Tegnap volt a szalagavatónk. Hónapok óta készültünk rá, estékbe nyúlóan gyakoroltuk a koreográfiákat, hosszú perceken keresztül egyeztettünk a ruhaszalonokkal, és izgatottan számolgattuk a meghívókat. Aztán felgördült a függöny, és minden olyan gyorsan elszaladt. Szalagtűzés, egyik ruhából a másikba, osztályvideó, nevetések, gyors pörgések, pöttyös ruha, nagy bakik, hatalmas tapsvihar és ováció, több tonna hajlakk, cipő keresés, fűző igazítás... és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott állunk fehér ruhában-frakkban, szól a gyönyörű zene, és minden oldalról csak bennünket figyelnek hatalmas mosolyokkal. Igazán csak most, utólag fogtam fel, hogy már vége is... hogy ez volt a szalagavatónk. Olyan gyorsan elillant, mintha itt sem lett volna.

Még magamban sem tettem teljesen a helyére az érzéseket, amikor elolvastam Lelki bátyám egyik írását (http://xinaf.blog.hu/2013/01/05/_ha_faztal_mindig_hozzam_bujtal) Egészen más szempontot világított meg, és én is csak ekkor gondoltam bele.

Szalagavató, ballagás, érettségi, bankett... nekünk, akik benne szereplünk ezek vagy teljesítendő feladatok, vagy nagyon jó emlékek és buli alkalmak. Szervezzük, készülük rá, és jobb esetben jól érezzük magunkat közben. De sokszor nem vesszük észre, hogy mi folyik közben körülöttünk. Mikor táncoltunk, le sem esett, ami valójában történt. Hogy az egész nap - minden nyűgével és szépségével együtt - csak és kizárólag értünk volt. Csak utólag érzékelem a büszke pillantásokat, egy-egy tanár könnyes szemét, a szeretetteljes mosolyokat, a hangos sikításokat, a vastapsot, a tánctanárok büszke és meghatott tekintetét... és csak most ébredtem rá, hogy bár valóban rólunk szólt az a nap, a taps és tisztelet nem nekünk járna. Hanem azoknak, akik elkísértek bennünket idáig.

Hajlamosak vagyunk rá - főleg mi, tinédzserek - hogy a szeretetteljes aggodalmat piszkálásnak fogjuk fel. Érkezzen ez az aggodalom a szüleinktől, a rokonainktól, a tanárainktól vagy éppen idősebb barátoktól, testvérektől, mindig lekezelően bánunk vele. Pedig csak arról van szó, hogy nem értjük őket, hiszen mi magunk még nem voltunk hasonló helyzetben. Bár sokszor - mint esetemben is - még akkor sem ismerjük fel, ha jómagunk is aggódunk valaki(k)ért hasonlóképpen. Pedig nem könnyű helyzet az övék.

Hiszen mi marad nekik? Szülőként a karjukban tartják az apró gyermeket, megtanítják járni, beszélni, nevetni... tanárként vagy idősebb barátként-testvérként kicsit később kapcsolódnak be az életébe, de még így is gyakran végignézik ahogy felnőtté érik, egyengetik az útját. És ezért cserébe dacoskodást, pimaszkodást, esetleg bunkóságot kapnak, és az örök szlogent: "ne aggódj már, csak hagyj élni!". És ők nem tudják elmagyarázni, hogy nem azért féltenek este a sötétben, mert gyereknek néznek, és nem azért könnyes a szemük, ha hosszabb időre utazol, mert komoly tragédiától tartanak, hanem egyszerűen csak szeretnek. De ennek ellenére nem adják fel, töretlenül szeretnek, bíztatnak, segítenek, óvnak, és mindenek felett hisznek bennünk. Aztán elérkezik a nap, amikor a kisgyermek nem gyermek többé, és hiába is keresnék azt a kislányt avgy kisfiút, aki akkora volt, mint az alkarjuk, aki órákig játszott velük, aki először bújt oda hozzájuk sírva vagy aki még az arcán a gyermeki bájjal, hatalmas szemeket meresztett rá az első tanórán... már csak egy-egy pillantásban, egy-egy futó mosolyban vagy tétova mozdulatban találják meg. A gyermek felnőtt. És nekik csak annyi marad, hogy csendben, némán könnyezve tűrik, ahogy előre szalad - talán hátra sem néz. Jól tudják, hogy már nem védhetik meg többé az élet nehézségeitől, már nem foghatják a kezüket, hogy meggátolják az elesést, és úgy egyáltalán, már nem felelhetnek úgy értük, mint addig. De elviselik a tudatot, és csak egyszerűen nyitva tartják a karjukat, hogy bármikor visszatérhessünk hozzájuk. És történjék bármi, alakuljon bárhogyan is az életünk, ők azok, akik soha nem felejtenek el hinni bennünk. Egy pillanatra sem.

Holnap betöltöm a 18. életévemet, jogi értelemben már nem leszek gyerek. (Más kérdés, hogy a szívemben igyekszem őrizni a gyermeket. Reméljük, sikerül.) Most már - ha nem is nőttem még fel teljesen - de rálépek a felnőttlét göröngyös és kacskaringós útjára. De én más leszek, mint a többiek. Én nem felejtek el visszanézni. És amikor visszanézek, csupa szerettel teli, büszke, de könnyes arcot látok. A szüleimét, a bátyámét, a nagyszüleimét, a cserkészvezetőimét, a lelki atyámét, a plébánosomét, a Mária-lány vezetőimét, néhány tanáromét... és nem tudom megfelelően szavakkal kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok nektek. A támogatásért, a terelgetésért, hogy ha elestem, mindig felsegítettetek, ha fáztam, betakartatok, ha sírtam, magatokhoz öleltetek, ha nevettem, velem örültetek, ha beteg voltam, mellettem virrasztottatok, ha féltem, fogtátok a kezemet, hogy belőletek mindig, mindenkor, minden körülmények között erőt meríthettem. Köszönöm, hogy hittetek, hisztek, és hinni fogtok bennem. Jól tudom, a ti szerepetek hálátlan, és sosem tudom megfelelően megköszönni... de azon leszek, hogy ne okozzak csalódást. Én már csak ennyit tehetek, hát akkor ezt a tőlem telhető legjobban cselekszem. És remélem, egyszer majd én is ott állhatok könnyes szemmel, büszke mosollyal, és minden szeretetemet beleadva tapsolom meg a frakkot viselő, délceg férfit, vagy a hófehér ruhában meghajoló, gyönyörű nőt - és közben csak azt érzem: értük minden megérte.