell, az út ennek megfelelően hatványozottan remekül telt (bár még most sem merem megtippelni, a velünk szemben ülők mit gondolhattak a két fiatalról, akik látszólag minden átmenet és indok nélkül váltottak át a filmek témakörről a szentekre, onnan a görög és római egyház közti különbségekre, majd egy éles váltással visszakanyarodtak a filmekhez, közben két horribilisen indokolatlanul nagy perecet tömnek magukba). A tímári kölykök kitörő lelkesedéssel fogadták Xinafot, aki hősiesen tűrte a rajongók hadát, annak ellenére, hogy a teremben helyet foglaló húszon felüli létszámtól sokkot kapott - velem teljes szinkronban. A foglalkozás remekül ment, nagy szükségem volt bátyuskám minden hangbeli és egyéb segítségére :), és úgy tűnt, a gyerekek is jól érzik magukat... nincsenek illúzióim, jó, ha a negyedük megmarad a legvégére... de akkor is elmondhatatlan érzés, hogy ekkora pozitív hírünk van a faluban. A cserkészet megkezdte munkáját, és nem hogy apadna a lelkesedés, sőt! Foglalkozás után egy kis hazakisérős-beszélgetős pár perc, jó volt látni, hogy a srácok tényleg ennyire őszintén örülnek Xinafnak. Ha jók lesznek, viszem máskor is :) Nagy hatással vagyunk ezekre a gyerekekre, meg nem tudom mondani, pontosan miért. De amikor miattunk egy római srác a görög templomba jött misére... azt hiszem, ez sok mindent elmond. 

- Kihasználva a moziünnepet, két remek film két nagyon fontos emberrel. Kedvesemet csak elrángattam a Sötét Lovag befejező epizódjára, amit vérbeli építő szemmel kommentált végig. Higgyétek el, a film alapjáraton is élvezhető, de így... :) Egy kedves barátnőmmel pedig a Looper című filmre ültünk be. Ritkán mondok ilyet, pláne akciófilmre... de ezt most érdemes megnézni. Régen láttam ennyire jó és elgondolkodtató sci-fi/akciófilmet, ennyire jó színészi játékkal (bár ebben lehet elfogult vagyok, az egyik kedvenc színészem a főszereplő. Nem, NEM Bruce Willis. Bár itt ő is jobb az átlagnál. A kisrác játéka meg egyenesen hajmeresztő - a legpozitívabb értelemben). Na nem mondom, nem a legpörgősebb film, amit valaha láttam, és vannak benne meglehetősen nagy hullámvölgyek... de nagyon érdekes és elmélkedős témája van, tényleg erősen javaslom. Emellett mindenkinek jár egy kis kikapcsolódás :) Na meg, a filmek mellett maga az érzés, hogy baromi ritkán járok moziba (ezelőtt utoljára július elején voltam), és ennek az egésznek van egy utánozhatatlan hangulata... nagyon megérte, kellett már. 

- Elkezdődtek a szalagavatós táncpróbák. Nos, a partnerem lelkesedése még hagy némi kívánnivalót maga után, de engem semmi sem állíthat meg :) Bár sokszor az egymásra üvöltöző osztálytársnőim kereszttüzében úgy érzem, ebből előbb lesz harmadik világháború, mint szalagavató, azért lelkes vagyok. Majdcsak lesz ez is valahogy... addig meg én lelket öntök drága partnerembe :)

- Őszi szünet. Sajnos javarészt végigtanultam, azért jutott idő némi pihenésre is. Egy kis séta az őszi városligetben, egy kis friss levegő... és persze bátyámmal édeskettesben leutaztunk nagyszüleimhez. Vonatút (végig állva), hosszú séta, és az összehasonlíthatatlanul mennyei ebéd után biciklivel vágtunk neki a temető felé vezető útnak. Higgyetek nekem, ezt bármelyik DH-s bátran megirigyelhetné. De mindent kárpótol, ami a temetőben vár. Sokan szörnyen morbidnak tartják, de nekem a halottak napja mindig is egy meghitt ünnep volt. Gyertyával és virággal emlékezni azokra, akik már fentről vigyáznak ránk... a sötétségbe boruló temető látványa, ahogy nagymamám mesél a családtagjainkról, akiket már nem ismerhettünk. Látni a nosztalgikus mosolyt az arcán, a huncut fényt a szemében, néhol a könnyeket... magam előtt látni őt fiatalnak, lelkesnek, álmokkal telinek és szerelmesnek... és magam előtt látni az én sokat megélt, szeretettel és odaadással teli nagyszüleimet. És érezni, hogy nem kell az embernek mozivászon, hogy hősöket lásson.

- Komoly, nagyon komoly bajok... és folyamatos ima érte. Az érzés, amikor az ima meghallgatásra talál... higgyétek el, ezt nem lehet átadni, ezt érezni kell. 

Apróságok:

őszi avar; sárguló levelekben gyönyörködni; hideg levegőt beszívni; leheletemet látni; esőben sétálni, és nem megázni; táncolni; ráébredni, hogy a tánctanárunk nagyon jó fej; tiszta szívből kacagni; pszichológust játszani; másokat jobban megismerni; húgaimat felszabadultnak látni; mások boldogságának örülni; kettesben összesimulva sétálni a kihalt éjszakai városban; idióta nyakkendőbe beleszeretni és viselni; kedvessel vásárolni; a látványos szenvedésén nagyon jól szórakozni; díjkiosztón konferálni; közönséget fegyelmezni; nunciussal találkozni; plébános atyai mosolyát látni; gyerekek nevetését hallani; a másik szívdobbanását hallgatni; angoltanárral együtt nevetni; dolgozatot jól megírni; nagymamám meséit hallgatni; sötétben biciklizni; megelepetést okozni; Xinaffal vonatozni; foglalkozást tartani; másokról gondoskodni; Tokajban megenni az év utolsó fagyiját; átsétálni Tímárról Tokajra a főút mellett; szétjárni a cipőm talpát; utolsó őszi napsugarakban fetrengeni és édességet majszolni; a vonatot egyszer lekésni :); filmet nézni; moziban sorba állni; nagyon jó új zenéket találni; bókokat kapni; őszinte ölelést kapni; imádkozni valakikért; ima meghallgatásának örülni; apró csodákra koncentrálni - és ráébredni, mennyi van körülöttünk valójában.

A hónap idézete:

"Ne félj, csak higgy!" (Lk. 8, 50)

Azt hiszem, itt az ideje, hogy megemlékezzek egy mindünket érintő, talán már-már elcsituló, de olykor hamvaiból újjáéledt főnixként életre kelő témáról. Ez a helyzet lehetne igazán szomorú is, de mostanra áthajlott valami groteszk humorba. Politikai nézeteken, pártokon és véleményeken túl itt az ideje, hogy elismerjük: a soha el nem készülő négyes metró mára már hungarikum.

Nem akarok senkit sem hibáztatni, sem ócsárolni (és kérném a kedves kommentelőket, mind tartózkodjunk ettől!), mert ez a bejegyzés nem a felelős felkutatásáról szól. Nem szeretném elvenni a figyelmet az igazi főszereplőtől, magától a szerelvénytől. 

Hiszen ki emlékezne már a Keleti-pályaudvar előtti Baross-tér látképére még az építkezések előttről? Vagy ki ne derült volna hatalmasakat az újabb és újabb átadási dátumokat hallgatva? Vagy tegye a szívére a kezét őszintén (nem ér csalni, és megnézni!), aki még emlékszik, pontosan mikor is kezdődtek a munkálatok. És természetesen mindenképpen elismerően kell biccentenünk a még egyelőre készülőfélben lévő új csoda hiányát pótolandó BKV próbálkozásaira (gondolok itt a sztorikra, miszerint a metrókocsik többször is kigyulladtak. Ezért a BKV kitalálta, hogy a kocsik menjenek lassabban. Emiatt azonban a kanyarokban a kerekeken lévő nagyobb nyomás miatt a kerekek gyorsabban koptak az egyik oldalon. Mire kifejlesztettek egy szerkezetet, ami megfordította a metrókocsikat. A gond csak annyi, hogy a szerkezet elromlott... és tus.) Ismerjük el, a négyes metró számtalanszor okoz nekünk hihetetlenül vidám pillanatokat.

Félre értés ne essék, ezek nem iróniától csöpögő, valójában keserű sorok, ó nem! Én tényleg remekül szórakozom az eseten :) Hetedikes koromban ismert vicc volt, hogy az érettségimre elkészül... ma már ezt nem is reméljük. És ez valami döbbenetesen vicces :D

Mégis a mementóm egy videó hatására született meg. Tekintsétek poénra nyílt szívvel és kedves elnézéssel... mert ez tipikusan annyira rossz, hogy már jó. 

Az utolsó szó jogán a következő két sort Carlotának ajánlom: "Sokáig voltál pete csak, de fúrópajzsod zigóta!" ;)

Oké. Tisztázzunk valamit. Én azt hiszem, egészen toleráns vagyok a vallási giccsel kapcsolatban. De tényleg. Persze, ha meglátok egy 3D-s, ha innen nézem Jézus-ha onnan nézem Szűz Mária képet, nekem is fordul egyet a gyomrom. De alapvetően egészen jól tűröm, maximum magamban morgok a dolgon, vagy a hozzám hasonló szemléletűekkel osztozkodom a fájdalmas pillantásokon.

Van egy nagyon jó blog, egy bizonyos http://papanyaloka.igen.hu/... na itt aztán kedvünkre csemegézhetünk a jobbnál jobb vallási giccsek között. Van köztük olyan, amitől a hányás kerülgetett, és olyan is, amin csak reményvesztetten mosolyogtam. Na, itt találtam a blognak egy angol nyelvű testvéroldalára, http://badvestments.blogspot.hu/. Ezen is jókedélyűen nézelődtem, amikor szembe jött velem valami, amit már én sem tudtam tolerálni. Ez.

Egyetlen gondolatot tudnék hozzáfűzni, ami legelőször megfogalmazódott a fejemben:

FEGYVERBE, FEGYVERBE!!!

A fenti mondat az egyik kedvenc filmemből (pontosabban film trilógiámból) származik, a Christopher Nolan rendezte, újragondolt Batman-szériából. Sokan szeretik ezeket a filmeket, sokan nem. Hozzám több okból is közel állnak. Egyrészt (bár ezt sosem nézik ki belőlem) nagyon szeretem mind a Marvel, mind a DC képregény univerzumot, pluszban Nolan az egyik kedvenc rendezőm, rengeteg általam nagyon szeretett és nagyra tartott színész játszik mindhárom részben (for example: Gary Oldman, Christian Bale, Heath Ledger, Michael Kaine, Joseph Gordon-Levitt, etc...), szerintem fantasztikus látványvilágot nyújtanak... de ami még fontosabb, hogy baromi jó gondolatok vannak bennük. Elképzelhető, hogy többször fogok még a trilógiára visszautalni, de most egyetlen, mindhárom filmet összekötő, alapgondolatot emelnék ki. Vissza-visszatérő motívum, és ez lendíti előre a főhős karakterfejlődését is - és ez fogja megalapozni az én bejegyzésemet is. A filmben pontosan így hangzik el:

Leestél, semmi baj. Mindenkivel előfordul. De tudod, miért zuhanunk a mélybe?

Hogy megtanuljunk kimászni onnan.

A mélybe zuhanni rengeteg féle képpen lehet. Vegyünk pár példát!

Kudarc. Az egyik legáltalánosabb lezuhanási forma. Valamire nagyon készültünk, nagyon akartuk, nagyon tepertünk érte... és nem sikerült. Olyankor eluralkodik az emberen a veszteség letaglózó ereje. Talán már csak miliméterekre voltunk a céltól, amikor kicsúszott a lábunk alól a talaj, és látva az álmunkat zuhantunk egyre mélyebbre és mélyebbre. Minden eddig belefektetett munka teljesen hasztalannak látszik, minden belefektetett másodperc pazarlás. A kicsi sikernek sem tudunk örülni, folyton csak a kudarc lebeg a szemeink előtt. Úgy érezzük, hogy semmi értelme küzdeni, semmi értelme felnézni, semmi értelme az álmoknak, a céloknak, semmi értelme magának az életnek... piszok egy érzés, én már csak tudom. Kivételesen rosszul tűröm a kudarcot.

Reménytelenség. Amikor egy kitűzött cél, álom elérhetetlennek tetszik. Teljesen mindegy, ez mi. Mikor olyan szituációba keveredünk, ahol összecsaptak a fejünk felett a hullámok, minden sötét, és egyáltalán nem látjuk a fényt. Minden borongós, senki sem tud megnyugtatni, hiszen az egész életünk kilátástalan, reménytelen... minden út zsákutcának tűnik, minden kapaszkodó túl gyengének. Hajlamosak vagyunk arra, hogy magában a reményben se higgyünk, sőt, továbbmegyek, utájuk a reményt. Ahogy a költő is mondja: "Földiekkel játszó égi tünemény, Istenségnek látszó, csalfa, vak remény..."

Félelem a jövőtől. Azt hiszem, ez a legáltalánosabb. (és az én élethelyzetemben a legaktuálisabb). Félni, hogy felvesznek-e oda, ahova menni akarok, tanulhatom-e azt, amit akarok, dolgozhatok-e olyat, amilyet szeretnék, lesz-e elég pénzem, házam, autóm, egzisztenciám... mi lesz, ha ez lesz, ha az lesz... ez az egyik legundokabb fajtája a félelemnek. Hiszen, amitől félünk, egy távoli dolog, és majdnem csak rajtunk áll, hogy mit hozunk ki belőle. Már most félünk valamitől, amikor inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy jelen helyzetben helyt álljunk, hogy erre építhessük a jövőnket. De ehelyett hajlamosak vagyunk bepánikolni a messzi, elérhetetlennek tetsző cél miatt. Csak az oda felé vezető hatalmas hegyeket látjuk, és ahelyett, hogy lendületet vennénk a mászáshoz, inkább lezuhanunk még mélyebbre. Mennyit látom magam körül... és persze, olykor engem is el-elkap.

Összetörtség. (Nem tudom, van-e ilyen szó...) Több, mint puszta kudarc. Több, mint reménytelenség. Több, mint bánat vagy depresszió. Ilyenkor valami jó alaposan padlóba döngölt minket, és utána még jól belénk is rúgott, végezetül belénk törölte a talpát. Esetleg valami tragédia ért. Mindenki volt már ilyen helyzetben, a apadló alatt kettővel. Ilyenkor felállni sincs erőnk... vagy még inkább, felállni sincs kedvünk, motivációnk, hitünk. Ha összetörtek minket, akkor minden összetört körülöttünk. Csak fekszünk a mélység legalján, és ahhoz sincs elég bennünk, hogy megemelve a fejünket, meglássuk a fényt. Talán, nem tudjuk. Talán, nem is akarjuk...

Aggodalom. Ez egy kicsit különbözik a többitől, mert ezt alapvetően nem feltétlenül soroljuk a negatív érzések közé. Ha aggódom valakiért, az azt jelenti, hogy az illetőt szeretem, tehát ez nem olyan rossz dolog... de mégis veszélyes. Az aggodalom egy kicsit alattomos dolog. Indul egy kellemetlen kis érzéssel, amit az kelt bennünk, hogy valakivel vagy valamivel, aki/ami nekünk fontos, baj van. De idővel ez az egyszerű kis érzés beteges félelemmé nőheti ki magát. Már a legrosszabbat vizionáljuk magunk elé, enni, aludni, gondolkodni sem tudunk a félelemtől. A legrosszabb az egészben, hogy az aggodalom teljesen, minden ok nélkül is érkezhet, és hajlamosak vagyunk lekezelően bánni azokkal, akik aggodalmaskodnak. Gondoljunk csak a szüleinkre! Biztosan mindenki fejében megfordult, hogy a szüleink túlreagálnak dolgokat, túl féltősek, túlaggodalmaskodnak mindent... de ezt nem szabad ennyire félvállról venni. Az aggodalom komoly dolog. Az utóbbi pár napban bőven van miért aggódnom a közvetlen környezetemben... és bizony, időről időre figyelmeztetnem kell magam, hogy ne süllyedjek el ebben a mocsárban.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt része az összes példában (de legalább az egyikben), vagy ezer más alfajukban... nem csak ezek miatt lehet lezuhanni, ez csak pár példa, a leggyakoribbakból. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a gödör legmélyén lenni cseppet sem jó, és pláne nem egészséges. Na de kimászni... hajaj, az bizony egy nehezebb dió. Merthogy kimászni ki kell, ez tény.

Anno én tartottam egy képzést erről cserkész-, és nem cserkész testvéreimnek, már nem tudnám ugyanúgy visszaadni az ott elhangzottakat. De a lényegét igen. Mindannyiunk gödrében vannak kapaszkodók. Sokszor észre sem vesszük őket.. vagy, ami még rosszabb, nem akarjuk észrevenni őket. Pedig ott vannak. Mindegy, mik ezek. Barátok, segítő szavak, bíztató ölelések... de talán a legerősebb mégis az ima ereje (számomra, keresztényként mindenképpen). Sokszor hálát adok érte, hogy hívő vagyok, mert így mindig velem van az ima ereje. Akkor is, ha kudarcot vallottam, ha reménytelen vagyok, ha félek, ha összetörtek, ha aggódom... mindig ott van az a pár szó, amibe belekapaszkodhatok, a tudat, hogy Isten sosem hagyja, hogy véglegesen elvesszek a süllyesztőben. És ez mindennél több erőt ad.

Többször kérdezték már tőlem, hogy ha Isten annyira szeret minket, miért engedi, hogy a mélybe zuhanjunk. Egyszerű. Hogy megtanuljunk kimászni onnan. Mert minden egyes lyukból ki lehet mászni. Isten nem hagy magunkra, folyamatosan alánk adja a lépcsőfokokat. Ezek lehetnek bármik. Imák, barátok, zenék, jó hírek... a lényegen nem változtat. Csak keresni kell őket, hiszen mindannyiunk számára ott vannak. Mert lezuhanunk, igen. A zuhanás ijesztő, a megérkezés fájdalmas, és lehet, hogy összetör több helyen... de a fény mindig ott lesz a gödör tetején. És amíg látjuk a fényt, nem vagyunk hajlandóak szem elől téveszteni, addig ki tudunk mászni. Mert mindenhonnan, még a legmélyebb szakadékból is ki lehet. Csak meg kell tanulni, hogyan.

"Mindig a fénybe nézz! Mert szebbet még soha nem láttál.

Biztos a fénybe érsz, ha fel tudsz állni, mikor elbuktál."

Kicsit el vagyok csúszva ezekkel a bejegyzésekkel :D No, de sebaj, még bepótolhatom. Ne szaporítsuk a szót, vesézzük ki szeptembert!

Mit szerettem Szeptemberben?

- Plébánosunk 10 éve a templom és a hívek szolgálatában. Ennek örömére tartottunk is a közösségi házban egy grillezős-beszélgetős bulit. Maga az összejövetel is jó volt, de az igazi élményt az ajándék készítése jelentette. Egy saját készítésű albumot kapott, az elmúlt tíz év fényképeivel, vicces idézeteivel. Iszonyatosan nagy meló volt, de kimondhatatlanul megérte. Ahogy rakosgattuk a képeket, mi magunk is újraéltük ezt a tíz évet... rengeteg mindent átéltünk már együtt, és még mennyi minden vár ránk! Emellett látni plébánosunk arcán azt az igazi, meghatott őszinte örömöt, és ahogy a könnyeivel küszködve ezt mondja: "sosem értem azokat, akik azt hiszik, nincs családom... hát kívánhatna az ember tőletek jobbat?"

- Utolsó évem megkezdése a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium falai között. Nagyon furcsa leírni, kimondani, hogy tizenkettedikes, végzős diák vagyok... akárhonnan is nézem, nyolcadik éve koptatom az intézmény folyosóit. Nyolc év... azok közül az éveim közül, amikre már emlékszem, több, mint a felét itt töltöttem, ezekkel az emberekkel. Persze, az osztály sokszor cserélődött, de még mindig jópáran vagyunk "eredeti bútordarabok" ;) Nem tudom megfelelően leírni, mit érzek. Rengeteget kaptam már most ettől az iskolától... de nem búcsúzkodom, hiszen hol van még a ballagás! :) Csak előre, tovább, küzdeni az álmainkért! Most értünk az első célegyenesbe. Hát, akkor hajrá!

- Több számomra nagyon fontos ember születésnapja. Ezek közül sógornőm 18 éves lett, tehát büntethető :) Ennek örömére egy meglepetésbulit szerveztem neki. Iszonyatosan ideges voltam, hogy minden a helyén legyen, mindenki ott legyen, és le ne bukjunk... de végül sikerült, Á. nagyon meghatódott, és azt hiszem, akik ott voltunk, mind jól éreztük magunkat :) Köszönöm mindenkinek, aki eljött, azoknak meg különösen, akiknek a buli ideje alatt már egy másik városban kellett volna lenniük ;) 

- Nagymamáméknál egy nap pihenés. Hihetetlenül várom most már az unokahugit :) Persze, eddig is rettenetesen vártam, de látni a nagynéném most már tekintetesen gömbölyű pocakját, látni, ahogy ragyognak, ahogy szeretik és várják a picit... a nehézségek, a bánat mind eltörpülnek, és egy még meg sem született gyermek bearanyoz mindent. Kedves B! Nagyon jó helyre fogsz érkezni, szeretettel és imával várunk! :)

- Újabb hétvége lelkiatyám és kis családja körében, egy meglehetősen kalandos odaúttal :D A részleteket már majdnem mindenkinek elmeséltem, aki nem hallotta, személyesen megérdeklődheti :) Mély és tartalmas beszélgetés és gyónás lelkiatyámmal, ami már nagyon-nagyon kellett. Szombat délután pedig édeskettesben maradtam a fiú gyerkőcökkel, míg a szülők lagziba mentek :) Később az addig szülinapozó leányka is csatlakozott. Érdekes volt együtt az este, de én nagyon élveztem. Nem nagy dolgok, tényleg csak a napi rutin - vacsi, fürdés/fürdetés, ima, lefekvés, jóéjtpuszi... mégis, hihetetlen élmény volt gondoskodni róluk, mégha ilyen csekély dologban is. Na és persze az érzés, hogy lelkiatyám és felesége rám merték bízni az életük fénypontjait... nem tudom, mivel szolgáltam rá a bizalomra, de nagyon köszönöm. Rengeteget jelent. Öt lelkes új gyerkőc cserkészeten, nagyon aranyosak és döbbenetesen elevenek :) Szinte engem is megrémít, máris mennyire kötődöm hozzájuk, mennyire szeretem őket... de attól még így van. Már alig bírom kivárni az újabb foglalkozást :) Nagyon jó gondolataik vannak, a már cserkészek pedig igazi nagytestvérhez méltó szeretettel terelgetik őket. Azt hiszem, Tímáron is elindult végre valami, amire már mind a helyieknek, mind a világnak nagyon nagy szüksége volt. Bi-Pi büszke lenne!

Apróságok:

ajándék albumot összerakni; nosztalgiázni; rengeteget nevetni; tüzet rakni; csillagok alatt beszélgetni; szívből jövő ölelést adni; szentmisén szolgálni; utolsó évnyitót végigtérdelni; új osztálytársat megismerni; szalagavatós vitán nevetni; utolsó napsugarakat kiélvezni; szalagavatós ruhát próbálni; másoknak a tökéletes ruhát megtalálni; barátnőkben gyönyörködni; mások boldogságának örülni; unokahugit várni; kezem alatt érezni a picit a pocakban :); dolgozatot jól megírni; angolul filmeket nézni; olvasni; Xinaffal plázázni :D; kedvesemmel betegen buliba menni; meglepetés bulit szervezni; tortát sütni; az egész családot megnevettetni; angol órát tartani; magyarázni, amikor látod, hogy megértik; nagyokat sétálni; esti Dunaparton andalogni; kezeket összekulcsolni; gyónás után felszabadulni; gyönyörű vecsernyén részt venni; sötétben elindulni; a kihalt utcán énekelgetni; vicces bácsival együtt nevetni; késő vonatokkal sakkozni; menetrendet megfejteni; gyerekekről gondoskodni; bizalmat élvezni; vonaton jó fej egyetemistákkal nyomorogva tanulni; kedvest hazaérve átölelni; másik karjába hazaérni; bőrdzsekit felvenni; számháborúra készülni; tudást átadni; a szeretetet táplálni, megosztani és nem érteni