A halál csak nekünk, élőknek szomorú. Mi gyászolunk, mert elvesztettünk valakit, aki fontos volt. Már nincs itt, már nem beszél hozzánk, már nem nevet, nem zokog, nem játszik… már nem él. És ez fájdalmas. Maga a halott (jó esetben) már nem szenved, sőt, a legjobb helyen van, ahol csak lehet… de ez ritkán vigasztalja azokat, akiket hátrahagyott.

Akkor mégis mi marad azoknak, akik gyászolnak? Hát az emlékek. A tőle maradt tárgyak, a róla szóló sztorik, a fényképek, videók, aranyköpések… ilyesmi mindenkiről fennmarad. És vannak olyanok, akik még többet hagytak itt nekünk.

Bódi László, de egy országnak csak Cipő. A Republic nevű zenekar énekese és alapítója. Zeneszerző és dalszöveg író. 47 éves férj, apa, barát. Februárban kómába esett, három hét után a szíve feladta, és ő hazatalált. De itt hagyta nekünk mégis lénye egy darabját a zenéjében, a szövegeiben.

Miért is írok most ennyit róla? Sosem voltam kifejezetten Republic rajongó. Mindig is tetszett a hangszíne, és egy-két számukat kedveltem, de nem különösebben mozgatott meg a dolog. Aztán meghallottam, hogy meghalt, és visszahallgattam azokat a dalait, amelyeket jobban ismertem. És beköltözött valami furcsa, szorító érzés ide belülre, és nem nyugodott. Hát leültem, és írtam. Róla, és a dalairól… pontosabban két daláról.

Hallgatom ezt a két dalt, és különböző képek jelennek meg előttem. A tábortűznél ülve, halk gitárszó mellett énekelünk, a fejünk felett a csillagok, elölről a tűz szinte égeti az arcomat, hátulról a nyáresti szellő a derekamon. Aztán életem első igazi koncertje szülő nélkül, összekapaszkodva, ugrálva, énekelve a városligetben a műjégpálya helyén. Svájcban a hegyek között a végtelen utakon a hittantanárom és a sofőr között kucorogva a minibusz első ülésén… mindenki más alszik, de mi együtt énekelünk, és suhan a gyönyörű táj. Vonaton utazva, buszon nyomorogva, szántóföldek mellett gyalogolva a tűző napon, vagy szakadó esőben összekapaszkodva énekelünk.  Faházban együtt karaokézunk, kacagva, ugrándozva. HÉV-en leszállni készülő cserkésztestvérnek szerenádozzunk, az utazó közönség legnagyobb örömére. Táborban egynyári szerelem kezdetén ülni a srác mellett, együtt énekelni, belepirulni a pillantásába – majd ugyanezt a szerelmet búcsúztatni. Vele sétálva halkan dúdolni, amit Ő egy elnéző mosollyal tolerál. Barátokkal, barátnőkkel nevetgélve üvöltözni a szöveget a leg lehetetlenebb helyeken és időpontokban. A lemenő nap fényében a nyarat búcsúztatni ezekkel a sorokkal… nevetni, sírni, táncolni, szaladni, utazni, bulizni, összemosolyogni, megszeretni, elengedni.

Nekem „csak” ennyit adott a Republic, és én még nem is vagyok igazi rajongó. De olvasom a kommenteket, nézem az idézeteket és videókat, és arra gondolok, hogy hány ezer ember érzi most itt hagyottnak magát (a családról nem is beszélve…). A halál tényleg fájdalmas nekünk… de nem szabad elfelejteni, hogy mi mindent kaptunk attól, akit most elbúcsúztattunk.

Életem leg meghatározóbb éveiben a Republic – hacsak néhány szám erejéig is, de – velem volt. Rengeteg szép emlékem fűződik hozzá, rengeteg érzést és pillanatot köszönhetek nekik. Úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, talán itt, a blogon sem… 

Kopasz fej, az elmaradhatatlan napszemüveg, bőrdzseki, az, az utánozhatatlan, egyedi hangszín, egy korszak, egy életérzés. Köszönjük neked, Cipő! „A mesének vége”, te már hazataláltál. Nyugodj békében!