A fenti mondat az egyik kedvenc filmemből (pontosabban film trilógiámból) származik, a Christopher Nolan rendezte, újragondolt Batman-szériából. Sokan szeretik ezeket a filmeket, sokan nem. Hozzám több okból is közel állnak. Egyrészt (bár ezt sosem nézik ki belőlem) nagyon szeretem mind a Marvel, mind a DC képregény univerzumot, pluszban Nolan az egyik kedvenc rendezőm, rengeteg általam nagyon szeretett és nagyra tartott színész játszik mindhárom részben (for example: Gary Oldman, Christian Bale, Heath Ledger, Michael Kaine, Joseph Gordon-Levitt, etc...), szerintem fantasztikus látványvilágot nyújtanak... de ami még fontosabb, hogy baromi jó gondolatok vannak bennük. Elképzelhető, hogy többször fogok még a trilógiára visszautalni, de most egyetlen, mindhárom filmet összekötő, alapgondolatot emelnék ki. Vissza-visszatérő motívum, és ez lendíti előre a főhős karakterfejlődését is - és ez fogja megalapozni az én bejegyzésemet is. A filmben pontosan így hangzik el:

Leestél, semmi baj. Mindenkivel előfordul. De tudod, miért zuhanunk a mélybe?

Hogy megtanuljunk kimászni onnan.

A mélybe zuhanni rengeteg féle képpen lehet. Vegyünk pár példát!

Kudarc. Az egyik legáltalánosabb lezuhanási forma. Valamire nagyon készültünk, nagyon akartuk, nagyon tepertünk érte... és nem sikerült. Olyankor eluralkodik az emberen a veszteség letaglózó ereje. Talán már csak miliméterekre voltunk a céltól, amikor kicsúszott a lábunk alól a talaj, és látva az álmunkat zuhantunk egyre mélyebbre és mélyebbre. Minden eddig belefektetett munka teljesen hasztalannak látszik, minden belefektetett másodperc pazarlás. A kicsi sikernek sem tudunk örülni, folyton csak a kudarc lebeg a szemeink előtt. Úgy érezzük, hogy semmi értelme küzdeni, semmi értelme felnézni, semmi értelme az álmoknak, a céloknak, semmi értelme magának az életnek... piszok egy érzés, én már csak tudom. Kivételesen rosszul tűröm a kudarcot.

Reménytelenség. Amikor egy kitűzött cél, álom elérhetetlennek tetszik. Teljesen mindegy, ez mi. Mikor olyan szituációba keveredünk, ahol összecsaptak a fejünk felett a hullámok, minden sötét, és egyáltalán nem látjuk a fényt. Minden borongós, senki sem tud megnyugtatni, hiszen az egész életünk kilátástalan, reménytelen... minden út zsákutcának tűnik, minden kapaszkodó túl gyengének. Hajlamosak vagyunk arra, hogy magában a reményben se higgyünk, sőt, továbbmegyek, utájuk a reményt. Ahogy a költő is mondja: "Földiekkel játszó égi tünemény, Istenségnek látszó, csalfa, vak remény..."

Félelem a jövőtől. Azt hiszem, ez a legáltalánosabb. (és az én élethelyzetemben a legaktuálisabb). Félni, hogy felvesznek-e oda, ahova menni akarok, tanulhatom-e azt, amit akarok, dolgozhatok-e olyat, amilyet szeretnék, lesz-e elég pénzem, házam, autóm, egzisztenciám... mi lesz, ha ez lesz, ha az lesz... ez az egyik legundokabb fajtája a félelemnek. Hiszen, amitől félünk, egy távoli dolog, és majdnem csak rajtunk áll, hogy mit hozunk ki belőle. Már most félünk valamitől, amikor inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy jelen helyzetben helyt álljunk, hogy erre építhessük a jövőnket. De ehelyett hajlamosak vagyunk bepánikolni a messzi, elérhetetlennek tetsző cél miatt. Csak az oda felé vezető hatalmas hegyeket látjuk, és ahelyett, hogy lendületet vennénk a mászáshoz, inkább lezuhanunk még mélyebbre. Mennyit látom magam körül... és persze, olykor engem is el-elkap.

Összetörtség. (Nem tudom, van-e ilyen szó...) Több, mint puszta kudarc. Több, mint reménytelenség. Több, mint bánat vagy depresszió. Ilyenkor valami jó alaposan padlóba döngölt minket, és utána még jól belénk is rúgott, végezetül belénk törölte a talpát. Esetleg valami tragédia ért. Mindenki volt már ilyen helyzetben, a apadló alatt kettővel. Ilyenkor felállni sincs erőnk... vagy még inkább, felállni sincs kedvünk, motivációnk, hitünk. Ha összetörtek minket, akkor minden összetört körülöttünk. Csak fekszünk a mélység legalján, és ahhoz sincs elég bennünk, hogy megemelve a fejünket, meglássuk a fényt. Talán, nem tudjuk. Talán, nem is akarjuk...

Aggodalom. Ez egy kicsit különbözik a többitől, mert ezt alapvetően nem feltétlenül soroljuk a negatív érzések közé. Ha aggódom valakiért, az azt jelenti, hogy az illetőt szeretem, tehát ez nem olyan rossz dolog... de mégis veszélyes. Az aggodalom egy kicsit alattomos dolog. Indul egy kellemetlen kis érzéssel, amit az kelt bennünk, hogy valakivel vagy valamivel, aki/ami nekünk fontos, baj van. De idővel ez az egyszerű kis érzés beteges félelemmé nőheti ki magát. Már a legrosszabbat vizionáljuk magunk elé, enni, aludni, gondolkodni sem tudunk a félelemtől. A legrosszabb az egészben, hogy az aggodalom teljesen, minden ok nélkül is érkezhet, és hajlamosak vagyunk lekezelően bánni azokkal, akik aggodalmaskodnak. Gondoljunk csak a szüleinkre! Biztosan mindenki fejében megfordult, hogy a szüleink túlreagálnak dolgokat, túl féltősek, túlaggodalmaskodnak mindent... de ezt nem szabad ennyire félvállról venni. Az aggodalom komoly dolog. Az utóbbi pár napban bőven van miért aggódnom a közvetlen környezetemben... és bizony, időről időre figyelmeztetnem kell magam, hogy ne süllyedjek el ebben a mocsárban.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt része az összes példában (de legalább az egyikben), vagy ezer más alfajukban... nem csak ezek miatt lehet lezuhanni, ez csak pár példa, a leggyakoribbakból. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a gödör legmélyén lenni cseppet sem jó, és pláne nem egészséges. Na de kimászni... hajaj, az bizony egy nehezebb dió. Merthogy kimászni ki kell, ez tény.

Anno én tartottam egy képzést erről cserkész-, és nem cserkész testvéreimnek, már nem tudnám ugyanúgy visszaadni az ott elhangzottakat. De a lényegét igen. Mindannyiunk gödrében vannak kapaszkodók. Sokszor észre sem vesszük őket.. vagy, ami még rosszabb, nem akarjuk észrevenni őket. Pedig ott vannak. Mindegy, mik ezek. Barátok, segítő szavak, bíztató ölelések... de talán a legerősebb mégis az ima ereje (számomra, keresztényként mindenképpen). Sokszor hálát adok érte, hogy hívő vagyok, mert így mindig velem van az ima ereje. Akkor is, ha kudarcot vallottam, ha reménytelen vagyok, ha félek, ha összetörtek, ha aggódom... mindig ott van az a pár szó, amibe belekapaszkodhatok, a tudat, hogy Isten sosem hagyja, hogy véglegesen elvesszek a süllyesztőben. És ez mindennél több erőt ad.

Többször kérdezték már tőlem, hogy ha Isten annyira szeret minket, miért engedi, hogy a mélybe zuhanjunk. Egyszerű. Hogy megtanuljunk kimászni onnan. Mert minden egyes lyukból ki lehet mászni. Isten nem hagy magunkra, folyamatosan alánk adja a lépcsőfokokat. Ezek lehetnek bármik. Imák, barátok, zenék, jó hírek... a lényegen nem változtat. Csak keresni kell őket, hiszen mindannyiunk számára ott vannak. Mert lezuhanunk, igen. A zuhanás ijesztő, a megérkezés fájdalmas, és lehet, hogy összetör több helyen... de a fény mindig ott lesz a gödör tetején. És amíg látjuk a fényt, nem vagyunk hajlandóak szem elől téveszteni, addig ki tudunk mászni. Mert mindenhonnan, még a legmélyebb szakadékból is ki lehet. Csak meg kell tanulni, hogyan.

"Mindig a fénybe nézz! Mert szebbet még soha nem láttál.

Biztos a fénybe érsz, ha fel tudsz állni, mikor elbuktál."