Nem egészen évösszegző bejegyzés, ezt készséggel elismerem… De azt hiszem, amiről érdemes tudnotok az elmúlt évemből, az már itt megemlítésre került. Vagy a hálaadásokban. Dübörögjünk hát tovább a vélemény viharos tengerén, mert Mogyee sose tudja befogni.

A mostani témát egy vallomással kell kezdenem. Tudjátok, az van, hogy nem szeretem a Star Wars-t.

Igen, én is hallom a lincselő tömeget a lépcsőházban, a vasvillával feszegetik a hevederzárat, de duplára fordítottam a kulcsot, van még időm! Nem hiszem, hogy létezik olyan ember ezen a planétán - aki nem egy barlangban él mindenfajta külvilági kapcsolat nélkül -, aki ne találkozott volna az elmúlt hónapokban lépten-nyomon, szó szerint MINDENHOL a Star Wars valamilyen formában testet öltött mivoltával. Legyen ez egy trailer, plakát, bögre, kulcstartó, palacsintasütő, megosztott vicces képek, zenék, szelfik, akármi, a csillagharcosok ellepték a közösségi médiát, az utcákat, az újságokat, és úgy egy az egyben a kollektív tudat részévé áltak az elmúlt év során. Ez a jelenség nagyon általánosítva három csoportra osztotta az emberiséget. (Meg ezen csoportok árnyalataira, de most csak nagy kanállal merítenék, a finomrahangolást mindenki szépérzékére bízom.)

1) A rajongó. Ő volt az, aki már hónapok, ha nem évek óta várta a produktum elérhető közelségbe kerülését, bújta az internetet minden lehetséges forgatási hírekkel kapcsolatos cikk után, ugyanakkor habzó szájjal és szemellenzővel igyekezett kerülni a spoilereket. Ő az, akinek az első adandó alkalommal megvolt a jegye, aki begyűjtötte a relikviákat, akinek a közösségi médián fénykard került a profilképe mellé, akivel úgy általában szeptembertől kezdve – hardocre rajongók már májustól alapoztak – csak és kizárólag erről lehetett beszélni, és talán még a karácsony is csak egy mikulás sapkát viselő Chewbacca képében került be a látóterükbe.

2) Az ellentábor. Ő az, aki minden fellehető fórumot megragadott, hogy kifejezze a nemtetszését az őrület irányába, felkereste és belinkelte azt a néhány interneten keringő negatív kritikát a szériáról, ami még túlélte a szent fénykardos inkvizíciót, és nem volt rest tapsoló emotikonok, és lenéző hashtagek kíséretében megosztani minél több helyen. Nem győzte lehetőleg a nap minden percében, akár rajongók posztjai alá kommentek formájában hangoztatni, mennyire gyerekes és divatjamúlt őrületről van szó, ami őt személy szerint milyen mélyen felháborítja és elborzasztja. Nőjetek már fel!
(Alfaja a korábbi széria rajongója, aki a Disney név láttán elhatározta, hogy ez a film csak és kizárólag pocsék lehet, és ezen meggyőződésétől még a Millenium Falcon 2.0 sem tudta volna eltántorítani.)

3) Akinek mindegy – avagy Mogyee csoportja. Ő az, akit úgy egészében nem különösebben mozgatott meg sosem a jelenség, talán nem is látta a filmeket, talán igen, csak nem alkotott maradandót a számára. Ez a tábor volt az, akik úgy általában véve az elmúlt őszt értő bólogatással töltötték, hol az egyik, hol a másik fent emlegetett táborokba tartozó ismerőseik véleményformálását hallgatva, és úgy egy az egyben általánosságban elmondható, hogy csak várták, hogy a kereszt alakú vörös fénynyalábokon és a kissé megpocakosodott Han Solón felül másról is szó eshessék.

És hogy ez hogy jön ide? Úgy döntöttem, a Star Wars őrület remek apropó arra, hogy a blog keretei között is napirendre kerüljön a rajongás témaköre.

Első és legfontosabb szempontként szeretném leszögezni, hogy a továbbiakban én az egészséges rajongást szeretném érteni a szó alatt. Természetesen tisztában vagyok vele, ahogy talán mindenki, hogy a rajongás, a kedvencek bálványozása nagyon is képes beteges mértékeket ölteni – legyen szó akár a hírességeket zaklató, őrült rajongókról, vagy a sajnos egyáltalán nem ritka, egymást fenyegető emberekről, a tényleges, pszichológiailag diagnosztizálható, az egészségesen bőven túlmutató megszállottságról. Ez a téma megint kellően óvatos körüljárást kíván, éppen ezért szeretném kihangsúlyozni, hogy ebben a bejegyzésben nem ezekre a szélsőséges esetekre kívánok kitérni – én a rajongás teljesen egészséges keretek között megélt mivoltát óhajtom ízekre szedni. Mert ezen is van ám mit rágcsálni, nem kell félni!

A rajongás, mint olyan, biztosan mindenki számára ismerős lehet. Minden kornak megvan a maga rajonganivalója, sőt, többes számban. Zene, sport, művészet, filmek, könyvek, a rajongásnak mindig is rengeteg lehetősége volt táptalajra lelni, és az emberek nagy lelkesedéssel engedtek is neki. De mi is a rajongás?

Mogyee féle definíció szerint ez egy felfokozott érzelmi kötődés akár valós vagy fiktív személyekhez, világokhoz, esetleg művészeti irányzatokhoz. Ebben az esetben a rajongás már túlmutat a puszta szimpátián, vagy azon, amikor elnyerte a tetszésünket az adott produktum vagy személy, ez már annál egy szorosabb érzelmi töltetet feltételez, amikor a befogadó valami olyan pluszt tapasztalt meg rajongása tárgya által, amit máshol nem talált meg. Ez lehetett az, hogy teljesen a magáénak érez egy dalszöveget, nagyon betalál abban az élethelyzetben a film mondanivalója, vagy esetleg hosszabb sorozatok, sportszériák esetén végigkísérte akár a gyermekkorát, akár az élete bármely más, valamilyen szempontból meghatározó szakaszát. A lényeg az, hogy meglátásom szerint a rajongás mindig több egyszerű tetszésnél, itt már komolyabb érzelmi kötődés van a dologban – éppen ezért is eshet meg többek között, hogy egy rajongó mindig elnézőbb rajongása tárgya felé, mint egy laikus, hiszen nem feltétlenül objektív mércével méri, inkább a számára nyújtott pszichés többlet alapján értékel.

Rossz dolog-e a rajongás? Szerintem egyáltalán nem. Az esetek többségében a hagyományos értelemben vett rajongás tinédzserkorban alakul ki, amikor az ember életében amúgy is az egyetlen állandó dolog a változás, és rengeteg buktatóval kell szembenéznie. Ebben az életszakaszban a legtöbben keresünk valami olyan kapaszkodót, ami bármilyen szintű érzelmi stabilitást nyújthat, akár abban az értelemben véve, hogy egy adott zenekar dallama, dalszövege illeszkedik a megélt érzéseinkhez, vagy szimpatikusnak találjuk az előadókat, akár abban az értelemben, hogy egy számítógépes játék, film, könyv, sorozat világa egy időre segít elfeledtetni a saját nehézségeinket és gondjainkat, talán egy kis menedéket jelent a mindennapok sodrásában. Igenis a kamaszkorban meg kell tapasztalni az embernek, milyen érzés egy olyan közösséghez tartozni, amit nem készen kapott (tehát nem a családok vagy egy osztályközösség), hanem ő maga választott a saját érzelmei, benyomásai hatására – és erre tökéletes platformok az úgynevezett fandomok (ha úgy jobban tetszik, rajongói közösségek). Ilyen helyeken megtapasztalhatja, mit jelent egy bizonyos véleményt képviselni, milyen az, amikor találkozik ezzel a véleménnyel egyet nem értő emberekkel, érzelmi stabilitást kaphat egy igen változó korszakban, egy szó, mint száz, a rajongás a sok nyilvánvaló negatívuma mellett adhat rengeteg pozitívat is. (Még mindig egészséges rajongásról beszélünk, ne felejtsük.)

Rossz dolog-e a rajongás felnőttkorban? Nem gondolnám. Az érzelmi kötődés és többlet ugyanúgy megvan ebben az esetben is, mint a tinédzserkorban, ugyanúgy jelenthet menedéket egy dal vagy egy már rongyosra olvasott könyv, és ugyanúgy magába szippanthat egy új világ. Én egy kicsit úgy is látom, hogy aki felnőttként is képes az őszinte rajongásra, az megőrzött magában egy darabkát a gyermeki énjéből, ami elengedhetetlenül fontos lenne mindenki számára.

Ha ilyen pozitív a megítélésem a témában, mi a fenének írok róla? Óha, nem tudtok ti még semmit. Ugyanis legyen szó bármilyen rajongásról, az minden esetben magával vonzza a fent említett három csoportot. Egészen pontosan a bejegyzés szempontjából fontosabbként az első kettőt.

Még annak idején, a történelem előtti időkben a blog egyik legelső bejegyzésében megénekeltem, hogy a véleményéhez mindenkinek joga van. Csakhogy – mint az élet oly’ sok területén – a rajongás tekintetében erről az emberek szeretnek megfeledkezni. Ahol ugyanis rajongás van, ott törvényszerűen felüti a fejét a gyűlölet is. És amikor egy fandom és egy ellentábor találkozik, ott aztán az ég irgalmazzon mindenkinek, mert a trollok nem fognak.

A fentiekben szerintem indokolatlanul sokszor említettem, hogy a rajongásnak mindenképpen van egy érzelmi kötődéses oldala is. És mint minden érzelmi alapú döntést, ezt sem uralja az ember – legalábbis nem száz százalékosan. Meg aztán miért is kellene? Ha talál valamit, ami számára szimpatikus, megtetszett, megnyugvást ad, kikapcsolja, otthon érzi magát benne, a sajátjának érzi, sokat kap tőle, arról pontosan miért is kellene lebeszélni? Márpedig sajnos igen nagy divatja van ennek az interneten. Nagyon gyakori jelenség, hogy a rajongókat megpróbálják lebeszélni arról, amiért éppen odavannak. Teljesen mindegy, hogy az adott produktum objektív mércével mérve valóban pocsék-e, ez egy hibás magatartás, ugyanis soha, hangsúlyoznám, SOHA nem leszünk képesek arra, hogy száz százalékban átérezzük azt, amit egy másik ember érez.

Erre tökéletes példának hoznám fel a Twilight szériát. Divat utálni? De még mennyire! Pocsék? Szerintem nem is kicsit. Hibás-e a rajongóit bántani? Nagyon. Talán már néhányan tudják, volt róla szó nem is egyszer, hogy nekem is volt egy korszakom, amikor szerettem a szériát, nagyjából 13-14 éves koromra datálható az időszak. Mondhatni, a rajongója voltam, megvolt egy könyv is a sorozatból, a filmeket számtalanszor láttam, még fanfictiont is írtam hozzá, fórumoztam, barátnőkkel órákig ecseteltük, poszterem is volt… Igen, azt hiszem, a rajongás minden jellegzetes tünetét mutattam. Aztán eljött az időszak, amikor felnyílt a szemem, rájöttem, hogy nekem ez az egész jelenség nem hogy nem tetszik, de kifejezetten pocséknak tartom, és akkor pedig szerettem igen nagy hangon és minden platformon utálkozni ellene. Aztán betöltöttem a huszonegyet, benőtt a fejem lágya, és rájöttem, hogy ez utóbbi hatalmas baromság volt. Tegyük tisztába!

Hiba volt rajongani érte? Nem, hát akkor megtetszett, az aktuális életkoromnak nagyjából megfelelő volt a minősége, népszerű is volt a környezetemben, találtam embereket, akikkel egymást zsongattuk be – rajongani meg csak társakkal lehet igazán –, és nem különösebben káros maga a jelenség, csak tényleg nem is valami magas minőség. Hiba volt utána, hogy már megláttam a hibáit, és a… hát, finoman fogalmazva is nem túl magas minőségét? Nem. Teljesen természetes folyamat, hogy az embernek egy idő után igénye nyílik magasabb minőségre, és ennek elkerülhetetlen végterméke, hogy sok esetben felnagyítva meglátja a korábbi kedvencei hibáit. Hiba volt ennek hangot is adni? Nem. A véleményemhez jogom van, akkor is, ha megváltozott. Hiba volt-e utálkozni? Na, ez már viszont óriási hiba. Hogy miért?

Van különbség véleményformálás és utálkozás között. Csak ennél a példánál maradva, amikor kérdésre vagy esetleg saját indíttatásra valamilyen úton-módon a nagyvilág elé tártam, hogy nem tartom jónak a szériát, az véleményformálás volt. Ha azóta szóba kerül, és én elnéző fejingatással megjegyzem, hogy sajnos sem én nem felejtettem, sem a Twilight nem lett jobb, az még mindig véleményformálás. Ha viszont direkt keresem a lehetőséget, hogy belekössek, fórumokon hangoztatom annyiszor és olyan durvasággal a nemtetszésemet, ahányszor és ahogyan csak nekem tetszik, az viszont már utálkozás. És a durvaság alatt itt nem kell feltétlenül alpári beszédet érteni (bár a netsztyeppén ebben sincs hiány), elég egy tényleg nyersebb, odamonondogatósabb stílusra gondolni. Miért probléma ez? Azért, mert ez a véleménykifejtésen már túlmutat. Egyszer-kétszer elmondani, hogy nem tetszett, ezért nem tetszett, ez még oké. Folyamatosan keresni az alkalmat, hogy porig alázd az adott produktumot már kifejezetten csak arra megy ki, hogy bántsad, akár belegondolsz, akár nem. És annak pedig újfent semmi értelme. Jobbá válik az adott dolog attól, hogy szidod? Nem. Neked jobban fog tetszeni? Még inkább nem. Megbánthatsz vele másokat? Ó, marha nagy igen.

Persze, itt lehetne mondani, hogy de hát minek veszi magára, én nem őt, hanem a könyvet/filmet/bandát… Na jó, de újra elő szeretném venni az érzelmi kötődés aduászt. Amikor érzelmileg kötődsz valamihez vagy valakihez, ott nem feltétlenül van szükség tényleges inzultációra, elég a tény, hogy valaki bántja azt, amit/akit te szeretsz. Nyilván mind éreztétek már, hogy ha egy hozzátok közel állót sértettek meg, az nektek is fájt, benneteket is bántott esetleg dühített – és igen, lássuk be, sok esetben ez akkor is így van, ha esetleg a felhozott sérelem jogos volt. És mivel a rajongás egy felfokozott érzelmi állapot, ez erre az esetre halmozottan igaz. Persze, mondhatnánk, hogy de hát ne vegyék magukra – erre is mindjárt kitérek –, de attól még nagy igazság, hogy ha nem muszáj, csak úgy ne utálkozzunk bele a nagyvilágba. Valaki egyszer azt mondta, csak akkor szólalj meg, ha a mondanivalód értékesebb, mint a csend, amit megtörni készülsz. Nos, szerintem abban egyetérthetünk, hogy az a mondanivaló, ami csak azt a célt szolgálja, hogy valaki más érzéseibe gázoljon, nem teljesen felel meg a mondás kritériumainak.

Természetesen az éremnek van ám másik, nem kevésbé eltökélt oldala, ezért úgy döntöttem, a továbbiakban néhány aranyszabállyal gyűjteném csokorba a javaslataimat és észrevételeimet a témában. Mogyee etikett percei következnek!

1) NE formálj véleményt olyasmiről, amit nem ismersz!
Az egyik legnagyobb divat, mégis álljunk le vele. Véleményt formálni csak olyasmiről, amire legalább minimális rálátásod van. Legalább három féle dalt hallgass meg az együttestől, mielőtt nekiállnál lehúzni, mert talán csak pont az az egy sikerült gyengébbre, amit elsőre hallottál. Legalább olvass bele a könyvbe, mielőtt eldöntöd, hogy máglyára való. Legalább nézd végig a filmet, mielőtt értékelhetetlennek titulálod. Triviálisnak tűnhet, de nem az. Csak abba belepofázni, amiről van tényleges tapasztalatod.

2) NE személyeskedj!
Természetesen továbbra is jogod van a negatív véleményedhez is, ám arra nem ártana figyelni, hogy sose egy másik emberen vezesd le, ha téged fel is bosszantott az adott produktum. Mint már említettem, sosem fogod megérteni tökéletesen, mi zajlik a másik ember fejében és lelkében, sosem fogod száz százalékosan átlátni azt, miért, milyen szálakkal és hogyan kötődik a rajongása tárgyához. Lehet, hogy szerinted az a banda értékelhetetlen zajt mutat be zene helyett, vagy hogy ezt a történetet ezerszer jobban megírták már száz másik helyen, attól még annak, akinek mindezt az arcába akarnád tolni egy „nincs ízlésed”, vagy hasonló kedveskedés kíséretében valamiért mégis tetszik az, ami neked nem. Talán éppen ez segítette át egy nehéz időszakon, vagy kellemes emlékek fűzik hozzá, vagy hé, egyszerűen csak tetszett neki. Ha már a saját véleményedhez jogot érzel, tiszteld meg az övét is.

3) NE vedd személyed elleni támadásnak, ha valaki negatívan nyilatkozik a te fandomodról!
Az előző téma fordított verziója. Sok esetben hajlamosak vagyunk felfokozott érzelmi állapotban oda is támadást látni, ahol nincs, és a kedvenc bandánkat rosszul értékelő kritikusról máris voodo babát gyártani. Hülyeség. Tessék tudni felismerni a különbséget, amikor valaki személyeskedőn, gonoszkodón tényleg bántani akar, és amikor csak megfogalmaz egy véleményt. A világban több milliárd ember él, mindenkinek saját, teljesen egyedi ízlése és véleménye van, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. Szeresd, amiért te rajongsz, de fogadd el, ha valakinek nem jön be. Nem téged vagy a kedvencedet támadott, hidd el.

4) NE erőltesd rá a másikra a véleményedet!
Ez mindkét oldalhoz szól. Tessék elfogadni, ha valakinek valami nem tetszik, vagy éppen tetszik. Nem, nem kell felnyitni a rajongók szemeit az „igazi” zenére, és nem, nem kell az utálkozóknak minden áron bebizonyítani, hogy dehogyisnem zseniális ez a fordulat. Nem, nem hülye a másik csak azért, mert őt nem fogta meg. Nem, tényleg nem az. Természetesen lehet megmutatni vagy elmondani a másiknak, te hogy vélekedsz, neked mi ebben az igazán megkapó vagy taszító, hiszen ez lenne a kommunikáció lényege. De éppen attól szép ez a világ, hogy sokfélék vagyunk. Fogadd el, ha a másik mást gondol, és kész. Neked attól még nem kell kevésbé, vagy jobban szeretned.

5) NE olvass el/nézz meg/hallgass meg valamit úgy, hogy tudod, hogy utálni fogod!
Nagyon nagy divat csak azért belefogni valamibe, amiről az ember már előre tudja, hogy mocsok rossz lesz, hogy utána nagy hangon lehúzhassa a sárga földig. Tudom, én is csináltam, mint a legtöbb olyan ember, aki imádja mások orra alá dörgölni a véleményét. De ez megint totál értelmetlen. Annyi fantasztikus, csodálatos és tényleg értékes produktum vár a befogadásra, amikhez tényleg kevés egy élet is. Miért pazarolsz érzékes perceket/órákat/napokat az életedből valamire, amiről előre tudod, hogy nem te vagy a célközönsége? Az más, ha adtál neki egy esélyt, de sajnos nagyon nem jött be – bár a hangnem megválasztására és a személyeskedésre akkor is figyelni! –, de csak azért végignyálazni valamit, hogy utána jó alaposan elhordhasd mindennek elég óvodás és kicsinyes dolog. Újra hangsúlyozom, nem tudhatod, kinek mit adott a dolog, ami miatt neki tetszik, akkor meg minek akarod bántani?

5+1) EGYIK FANDOMNAK SINCS TÖBB LÉTJOGOSULTSÁGA A MÁSIKNÁL.
Elég divatos jelenség, hogy ha egy fandomot arányaiban sokkal többen szeretnek vagy tolerálnak, mint nem, vagy egy nagyobb kaliberű jelenség, akkor azzal a rajongással elnézőbbek az emberek, míg ugyanolyan mértékű rajongást egy kisebb fandom irányába már rosszalló megjegyzések követik. De nem, egyik fandom sem értékesebb vagy relevánsabb a másiknál. Nem számít, hogy az egyik filmszéria már harminc éves, a másik pedig harminc napos, vagy hogy az egyik könyv már bestseller, a másikat meg alig párszázan ismerik. A rajongást nem az teszi igazivá, hogy nagy a rajongóbázis, vagy hogy minél több pénz van a reklámozásában, hanem az az érzelmi többlet, amit a rajongóknak ad. Ugyanannyira érdemes, szerethető és rajongható egy anime széria, egy novelláskötet, egy tinifiú banda, egy öreg rockerzenekar, egy ikonikus filmszéria vagy egy sportág. Nincsenek szintek a relevanciában, mert mindenkinek a sajátja lesz az egy és igazi, és ez így is van jól.

Most, hogy az összes létező tábort magamra haragítottam, és kábé így érzem magam:

még az utolsó szó jogán összefoglalnék. A rajongás egy felfokozott érzelmi állapot, ami egészséges keretek között megélve mindannyiunk életének a részét képezheti, és rengeteget adhat. Emlékeket, érzelmi stabilitást, a hovatartozás érzését, véleményformálást, az egyéni ízlésünk fejlődését, tapasztalatokat. Rajongani szabad, rajongani jó, és csak tartsuk értelmes keretek között, és még párbeszédre is lehetőséget adhat. Én magam is rajongtam és rajongok is, és ebben semmi kivetnivaló sincs, ha az ember ezt is megtanulja a helyén kezelni.

Az pedig, hogy az egy főre jutó relikviák számánál mi tartozhat még az egészséges rajongás kategóriájába, már mindenki egyéni megítélésére bíznám. ;)

Eredetileg akartam itten szép karácsonyi bejegyzést, meg aztán egy szilveszteri beköszönést… De aztán végül nem jutottam el odáig, és igazából ez így volt nagyon rendben. De most itt vagyok! Szegény December a hálaadások tekintetében belecsúszhatna a „futottak még” kategóriába, hiszen itt lenne az ideje egy évösszegzőnek… de nem! Én nem hagyom az egyik legkedvesebb hónapomat ily kegyetlen módon a feledés homályába veszni, szóval igenis megkapja a saját, külön bejáratú hálaadását. Mert megérdemli!

Mit szerettem decemberben?

- Adventi vásár a templomunk előterében, avagy a hétvégék, amelyeken újra és újra rájössz, hogy nem tudsz eléggé felöltözni. :D A hidegben dideregve, egymást szórakoztatva nagyon jól teltek ezek a vasárnap délelőttök, és az esték már úgy szinte piskótának tűntek. Szeretem ezt a vásárt, szeretem a hangulatát, nagyon szerettem együtt dolgozni Vele, Z-nal, akit nagyon-nagyon szeretek a maga hibbant módján, és A-val, akiben kellemeset csalódtam. Sokat nevettünk, néha nagyokat beszélgettünk fontos dolgokról, és csoportképet rajzoltunk az árcédulára. Jó volt látni a hívek mosolygó arcát, bezsebelni még egy-két gratulációt az eljegyzésről ;), és csak úgy egyáltalán az adventi hétvégéket gyakorlatilag a templomban tölteni. Mindig borzongósan szeretem a gyertyagyújtást az imákkal, és persze, így lehetőségem volt egynél többször is besurranni az egyik kedvenc decemberi pillanatomra, a gyönyörű adventi szekvenciára. :)

- Idén igyekeztem minél inkább kivenni a részem a készülődésből itthon is, nem csak a közösségeimben. Sokat takarítottam, főztem, ötleteket keresgéltem és készültem. Nekiugrottam életemben először teljesen egyedül a mézeskalács-projektnek, és legnagyobb döbbenetemre nem csak helyeskék lettek, de még finomak is – egyhangú sikert arattunk. Mármint én, és a mézik. ;) Építettünk Vele egy mézeskalács házat is, ami cseppet sem lett szép, de prototípusnak tökéletes, és hát az a fő, hogy áll… :D Természetesen idén is saját készítésű ajándékkal készültem, és hihetetlenül élveztem minden percét, az ötleteléstől kezdve az anyagbeszerzésen át a kivitelezésig. Minden évben ezt a módszert választom, mert nekem semmi sem übereli azt az érzést, amikor látom a megajándékozott arcán, hogy talált a meglepetés, és azt a meghatottságot, amivel rám pislognak, mert érzik, hogy sokat foglalkoztam az ajándékkal. És bár valóban jóval időigényesebb az ilyesmi, semmire sem cserélném le, ez már afféle védjegyem. :) Ráadásul idén Vele közösen adtunk a családjainknak ajándékot, amik szintén saját kezeink által készültek. Nagyon remélem, ezzel egy tartós hagyomány költözött az életünkbe. :)

- Igyekszem visszarázódni a hétköznapok sodrásába, hiszen februártól újra egyetem! Ennek megfelelően sokat jártam bevásárolni, jó néhány találkozót pótoltam, ami már esedékes volt, ajándékoknak jártam utána, ügyeket intéztem, anyuval és a bátyámmal idén is segédkeztem egy japán nyelvvizsga lebonyolításában… És úgy egyáltalán csak igyekeztem megtalálni azt a fonalat, amit annak idején elejtettem. Még sokszor vagyok bizonytalan, és bizony, sokszor megijedek, de azt hiszem, ez nem baj. Mindent a maga idejében, és mindent el kell kezdeni valahol. :) Ismerkedek az új énemmel és az új életemmel, mindenmentes süteményeket gyártottam karácsonyra, kezdek bele-belekóstolni, mit is jelent egy háztartást elvezetni. És csak azt érzem, hogy most végre, sok idő után jó úton vagyok. Lehet, hogy még lassan és bizonytalanul… de a jó irányba. És ez mindennél többet ér. :)

- Sajnos december huszonkettedike reggelre elkezdődött rajtam valami nyavaja, amit még mindig nem sikerült levetkőzni… De semmi pánik, emberek, január másodikára kutya bajom sem lesz, ez tuti, hogy csak az ünnepeknek szól. Vagy esetleg az új Star Wars film tiszteletére öltöttem fel a korábbi széria ikonikus alakjának még ikonikusabb orgánumát… :) A betegség ellenére rettenetesen lelkesen készültem a Szentestére, és az ünnep éppen olyan szép lett, amilyennek vártam. Nem jutottam el a bejegyzésig, ahogy fentebb írtam, és ez csak nagyon jól volt így. Mert olyan lett a karácsony, amilyennek lennie kellett. Idén először nem ehettem akármit és akármennyit, de nem számított. Sokkal inkább az, ahogy Vele közösen készültünk, ahogy felaggattam a saját készítésű díszeket a fára, ahogy Szenteste együtt imádkoztunk, ahogy meggyújtottuk a csillagszórókat, ahogy az éjféli mise kezdetéig társasoztunk, ahogy kuncogtunk a pásztorjáték hihetetlenül édes botladozásain, ahogy magamba szívtam a tömjént, azt a semmivel össze nem hasonlítható érzést, ami az éjféli mise sajátja, amikor dugig a templom, és dübörögnek a padok a miseválaszoktól. A mézeskalács és Szentlélek Híradó osztogatás a kapuban, az a hihetetlenül nyugodt, boldog légkör. Aztán másnap az autóút le a nagyszüleimhez, akikhez tényleg hazajárunk, a kicsikkel együtt a karácsony, az a takaros kis műfenyő a sarokban – amire kiskoromban azt hittem, a nagyi így, feldíszítve teszi el :D –, az ajándék, hogy a papa még, a gyerekek pedig már velünk vannak… Számomra a karácsony Krisztus születése, akinek meg kell születnie a mi szívünkbe is az egyértelmű üzenettel: „Szeressétek egymást, miképpen én szerettelek benneteket.” Azt hiszem, ez az, amiről a karácsonynak szólnia kell. Hogy szeressétek egymást. :)

- Maga december az utánozhatatlan hangulatával. A kivilágított utcák, az adventi vásárok, amire végre Vele együtt is kijutottunk, a mindenhol tapintható készülődés. Tudom, sokaknak ez az év legstresszesebb időszaka, de nem tehetek ellenére, én még mindig egy kisgyermek lelkesedésével szeretem és izgulom végig ezt a pár hetet. Aztán a két ünnep között eltelő, semmivel össze nem hasonlítható békés nyugalom, hogy aztán kicsit megint megőrüljön a város, mi pedig a petárdák durranásai közepette összebújjunk, és Gyűrűk Ura maratont tartsunk. Éjfélkor pedig a templomban hálát adni az óévért, és Istennel együtt elkezdeni az újat. Idén nem mentünk bulizni, és egyáltalán nem hiányzik. Mert ez az év olyan volt, ami megkövetelte, hogy csendesen, összebújva, egymásba kapaszkodva köszönjünk el tőle. Az egész decemberem ilyen bújósra sikeredett… de ha valaki, én aztán nem bánom! :)

Apróságok:

illatok: mézeskalács, forralt bor, töki pompos, fenyőfa, karácsony; a hidegben látszó lehelet; bepirosodott orr; fagyoskodni; együtt nevetni; belsős poénokat gyártani; őszintén beszélgetni; kellemesen csalódni; vásárt tartani; vásárt megnézni; fények alatt andalogni; otthonra rég áhított égősort beszerezni; háztartást kicsiben vezetni; bevásárolni; utánajárni; ajándékokat tervezni és készíteni; mézeskalácstésztát gyúrni, szaggatni, sütni, díszíteni; hozzá karácsonyi zenét hallgatni; kedves barátnőt látni és megölelni; nagyokat beszélgetni; nagyon jó hírnek örülni; imádkozni; rorátére menni; IR kompatibilis recepteket kajtatni; mindenmentes tiramisut nagyon jól megcsinálni; takarítani; fát díszíteni; énekelgetni; betegen teát kortyolgatni; adventi szekvencia; csillagszóró látványa és illata; együtt imádkozni; nagyokat enni; társasozni; éjféli misén részt venni; a tömjén illata és a fák fényei; egy nagyon jó prédikáció; mosolyogni mindenkire; kicsit beszélgetni; összebújni a fa fényei alatt; nagyiékhoz autózni; nagymamámat megölelni; nagypapámért és az unokatestvéreimért hálát adni; B-vel játszani; sétálni; egymásba karolni; fényképeken mosolyogni; csendben, magunk közt szilveszterezni; Gyűrűk Urát nézni; a filmet alászinkronizálni; új recepteket kipróbálni és bókokat begyűjteni ;) ; éjfélt a templomban köszönteni; himnuszt énekelni; áldást kapni; tűzijátékot nézni;  pezsgővel koccintani; nevetni; és teljes szívvel, végtelenül hálásnak lenni

A hónap idézete:

„A Szűz fogan, és fiút szül, és nevét Emmánuelnek fogja hívni, ami annyit jelent: „Velünk az Isten!”
(Izajás 7,14)

Mit szépítsem… egész decemberben karácsonyi dalokat hallgattam. :D És bár nálam a karácsonyi hangulat koránt sem ér véget az évvel (februárig áll a fa. De tényleg.), igyekszem tiszteletben tartani, hogy sokaknak már a továbblépés ideje jött el. Talán álljon itt egy, ami ugyan már szerepelt a blogon, de ez szerintem nem baj. Mert még mindig szép, és aktuálisabb nem is lehetne. :)

Bár az irodalomhoz és az írás művészetéhez jóval többet konyítok, mint a filmek világához, azért ezen a téren sem számítok szakértőnek. A kritikáim a saját, egyéni, szubjektív véleményemet tükrözik, az én észrevételeimmel, benyomásaimmal és érzéseimmel, alapul pedig az eddigi tizenakárhány év olvasási és írási tapasztalataimat veszem.

Ahogy azt az ezt megelőző bejegyzésemben kifejtettem, könyvsznob vagyok. És mint olyan, borzalmasan nehéz nekem könyvet ajánlani, mert nagyon kemény elvárásokkal nyitom ki a kezembe nyomott példányt, és általában jóval magasabbra helyezem azt a bizonyos mércét, mint az, aki a figyelmembe ajánlotta az adott produktumot. Na, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ismerőseim érnék be az alacsonyabb színvonallal… nem, én vagyok túl szigorú. :D De hát, ezt már túl is tárgyaltuk az előző bejegyzésben. Viszont tagadhatatlan tény, hogy számtalan csalódás és rossz szájízzel visszaszolgáltatott kölcsönpéldány után mostanra már igencsak megcsappant lelkesedéssel fogadom el a figyelmembe ajánlott műveket. Sőt, igazság szerint előzőleg mindig alaposan kifaggatom az ajánló személyt a műfajról, a véleményéről, utánakeresek a neten, mi minden kering a szóban forgó történetről, és végül, ha arra érdemesnek találom, pár nap (hét, hónap, év…?) kotlás után nagy óvatosan elfogadom a lehetőséget, és belevágok egy újabb hatalmas utazásba, vállalva a két véglet közti megannyi út lehetőségét: újabb csalódás, méla közöny, vagy egy életen át tartó szerelem vár rám a lapok között.

Akkor is végigzongoráztam ezt a már röhejesen alapos felkészülési időt, amikor R. először kezdte rámtukmálni Raana Raas: Csodaidők tetralógiáját. Mindenre megesküdött, ami él és mozog, hogy ez aztán tényleg a csúcs… én meg szkeptikus fejcsóválással fogadtam, ugyanis akkor még R. nem ismert annyira, nem látott be sznob kritikus lelkem sötét bugyraiba, hát honnan is tudhatta volna, hogy megüti-e majd az általam elvárt színvonalat…? Végül, hogy a kezdődő jó viszony ne fulladjon gyors haldoklásba, beleegyeztem, hogy teszek vele egy próbát…

…hogy aztán egy hónappal később, az utolsó kötetet becsukva, zokogva tegyek pontot életem egyik legmeghatározóbb utazásának a végére. Tudjátok, van az úgy, hogy egy könyv nagyon jó időben találja meg az olvasót. Amikor az életednek egy olyan szakaszában vagy, hogy úgy érzed, ez a történet nagyon is rólad szól, neked szól, olyasmit fogalmaz meg, ami egyszerűen csak rettenetesen aktuális a számodra. Így jártam én is Görgey Etelka mesterművével (bizony, az írónő magyar református lelkésznő, a Raana Raas írói álnév, ami a történet során értelmet is nyer), ami pont akkor, pont úgy robbant be az életembe, hogy végül meghatározó nyomot hagyott rajta. Ebből már sejthetitek, hogy a kritikám nem lesz elfogulatlan… Majdnem napra pontosan egy éve végeztem az utolsó kötettel, így úgy éreztem, éppen itt az ideje megemlékeznem erről a sorozatról. Mert megérdemli.

A történet a távoli jövőbe kalauzol bennünket, ahol az emberiség már több naprendszer több bolygóját is meghódította, az űrutazás az átlagos hétköznapok részét képezi. Ebben a világban a társadalom három fő csoport köré rendeződik. Az első – és a regény fókuszpontjában leginkább szerepet kapó – rendszer az úgynevezett kaven, amely a niesi népcsoport kultúrájára és hagyományaira felépülő, családközpontú berendezkedés. A niesiek az emberekből „továbbfejlődött” nép, akiknek magasabb az átlagéletkoruk, a biológiai működésük mostanra igen elkülönült egy átlagos emberétől (példának okáért saját, csak és kizárólag növényekből és természetes alapanyagokból álló étrendjük van, minden más fajta táplálkozás megbetegíti őket), és életük és társadalmuk legfontosabb tartópillére a vallásuk (ami a keresztény vallásokra emlékezet a leginkább) és a család. Ezt a családot nem úgy kell elképzelni, mint nálunk, hanem afféle kolónia vagy klán szerű nagycsaládokról van szó – egyes családok esetében akár több száz fővel –, ahol az összes generáció együtt él kastélyméretű házakban, családi tanáccsal és elrendezett házasságokkal. A család az egyes családtagok minden lépését, az életük minden egyes mozzanatát közösen tárgyalja meg és dönti el, a család akarata szent és sérthetetlen. Rajtuk kívül vannak az úgynevezett külsősök, akiknek társadalmi berendezkedése, kultúrája leginkább emlékeztet a mai kor emberére, gyakorlatilag nem különbözik tőle. Valamint azok az emberek, akik korábban a kavenbe tartoztak, de fiatalként nem viselték el a család rájuk mért akaratát akár házasulási, karrier vagy egyéb szempontok alapján, ezért kiszakadtak. Ha valaki egyszer kiszakadt, soha többé nem térhetett vissza a kavenbe, minden kapcsolata megszűnt a korábbi családjával. Ez a csoport (akiknek a neve is Kiszakadtak) a leginkább kívülálló, hiszen a kavenieknek más külsősök, a külsősöknek pedig túlzottan kaveniek. Hosszúnak tűnhet a magyarázat, de ez a társadalmi berendezkedés adja az egész regénysorozat gerincét, főként innen indul a konfliktus, ami egy lassan építkező, a történet kezdetekor már évek óta a levegőben lógó háború, ami aztán az második kötet végén elkerülhetetlenül robban ki – és itt a robbanást tessék csak a szó elemi erejű, pusztító valóságában értelmezni.

Bevezetésnek talán ennyi elég is, mert erről a történetről borzasztóan nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjem le a legfontosabb spoilereket… itt gyakorlatilag tényleg minden az, még a legártalmatlanabbnak tűnő félmondatról is derülhet ki egy kötettel később, hogy világokat megrengető súlya van. Lássuk hát a filmeknél már megszokott módon, mikben látom én a könyvek erősségeit és gyengeségeit.

1) Az elbeszélésmód. Az írónő váltott szemszögű, E/3-as narratívát használ (aki nem ismerné esetleg így név alapján, a Harry Potter és a Trónok Harca is hasonló stílus, csupán előbbien csak egy, utóbbiban meg háromnál jóval több szemszögszereplővel), ami egy nagyon hálás, ugyanakkor nagyon nehéz választás. A három szereplő (az állami gondozásban nevelkedett Judy, a családi elsőszülöttségéről a köztisztviselői pálya javára lemondott Giin, és a kaveni hagyományok börtönét végül nem elviselő Yaan) baromi nehéz feladat lehetett, ugyanis nem csak három teljesen különböző életszituációban létező szereplő szemszögébe kellett belehelyezkednie, hanem három teljesen különböző életkorral, életúttal, gondolkodásmóddal és értékrenddel találkozunk. Gyakori hiba, hogy az író többféle szemszögbe helyezkedve próbál szélesebb rálátást adni az eseményekre, de aztán képtelen megfelelően illusztrálni a különböző stílusokat és világlátásokat, ezért a szemszögszereplők maximum a nevükben különböznek, de semmi másban – ilyenkor pedig éppen a lényegét veszíti el a váltott szögű narratíva. Ebben az esetben Görgey Etelka nagyon magasra tette magának a lécet, de berezgés nélkül megugrotta. Igaz, a stílusát tekintve az egész regény inkább egységes, ebben nem érezhető annyira a váltás, de ezt remekül ellensúlyozza az egyes karakterek gondolkodásbeli, hozzáállásbeli különbségeivel. Judy, Giin és Yaan is teljesen saját érzésekkel és lélekkel rendelkezik, teljesen különbözően reagálnak az őket ért eseményekre, teljesen más konklúziót vonnak le gyakran ugyanabból a történésből, és mindannyian a maguk útját járják. Óriási piros pont, mert egyetlen pillanatra sem érzem azt, hogy folyamatosan ugyanazt olvasnám, csak más nemű és nevű szereplők szájából – ez három út, három élet, három lélek harca egyazon események áradatában.

2) A karakterek. Mint azt már említettem korábban, borzalmasan harapós vagyok a karakterekre, nem bírom a sablon és töltelékfigurákat, idegesít, ha valakinek nincs mélysége, vagy ha csak a funkciója betöltése miatt van jelen, és inkább érzem egy pipának a teendők listáján, mint valódi szereplőnek. Viszont legnagyobb döbbenetemre és pozitív csalódásomra, az írónő ezen a téren is közel tökéletes munkát végzett. Minden egyes felbukkanó szereplő önálló egyéniség, és hiába kap valaki csak pár sort a négy kötet folyamán, egyszerűen úgy érzed, hús-vér ember ő is, érzésekkel, vágyakkal, hibákkal és félelmekkel – és élek a gyanúperrel, ha lenne rá ideje és energiája, Görgey Etelka összes karaktere megérne egy-egy saját regényt. A három főszereplő pedig részemről a legnagyobb elismerést kapja. Nem, nem kedveltem mindegyiküket – és éppen ezért! Mert nagyon valóságosak voltak, hibákkal, hülyeségekkel, félelmekkel, vágyakkal, önzéssel, önfeláldozással, akarattal… mindennel, ami egy igazi, élő embert is jellemez. Minden ott volt bennük, ami az embert olyan esendővé és ezzel együtt olyan csodálatossá teszi. És azzal együtt, hogy nekem Yaan útja és története talált be a leginkább, Giinnel és Judyval ugyanúgy együtt éreztem, elbuktam, és újrakezdtem századjára, ezredjére is. Vannak megkérdőjelezhető döntéseik, vannak olyanok, amik egyértelműen rossz választások voltak, vannak pillanatok, amikor agyon tudnád őket csapni, de olyan is, amikor csak azt várod, hogy ebből már tényleg nem állnak fel. És tudjátok, mi a legszebb? Hogy van, hogy tényleg nem teszik. Korábban egy blogon olvastam egy elméletet, ami nagyon megtetszett, miszerint mindhárom főszereplő képvisel valamit: Judy az örök újrakezdő, Giin a mindig küzdő, Yaané pedig az önmagunkra találás ijesztő és hatalmas utazása. És talán éppen ebben rejlik a varázsuk: a három főszereplő mind olyan dolgot képvisel, amivel mindannyian újra és újra szembetalálkozunk életünk során, és éppen ezért találja meg mindenki azt, akivel a leginkább azonosulni tud. Ez a három karakter az emberi lélek legalapvetőbb nehézségeivel harcol, és teszik ezt olyan csontig hatolóan igazian, hogy már-már felmerült bennem a kérdés, valóban karakterek, vagy hús-vér emberek megharcolt életútjainak mementói.

3) A háború. Mint fentebb említettem, a regény egyértelműen fő cselekménye az eleinte csak készülődő, aztán kíméletlenül kirobbanó háború. Nagyon nehéz a háborúról jól írni, különösen a mai korban, amikor a világ ezen szegletében felnőtt egy olyan generáció, akik már nem tudják, mit jelent a háború. Persze, tanuljuk történelemórán, élnek még olyanok, akiknek mindez véres valóság volt, de tapasztalati szinten nem értjük, sosem éltük át. Felmerülhet a kérdés, hogy olyasvalaki, aki maga sosem volt érintett, vajon tud-e ezen a területen hitelesen alkotni? Van-e helye az irodalomban a háborúnak, amikor a legtöbb olvasó számára ez csak távoli, történelemkönyvekben szereplő esemény? Tud-e valaki úgy írni az emberiség egyik legnagyobb borzalmáról, hogy egyszerre őrizze meg azt a kegyetlen és húsbavágó valóságot, ugyanakkor ne csapjon át a dolog pátoszos túlzásokba? Hölgyeim és uraim: tud. Ha valakit visszarettentene, hogy írónőről beszélünk, annak nincs mitől tartania. Ugyan nem tudom pontosan, hogy Görgey Etelka valóban végrehajtott, létező hadműveleteket vett-e alapul, vagy mindez a saját fejéből pattant ki, de a háború gyakorlati oldala, a hadműveletek, a stratégiai pontok, a fegyverzet mind lenyűgözően pontos és életszerű – természetesen ezt, mint laikus mondom. De ennél számomra sokkal fontosabb, hogy a háború valódi természetét is tökéletesen hozza. Ez a háború nem hősökről szól, nem elnyomó hatalom elleni bátor felkelőkről, sem igaz eszmék csatájáról. Ez a háború éppen olyan, amilyen a történelem során mindig volt: kegyetlen, véres, és a hatalomért acsarkodó, íróasztal mellől milliókat halálba vezénylő parancsnokok csatája. Itt nincs semmi magasztos, habár a politikai vezetők igyekeznek nagyzoló beszédekkel takargatni a tényt, ami végigkísérte az emberiség történelmét, és a regény szerint ezredévek múltán sem változik majd: az ember bármire képes a hatalomért. A fő konfliktus leginkább a külsős és a kaveni társadalmi réteg között zajlik, de olyan összetett és szerteágazó az egész háború kezdete és lefolyása is, hogy felesleges lenne itt fejtegetnem. Annak idején az Éhezők Viadala mellett is az egyik legnagyobb érvem volt, hogy végre befogadható, értelmezhető formában ír fiataloknak a háborúról. Most hasonlóképpen kell vélekednem, megfejelve annyival, hogy Görgey Etelka nem fiataloknak ír, hanem mindenkinek… és cseppet sem finomkodik. Mert egy háború sem teszi.

4)  A tudományos háttér. Nagy rákfenéje a science-fiction műfajnak, hogy sokszor ugranak bele úgy lelkes írópalánták, hogy elfelejtik, hogy már maga a név is magában foglalja, hogy az írás ezen szeglete megkövetelne némi tudományosságot. Nem lehet egy világot mondvacsinált, elkapkodott tempóban, billegő fizikai szabályokra felépíteni, mert össze fog dőlni, de legalábbis borzasztóan esetlen lesz. Na, nem azt mondom, hogy nem engedhetünk meg magunknak némi elrugaszkodást, hiszen erre meg ott van a megnevezésben a fantasztikus… De azért azt hiszem, alapvető elvárás lehet, hogy egy olyan műfajban, ahol központi elemként szerepel az adott világ felépítése, ezen a bizonyos felépítésen ne leljünk Halálcsillag méretű lyukakra. Nos… Görgey Etelka ezt a mércét is megugrotta, ha nem is csont nélkül, de egy gyönyörű ívben. Talán fiú olvasók most felhörrenhetnek, hogy egy nő?! Bizony ám, egy nő. Eta fantasztikus aprólékossággal építette fel a világát, egy laikus számára tökéletes magyarázatokkal szolgál az űrutazásra és egyéb bonyolult fizikai kérdésekre, amik nagyon is megalapozzák egy sci-fi regény megítélését. Emellett jól láthatóan nem spórolta az időt és az energiát, és éppen úgy elmerült az atomfizikában és a stratégiai és hadászati kérdésekben, ahogy a niesiek érzékeléséhez szükséges pszichológiai alapokban. (Igen, a niesiek közül sem mindenki, de néhányan képesek különböző mértékben érzékelni és reakcióba lépni más emberek érzéseivel, de erről sem fejtegetnék bővebben, mert a regény során is mind a négy kötetben előkerül a kérdéskör, tökéletes magyarázattal.) Egyértelműen hihetetlen mennyiségű kutatómunka és tervezés áll a regény mögött, és részemről már ez önmagában megér egy főhajtást, mert még sci-fi körökben sem gyakori az ilyen szintű utánajárás.

(Az írónő, Görgey Etelka, alias Raana Raas) 

5) A vallás. Nos, elértünk talán a legkényesebb ponthoz. Többször futottam már bele, hogy ha valahol meghallották, hogy az írónő református lelkész, egyből mindenki bárgyú tanmeséket, és torkon letuszkolós Jézusi igazságokat vizionált. És be kell látnunk – még nekem is, keresztény szemmel –, hogy nem alaptalanul. Borzasztóan nehéz, és emiatt rettenetesen ritka is, hogy valaki úgy írjon a vallásról, kereszténységről, hogy az ne menjen át vagy a keresztények elvakult gyalázásába, vagy ne fulladjon bele a sztereotípiák tengerébe, és végképp ne tűnjön fellengzős, regénybe oltott erőszakos hittanórának. És újra csak ezt kell mondanom… Eta ezt is megcsinálta. A niesiek kultúrájának legalapvetőbb eleme a vallás, számtalanszor idéznek a történet során a Bokrából, ami leginkább a keresztény Bibliának felelhet meg – mind formájában, mint tanításaiban, maga az egész vallás leginkább a kereszténységnek felel meg. A történet során többféle vallási irányzat is felmerül – többek között van egy katolikusként emlegetett is, ami olvasás alapján valóban a jelenlegi római katolikus felekezetnek felelhet meg –, de végig a nitan kapja a legnagyobb hangsúlyt, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen mindhárom főszereplő kötődik hozzá valamilyen szinten. Bizony, a regénynek igen hangsúlyos és központi eleme a vallás, de hála a jó égnek, Eta nem csúszik át egyik végletbe sem. Rengeteg tanító jellegű idézet szerepel a Bokrából, de ezek mégsem csapnak át fegyelmezésbe vagy kioktatásba. Ezek mind általános, mindenkire érvényes, hihetetlen erejű és gyönyörű igazságok és bölcsességek, amiknek abszolút helyük és létjogosultságuk van az események során – több nem keresztény vélemény alapján sem tűnt tolakodónak. Emellett ami szerintem a legnagyobb érdeme a regénynek ezen a téren, hogy maguk a szereplők is átesnek azon a hullámzáson, ami egy hívő ember sajátja. Olykor nagyon erősen hisznek, olykor távolabb kerülnek, olykor kételkednek, olykor támadnak, olykor csalódnak, olykor keresnek. És szerintem ez az egyik leggyönyörűbb üzenete az egész regénynek, hiszen ilyen maga a hit, a vallás. Amiben hiszünk, az örökérvényű, stabil és igaz. Az, hogy mi hol tartunk a felé vezető úton, már sokkal göröngyösebb.

A rengeteg pozitívum után felmerülhet, hogy vannak a regénynek hibái? Természetesen, semmi sem lehet tökéletes. Az idősebb Yaan (Yaan édesapja – igen, sokan rohangálnak ugyanazokkal a nevekkel) karaktere már-már túlontúl gonosz, kicsit egysíkúan negatív lett. A rengeteg szereplő, a különleges és gyakran rettenetesen egybecsengő nevek miatt sokszor nehéz felvenni a fonalat, most akkor ki kicsoda, kinek a kije, mit akar, és miért van itt egyáltalán, és mire a bolygók nevét megtanultam… De talán olyannak, akinek nem ilyen pocsék a névmemóriája, mint nekem, ez nem okoz akkora gondot. :) Sokat használnak nitan nyelvű kifejezéseket (amely nyelvet az írónő teljes egészében saját maga alkotott), amiket bár általában utólag fordítanak, illetve található szószedet a könyv végén, mégis néha rettenetesen bekavarnak. Eleinte elég nehéz belerázódni a világba, mert egyszerre nagyon hasonló a miénkhez, és rettenetesen más – még az ökoszisztéma szintjén is. Valamint olvastam már kritikaként, hogy – bár ez nekem nem tűnt fel, engem egyáltalán nem zavart – sokan nehezen tudták követni a párbeszédeket, ki mikor mit mond, illetve kevesellték a tájleírást.

Nehéz műfajilag elhelyezni ezt a tetralógiát, mert egy kicsit sci-fi, egy kicsit családregény, egy kicsit keresztény felütés, egy kicsit társadalomkritika… Maga Eta úgy jellemezte: „A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is.” És talán ez a legpontosabb definíció. A három szereplőn keresztül láthatjuk egy világ és egy család széthullását, küzdelmeit, bukásait, harcait és újrakezdését (maga a regény több évtizedet ölel fel). Én mindenkinek azt tanácsolnám, hogy ne önállóan tekintsen a kötetekre, inkább az egészet olvassa egyben, szünetek nélkül, mint egyetlen hatalmas regényt. Görgey Etelka (vagy Raana Raas :)) egészen egyedülállót alkotott, soha ezelőtt nem olvastam még csak hasonlót sem, és hiszem, hogy ha nem Magyarországon születik az alkotás, mára már világhírű lenne a kötelező filmes adaptációjával együtt – habár ez tipikusan olyan történet, ami szerintem megfilmesíthetetlen. Sajnos azonban idehaza sem ismerik elegen… de ez ellen harcolok én is ezzel a kritikával is. Szóval terjesszük az igét, értékeljünk!

Cím: Arra a kérdésre, miért ez a könyv címe, annak idején az írónő ezt felelte: „Azért, mert a könyv mottója a Szophoklész Antigonéjából vett idézet, amely szerint az ember „csodálatos”. S ahogy Szophoklész nyelvén annyiféle különböző jelentése volt a „csodálatos” szónak, az ember is annyiféle: félelmetes, gusztustalan, utálatot keltő, tehetséges vagy nagyszerű.” Szerintem ennek fényében tökéletes. Ezen felül minden kötetnek van saját alcíme (sorrendben az Oggfák vöröse, Kiszakadtak, Árulás és Hazatérők), amik szintén remekül passzolnak.
5/5

Borító: Mielőtt hörögni kezdenétek, persze, hogy nem a borítója alapján ítélünk meg egy könyvet… De ne legyünk álszentek, a legtöbbünknek ez is számít. Az első két kötet még megjelent az Animus kiadó gondozásában, utána már magánkiadás útján, így két különböző borítója volt az első kötetnek. Én a magánkiadásosat venném alapnak, az pedig hangulatos, összecsengő, nem túlzsúfolt, de azért sejteti, milyen jellegű regénnyel állunk szemben. Nekem tetszik.
5/5

Történet: Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, és fent már megtettem.
5/5

Karakterek: Az idősebb Yaan túlzott gonoszságán felül hibátlan. Éppen azért, mert a karakterek esendőek, igaziak, emberiek.
5/5

Hangulat/stílus: Nagyon olvasmányos, szépirodalmi szintű szöveg, de mégsem megy a túlzott fellengzés irányába. Minden nemet és korosztályt képes megszólítani, mert sem túl bonyolult vagy pátoszos, sem túlzottan egyszerű vagy gyermekded. Pontosan olyan, amilyet a téma megkíván.
5/5

Felépítés/ütemezés: Görgey Etelka Harry Potter fanfictionökkel kezdte a munkásságát, ami meg is látszik. Fokozatosan képes fenntartani a feszültséget (ami ugye egy hétről-hétre frissülő rajongói írás esetében elengedhetetlen volt, onnan hozhatta magával), nincsenek üresjáratok, mert ha még annak is hisszük, vagy a világ felépítéséhez szükséges magyarázatok hangzanak el, vagy pár fejezettel később esik le, hogy az a félmondat ott… Rengeteg az elrejtett utalás, rengeteg szálat mozgat egyszerre, amik tökéletes ütemben érnek össze. Itt tényleg minden és mindenki mindennel és mindenkivel összefügg. Mind a tíz ujjamat megnyaltam utána.
5/5

Érzések/mondanivaló: Számomra talán a legfontosabb és legsarkalatosabb pont… és itt is hibátlan. Nem is tudnék egy üzenetet kiemelni, mert rengeteg van, és mind igazi, mély, csontig hatoló tanulság, nem felesleges fellengzősség. Nem próbál semmitmondó pillanatokba nagy szavakat magyarázni, ugyanakkor nem hagyja elsodródni az igazán fontos pillanatokat. Az érzésekkel pedig mesteri módon zongorázik, éppen annyira hangsúlyosak, amennyire erre szükség van, és hozzá kötöm olvasmányélményeim egyik leggyönyörűbb és leg szívszorítóbb jelenetét (amikor a kiszakadtak tüntetését a külsős parlament előtt fel akarják oszlatni, de balhé helyett csak eléneklik a niesi himnuszt, aztán csendben hazamennek. Olvassátok el, és megértitek).
5/5

Újraolvasnám-e: Már megtörtént, és még meg is fog.

Kinek ajánlanám: Mindenkinek, aki készen áll igazi, mély emberi sorsokra és történetekre, egy elképzelt világ nagyon is valós háborújára, és egy olyan érzelmi hullámvasútra, amilyet még nem pipált, ezt garantálom. De tényleg, mindenkinek. Mert hiszem, hogy ez a regény mindenkihez tud szólni.

Borzasztón hosszú kritika lett, de nem bánom, mert erről a regényről nem lehet ennél rövidebben vagy összecsapottan értekezni… és még így sem mondtam semmit. 35/35, bizony, mert ez a regény számomra minden hibájával együtt tökéletes, és valóban az életemet meghatározó olvasmányélmény. Én azt mondom, senki ne hagyja ki. Kölcsön lehet tőlem is kérni, illetve megrendelhető az írónő saját oldalán. (Valamint folyik a gyűjtés az angolra fordítás költségeire, itt lehet adakozni rá, ha valaki megteheti és megtenné.)

U saser naa-loon… enen aalin zol ku needes. – Nem vagy egyedül… mindig van valaki, akinek rád van szüksége.
(Raana Raas: Csodaidők)

Eredetileg ez a bejegyzés egy könyvkritika bevezetőjének indult, de Mogyee vagyok, ami indokolatlan mennyiségű pofázást jelent. Viszont a könyvről magáról nem szerettem volna elvonni a figyelmet, így végül úgy döntöttem, ez itten legyen egy önálló bejegyzés, mintegy bevezetendő egy új rovatot a blog életébe – a könyvkritikáét.  

Tartozom a világnak egy vallomással. Tudjátok, az van, hogy sznob vagyok. Na, nem az a méregdrága éttermekben üdítős kupaknyi kaviárt falatozó fajta, nem, egészen más értelemben. Én bizony könyvsznob vagyok.

Számtalanszor találkoztam már életem során a kérdéssel – mint jó eséllyel minden ember egy olyan társadalomban, ahol a lakosság túlnyomó többsége azért nem analfabéta –, hogy szeretek-e olvasni. És a legtöbbször én erre rávágtam, hogy természetesen, hiszen egészen kicsi korom óta faltam a könyveket – óvoda középső csoportban már folyékonyan olvastam, hála apukámnak, meg a mandulagyulladásaimnak (otthon lévő taknyos gyerek plusz irodalomtörténész szülő az gyök alatt is olvasó óvodást eredményez). Általános iskolában olyan gyakori és megszokott látvány voltunk a bátyámmal a körzeti Szabó Ervin könyvtár gyerekrészlegében, hogy az ott dolgozók csak a „cég reklámjaiként” emlegettek bennünket, és természetesen a hét maximálisan kölcsönözhető könyvhöz mindig becsúszhatott az a bizonyos plusz egy vagy kettő… És én valóban faltam a könyveket, kis túlzással a gyerekrészleg minden könyvét átlapoztam legalább egyszer. Regények, felvilágosító könyvek, ismeretterjesztő darabok, bármi jöhetett, az arcomon sosem fakuló lelkesedéssel cipeltem haza – vagy cipeltettem haza az áldozatomul eső szülőmmel – a nagy halom keményfedeles mennyországot, hogy aztán idehaza órákig bolyongjak a betűk világában. A lelkesedésem később sem csökkent, csupán időhiány miatt a könyvtárat felváltotta a barátok, ismerősök személyes kincseinek elkunyerálása, és a nagyszüleimnél édesanyám összes fellelhető ifjúsági regényének szisztematikus végignyálazása. Aztán, ahogy még idősebb lettem, megismerkedtem az internetes írói oldalakkal és közösségekkel (rövidebb betekintést a témában erre adtam korábban), ahol szintén döbbenetes mennyiségben olvastam – és többek között a hasonló témákban fellelhető külföldi platformoknak tulajdonítom, hogy mostanra bármilyen nehézségű angol szöveget megértek. Egy szó mint száz, az olvasás végigkísérte már eddig is az életemet, mióta képes vagyok rá, mindig rengeteget olvastam és olvasok. Akkor miért rizsázok ennyit egy egyszerű igenlő válasz helyett? Mert nem tudom befogni, azért. Meg mert a dolog mostanra összetettebbé vált.

Ugyanis az utóbbi években kezdtem észrevenni magamon, hogy már nem szórakoztat úgy az olvasás. Félre értés ne essék, még mindig élvezem… pusztán nem teljesen úgy, ahogyan eddig. A filmek terén számtalanszor elmondtam már, hogy leginkább a mindenevő kategóriába tartozom, azokon a fertelem romkomokon (romantikus komédiák – az undorodó szerk.) kívül gyakorlatilag nekem minden jöhet, még egy-egy nyálasabb, igazán tocsogó romantikus film is kaphat el olyan pillanatomban, hogy egy vállrándítással végignézem. És ennek a legfőbb oka talán az, hogy filmeket első sorban szórakozás céljából nézek. Természetesen itt is rajongani tudok egy-egy jó velősebb, darkos lélektani drámáért vagy etikai dilemmákat felvonultató alkotásért, de ezekre külön rákészülök lelkileg, és ha csak valami háttérzajra, vagy egy kis szórakozásra vágyom, akkor egészen biztosan a Bosszúállók fog győzedelmeskedni a Dogville felett. Ez természetesen eséllyel leginkább abból következik, hogy maga a film, mint műfaj egy passzív, komplex vizuális képpel operáló szórakoztatás, ahol nekem, a nézőnek a befogadáson felül nem sok dolgom van – esetleg, ha úri kedvem úgy tartja, továbbgondolok néhány megfogalmazott kérdéskört, már amennyiben erre lehetőségem adódik.

Az olvasás ugyanakkor már egy meglehetősen aktív folyamat, hiszen mindössze szöveges formában fogadhatom be az információt, a hozzá tartozó képi világot, hanghatásokat, ingereket mind saját magamnak kell megalkotnom. (Többek között ezért is kezd kimenni az olvasás a divatból egy olyan világban, ahol a szülők inkább a tévé elé ültetik a gyereket, akinek így nincs lehetősége kibontakoztatni a fantáziáját, minek következtében az olvasás, a saját kis világának felépítése már egy megterhelő és unalmas folyamatnak tűnik a számára, túl kevés inger éri a folyamatos impulzusokhoz szoktatott figyelmét – de ez egy másik téma.) Éppen ez az, ami az olvasást egy semmi máshoz nem hasonlítható élménnyé teszi, hiszen mivel nem operál direkt képi, hangulati megjelenítéssel, minden egyes befogadónak megadja a lehetőséget, hogy az adott történetet a saját képzelete szerint élje át (és egy esetleges adaptáció esetén vérben forgó szemekkel, habzó szájjal püfölje klaviatúráján a készülő filmproduktum fórumának megjegyzésrovatában vélt igazságát, idézem: „DE HÁT PETIKEJULCSIKAMARCSIKA NEM ÍGY NÉZ KI, ÉN TELJESEN MÁSHOGY KÉPZELTEM, HÖTRR!!!!!444!!!NÉGY!). Nekem, mint elég színes és széles fantáziával megáldott egyénnek nem meglepő ezek után, hogy az olvasás az egyik kedvenc időtöltésem volt, és talán szinte törvényszerű, hogy idővel a saját történeteim is alakot kezdtek ölteni – először csak a képzelet szárnyán, aztán már kézzel fogható formában is.

Mogyee, hogy szakadna rád egy fiúkollégium egy havi szennyese, mit akarsz ezzel a sok rizsával már megint?! Türelem, tornaterem, magas a napi szóigényem.

Tényleg gyakorlatilag minden létező műfajba belekóstoltam már. Akadtak, amiknél hosszabb időre lehorgonyoztam, és persze olyanok is, akiktől fejvesztve menekültem (újra elnézésedet kérem, Jane Austen, de te és én nem egymásnak teremtettünk). Lehet, hogy ez is részben az oka, és telítődtem. Talán csak itt tör felszínre az az értelmiségi bölcsész sznob, aki mélyen mindig is bennem élt a kitaposott tornacipőjével és vastag keretes szemüvegével. De a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak ilyenné vált az ízlésem. Ugyanis én az olvasásban mostanra nem a szórakoztatást keresem, hanem a többletet.

Méghozzá a lelki többletet. Morális és erkölcsi dilemmákat, érzéseket, gondolatmeneteket, vívódásokat, karakterfejlődéseket, emberi sorsokat, önmagukkal vívott harcokat, az egyéni és a globális létkérdéseket, kötelékeket, elválásokat, fájdalmat, könnyeket, felszabadulást. Bizony, jól érzitek, méghozzá mindezekből a keményebb, sötétebb vonalat preferálom, lehetőleg nem happy enddel, hanem olyan véggel, ami reális. Nem azt mondom, hogy nem kap el néhanapján egy-egy könnyedebb, humorosabb történetszál, vagy nem esik jól néha komolyabb mondanivaló nélküli, pörgősebb jeleneteken izgulni, de összességében ha olvasok, most már kifejezetten olyan darabokra vágyom, amik igazi, őszinte, mély és húsbavágó emberi érzésekről beszélnek. És NEM, nem a szerelem az emberiség egyetlen olyan érzése, amiről írni érdemes, akármit is próbálnak velünk elhitetni. Személy szerint ha egy könyvnek a romantika a fő eleme, már ki sem nyitom. Nem arról van szó, hogy ne lehetne a témában számomra is élvezhetőt alkotni, csupán engem az egymásra találás és a lángoló nagy frázisok helyett az emberi kapcsolat többi finom mozzanata – úgy mint  az én és az ego feladása a közös élet javára, a kötelékek, a lélek sötétebb bugyrainak megnyitása, a teljes bizalom és odaadás valaki más felé – sokkal jobban foglalkoztatnak.

Egyszerűbben megfogalmazva Mogyee az a mazochista könyvsznob, aki azt szereti, amikor hosszas belső monológok kapcsán valódi, igazi tanulságok fogalmazódnak meg látszatbölcsességek helyett, és amikor a könyv írója kitépi Mogyee lelkét a helyéről, bevágja egy mosógépbe legfelső centrifugával, átmegy rajta egy rotációs kapával, és a végén még beletörli a lábát, mintegy feloldásként. (Igen, orosz realizmus, rólad beszélek, gyere cica.) Nekem hiába a pörgős cselekmény, a mindent átható intrikák vagy a nagy szavak… ha nem érzem hitelesnek a karakterek közben adott reakcióit, ha nem kapok számomra kielégítő rálátást a lelkükre, hogy az események milyen hatással vannak rájuk, ők maguk mindezeket hogy élik meg… nos, nekem akkor az a könyv nem tetszik. Egy példával statuálva, sokan megvádoltak, hogy azért nem szeretem a Trónok Harcát, mert túl durva nekem. Szó sincs róla, olvastam már sokkal erőszakosabbat is. Mindössze a Tűz és Jég dala nem foglalkozik az érzésekkel, ami engem érdekelne, helyette viszont mindenki mindenkivel mindenhol ármánykodik, ami meg engem hidegen hagy. Ennyi a képlet.

Természetesen nem arról van szó, hogy ne tetszhetnének meg más jellegű könyvek, csupán arról, hogy számomra nehéz olyat mutatni, amivel elégedett lennék. Habzó szájjal gyűlölöm a klisés sablonmegoldásokat (és minden bizonnyal részben a már tényleg több ezres olvasmányélményeimnek és az élénk fantáziámnak hála a legtöbb csavart előre kitalálom), az üres, felszínes, kidolgozatlan tucat karaktereket, amikor egyetlen jó ötlettel próbálnak előadni egy nagy rakás klisés sablonmegoldást, amikor nagy szavakat használnak, de valójában nem mondanak semmit, és a feleslegesen szájbarágós megoldásokat. Nem kötnek le a habkönnyű limonádé történetek, időpazarlásnak érzem, a többegyenletes szerelmi románcoktól rosszul vagyok, az intrikák, politikai vagy hatalmi játszmák az esetek többségében – kapjanak bármilyen fantasy köntöst – általában untatnak. Felháborít, amikor olvasóként az író hülyének néz, nem tudom elviselni a Mary Sue jelenséget, a túltolt fellengzésre tikkel a szemem, és ha valaki még egy disztópikus világban harcoló tinédzserlányt dug az orrom alá, hát az Úr látja a lelkem, visszadobok a Bűn és Bűnhődéssel (több mint hatszáz oldal, fáj ám). Bizony, hölgyeim és uraim. Mogyee könyvsznob, a legrosszabb fajtából, és nem szégyelli. (És akkor még szóba se hoztam, hogy számomra az írói stílus sem mindegy. Hajjaj, de mennyire nem mindegy.)

Borzasztóan kritikus olvasó vagyok, rettenetesen igényelem, hogy ami elém kerül, az megüssön egy általam elvárt színvonalat. (Ha ez bárkit érdekel, írás tekintetében magammal szemben vagyok a legszigorúbb, de ez általában soha senkit nem érdekel, de ez az én blogom, szóval egoista önfényezés rovatunkat olvasták.) Talán azért is az olvasásban csúcsosodik ki ez a mániám, mert maga a tevékenység is sokkal több szabadidőt igényel, mint egy esetleges film megnézése, még egy magamfajta gyorsolvasó számára is. És mint tudjuk, a szabadidő kényes és igen ritka jószág, igyekszik mindenki azzal kitölteni, amit igazán érdemesnek tart rá. Természetesen majdnem minden műfajban találtam olyan gyöngyszemet, ami az én figyelmemet is felkeltette, de sajnos alapérvényű igazság, hogy nagyon nehezen találok a felkapottabb kortárs darabok közül olyat, ami az én mércémet is megugorja.

Amikor viszont sikerül!

Na, azt onnan lehet megismerni, hogy felesleges sminkeléssel bajlódnom, ugyanis egy nap huszonnégy órájából tizenkilencben biztos lehetek benne, hogy a kiválasztott drágaszág lapjai jótékonyan takarják arcomat a figyelő tekintetek elől – na meg ilyen esetekben úgy kábé az utolsó dolog, ami eljut a tudatomig, az a való élet fizikai megtestesülése. Olyankor nem létezem én vagy a könyv, olyankor együtt létezünk, mert beköltözöm a történetbe – vagy a történet az én lelkembe…? –, és együtt élek, lélegzek, érzek, zokogok, emelkedem és bukom el a szereplőkkel és az érzéseikkel. Olyankor, ha fizikai valójában nincs is a kezemben a könyv, tökéletesen felesleges hozzám bármilyen releváns választ igénylő kérdést intézni, mert egészen biztos, hogy valamelyik felmerülő dilemmán agyalok éppen.

Kérlek, ne értsetek félre. Senkinek az ízlését nem óhajtom bírálni, mert felesleges lenne, nem létezik rossz vélemény. Amitől nekem hidegrázásom van, az valaki másnak a legkedvesebb regénye, megint ami számomra gyöngyszem, másnak elviselhetetlen, méla unalomba fulladó kínszenvedés. Továbbá nem tartom kizártnak, hogy akár egy év múlva, vagy később, de változna a hozzáállásom – hiszen két évvel ezelőtt sem ezt gondoltam, és az ember életében egyedül a változás állandó. De jelen állapotban ez a nagy, kritikusan sznob igazság, és ezt mindenképpen szerettem volna leszögezni, mielőtt könyvkritizálásba fognék. Úgy vélem, a kritika egy rettentően szubjektív műfaj, ahol semmiképpen sem hagyhatóak figyelmen kívül a kritikát író személy egyéni preferenciái. Természetesen vannak objektív mércével megítélhető pontok az irodalomban is, de én sokkal inkább művészetként tekintek minden ilyesmire, és emellett a könyvek legnagyobb értéke, hogy minden egyes befogadónak egészen mást mesélnek – hiszen éppen ettől csodálatosak!

Szóval, a már megint kilométerhosszú rizsám végén vonjuk le a konklúziót… Könyvkritikák érkeznek. De egy mindenképpen, amit már régóta ígérek egy számomra meghatározó jelentőséggel bíró könyvsorozatról. Most már tudjátok, mire számíthattok… azaz semmi jóra. ;) Kritikus vagyok, finnyás, sznob, és utálom a szerelmi háromszöget. Cserébe viszont hiszek az emberi érzések elévülhetetlen erejében, és hiszek az igazi, tényleges mondanivalóval rendelkező könyvek létjogosultságában. Keresem az igazi sorsokat és a húsbavágóan kényes kérdéseket, vágyom arra, hogy a könyv elvigyen magával, és kicsit más emberként hozzon vissza. Szeretek-e olvasni? Szeretek érezni, tanulni, gondolkozni, utazni, változni. És te?

Íme, el is érkezett az egyik legkedvesebb hónapom az évben, amikor is már legálisan élhetem ki a karácsonymániámat, lassan minden és mindenki ünnepi díszbe öltözik, eljönnek a roráték, a hajnali didergés utáni meleg tea, az ünnepi kivilágítás, a készülődés mind fizikai, mind lelki formában az év – számomra – legszebb ünnepére. Szeretem a decembert, mert szeretek még ennyi idősen is egy gyermek izgatottságával várakozni, készülni, és feldíszíteni a szívemet annak, Akit igazán várunk… Na de most még nem ennek van az ideje, nem feledkezhetek meg az előző hónapról sem, ami nagy változásokat és kisebb örömöket is tartogatott. :) Lássuk hát!

Mit szerettem novemberben?

- Hosszú, több mint egy éves orvostól-orvosra járkálás, számtalan vizsgálat és bizonytalanság után végre pontot tehetünk egy fejezet végére: diagnosztizálták nálam az inzulinrezisztenciát. Tervezek magáról a betegségről, az én tüneteimről (ugyanis nem szokványos tünetegyüttest mutattam), a lefolyásáról, meg úgy erről az egészről írni egy átfogóbb bejegyzést, ugyanis a probléma sajnos sokkal gyakoribb az emberek körében, mint ahányan ismerik. Most elöljáróban legyen elég róla annyi, hogy azért ez nem egy végítélet. :) Nagyon jól együtt lehet élni vele, igaz, egy teljes, 180 fokos fordulatot és életmódváltást követel meg, de talán ez már nem is ártott. Még csak ismerkedem a diétával és az életforma sajátosságaival, még kicsit nyögvenyelősen indulnak be azok a reggeli mozgások, de azért lassacskán talán ráállok én is a szükséges pályára. Szurkoljatok, hogy sikeresen beleszokjak ebbe az új életformába! Ja, és persze zab mindenek felett. Nem, nem csak a lovaké, az egyik leghálásabb alapanyag a világon! :D Nyilván jó lett volna, ha teljesen egészséges vagyok, de így is nagy könnyebbség, hogy nagyon régóta tartó bizonytalanságra tettük fel a pontot. És most kicsit úgy érzem, a lelki megújulás mellé kaptam egy esélyt, hogy testileg is változzak. Kicsit olyan ez, mint egy teljes tiszta lap. Igyekszem helyesen élni vele. :)

- Idén sem maradhatott el a templomi közösségben az adventi koszorúkészítés. Szeretek mindent, ami kézműves, barkácsolós, vagy úgy egyáltalán alkotó folyamat (és már szerettem azelőtt is, mielőtt az úgynevezett DIY trendi lett ;)), így naná, hogy ez a program is a kedvenceim közé tartozik. Az otthoni használatra szánt darabon felül összesen huszonöt koszorút gyártottunk le, ami nem kis feladat egy maroknyi embernek, de hihetetlenül élveztem – és azt hiszem, nem csak én. :) Jó hangulatú, viccelődős délelőtt volt, nagyon szeretem látni, ahogy megmutatkozik, mennyi sok kreatív emberke mászkál körülöttünk a világban. Na és persze azért az élmény, amikor a huszonéves srácok („milyen dolog már koszorút csinálni, ez lányooos”) pillanatnak fel, rettentő professzionális grimasszal az arcukon: „Nincs esetleg egy kis csillámpor?” :D

- Templomunkban idén is megtartjuk az immár hagyománnyá vált adventi vásárt, ahol különböző könyveket, a fentebb említett adventi koszorúkat, kegytárgyakat, efféle apróságokat kínálunk a híveknek, hogy az ajándékozásba is belecsempésszünk egy keveset a karácsony igazi szelleméből. Legalábbis ez lenne a propagandaszöveg, valójában bizony döbbenetes mennyiségű giccsel találkozik az ember egy-egy ilyen beszerzőkörút során. :D Idén is tagja vagyok a vásárt tartó pár emberkének, és bizony a kínálat felhajtása közben megelevenedett előttem a Pápanyalóka legdicsőbb darabjainak együttese. Még mindig egészen döbbenetes, milyen mértékben van igény a vallási giccsekre… De persze ezzel együtt is élvezem a böngészést, a csomagolást, a kipakolást, azt, ahogy a párologtatóból betölti az előteret a mézeskalács illata, ahogy a hívek válogatnak a képeslapok között, közben van lehetőség velük váltani pár szót, és egyáltalán azt a kis közösségi teret, amit ezáltal teremthetünk a misék után az előtérben. Mert mindenki megáll, nézelődik, és ha már ott van, beszélget is kicsit a többiekkel. Szeretem, amikor a puszta hangulatkeltésen vagy cicomán kívül valami lelki többletet is adhatunk, és erre tökéletes eszköz ez a vásár. :)

- És természetesen az egyik legfontosabb esemény, elindult egy újabb egyházi esztendő, és kezdetét vette az egyik kedvenc időszakom az évben. Vasárnap az első lila gyertyán megjelenő lángocskával hivatalosan is becsatlakoztunk a már két hete szorgosan várakozó görög testvéreinkhez, hogy ha csak lélekben is, de együtt készüljünk a Szűz Anyával, Szent Józseffel, és az egész világgal a karácsony legeslegfontosabb eseményére: hogy Krisztus vállalva a földi lét minden nehézségét és fájdalmát, közénk költözött egy jeges, elhagyatott éjszakán több ezer évvel ezelőtt. Az advent számomra különösen is kedves, hiszen azon felül, hogy rajongásig szeretek mindent, ami a karácsonyhoz kapcsolódik, a roráték (kevésbé beavatottak számára, ezek a római katolikus liturgiában tartott, hajnali szentmisék, kifejezetten az adventi időszak sajátossága), az adventi lemondás, az imák, a gyertyagyújtások mind segítenek, hogy a nagy rohanásban és ünnepi őrültekházában se felejtsem el, mit… pontosabban Kit is várok igazán. Nagyon nehéz éveken vagyok túl, mind fizikai, mind lelki szempontból, és idén végre megkaptam az esélyt a tiszta lapra. Bőven van mit magammal vinnem a fa alá, rengeteget köszönhetek, megvívtam a magam csatáit. Jobbkor nem is jöhetett volna ez az advent, hogy én is utolérjem magam, és Szenteste majd teljes szívvel tehessem az új életem alapjait a születésnapos elé. :)

Apróságok:

MR vizsgálat, életemben először; vizsgáló várójában furcsa, de nagyon menő fonalképek sejtekről; pontot tenni a több éves huzavona végére; nagyon jó orvosnál biztonságban érezni magam; medikákkal összekuncogni; nagyon jó dietetikust találni; órákig böngészni az ételek összetevőit; hajnali csípős időben kocogni; napfelkeltét megnézni; zabkását enni; rájönni, hogy finom :); új recepteket kutatni és kipróbálni; táplálkozási naplót vezetni; régen látott hugicával találkozni; nagyokat nevetni; hosszan beszélgetni; jövőt tervezgetni; egy nagyon sokat jelentő ajándékot kapni; meghatódni; vásárra árukat hajkurászni; vallási giccsen ledöbbenni újra és újra; vásárt rendezgetni; koszorút készíteni; ragasztópisztollyal a jegygyűrűt a kezemhez ragasztani :D; másokat alkotni látni; templomban órákig dideregni; forró teát kapni; nagyokat kuncogni; őszinte mosolyokat adni és kapni; hosszasan összebújni; mézeskalács illata; sapit húzni; díszeket gyártani; találkozót tervezni; adventi vasárnapot megünnepelni; komoly dolgokról és semmiségekről fecsegni; Őt megetetni :); főzni, sütni, takarítani, gondoskodni; pici szállingózó hónak örülni; nagy csizmát húzni; mennyei forró teát találni; ünnepi hangulatú körömlakkot viselni; adventi elhatározásnak nekiveselkedni; szépen lassan, de mindent újrakezdeni

A hónap idézete:

„Olyan lesz a karácsonyotok, amilyen az adventetek volt.”
(Pajor András)

Legyen akkor ez is hagyomány, hiszen belefér… következzék egy zene a hónapomból! Javarészt főként karácsonyi zenéket hallgattam, de ettől még megkímélnélek benneteket, hagyjuk meg a novembernek, ami a novembernek jár. Akkor viszont fogadjátok szeretettel ezt a cseppet sem karácsonyi hangulatú dalt, amire viszont ebben a hónapban bukkantam rá, és pillanatok alatt hatalmas kedvencem lett. A dallama, Chester Bennington hangja, és a mondanivalója is… Erős. És nem is kicsit.

A minap szóba került köztem és egy kedves barátnőm között egy olyan téma, ami időről-időre visszatérő motívum a beszélgetéseim palettáján. Már egészen kamaszkorom óta foglalkoztat a kérdéskör, de azt hiszem, most jutottam el odáig, hogy relevánsan is állást foglaljak ebben az ügyben. Nagyon régóta piszkálja a csőrömet, szóval végre összeszedem a gondolataimat, és terítékre kerül ez a számomra rendkívül izgalmas téma. Lássuk hát! :)

Ez a problémakör pedig nem más, mint a koraérettség. Egészen pontosan a társadalmi – szerintem sok esetben hibás – megítélése.

Először is, talán tegyük tisztába a fogalmakat. A koraérett kifejezést legelterjedtebb nézet szerint az olyan emberekre használjuk, akik a saját korosztályuk sztereotip módon meghatározott szintjénél érettebben, felelősségteljesebben gondolkoznak, viselkednek, nyilvánulnak meg. Általában főleg huszonöt év alatti korcsoportok esetében beszélhetünk erről a jelenségről, és nem véletlenül, hiszen ez az az életszakasz, amelyben az egyes évek között a leglátványosabb változást tudja felmutatni az emberi jellem, talán ekkor tesszük meg életünk egyik legnagyobb utazását – gyerekből felnőtté válunk. Szerintem viszonylag kevesen találkoztunk olyannal, aki azt mondta volna: nézzétek ezt a férfit, milyen mély, komoly gondolatai vannak, akármelyik hatvanéves megirigyelhetné, pedig még csak idén lesz ötvenkettő…! Emellett még hallhatunk egy olyan kifejezést, miszerint valaki koravén. Ez már egy fokkal negatívabb felhangot kap, ebben az esetben nem annyira a pozitív jelleggel ellátott viselkedésformákat hangsúlyozzuk ki, éppen ellenkezőleg, amikor valaki a saját korosztályánál idősebb korcsoportok kevésbé előnyös tulajdonságait sorakoztatja fel: példának okáért fiatal korából és igen csekély élettapasztalatából nem következően negatívan és megkeseredetten szemléli az életet. (Esetleg már hamvas huszasévei elején banyatankkal siet csütörtök reggel a Bosnyák téri piacra, és a villamos ajtajában állva panaszkodik a szemtelen iskolás pernahajderekre.) Nos, mindkét elnevezéssel akadnak problémáim, de hát ki csodálkozik? Mogyee vagyok, és köztudott, hogy a Mogyee-k mindenbe belekötnek (továbbá szeretik az étcsokit és a karácsonyt).

Az első és legfontosabb problémám ezzel az egésszel az, hogy ez már megint címkézés. És Mogyee utálja a címkézéseket (meg az ónos esőt és a székelykáposztát). De kicsit komolyabbra fordítva a szót. Egy olyan társadalomban élünk, amiben az emberek szeretnek megbélyegezni mindent és mindenkit. Alapvető társas ösztön ez, hiszen a megfelelő címkék segítenek abban, hogy könnyebben tájékozódjunk ebben a hatalmas, és sokszor ijesztő világban. Az egyik legáltalánosabban ismert és elfogadott tény, hogy az emberek többsége fél az ismeretlentől. Mit tehetünk tehát, hogy valami ne legyen ismeretlen? Ismerjük meg? No igen, ez volna a tisztább, és minden kétséget kizáróan a macerásabb út. Szóval az ember inkább azt csinálja, hogy fog egy elnevezést, a vélt és valós ismereteiből definíciót gyárt, és akkor onnantól az a valami az, aminek elnevezte. És természetesen, ha hasonló egyedekkel találkozik, nem átallott a már korábban megalkotott fogalmat ráaggatni, hiszen ezáltal az ismeretlen megszűnik, ismerőssé válik, amitől máris nem félünk, máris könnyebben bekategorizáljuk. És ugye egy ekkora hatalmas társadalomban sokkal könnyebb úgy lavírozni, hogy vannak megadott kategóriák, hiszen akkor az ember tudja, hogy bizonyos csoportokhoz, fogalmakhoz hogy viszonyuljon, mit várjon tőlük, kerülje el, vagy éppenséggel próbáljon a közelükbe férkőzni. Ez alapvetően még nem is lenne probléma, hiszen a társas együttélés egyik alapja, hogy képesek legyünk különböző normáknak megfelelni, aminek bizony részét képezi, hogy bizonyos csoportokba soroljuk magunkat. Továbbá ez a rendszer valóban segít eligazodni, és nem feltétlenül negatív dolgokkal lehet csak felruházni valakit. Na, nem akarok én elveszni a szociálpszichológia tekervényes ösvényein, mert a társadalmi psziché felépítéséről órákig lehetne értekezni (meg is tesszük az egyetemen), és nálam sokkal tájékozottabb emberek sokkal értőbb módon is összefoglalták már a lényeget. De amit én ebből a témánkkal kapcsolatban ki akartam hozni, az az, hogy a társadalmunk címkéket használ, amik sok esetben szükségesek, de a legtöbbször felesleges bekategorizálásai olyan fogalmaknak, amik gyakran egyáltalán nem úgy működnek a gyakorlatban, ahogy azt mi elképzeljük. És ide tartozik a koraérettség kérdésköre is.

Talán egyszerűbb lenne, ha a saját példámon keresztül próbálnám illusztrálni a dolgot, mert minden cipész maradjon a kaptafánál, én meg jelenleg magamat ismerem a legjobban (vagy a legkevésbé, nézőpont kérdése). Világ életemben azt hallgattam, mióta nagyjából felfogtam ennek a szónak a jelentését, hogy én mennyivel érettebb vagyok a koromnál. Azt hiszem, a legelső alkalom, amit konkrétan fel tudok idézni ezzel a váddal kapcsolatban, olyan tizenegy éves koromban lehetett, amikor egy táborban egy tizenhat éves lány egy hosszabb beszélgetés után összecsapta a kezeit, és boldogan felkiáltott: „Nahát, hogy te milyen érett vagy a korodhoz képest!” Aztán jöttek szépen a további megerősítések („Nem lééétezik, hogy te még csak tizenkettő-négy-hat éves vagy!” vagy „Hogy te mennyivel érettebben viselkedsz, mint a többi korodbeli!” esetleg „Hát én azt hittem, legalább húsz éves vagy!”, és társai), és akkor én szépen elfogadtam a látszólag elkerülhetetlen sorsomat, miszerint én akkor mostan koraérett vagyok, fel is út, le is út. Oly sok előnyét nem tapasztaltam a dolognak, nem kaptam jobb jegyeket az iskolában – hiába is próbálkoztam koromat meghazudtoló lehengerlő stílusommal elkápráztatni a tanáraimat –, külsőre sosem tűntem idősebbnek annál, mint amennyi voltam, a melleim kifejezetten kicsik, pattanásos is voltam, az akkor áhítattal figyelt tizenhét éves fiúk sem kezdtek a lábaim előtt heverni, vagy egymással ölre menni a kegyeimért, szóval mondhatni, én ezzel az információval nem igazán tudtam mit kezdeni.

Félreértés ne essék, nem voltak alaptalanok a vádak. Azt én is tapasztaltam, hogy mindig nagyon jól megtaláltam a közös hangot a nálam idősebbekkel is, mindig is foglalkoztattak a kicsit komolyabb, mélyebb hangvételű témák, és a magam módján – pláne egy tizenpár éves gyerekhez képest – megbízható voltam, lehetett rám nagyobb dolgokban is számítani. Többször kiütközött az is, hogy nem igazán értettem a saját korosztályomat, vagy saját magamat nem tudtam megértetni velük, és vonzódtam a nálam idősebbek társaságához – bár szerintem ez minden gyerekre és pláne kamaszra jellemző valamilyen szinten. De ugyanakkor végtelenül szerettem mindig is játszani (hatodikos koromig Barbie babáztam, és felvállalom), hülyéskedni, egyik pillanatról a másikra tudtam átkapcsolni teljesen elmeháborodott üzemmódba, vagy éppenséggel rajongtam a csillogó vámpírokért, hisztiztem, drámáztam, beleszerettem nálam idősebb, akkor rettenetesen menőnek hitt fiúkba… szóval összességében én azt hiszem, nagyon is normális gyerek és kamasz voltam. Hogy érettebb lettem volna a koromnál? Én ezt nem így fogalmaznám meg.

Valóban egészen kicsi koromtól kezdve lehetett velem a korosztályomat meghazudtoló komolyságú témákról beszélgetni. Mindig érdekelt a körülöttem lévő világ, mindig nyitott voltam mások érzéseire, rezgéseire, gondolataira. Érdekelt minden és mindenki, és figyeltem, ha meséltek, kérdeztem, ha úgy éreztem, megtehetem, vagy szükséges. Tizenkét éves korom óta bíztak rám kisebb, sőt, korosztályombeli gyerekeket (adott esetben kamaszokat), akikre táborok, kirándulások alkalmával vigyáztam, felügyeltem, terelgettem, nevelgettem, szeretgettem őket. És alkalmas voltam a feladatra. Mindenki szerint azért, mert érettebb voltam a koromnál. Szerintem viszont erről szó sincs. Én egy érzékeny ember vagyok, aki nagyon könnyen rááll mások rezdüléseire és hangulatára. Érdekel is a többi ember, szeretek és tudok is velük bánni. Továbbá megbízható vagyok bizonyos területeken, tudok felelősségteljes, pontos, precíz lenni, és nagy a teherbírásom. De most jön a csavar!

A fent felsorolt dolgok tulajdonságok. Jellemvonások. Ha úgy tetszik, ajándékok, amiket azért kaptam, hogy végezhessem a hivatásomat, ami engem az emberekhez szólít. De ezek egyike sem jele vagy feltétele az állítólagos „érettségnek”. Én egy olyan személyiség vagyok, aki komolyabb, lelkibb ember. De ez nem jelenti, hogy érettebb lennék, mint bármelyik másik húsz éves a korosztályomban, csupán azt, hogy más.

És itt át is nyergelnék a következő problémámra a dologgal kapcsolatban. Igen, tudom, hogy most még nagyon kaotikus az egész, de ilyen egy vérbeli Mogyee bejegyzés, ne adjátok fel, a végére lesz benne rendszer, cserkészbecsszó. Ha figyelünk, észrevehetjük, hogy a koraérett kifejezésnek van egy elengedhetetlen eleme. Méghozzá az, hogy a rágalmazott delikvens a saját korosztályánál érettebb, elméletben. Igen ám, de mégis milyen jogon vagy alapon határozzuk meg, hogy egy adott korcsoport milyen érettségi szintet kell, hogy felmutasson? Már megint a címkézés, igen, ez Mogyee egyik mumusa (meg a logaritmus és a Mary Sue). Mielőtt habzó szájjal kezdenétek megkövezni Atkinson és Hilgard atyáink Pszichológia kötetével (aki nem annyira jártas, közel ezer oldalas, A4-es olvasmány, bőven megteszi kövek helyett), szeretném leszögezni, hogy igen, én is tanulok fejlődéslélektant és személyiségpszichológiát, és szó sincs róla, hogy kétségbe szeretném vonni az abban taglalt igazságokat. Természetesen az ember életében vannak különböző életszakaszok, amikben vannak olyan meghatározott fejlődési szintek, amiket az egészséges emberek abban az életszakaszban el kell, hogy érjenek. Ezek nagyon is fontos és hasznos kategóriák, szükségesek is annak érdekében, hogy megfelelően álljunk hozzá az emberekhez. De az a nagy helyzet, hogy általában a „koraérett” fogalomhoz nem az ilyen meghatározás szerinti szakaszokat rendeljük alapelvárásként, hanem egészen banális jellegű kérdésekkel próbáljuk alátámasztani a meghatározás létjogosultságát.

A rettenetesen értelmiségi megfogalmazásom helyett (tudom, hogy nem megy) lássunk inkább egy példát. Én rengetegszer megkaptam, hogy érettebb vagyok a koromnál, ez stimt. De nagyon sokszor olyan dolgokkal kapcsolatban, amik egyáltalán nem érettséghez, sokkal inkább egyéni ízléshez, gondolkodásmódhoz köthetőek. Példának okáért szerettek engem érettnek titulálni azért, mert nem rajongtam egyetlen nyál tinifiú bandáért sem soha. Érettség? Dehogy. Ez egyéni ízlés kérdése volt. Tagadhatatlan, hogy a legtöbb ilyen zenekar célzottan a 10-16 éves lányok közönségének készíti a dalait, az egész arculatát, mindenét. Következésképpen mit tesz a társadalom? Ráragasztja a címkét, hogy akkor aki nőnemű, 10 és 16 éves korcsoportba esik, az szereti a nyál bandákat. Ha nem, akkor az már rögtön milyen érett, és piedesztára vele. Holott ez ostobaság. Sehol sincs megírva, hogy mindenképpen szükségszerűen kinövi valaki az ilyen bandák iránti rajongást, és kivétel nélkül minden ilyen rajongótáborban találunk idősebb hölgyeket, sőt, fiúkat is. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy attól, hogy valaki fiú létére szeret ilyen stílusú zenéket is hallgatni, egyáltalán nem kérdőjelezhető meg a nemi identitása, de ez egy sokkal nagyobb téma, és már így is túl hosszú lesz ez a bejegyzés.) Tehát habár a jelenség egyértelműen a tinédzser lányok körében a legnépszerűbb, pusztán attól, hogy valaki nem rajong ezekért a bandákért, nem lesz érettebb a korosztályánál. Sőt. Természetesen ez csak egy példa, de számtalan ilyet hozhatnék még, de nyargaljunk tovább a harmadik kötekednivalómra, mert három a magyar igazság.

A harmadik, és talán a legnagyobb bajom ezzel az egésszel, az a versenyhelyzet, amit kialakít az emberek között. Egészen a születésünk pillanatától kezdve jellemző a versenyeztetés – talán senkinek se kell bemutatnom, hogy olyan körben, ahol többek is újszülöttel rendelkeznek, rögtön megindul az „enyém már felállt, megfordult, nevetett, hátraszaltózott”. Talán nem is tudatosan, de rögvest egymásra licitálnak az anyák, és persze, hogy ezt teszik, hiszen mindenkinek a saját gyermeke a legokosabb, legügyesebb, legcsodálatosabb. Igen ám, de ha az adott kis szuperbébi mégsem olyan szuperbébi, mert a JancsikaPistikeMariska az utca végén már bécsi keringőzik, de a mi csemeténk még csak kúszik boldogan, akkor máris hajlamosak vagyunk beképzelni, hogy „valami baj van.” Mert nem fejlődik úgy, olyan gyorsan, pontosan abban az ütemben, ahogy a kortársainak kellene. Természetesen sajnos előfordulhatnak olyan szélsőséges esetek, amikor ez valóban valamilyen probléma előjele. De az esetek túlnyomó többségében inkább csak arról van szó, hogy minden ember egyéni individuum, mindenki egyszeri és megismételhetetlen, és a kulcsszó:

MINDENKI A SAJÁT TEMPÓJÁBAN FEJLŐDIK.

Most kérdezhetnétek, hogy jól van, ezen már túlvagyunk, babáknál nem beszélünk koraérettségről, mit akarsz, Mogyee, fogy a türelem…! De igenis kapcsolódik a témánkhoz, ugyanis minden innen indul. Innentől kezdve aztán a szülők is, tanárok, gondviselők, táborvezetők, mindenki összehasonlítja a gyerekeket, innentől kezdve az egész életünk egy folyamatos versenyfutás a többiekkel. Óvódában fejlődési napló, jaj, miért nem tudsz olyan szépen enni, bezzeg a PistikénekJancsikánakApolkának már milyen szépen megy, jaj, miért nem tudsz olyan szép, szabályos S betűket írni, mint a többiek, miért nem megy neked még a logaritmus, hiszen a többieknek igen… És ebbe az amúgy sem egyszerű és nyugodt életállapotba aztán beüt egy atombomba erejével, amikor egyszer csak a mellettünk álló gyerekre valaki ránéz, összecsapja a kezeit, és boldogan felragyog: „Hogy te mennyivel érettebb vagy a korodnál!” És aztán ember legyen a talpán, aki előássa onnantól a gyerekek lerombolt önbizalmát.

Korábban rengetegszer szembesültem vele életem során, és puffogtam is miatta, hogy ugyan miért imádják a tinédzserek hangoztatni, hogy ŐK aztán érettebbek a koruknál (mármint azon felül, hogy természetszerűleg minden tinédzser azt hiszi, hogy nála van az élet kulcsa). Eleve azért is bosszantott, mert jellemzően akik ezt hangoztatják, pláne nem érettek egy fikarcnyit se. Meg aztán nem értettem, ez miért kell, hogy verseny legyen? Mint fent taglaltam, kézzel fogható pozitívumát nem nagyon láttam a helyzetnek, pedig én aztán a tagja voltam a kiválasztottak dicső körének, ÉN érett voltam. De most már, nagyobb fejjel, érettebben (ha-ha!) belátom, hogy azért érzik ezt ennyire fontosnak sokan, mert mint annyi minden mást, ezt is a külvilág visszajelzései alapján veszik magukra, mint valami kényszeres megfelelési vágyat.

Na, elérkeztünk a végéhez, kitartás, összegzek. Szóval, ennyi rizsa végén, mi is a bajom nekem ezzel a maghatározással? Ismerjük el, fogadjuk el, és tegyük egyértelművé: létezik a jelenség, hogy valaki érettebb a koránál. De nem abban az értelemben, ahogy ezt a társadalom nagyobbik hányada használja (és kéretik nem valami elrugaszkodott fogalomként kezelni ezt az egészet, mert a társadalom te vagy, és én vagyok, és a Fornettis néni a sarkon). Ugyanis valóban létezik olyan, hogy az egyik tizennégy éves már banki ügyeket intéz, míg egy másik még azt sem tudja, hogy kell csekket kitölteni. Igen, létezik olyan, hogy az egyik tizenhat éves maga gondoskodik a családjáról, míg a másik még azt sem teljesen látja át, miért is lenne fontos, hogy legyen saját zsebpénze. Igen, léteznek olyan alapfogalmak, amik alapján azt mondhatjuk, hogy valaki érettebben viselkedik a koránál, de én nem ezt a szót használnám. Én inkább azt mondanám, mindenki egyéni, személyes ütemben fejlődik, és ezen felül vannak saját adottságai és jellemvonásai. Van, aki tizenkét évesen már költségvetést vezet, és van, aki huszonkét évesen sem. Van, aki húsz évesen már valóban, szellemileg, érzelmileg, egzisztenciálisan is készen áll a családalapításra, és van olyan, aki még harmincöt évesen is felelőtlen ehhez. Igen, ezek létező jelenségek. De ezek mind az egyénen múlnak. És ezek mind olyan folyamatok az életünkben, amiknek meg kell adni a kellő időt. Nem lehet versenyeztetni az ember egyik legfontosabb utazását, nem lehet összehasonlítani a felnőtté válás folyamatát valaki máséval, mert éppen attól vagyunk egyediek és megismételhetetlenek, hogy nem ugyanabban az ütemben fejlődünk, alakulunk, változunk és érünk. És ez így van jól. És pláne nem szabad ízlésben vagy tulajdonságokban mérni az érettséget, mert azokból aztán pláne ahány ház, annyi szokás, felesleges is összemérni a… a bajszunkat. Azt.

De ami a legfontosabb ebben az egészben, hogy a koraérettséget általában, mint egy pozitív dolgot vesszük elő. Milyen jó, hogy JancsikaValikaMátéka érettebb a koránál, mert nem olyan idegesítő, és nem jár el bulizini, és… és itt álljunk meg. Árulja már el nekem valaki, mégis mióta nem elég az, ha valaki „csak” a korának megfelelően viselkedik? Mégis miért kap pozitívabb elbírálást az, aki tizennégy évesen nem olyan tomboló kamasz, mint a másik tíz? Ugyan mégis mikor fordult ki annyira magából a világ, hogy már nem akarjuk megadni az időt az embereknek, hogy átmenjenek a különböző életszakaszok sajátosságain? Az a baj, hogy a nagyokos felnőttek már elfelejtették, mennyire FONTOS volt gyereknek vagy kamasznak lenni. Persze, hogy üdítőbb egy olyan tizenévessel beszélgetni, aki fogékonyabb például az aktuálpolitikai kérdésekre, hiszen bennünket is az érdekel, de akkor sem lehet ez az elvárás, vagy a pozitív példa a többiekkel szemben. Igen, a gyereknek gyereknek kell lennie, hangosan, viháncolva, játszva. Igen, a kamasznak kamasznak kell lennie, tinifiú bandákkal, eldugdosott férfimagazinokkal, eltúlzott drámákkal és első berúgásokkal. Nem baj, ha nem ilyen. Nem baj, ha más, nem baj, ha máshogy gondolkozik, más tetszik neki, már máshol tart fejben. De az sem baj, ha ilyen. Egyik véglet sem jobb, mint a másik. Nem az a baj, ha valaki „érettebb” a koránál. Az a baj, amikor ezt, mint valami pozitív többletet mutatjuk fel a többiek előtt, mintha ettől az a valaki valami több lenne. Pedig erről szó sincs, csupán hamarabb jutott el egy másik életszakaszba. Mindenki nyugodjon le, a többiek is követni fogják. Nincs szükség a felesleges frusztrációra, a folyamatos versenyhelyzetre. Mindenki a saját ütemében fejlődik, alakul és változik. És ez pontosan így van jól.

És már tényleg csak kötekedésként az egész margójára… világéletemben azt hallgattam – a mai napig –, hogy érettebb vagyok a koromnál. Két hónapra vagyok a huszonegyedik életévemtől, menyasszony vagyok, tizenhat éves korom óta tudom, mi akarok lenni. Ugyanakkor viszont plüssállattal alszom, rengeteg animét nézek, és szeretek az anyukám ölébe kucorodni. És tudjátok mit? Szerintem ez így van jól.

Még nem találtam vissza az igazi nagy dömpingre a bejegyzések tekintetében, de több minden tervbe van véve! Addig is viszont álljon itt magabiztossággal a következő havi boldogság-morzsácskákból egy válogatás. Mert terápiának sem utolsó. ;) Hajrá, hajrá, fel mindenki, adjunk hálát!

Mit szerettem októberben?

- Vettem egy brutálisan nagy levegőt, és nekiestem a ruhásszekrényeim kategorikus átszelektálásának. Nem ismertem kegyelmet, amire már legalább két éve rá sem néztem, annak mennie kellett! Na, nem a kukába, első körben ismerősökhöz, aztán pedig oda, ahol még nagy hasznát vehetik. Rengeteg gyerekkori ruhánk került napvilágra, nem is beszélve a régi jelmezeinkről, amiket még a nagymamám varrt nekünk… Superman, Tavasztündér, meg a többiek, na és egy régi tábori nyakkendő... Nagyon jó volt a ruhakupacok felett kicsit nosztalgiázni, rendezni a soraimat, aztán mindent becsomagolni, és helyet adni egy átláthatóbb, rendezettebb környezetnek. Tudjátok, szeretem a szimbolikáját. Kicsi rendrakás magamban, és a környezetemben is. És elférek! Még szokom az érzést. :D Na és persze a projekt még messze nem ért véget, hátravannak a könyvespolcok… a cél karácsonyig végezni!

- Már az első hírek óta, hogy érkezik majd hozzánk, hihetetlenül látni akartam a WordPress Sajtófotó kiállítás idei tárlatát, amely kiegészült az elmúlt hatvan év díjnyertes fotóinak válogatásával is. Aki ismer, az talán tudja, hogy nagyon szeretek fényképezni – bár én persze elég kezdetleges technikával, és nagyon hobbiszinten űzöm az ipart. De az egyik kedvenc művészeti ágam a fényképészet, mert hihetetlen, mennyi tehetséges ember mennyi különböző látásmóddal enged bepillantást az élet mindennapjaiba. Valamint állítom, hogy a mai napig egyetlen művészeti ágazat sem tudja úgy, olyan hihetetlen erővel visszaadni egy emberi tekintetben rejlő végtelenséget, mint ahogyan azt a fényképek teszik. Vele fel is kerekedtünk, és meg is látogattuk a kiállítást, és mondhatom, hogy minden fillérjét megérte az amúgy egyáltalán nem drága jegy. Elképesztő, micsoda érzések áradtak azokból a képekből… és nem csak a háborús övezetben készült képeket tekintve. Nagyon fontos kiállítás, ami bár nem való mindenkinek (nem értem, mit kerestek alsós, kisiskolás csoportok ott…), mégis mindenkinek látnia kéne. (ízelítőnek álljon itt egy a rám legnagyobb hatást gyakorolt képek közül… csak nézzétek a tekintetét.)

- Nagymamámat a hetvenötödik születésnapján némi egyeztetési malőr folytán alaposan megleptük. :D Ő bár szabadkozott, de egyrészt mind hibásak voltunk, másrészt sehol sem eszik az ember olyan finom maradékokat, mint ott, harmadrészt pedig sajnos szeptemberben nem jutottunk le hozzájuk, így kétszer akkora örömet okozott egy délutánt velük tölteni. Bátyámmal hatalmasakat beszélgettünk a világ dolgairól, mert néha ezekről is fontos szót ejteni. :) Nagyokat sétáltunk a sápadt őszi napfényben, az égetett avar utánozhatatlan, csípős illatával… És persze, ha már arra jártunk, megköszöntöttük drága keresztfiacskánkat is, és nem győztünk hüledezni, hogy már három éves. Régen mindig kuncogtam az időseken, de egyre inkább érzem, hogy igazuk van. Repül az a fránya idő…

- Egy nagyon találó prédikáció a hónap utolsó vasárnapján. Az evangéliumi szakasz Márk evangéliumából a vak Bartimeusról szólt, akit a hite gyógyított meg. A. atya remek párhuzamot húzott a mai világ és e között az igeszakasz között, melynek végső konklúziója az volt, hogy szükségünk van az Isten által megadható tisztánlátásra ahhoz, hogy átlássuk a saját életünket, lássuk a gyengeségeinket, lássuk azokat a pontokat, ahol még küzdenünk kell önmagunkkal… és egyáltalán, lássuk tisztán, igazán azt, ahová és ahogyan az erőt kérnünk kell. Nagyon aktuálisnak érzem a saját életemre, nagyon hallanom kellett.

- És természetesen ömlesztve, a nagy betűs ŐSZ! Számomra mindig az október az „igazi” őszi hónap, hiszen szeptemberben még sokszor nyári időjárás tombol, még a levelek sem színesednek igazán, novemberben pedig én már a karácsonyon pörgök (szeretnék egy kis elismerést, amiért ilyen jól visszafogom idén magam, MÉG nem kezdtem el rá mániákusan készülni, ez minimum egy tapsot ér.), de az október teljes egészében megtestesít számomra mindent, amit szeretek az őszben. Színes levelek mindenfelé, csípős hideg idő, forró teák, nagy sálak… Előkerültek az idény nagy kedvencei, a szőlő, az az igazi, piros alma, és persze a sütőtök. Ő nyújtotta hozzá a férfierőt (azaz feldarabolta nekem, a gyenge nőnek ezt az igen ellenálló zöldséget :D), én pedig női bájjal puhítottam krémlevessé, muffinná, csemegévé. Egyre jobban rákaptam a sütés-főzés ízére, kezdek belejönni, és kezdenek valóban értékelhető produktumok kikerülni a kezeim alól. Na persze, ebben nagy segítségemre van az én hősies kuktám, mert Vele még a konyhában is sokkal szórakoztatóbban telnek a percek. :) Megnéztük magunknak az őszi színekben pompázó Margitszigetet is (aki még idén nem volt, az sürgősen pótolja, mert egyszerűen meseszép!). Én már évek óta nem voltam, ezért a teljes újdonság erejével hatott rám a sziget Árpád-híd felőli csücskében, a zenélő kút mellett kialakított japánkert. Valami csodaszép ékköve lett ez a helynek, mindenképpen lessétek meg, igazi mini vízeséssel, aranyhalakkal, teknősökkel, sziklakerttel, és az év ezen szakában gyönyörűen vöröslő japán juharfával. :)

Apróságok:

régi ruhák között válogatni; gyerekkori jelmezeket megtalálni; szokni az érzést, hogy elférek :D; anyával telefonon beszélgetni; eljegyzést közzé tenni; sütőtököt sütni, főzni, megenni; forró teák; sütni-főzni; sülő sütemények illata; őszi gyümölcsök; csípős hideg idő; bőrdzseki; bokacsizma; nagy, puha, kockás sál; vastagabb, színes harisnya; tökéletes őszi színű körömlakk; színes levelek; új helyeket felfedezni; őszi napsugarak; égetett avar illata; nagyokat sétálni; szóban játszani; ködös idő; keresztfiamék huncut, vidám gyereksége; rohanó időre rácsodálkozni; elhunytról igazi szeretetet őrző fényképeket nézni; sajtófotó kiállítást megnézni; fényképek erején ledöbbenni; bérmalányommal találkozni; nagy öleléseket adni és kapni; nagyon ütős prédikációt hallgatni; mások boldogságának örülni; korán sötétedést gyertyafénnyel ellensúlyozni; illatgyertyát égetni; karácsonyi dekoráción már most csöpögni; sötétkék szalvétát találni; nevetni; mesélni; fontos, nagy dolgokról és kis semmiségekről órákig beszélgetni; nagymama világbajnok pörköltje; jövőt tervezni; álmokat szőni; a hit ösvényére még kis lépésekben, de lassan-lassan visszatalálni

A hónap idézete:

Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?”
A vak pedig így felelt: „Mester, hogy lássak!”

(Mk 10, 51)

A végére pedig még egy dalt is linkelnék nektek. Habár a szövege már a telet, a havat idézi, de valahogy hangulatában nekem nagyon illett az őszhöz. Sokat hallgattam pakolászás, sütés-főzés közben. :)

Egy kicsit nehéz újra „megszólalni” az előző bejegyzésem után, mert a blogomtól igen-igen eltérő módon lett… komoly. De ahogy a bejegyzés címe is, meg maga az egész szöveg is sugallta – illetve én szerettem volna vele ezt sugallni, aztán a sikerességének tekintetében vannak kétségeim :D –, tovább kell menni, hiszen ez a gyógyulás útja, ez maga az élet. :) Szóval most összeszedem magam, és igenis újrakezdem a hálaadásokat. Mert igazából nekem is jó, és ha senki mást nem is érdekel, nekem is király dolog utólag visszaolvasni. Szóval, csapassuk!

Mit szerettem szeptemberben?

- Talán az egész hónap… ha nem az egész év legfontosabb eseménye a számomra: immár hivatalosan is menyasszony lettem. :) Több hónapnyi utánajárás, titkolózás, szervezkedés, hogy mindenki akkor és úgy tudja meg, ahogy mi ezt kitaláltuk – maybe kicsit túlpörögtük… ezt is :D – után végül szeptember ötödikén, szombaton délután a családjaink körében is felkerültek azok az arany karikák az ujjainkra, amire kábé percenként háromszor nézek rá azóta is. :D Eleinte gondoltam rá, hogy azért egy ekkora léptékű dolgot illene külön bejegyzésben is megemlítenem, de aztán… aztán végül nem. Még a plébánosunk mondta valamikor, hogy az eljegyzés ugyanannyira nem jelent semmit, mint amennyire sokat. Ez egy jelzés a világ és egymás felé, hogy elhatároztuk, hogy együtt, és csak együtt. A római katolikus egyházban nincs külön egyházi eljegyzés, így sem egyházjogi, sem állami értelemben nem jelent semmit. Ez számunkra fontos, és talán még inkább ezután a lassan másfél év után. Mert nagyon mélyen voltam, és Ő akkor is velem volt, fogta a kezem, és türelmes szeretettel, és valami példátlan helytállással kitartott mellettem. Neki köszönhetem, hogy gyógyulok, és ennek az elmúlt időszaknak köszönhetjük, hogy biztosabbak vagyunk egymásban, mint valaha. Igen, együtt megyünk tovább, kéz a kézben. És most már ezt egy gyűrű is jelzi. Menyasszony vagyok. Vőlegényem van. És ez csak nagyon jó így. :)

- Találkozók, több nagyon fontos emberkével is. Hihetetlenül hálás vagyok azért a türelemért, ahogy hozzám álltok még ennyi idő után is. Nem is tudjátok elképzelni, mennyire sokat jelent ez. :) Hogy igenis eltelhetett bármennyi idő, a fonalat pont ott vesszük fel, ahol leraktuk. Nincs neheztelés, nincsenek kínos csöndek… mert a barátság, az igazi barátság ilyen. Nagyon köszönöm, hogy vagytok nekem! :)

- Apróbb sikerek a gyógyulásomhoz kapcsolódóan. Már könnyebben utazok, többet megyek emberek közé, többet tudok kimozdulni, őszintébben sírok vagy nevetek. És látni, hogy látják rajtam a javulást, de nem siettetnek. És ez szintén csak őszintén jó így. :)

- Diákmunka szövetséghez beiratkoztam – természetesen elrontottam elsőre a formanyomtatványt, mert Mogyee vagyok :D –, és megvolt az első munkám is. Mindenképpen más hangulatú diákként dolgozni, mint ahogy annak idején tettem, de mindenképpen érdekes. :D Tovább, tovább!

- Nekiestem, és az összes digitális formátumban fellelhető családi képünk között rendet raktam. Nem ismertem könyörületet, mindent mappákba, éljen az átláthatóság! Hihetetlenül buli volt végigpörgetni az életünk mozzanatait, találgatni, felirat híján melyik karácsony mikori, és könnyesre nevetni magunkat anyuval a korábbi próbálkozásokon… Nos, igen, mindketten megegyeztünk abban, hogy meglehetős előrelépést mutattunk stílus terén az elmúlt évek során. :D Elszórakoztunk vele vagy három órát, de totál megérte. Mennyi minden történt már!

Apróságok:

eljegyzésre bevásárolni; madaras teszkóban bevásárlókocsival randalírozni; termet berendezni; este tízkor sötétkék szalvétát hajkurászni; rokonoknak örülni; azt érezni, hogy nekünk örülnek; gyűrűt felhúzni; csókot adni és kapni; nevetni; jó bor mellett világot megváltani; gyerekek kacaját hallani; takarítani; fényképeket nézegetni és rendezni; csinosan kiöltözni; Őt vőlegényemként bemutatni; barátokkal találkozni; ajándékot vadászni és adni; örömet okozni; nagy öleléseket adni és kapni; mások boldogságának örülni; órákig beszélgetni; idegennel összenevetni; meglepően gyorsan ügyeket intézni; esőben sétálni; akciós csizmára lecsapni; bőrdzsekit hordani; meleg sálba burkolózni; villamosról napfelkeltét figyelni; dolgozni; új embereket megismerni; forró teát inni; írni; nagy terhet lerakni; anyával együtt lenni; nagymamával telefonálni; első őszi leveleken taposni; összebújni; veszekedni, kibékülni, nevetni, sírni, dühöngeni, megbocsátani, megtartani, elengedni, élni, gyógyulni.

A hónap idézete:

„Tele szájjal enni, hangosan szeretni,
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
Érezni, hogy élek.”

(Anna and the Barbies)

Nagyon sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Túl sok minden, ami túl személyes benne. Túl sok mindennel kell szembenéznem általa. Túl sok minden fáj még, és különben is, ezzel elismerem a világ felé, hogy mi bajom, hogy egyáltalán bajom van… De mostanra már meggyőztem magam, hogy ez kell. Igenis fontos. Mert ez egy olyan téma, amiről beszélni kell. Nem azért, mert jól esik, hanem mert muszáj. Mert tudom, hogy a közvetlen környezetemben is, de még távolabb biztosan rengetegen élnek vele együtt, vagy ismernek valakit, aki ilyen. És én, aki első kézből szenvedtem végig, kutya kötelességemnek érzem, hogy szavakba öntsem, hogy ez a probléma létezik. Nem kitaláció, nem felesleges nyüszögés, nem „magamnak csináltam, az én hibám, oldjam meg egyedül.” Nem. Ez egy állapot, amin segíteni lehet, és segíteni kell.

Bajban vagyok, mert általánosságban is igaz rám, hogy borzalmasan utálok felcímkézni dolgokat, na, ha érzésekről van szó, akkor meg aztán pláne. Nehéz egy vagy két szóval, vagy sokszor akár egy egész mondattal megfogalmazni valamit, ami sokszor annyira megfoghatatlan és összetett, hogy még magamban sem találok rá megfelelő definíciót. De általánosságban elmondható, hogy az embereknek szüksége van nevekre, kézzel fogható tényekre, bármire, ami alapján megfoghatóbb, megközelíthetőbb a probléma, és ez rendben is van így. Hiszen harcolni csak olyan valami ellen lehet, ami létezik, ugye. És ha létezik, akkor annak elnevezést is adni kéne, tiszta sor. Mégis percek óta meredek egy egyszeri bölcsész fizika előadáson felmutatott arckifejezésével a monitorra, hogy mégis hogyan öntsek szavakba valamit, ami ennyire szerteágazó, ennyire sokféle mindenkinél, és ennyire… megfoghatatlan. Mégis megpróbálom, hátha. Szóval a problémát nevezzük mondjuk kényszeres elfojtásnak.

Pfejj, ez úgy hangzik, mint valami überbrutál mentális betegség, nem igaz? Az a nagy helyzet, hogy annyira nem is áll tőle távol. Vagy inkább közelebb áll hozzá, mint távol tőle. Ej, de összeszedett valaki. :) Azt hiszem, a legegyszerűbb az lesz, ha a saját példámon keresztül próbálom megmagyarázni, mi ez az egész. Szeretném már az elején leszögezni, hogy mint minden egyes dolog ezen a világon, ez sem lehet egyforma mindenkinél. Sőt, inkább mindenkinél teljesen más. Én most csak a saját életemen keresztül szeretném bemutatni, hátha ezáltal segítek valakinek, hátha valaki magára vagy egy szerettére ismer. És ha így van, ne féljetek lépni. Mert szükségünk van rá.

Mindaz, amit itt leírok, már leülepedett bennem. Hosszú, hónapokig tartó terápiák, többféle kezelés és rengeteg és még annál is több küszködés után tisztázódtak le bennem a miértek és hogyanok. Igyekszem nektek a lehető legérthetőbben leírni és átadni, és bízom benne, hogy sikerül. Állítólag a szavakkal jól bánok. :D

Amennyire csak vissza tudok emlékezni egészen a gyerekkoromig, mindig volt bennem egyfajta bizonyítási vágy, ami párosult azzal, hogy utáltam, ha az emberek velem foglalkoznak. Ez most meglehetősen hihetetlenek hangozhat annak, aki ismer személyesen is. :) De kitartást, lesznek itt még kacifántosabb dolgok. Szóval mindig is utáltam, ha mindenki engem néz, ha kérdezgetnek, ha Uram bocsá’, aggódnak értem. Szerettem magam intézni a dolgaimat már egészen kicsiként is. Szerettem, ha örülnek nekem, szerettem, ha büszkék rám… viszont nem szerettem, ha gondot okozok. A mai napig az egyik legélesebb gyerekkori emlékem, hogy az óvósából sétáltunk haza édesanyámmal, aki valamilyen kontextusban megjegyezte, hogy a bátyámmal valami gond volt a suliban. Semmi komolyra nem kell gondolni, talán nem vitt el valami könyvet, vagy ilyesmi. De ez volt az a pont, amikor nagyon élesen megfogalmazódott bennem:

„Ha én iskolás leszek, velem nem lesz baj!”

Mennyire ártalmatlan és naiv mondatocska, nem? De. Semmi baj nem is lenne vele, hát biztosan a legtöbb gyerek úgy érzi még óvodásan, hogy ő majd mindent tud, mindig mindene kész lesz, rendes lesz, okos, szép, kedves, iskolaelső, sportbajnok, magatartásból jeles, dicsőségfalra vele. Na jó, ha nem is ilyen konkrétan. :) De biztosan sok kisgyerek gondolja, hogy ő majd JÓ lesz. Pláne az, akinél van nagyobb testvér. Hogy ő majd jobb lesz, vele majd nem lesz baj, miatta nem lesz dühös/szomorú a szülő. Én is így gondoltam. És a legtöbb kisgyereknek ez az elhatározása úgy szeptember közepére illan el. Nekem nem.

A szüleim házassága nem volt jó. Ideális sem igazán. Ebbe most nem mennék bele, mert bár az én életemre is voltak hatásai, ez két másik ember története, akik helyett és nevében nincs jogom, és nem is fogok beszélni. Megvívtam a magam csatáit, megtanultam elfogadni és szeretni a hibáikat is, és mindig is ők lesznek a szüleim, sosem kívánnék helyettük másikat. Szeretem őket, tiszta, teljes szívből. De ettől még a történetem szempontjából ez egy fontos mozzanat, így nem hagyhatom ki. Szóval a szüleim házassága mondhatjuk, hogy rossz volt. Láttam mindkettőjükön, hogy feszültek, idegesek. Sokszor hallottam, ahogy kiabálnak, és nagyon sokszor láttam anyukámat sírni, habár ő azt hiszem, ezt nem tudta. Mindig is nagyon érzékeny voltam más emberek érzéseire. Valaki egyszer úgy fogalmazott, én emberekkel suttogó vagyok. :) Tudjátok, suttogó az, aki a lovakhoz ért, valahogy ráérez, mire van szükségük. Na, én ilyesmi vagyok az emberekkel. Rengetegszer láttam anyukámat sírni, habár nem mindig könnyekkel. De van az, amikor az ember mosolyog, de belül zokog. Láttam, éreztem ezt, és csak még erősebb lett bennem az elhatározás, hogy velem baj nem lehet. Én kell, hogy legyek, aki rendben van, mert a szüleimnek így is nehéz.

Középső csoportos voltam, amikor ide költöztünk, Zuglóba, ahol jelenleg is élünk. A nagycsoportot már új óvodában kezdtem. Biztosan a tudat, hogy új voltam, egy nagyon is összeszokott kis közösségbe érkeztem, és amúgy is olyan kis nebántsvirág… szó szerint mindenen bőgtem. :D De tényleg, gyakorlatilag mindenen. Elég hamar kiközösítettek. Volt egy lány, akit azóta is a személyes hősömnek tartok. :) Ő barátkozott velem, szeretett engem. A többiekkel sajnos nem tudtam összebarátkozni, év végéig is én maradtam a betolakodó új lány, aki hirtelen csöppent egy már kialakult hierarchikus rendszerbe (nyilván ezt akkor még nem tudtam ilyen emelkedetten megfogalmazni :D), és számára már nem volt hely. Rengeteget csúfoltak, és én hálás egy céltábla voltam, mert mint fentebb említettem, mindenen bőgtem. :D Szerencsétlenségemre ugyanezekkel a lányokkal mentem tovább az általános iskolába is, csak az a barátnőm, aki a személyes hősöm volt, ő nem velünk tartott, így esetemben sajnos nem adatott meg az a „tiszta lap.” Nem voltak komoly gondok, a piszkálódás, a kiközösítés nekem állandóvá vált, megszoktam. Sírtam, de néha már csak megszokásból. Rengetegszer megkaptam nagyszüleimtől is, az iskolában is, hogy „mimóza” vagyok, túl sokat sírok. Ez még később fontos lesz. ;) Szóval adott volt egy helyzet, amiben bántottak, de én nem szóltam. Sem otthon, sem az osztályfőnökömnek, sem sehol. Féltem? Nem. De nem akartam probléma lenni. Rájöttem, hogy ha én sírok, anya is sír. És utáltam, ha anya szomorú. Én akartam lenni, akivel nincs baj, és ebbe nem fért bele, hogy egy ilyen kaliberű problémával kelljen foglalkozni. Hát hallgattam. Harmadikban jött el az áttörés, már nem is emlékszem, miért, vagy hogyan, de egy osztályfőnöki órán szóba került a dolog. Talán anyukám ment be a hátam mögött szólni a tanítónőknek? (hiába is titkoltam, ő nagyon ismer, talán túl jól is, előtte nem maradt titok a szitu) Nem is fontos. A lényeg, hogy akkor borult a bili, minden kiderült, leszidták azokat, akik csúfoltak, én pedig már az óra után vigasztaltam a fő hangadó lányt, mert nem volt jó látni, hogy sírt. És mert nem szerettem, ha engem néznek. Nem szerettem, hogy én vagyok a téma, hogy a bajommal foglalkoznak… hogy baj van velem.

Amikor ötödikben új iskolába kerültem, megkaptam végre a hőn áhított tiszta lapomat. És úgy szúrtam el, mint annak a rendje. :D Kétségbeesetten akartam tartozni valahová, barátokat akartam, elfogadást. Megvolt az esélyem, nem egy kialakult közösségbe jöttem, mindannyian újak voltunk egymásnak (nyolc osztályos gimnázium). És én a létező legrosszabb módszert választottam a barátszerzésre: hazudoztam. Mondhatnánk szépítve úgy, hogy csak kiszíneztem az igazságot. Sokkal érdekesebbnek füllentettem magam, mint amilyen valójában voltam. Bekamuztam olyan dolgokat, amik sosem történtek meg, olyan barátságokat, akik sosem álltak szóba velem. És szerettek. És én örültem neki. Beburkolóztam a hazugságom felhőjébe, amin természetesen egy idő után megjelentek a lyukak, amiket kétségbeesetten próbáltam betömködni. Egyszerre féltem, hogy mi lesz, ha minden kiderül, és közben élveztem, hogy végre szeretnek. Nem, nem engem szerettek, hanem egy képet, amit vetítettem eléjük, de végre szerettek. És nekem ez akkor elégnek tűnt. Aztán, mivel a hazugság mindig kiderül, én is lebuktam, természetesen. Azt hittem, megint elástam magam a hátralévő hat évre (ami ijesztően rengetegnek tűnt), de nem volt igazam. Mert megbocsátottak. Mert azt mondták, felejtsük el. Mert van közülük, aki a mai napig a barátom. Persze, nem állt vissza azonnal a bizalom, de én annyira megrészegültem a második esélytől, hogy eldöntöttem, most már nem hibázhatok. Nekem azt nem szabad. Velem nem lehet baj. Nekem nem lehet hibám. Én nem bánthatok.

És szépen lassan elkezdtem felépíteni a maszkjaimat, amit a világnak mutattam. Azt mondták, mimóza vagyok? Abbahagytam a sírást. Sem otthon, sem másik előtt, semmilyen körülmények között, mert a sírás a mimózáké. És ha sírok, még a végén belátnak a maszkom mögé, szó sem lehet róla! Azt mondták, hazug liba vagyok? Úgy gondoltam, még évekkel a tisztázás után is, hogy megérdemeltek a szidalmak, hát mosolyogva fogadtam, és bocsánatot kértem ezredjére is. Kétségbeesetten igyekeztem mindenkit meghallgatni, mindenre igent mondani, mert soha többé nem fordulhatott elő, hogy valakinek megrengjen bennem a bizalma. Amikor rájöttem, hogy ha én is nevetek a botlásaimon, a többiek nem rajtam, hanem velem nevetnek, elkezdtem önirónikus lenni. Egyre jobban és jobban, és a többiek velem nevettek, én pedig minden fájdalmat, minden sérelmet száműztem nagyon mélyre, mert nekem nem lehet bajom, mert akkor észreveszik. Én voltam az, aki mindig mosolyog, aki mindig nevet, aki mindig lelkes. És ment. Évek alatt megtanultam, hogyan kell lenyelni a könnyeket, amikor zokognál, hogyan kell nevetni egy olyan kommentáron, ami úgy vágott gyomron, hogy legszívesebben összecsuklanál, és hogyan kell századjára is felvenni azt a maszkot, amit mutatni akarsz.

Elkezdtem cserkészkedni. Aztán a plébániánkon is egyre nagyobb szerepet kaptam. És én elmondhatatlanul hálás voltam, mert szerettek. Mindkét helyen szerettek, és nem a hazugságaimért… legalábbis én akkor őszintén ezt hittem. Szerettek, számítottak rám, számított a véleményem, számítottam én magam, fontos voltam. Mindent sutba dobtam, hogy ezen a két helyen helyt álljak. Őrsvezető képzés, és állandó hétvégi programok, sokszor hét közben. Hittan, és kirándulás, és őrsgyűlés, és mozizás, és festés, és rendezvényszervezés. Egyik nap itt, másik nap ott. Tizenkét órákat a közösségi házban, másnap reggel indulni a cserkészekkel kirándulni. Soha, egy napot sem pihenni sem nyáron, sem év közben, és közben tanultam, nem kitűnően, de az átlagnál jobban. És imádtam. Imádtam, mert fontos voltam, mert nem volt időm gondolkozni, nem volt időm magamra, és imádtam, hogy így van. Mert így nem kellett szembenéznem mindazzal, amit a lelkem legmélyére száműztem egy lezárt részre, mert nem fért bele abba a tökéletes Mogyee-ba, akit mutatni akartam. Senkinek sem mondtam nemet, mert kétségbeesetten féltem tőle, hogy csalódást okozok. Hogy kudarc leszek. Hogy valaki megint csalódik bennem. Hogy baj lesz velem.

Ment-e a dolog? Mondjuk. Persze, messze nem voltam tökéletes. Hajjaj, de mennyire nem. És ahogy teltek az évek, egyre több helyen lógott ki a lóláb. Agresszív voltam. És sokszor durva és bántó. Mindig is gondjaim voltak a felkeléssel… nos, igen. :) Mindig mindenhonnan elkéstem. Kétségbeesetten próbáltam egyben tartani az életem széthullani készülő darabkáit, egyensúlyozni azon a maszkon, amit én építettem, de bizony ezek a részletek néha átkandikáltak a repedéseken. Rengetegszer aludtam el, emiatt elkéstem, vagy el se mentem találkozókra, amiket megígértem. És nem vettem észre, hogy a szervezetem jelezni próbál, hogy nem bírom. Én csak rohantam, és bocsánatot kértem, és fogadtam a szidást és a kioktatást. Hányszor hallottam, hogy aki más idejét meglopja, az a legnagyobb csaló, mert az sosem adhatja vissza. És ez pontosan így is van. De én nem vettem észre, hogy nálam ezek a késések, elalvások jelek. Jelek arra, hogy annyira próbálok valami mást – feleslegesen – elnyomni, hogy már nem marad erőm ezzel a rossz tulajdonságommal harcolni. Hát csak bólogattam, és sulykoltam magamba, hogy nem jó, nem elég jó, még mindig baj van.

Rettegtem az érettségitől és a felvételitől, mert ott volt előttem életem első igazán nagy bukásának a lehetősége. Rettegtem, mert annak idején nem tudtam élni a tiszta lapommal. Elszúrtam. Rettegtem, hogy elszúrom most is. De nem mutattam, hát nem mutathattam, hát én voltam, aki mindig vidám, mindig lelkes, mindig rendben van. Kétségbeesetten próbálkoztam. Szalagavatót szerveztem, aztán bankettet és ballagást. Mosolyogtam, nyugtattam, tételt dolgoztam ki, korrepetáltam. De ebben az évben már kezdett szépen lassan darabjaira hullani az én tökéletesnek hitt színjátékom. Voltak napok, hogy képtelen voltam felkelni. És nem fizikailag voltam kimerült, utólag már látom. Soha annyit beteg még nem voltam, mint abban az évben, soha annyit még nem hiányoztam. Iskolából, cserkészetről, plébániáról. És kétségbeesetten próbáltam befoltozni a tökéletességem falán egyre szaporodó réseket. Aztán eljött a felvételi… és nem sikerült, nem vettek fel pszichológiára. Egy nagy táborban voltunk, amikor kiderült. Azt kérték a szervezők, álljon fel, akinek nem sikerült, hadd tapsolják meg, hiszen ez nem a vége… Ott álltam, kétezer ember tapsolt, az arcomat mutatta a kivetítő, és én vigyorogtam, győzelem jelet mutattam, és nyugtattam mindenkit, hogy ó, mi nekem egy év. Vigyorogtam, és közben belülről üvöltve néztem, ahogy darabokra robban minden. Ténylegesen tragédia volt? Nem. De én annak éreztem, hiszen csalódást okoztam, elbuktam, baj van velem.

Elkezdődött az egy év, én pedig munkát kerestem. Kasszásként az IKEÁban. Szerettem, mert monoton munka volt, mégis lefoglalta az agyam, nem volt időm agyalni, és épp elég fárasztó volt, hogy a szabadnapjaimon pedig pihenjek. Elég mentség volt a hétvégi munka, hogy ne kelljen a közösségeimbe menni. Mindig, minden kérdésre mosolyogva feleltem: persze, jól vagyok, semmi bajom. Igen, jövőre újra próbálom a felvételit. Mindig van egy következő év. De belül már kezdtem érezni, hogy nem vagyok jól. Decemberig tartott a szerződésem, és nem tartottak ott hosszabb távra, mert elkövettem egy baklövést kasszázáskor. Újabb bukás. Abban az évben többször nekifutottam a felsőfokú nyelvvizsgának, de nem sikerült, egy-egy százalékokkal maradtam le. Újabb bukás. Abban az évben már semmilyen sikerélményt sem tudtam elkönyvelni. De én csak mosolyogtam, és nyugtattam mindenkit: igen, igen, jól vagyok. Nincs baj. Mert úgy gondoltam, nem lehet, velem nem lehet baj. Nem engedtem magamnak, hogy sírjak, nem engedtem, hogy megálljak, hogy magamba nézzek, mert tudtam, hogy akkor van vége. Akkor borul a bili, és én képtelen leszek megint felhúzni a falaimat.

Februártól egy szuvenírboltban kezdtem dolgozni, ami borzalmas választás volt. Erről most bővebben nem akarok itt értekezni, legyen elég annyi, hogy rettenetes volt a főnökség. Ekkor már képtelen voltam megfelelően fenntartani a maszkomat, de mindenkinek azt mondtam, a munkahelyem miatt van. Hogy kizsigerel lelkileg. Egyre kevesebbet mentem közösségekbe, ha mentem is, már nem volt olyan őszinte és lelkes a mosoly. De akkor még el tudtam hitetni, hogy majd ha felmondok, jobb lesz. Még magammal is. Eddigre már elmaradoztak a blogon a hálaadások, mert képtelen voltam megtalálni az erőt hozzájuk. Arra már nem maradt. Semmire sem maradt. Nem maradt erőm úgy szeretni azokat, akiket kellett volna, nem maradt erőm a szépet nézni, mert annyi erőm volt, ami arra volt elég, hogy a maszkomat úgy-ahogy fenntartsam. De már nem volt hiteles.

2014 húsvét hétfő este rosszul lettem. Sima hányinger. Aki régebb óta ismer, vagy olvassa a blogomat, az tudhatja, hogy emetofóbiás vagyok, ami a hányástól való félelem. Korábban sosem féltem attól, hogy én hányni fogok, csak nem maradtam meg egy szobában azzal, aki rosszul volt. Az évek alatt megtanultam ezt is elfojtani, és már ment, hogy takarítsak utánuk, vagy ilyesmi, de még mindig féltem. Akkor éjjel rosszul voltam. Azt hittem, múló dolog. Összeszedtem valamit, vagy a szigorú böjt után túlettem magam. De nem múlt el egy hét múlva sem. Nem baj, vírus. De nem múlt el egy hónap múlva sem.

Akkor azt gondoltuk, pszichés. Biztos a munkahelyem miatt… hát felmondtam. Kiléptem május végén, de csak nem lett jobb. Nem baj, mondtam magamnak, majd jobb lesz idővel. De nem lett, sőt, csak egyre rosszabb. Nem szerettem kimozdulni, mert mi van, ha valahol máshol jön rám…? Azt nem, hát maradtam otthon, jóformán egész nyáron. Én, aki korábban egy-egy napokat, gyakorlatilag csak aludni jártam haza nyaranta. Soha életemben nem volt semmi bajom a közlekedéssel, Dániába annak idején huszonnyolc órát buszoztam folyamatosan. Ezen a nyáron kialakult, hogy tíz perc után le kellett ugranom a BKV buszról is. Nyár végén voltam párszor pszichológusnál. De beszélnem kellett magamról, amit utáltam. Utáltam panaszkodni, utáltam, ha rám figyeltek, utáltam, ha baj volt velem. Hát nem mentem többször, elhitettem magammal, hogy rendben leszek.

Elkezdődött a szeptember, végre én is egyetemen. Nagyon élveztem… az első pár hétben. Aztán megindult, hogy előadásokról is ki kellett rohangálnom. Elkezdtem abbahagyni az evést, mondván, ha nincs semmi a gyomromban, nem tudok mit kihányni. Elkezdtem radikálisan fogyni, amit mindenki észrevett, de mindig csak legyintettem. Már nem mondhattam, hogy minden rendben, túl egyértelműek voltak a tüneteim… hát azt mondtam, majd rendbe jön, már kifelé jövök belőle. Miközben egyre rosszabb lett. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, nem tudtam rendesen órákra járni. Undorodni kezdtem a tömegtől, mert mi van, ha nem jutok ki időben, ha rosszul leszek? És ez szépen lassan átcsapott abba, hogy nem tudtam megmaradni az emberek között. Még mindig valahogyan érzékeltem a felém áramló érzéseket a többi emberből, de képtelen voltam kezelni. Én mindig az a típus voltam, aki ha beteg volt, gyűlölte, ha körbeugrálják. Tipikus hagyjatok magamra effektus. :D Ha hányingerem volt, azt se viseltem el soha, ha hozzám értek. És akkor már fél éve volt hányingerem folyamatosan, addigra az emberek közelségét sem tudtam elviselni, nemhogy az érintést. Bezárkóztam a szobámba, nem jártam el gyakorlatilag sehová. Anyukám könyörgött, hogy menjek szakemberhez, beleegyeztem. Elmentem pszichiáterhez, de nem segített, legalábbis úgy éreztem. Nem tudtam ledönteni az addigra már túlságosan is erős falamat. Nem tudtam megnyílni, nem tudtam beszélni, mert én magam vettem körül bástyával magam, és ahhoz túl erős volt, hogy a pszichiáter kintről áttörje, ahhoz pedig túl ingatag, hogy én hozzá merjek érni. Nem tudtam, hogy lehetne enélkül a maszkom nélkül élni. Nem mertem az arcomat mutatni a világnak, mert azzal egyértelműen baj volt. És hatalmas baj.

A vizsgáim katasztrofálisan sikerültek, nagyon kevés kreditem lett meg. Nem mertem bevallani senkinek a családomon kívül, mert mindenki kijelentette, hogy az enyém egy büfészak, és nagyon ciki négyes alatti átlaggal végezni. Nem akartam csalódást okozni, hát mosolyogtam, és azt mondtam, jól sikerültek. Hazudtam, megint, pedig egyszer azzal már becsődöltem, de úgy éreztem, nem maradt más. Elkezdtem a tavaszi félévet, a tanáraimnak azt mondtam, pánikbeteg vagyok, azért kell néha kimennem óráról. De nem ment. A mai napig élénken előttem van, ahogy ülök az ágyamon, és hangosan zokogok egy áprilisi reggel, amikor fel kellett volna kelnem, és egyetemre menni. Mert képtelen voltam rá. Nem ment. És az volt a pont, ahol magam elől sem halogathattam tovább, hogy most már baj van. Nagyon-nagyon nagy baj.

Utólagosan passziváltattuk a félévemet. Dékáni méltányossággal. Pszichiáteri szakvéleménnyel. Ott ültem a pszichiáter székében, a tokromban a gombóccal, remegve, sírva, de nem ment, nem tudtam áttörni a falakat, nem mertem. A hosszú évek alatt elfojtott, lenyelt, elnyomott érzéseim mind ott gomolyogtak sötéten a lelkem egy olyan lezárt ajtaja mögött, amit rettegtem kinyitni. Mindenkinek azt mondtam, egy borzalmasan rosszindulatú szörnyeteg áll amögött az ajtó mögött. Valami olyan, ami a sötétebbik én. Valami, ami agresszív, ami rosszindulatú. Mindig is jól ráéreztem az emberek gyenge pontjaira, és azt mondtam, ez a valami bennem az, ami oda is akar rúgni. Őszintén hittem is, hogy ez így van, hogy jól teszem, hogy lezárva tartom, hogy sosem szabad kinyitnom azt az ajtót. De akkor úgy éreztem, a sötétség már átszivárgott a küszöb alatt, és lassan fertőz engem is. Ott álltam az új nyár kezdetén, hetven kilósról egy év alatt ötvenhat kilóra lefogyva, sápadtan, rettegve, úgy, hogy képtelen voltam emberek közé menni. Nem ettem, nem aludtam, nem nevettem. Már nem tudtam eladni az embereknek, hogy minden oké, így inkább nem mentem közéjük. Kétségbeesetten kapkodni akartam azután, akit mindenki ismert, aki valaha voltam, aki rendben volt… és szembesültem vele, hogy az a Mogyee sosem létezett igazán. Csak egy maszk volt, amit felépítettem magam elé. És mögötte vagyok én. Akit nem ismerek, aki fél, aki retteg, aki gyenge.

Nyár közepén annyira rossz lett a helyzet, hogy nem tudtam elmenni egy hónapokkal azelőtt megbeszélt időpontra – mivel a nem evés-nem alvás miatt egyéb fizikai bajaim is lettek, járok mindenféle dokihoz. Akkor az asszisztense ajánlotta a kineziológust. Hallottam már róla korábban, hittem is, nem is, de inkább nem. Minden ezotériai dolog rettenetesen távol áll tőlem, ezt is annak gondoltam, meg már a hangzása is… Meg még hogy izomteszteléssel dolgozik, ugyan már. De annyira rosszul voltam már addigra, és anyukám is, Ő is annyira szenvedtek tőlem, hogy azt mondtam, legyen, adok egy esélyt. Mert miért ne, annyi doki közé már ez is belefér. Szóval elmentem. Egyszer talán majd írok egy részletesebb bejegyzést a kineziológiáról, bár még erőteljesen én is csak a felszínt kapargatom, de itt lehet róla olvasni. De részemről nem is ez a lényeg. Mert nem érdekel, mit csinált, nem érdekel, hogy csinálta… de hosszú harcok után ez hatott. Végre hatott. A kineziológus a kezembe adta a fegyvert, amivel lerombolhattam azokat a falakat, amiket én emeltem. Az ő segítségének köszönhetem, hogy mindez, amit itt leírtam már ennyire tisztán átlátható számomra is. Zokogtam, és kiabáltam, és nevettem, és rosszul voltam, és végre lélegezni kezdtem nála.

Most már tisztán látom magam előtt, mi volt a baj. Látom a kislányt, aki eldönti, vele nem lesz baj. Aki egész életében ezt követte, aki fölé nőtt egy szigorú szülő, aki én magam voltam. Élt bennem valaha egy kisgyerek, akit megfojtottam a tilalmaimmal. Ne érezzen. Ne sírjon. Ne legyen szomorú. Ne legyen vele baj. Nem lehet mérges, nem lehet kétségbeesett, nem szabad, neki nem. És ezt a kisgyereket zártam be amögé a leláncolt ajtóm mögé az összes félelmével, szorongásával együtt. Bezártam, és mellé zártam a keserűségeimet, a csalódásaimat, a félelmeimet, a szorongásaimat. Egész életemben remegett a kezem, mindig mindenkinek azt mondtam, családi vonás. De ez sem igaz, csak szorongok. Mindig, mindenen, folyamatosan. Sosem mondtam nemet senkinek semmire, mert féltem, hogy azzal megbántom őket, hát nyeltem. Aztán, amikor túlcsordult a lezárt rész, a kislány ahhoz nyúlt, amit végre nem tudtam figyelmen kívül hagyni: a hányingerhez. Egy fóbiához, ami megbénít annyira, hogy muszáj legyen megállnom. És itt vagyunk most.

Nagyon sokszor használom azt a képet, hogy az ember élete egy út, amin egyedül kell végigmennie. Vannak olyan időszakok, amikor mások útjával együtt halad az övé. Foghatja egy másik úton haladó kezét, de attól még mindenkinek a saját útját kell járnia. Vannak olyanok, akiknek egy életen át fogjuk a kezüket, mert együtt, ugyanabba az irányba haladunk – ezek a házastársak például. De ha valakinek elkezd tőlünk távolodni az útja, el kell engednünk a kezét. Mert ha nem tesszük, valamelyikük le fog térni a saját útjáról.

Én ezt szenvedem most. Éreztem az intő jeleket, mégsem engedtem el időben azokat, akiket el kellett volna. Mert rettegtem, hogy csalódást okozok, rettegtem, hogy bántani fogok. A cserkészeten azt mondták, bennem látják… látjátok a jövő nagy vezetőjét. Én már valahol régebben tudtam, hogy ez nem így lesz, de sulykoltam magamba, hogy de igen, hiszen számítotok rám. Nem szabad meghátrálnom, nem szabad kibújnom, hiszen építenek rám, nem okozhatok csalódást, nem lehet velem baj. Ugyanez a plébánián, és még kismillió helyről… és én már csak akkor ébredtem rá, hogy lerángattak a saját utamról, amikor annyira eltévedtem, hogy már nem is láttam, hová kellene visszatérnem.

Minden elismerésem annak, aki eljutott idáig. :) Ez sokkal hosszabb lett, mint amire számítottam. De ha már itt vagytok, most már ne álljatok meg. Eddig volt a történetem… jöjjön a konklúzióm.

Mindarra, amit leírtam, lehet azt mondani, hogy magamnak köszönhetem. Ez bizony így is van. Én voltam az, aki már gyerekként, és később egyre jobban és jobban magamra vettem egy szerepet, amit végül nem bírtam el. Én voltam az, aki nem engedtem senkit belesni a falaim mögé. Én voltam az, aki ellökte az embereket, ha közeledni próbáltak. Én voltam az, akit soha senki nem ismert igazán, hiszen én sem tudtam, ki vagyok. Hogy miért írtam mégis mindezt le? Egyrészt, mert nekem is segít, ha írásban is összegzek. Másrészt intő példának.

Mindannyiunknak vannak maszkjai. Kinek több, kinek kevesebb, kinek erősebb, kinek gyengébb. Mindannyiunkban él egy ösztönös védekezési reflex, hogy ne adjuk ki magunkat teljesen az embereknek. Mondhatnám, hogy a körülmények áldozata vagyok, de ez nem teljesen igaz. Részben igen, nagyobbik részben viszont a saját döntéseim miatt jutottam ide. Ezért írtam, hogy erről beszélni kell. Emberek, akik esetleg magatokra ismertetek a történet bármely pontján…

Elég. Nem kell tökéletesnek lenned. Nem azért fognak szeretni. Elég. Nem kell, hogy mindig mosolyogj. Elég. Nem kell, hogy mindig csak a szépet lássák. Elég. Jogod van dühösnek lenni, kiabálni, zokogni, nevetni, üvölteni. Elég. Ne hazudj magadnak. Elég. Nem baj, ha baj van. Elég. Nem baj, ha panaszkodnál. Elég. Nem baj, ha segítség kell. Ne lökd el, aki segíteni akar. Hagyd magad. Szeresd magad.

Nem tudom, minek lehetne hívni ezt a folyamatot. Nevezzük kényszeres elfojtásnak. Nevezzük szorongásnak. Nevezzük beteges megfelelési kényszernek. Nem lényeg. Ami számít, hogy létezik. Ami számít, hogy veszélyes. Nem úgy betegség, mint egy depressziós állapot, nem kezelhető gyógyszerekkel. De baj. És segítségre szorul. Türelemre, megértésre, és időre, rengeteg időre. Pontosan tudom, hogy elviselhetetlen vagyok sokszor. Nagyon nehéz most velem. Ezért is szeretném ezen a platformon is megköszönni édesanyámnak és Neki, hogy még mindig nem adtak fel. Persze, mindenkinek… de ők ketten azok, akik a legtöbbet kapják tőlem, és mégis ugyanazzal a szelíd türelemmel állnak mellettem. Nem rángatnak, nem akarják megmondani a frankót… csak szeretnek. Akkor is, amikor én gyűlölöm magam. És itt szeretnék mindenkihez szólni.

Pál Annamária vagyok, húsz éves, és összetört. De gyógyulok. Megvívtam, és vívom a mai napig a magam harcait. Fogalmam sincs, ki vagyok, és ki leszek. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy soha többé nem leszek ugyanaz, akit ismertetek, mert igazán soha nem is voltam az. Azt a maszkot tudatosan, darabkáról darabkára bontom le. Nem tudom, hogy szeretni fogjátok-e azt, aki alatta van. De próbálok nem félni tőle. Mert bárhogy is lesz, úgy kell lennie. Akit el kell engednem, annak mennie kell. És én megpróbálok felnőni a feladathoz… és ugyanakkor valahogyan kárpótolni a bennem élő kicsi Ancsit, akit majdnem megöltem… de szerencsére elég makacs ahhoz, hogy nem hagyta magát. :) Van pár dolog az életemben, amiben mindig is biztos voltam, és biztos vagyok most is, és ezek számítanak. A hitem. A hivatásom. Ő. Minden más változik… és én próbálok engedni.

Hát itt tartunk most. Talán soha életemben nem engedtem még ki ennyire személyes dolgot a netre… de nem bánom. Ennek helye van itt. Erről beszélni kell. Mert ez valós, és baj. De gyógyítható.

Végezetül álljon itt egy dal, amit az utóbbi másfél évben találtam, és szép lassan a legnagyobb himnuszom lett. Mert benne van minden, amire most szükségem van. Köszönöm, ha elolvastátok. Köszönöm, ha megértitek. Köszönöm, ha türelmesek vagytok. De ha nem… azt is köszönöm. Mert köszönöm, hogy köszönhetek. Mert élek. És gyógyulok.

Harci sebek

Ez egy himnusz a hazavágyókért, az elgyepáltakért,
Az elveszettekért, az összetörtekért, a legyőzöttekért.
Egy dal azokért, akiknek fáj a szívük, akik készenlétben élnek,
Örökké a búcsúzás árnyékában.

 Emlékeztek még, amikor repülni tanultunk?
Bizalomjátékokat játszottunk, fiatalok voltunk, és az idő velünk volt.
Most a földön ragadtál,
Elvesztél, nem találnak.
Csak emlékezz, hogy még mindig élsz. 

Hazaviszlek, ha kell.
Nem vagy egyedül.
Csak menetelj tovább,
Ezért megéri harcolni,
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink.
Már eleget kaptál,
De azért csak ne add fel!
Tapadj a fegyvereidre,
Mert te megéred, hogy harcoljanak érted.
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink…
Csak menetelj tovább.

 Ez egy hívás a katonákért, a harcosokért,
A fiatalokért, az ártatlanokért, a tisztességesekért.
Van egy talpalattnyi helyünk növekedni,
A jobb napok már közel vannak!
A remény sokkal erősebb a félelemnél. 

Kölyök, ha ugrasz, ne félj zuhanni!
Álmunkban királyok és királynők leszünk. Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Fényt gyújthatsz a sötétben,
Ott a tűz a szívedben,
És fényesebben lángol, mint valaha. 

Hazaviszlek, ha kell.
Nem vagy egyedül.
Csak menetelj tovább,
Ezért megéri harcolni,
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink.
Már eleget kaptál,
De azért csak ne add fel!
Tapadj a fegyvereidre,
Mert te megéred, hogy harcoljanak érted.
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink…
Csak menetelj tovább.

 Újra és újra, mintha egy elromlott visszajátszásban élnénk,
A remény erős, de a keserűség egy kicsit gyorsabb.
Ülünk, és várunk, és megfulladunk,
Azon agyalva, hogy minek játszunk, ha nem fair?
Azt mondják, az élet hiábavaló. Azt mondom, nincs hitük.
Azt mondják, a szerencse odébbáll. Azt mondom, azért van lábam, hogy kövessem.
Bal, jobb, bal jobb,
Együtt mozdulni a szívdobbanás ritmusával.
Ez lehet az utolsó esélyed, hogy repülj.
Szeretnél a földön ragadni? Vagy magad mögött hagynád?
Ember, ezen már mind túlestél, amikor gyerek voltál.
Egyáltalán emlékszel még arra, aki voltál?
Mit akartál az élettől? Mit akarsz most? Leszel kétszer olyan erős, mint akkor?
Mit áldoznál fel? Mire vársz még?
Meg ne állj. Indulj már.

 Hazaviszlek, ha kell.
Nem vagy egyedül.
Csak menetelj tovább,
Ezért megéri harcolni,
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink.
Már eleget kaptál,
De azért csak ne add fel!
Tapadj a fegyvereidre,
Mert te megéred, hogy harcoljanak érted.
Tudod, mindünknek megvannak a harci sebeink…
Csak menetelj tovább.

Menetelj tovább.

Húúúúúúúúúúúúúnnye! Hát itt meg mi történt?! Mik ezek a képek? Mi ez a nagy szöveg? Mi ez az egész? És egyáltalán... Mogyee, te még élsz?

Nos... itt volnánk hát. Új dizájn, új kezdet? Talán. Nem is tudom pontosan megmondani, mikor volt ezen a blogon utoljára olyan "rendes" blogélet, mint amit esetlegesen évekkel korábban megszokhattatok. Volt olyan időszakom, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy hónap elteljen bejegyzés nélkül. Aztán... aztán most itt vagyunk, és talán idén összesen felmutattam hármat vagy négyet. Ki számolja?

Vannak emberek, akik amikor már nem tudják hozni olyan ütemben a bejegyzéseket, ahogy megszokták maguktól - vagy esetlegesen amit az olvasóközönségük megszokhatott tőlük -, egyszerűen búcsút intenek a blogolásnak. Megint mások bejelentik, ha hosszabb szünetre mennek. És van olyan is, aki csak esetenként töltöget fel valamit, amikor éppen eszébe jut. Meg van a Mogyee. Mert a Mogyee mindig külön kategória volt, van, lesz.

Már többször utaltam rá, hogy az életem jelenleg nem egészen tartott olyan szakaszban, amiben blogolásra alkalmasnak ítéltem magam, mégsem fordult meg egy pillanatra sem a fejemben, hogy be kellene zárnom az Álmodtam egy világot magamnak... kapuit. Ez a blog az enyém. Az én világom, olyan, amilyennek én megálmodtam. Az kerül ide, ami engem foglalkoztat, és olyan rendszerességgel, ahogy én készen állok rá. És igen... most eljött az ideje a vérfrissítésnek.

Nem fogok hazudni... pokoli két éven vagyok túl. Na jó, azért nem ilyen drámai a helyzet. :) Készül már egy hosszabb, átfogóbb bejegyzés. Rengeteg minden kavarog bennem, rengeteg mindent kell még a helyére tennem, rengeteg minden fáj még, és még annál is több dologgal harcolok most is... de talán most már elkezdtem felfelé kapaszkodni azon az emelkedőn, amin a csiga is abban a nevezetes matekpéldában, ahol két méterből egyet visszacsúszik... de egyszer csak kiér a tetejére.

Szóval piszok sok mindent kell még a helyére raknom. De talán most tartok ott, hogy elkezdjem összeszedni az életem darabkáit, amik valahogy olyan művészi pontossággal csúsztak ki az ujjaim közül, mint... mint általában minden, amit a kezembe adnak. Mogyee legendásan ügyetlen, kéretik jegyzőkönyvbe venni. Viszont elszánt. És a végletekig hiszi, hogy létezik még a világ, amit megálmodott magának. Talán kicsit többet kell érte küzdenie, mint eredetileg képzelte, de hé. Hiszen ezt jelenti felnőtté válni. És talán végre Mogyee is eljutott oda, hogy nem csak ész nélkül harcol. Hanem azt is tudja, mit miért, és hogyan.

Hosszú évekig viselte a blog korábbi köntösét. Szerettem, mert végtelenül egyszerű volt, letisztult, afféle ellensúlyként szolgált az én nem is ritkán nem is kicsit kaotikus gondolataimnak. :) Mint mindenhez az életemben, ehhez a sablonhoz is ragaszkodtam. Féltem elengedni, mert nem lehet már visszaállítani (régi, elavult sablon ez), féltem elengedni, mert akkora lépésnek tűnt, ahol nincs visszaút, ahol ha megtettem, nem táncolhatok vissza, együtt kell élnem a változás következményével, abból kell kihoznom a legtöbbet. Aztán vettem egy nagy levegőt, és megtettem. Ahogy igyekszem megtenni ezt az életem legtöbb szegmensében. Igyekszem csak lélegezni, mélyen és hosszan, és elhinni, hogy a változás szükséges, a változás ijesztő, de a változás az élet része. És a változás nem baj. 

Itt állunk tehát, egy új kezdet küszöbén. Új sablonnal, új témákkal... új Mogyeeval. Nem, még korántsem vagyok a helyzet magaslatán. De már tudom, mi a gond. Már elismerem. Már látom. És már készen állok rajta változtatni. Eltartott egy darabig... de hát, mint tudjuk, Mogyee mindig mindenhonnan elkésik. :) Fogadjátok szeretettel ezt a pár képet, amik talán megközelítik, milyen lehet Mogyee ebben a pillanatban. A teljesség igénye nélkül, talán kissé sarkítva, eltúlozva, és némi angol tudással... de az új kezdet küszöbén. Félek? Félek. Készen állok? Nem tudom. Vágjunk bele!

Ismét nem személyesebb jellegű, de annak még mindig nincs itt az ideje. Helyette legyen ez. Nem teljesen filmkritika, mert ez most egy sorozat, és még vége sincs, és különben is… de ezt most hirdetnem kell. A szokásos… minden egyes sor a saját szubjektív véleményemet tükrözi, semmilyen komolyabb filmesztétikai tudásom nincs. Valódi laikus szemmel nézek, átélek, és most leírok.

Attack on Titan (Shingeki no Kyojin)

Talán úgy lehetne a leginkább magyarra fordítani a címet, hogy az Óriások támadása. Nem véletlenül angol megfelelőt használtam, ugyanis kis hazánkba még egyetlen hivatalos forgalmazó sem hozta be, mindössze a lelkes rajongóknak köszönhetjük a manga fordítását, és az anime feliratozását. Mert bizony, ez egy anime, azaz japán rajzfilm. De nem mese. Ó, gyerekek, de mennyire nem az…

Kezdjük a történettel. Egy fiktív középkorban, kora újkorban járhatunk, pontos időre vonatkozó adatot nem kapunk, a történet során egy teljesen más évszámozást használnak. A gőzgép például már ismeretes (használják is dögivel – erről később), de ugyanakkor a legfőbb közlekedési eszköz még a ló és a szekér, és az elektromos áramot nem használják. A sztori indulása előtt száz évvel a semmiből feltűntek emberevő óriások, akik igencsak megcsapolták az emberi jelenlétet kicsiny bolygónkon. Az emberiség megmaradt hányada (ami alig több, mint egymillió lelket jelent) védőfallal körülvett városokba húzódik vissza. Ezek a védőfalak ötven méter magasak – mivel hogy az átlagos óriás négy és tizenöt méter között helyezkedik el –, valamint három van belőlük, koncentrikus körökkel létrehozott védelmet biztosítva ezzel. Természetesen a legbelső, legbiztonságosabb területen él a király és az előkelőségek, egyre kijjebb haladva pedig szegényedik a lakosság. A védelemre speciális katonaságot hoztak létre, akik három szakágra bontva (Felderítő hadtest, akik a falakon túlra merészkednek, Várőrség, akik a falon belüli védelemért felelnek, és a Katonai Rendőrség, akiknek meg kábé a hagyományos rendőrökkel megegyező a feladatkörük) igyekeznek megóvni a megmaradt emberiséget. Történetünk főhőse Eren és két barátja, Mikasa és Armin. Eren nagyon elvágyódna a falon túlra, mert micsoda élet ez bezárva létezni, és különben is, már száz éve béke és csend honol a falakon belül, de mint tudjuk, az óriások bármikor betörhetnek… és természetesen jön, aminek jönnie kell, nagyjából a kezdés utáni tízedik percben egy gigantikus példány jól irányzott rúgásával be is indul az iszonyatos mészárlás. Mindhárom gyerek a családját elveszítve bosszút esküszik, csatlakoznak a katonasághoz, majd a kiképzésük után (az első néhány rész öt évet ölel fel) meg is indul az igazi harc, a maga véres, kegyetlen valóságában.

Igazából lehetetlen erről a történetről úgy többet elmondani, hogy ne spoilereznék el minden nagyobb csattanót, szóval térjünk is át az elemzés részére, avagy mivel is vett meg engem az Attack on Titan kilóra.

1) A grafika. Srácok, ez az anime valami gyönyörű, és iszonyatosan látványos. A történetet animéktől eléggé szokatlan módon nem japánba, hanem valamilyen német területre helyezhették, legalábbis a németes hangzású nevekből, és a nagyon jellegzetes építészeti stílusból erre merek következtetni. Óriási pluszpont a rajzolónak, amiért megpróbálta megőrizni az európaibb vonásokat a karakterek arcain. Természetesen még így is bőven felismerni az animék eltéveszthetetlen ábrázolását, de látni az igyekezetet, és ezért jár a pacsi. Néhány apróbb jelenettől eltekintve a grafika végig hihetetlen minőség, a tájak, az épületek mind részletesek és gyönyörűek. De a legnagyobb elismerés az akciójelenetekért jár. Hát, ezen az animén aztán nem spóroltak, valami döbbenetesen látványos. Az óriások halott tekintetű, bárgyún vigyorgó, nyáladzó hústornyok, nincs itt semmiféle félreértés, sokkal rémisztőbbek, mintha elvetemültnek rajzolják őket. A titánok legyőzésére a katonaság egy úgynevezett 3D manőver technikát használ, ami lényegileg drótköteleken való, Pókember megszégyenítő lengedezést jelent. Na, és ez az, ami hihetetlenül jól sikerült. A csatajelenetek pörögnek, de szemmel mégis tökéletesen követhetőek, az épületek között cikázó katonákat követve teljesen olyan érzésünk támad, hogy velük mozgunk, tényleg elképesztő, sok élőszereplős akciófilm CGI szerencsétlenkedése megirigyelhetné ezt a színvonalat. Persze, lehet látni, hogy hol próbálnak spórolni – néhány kimerevített kép és társai –, de a fontos jelenetek minősége kifogástalan, és ez rengeteget hozzáad az élményhez. Életemben először merült fel bennem, hogy egy anime jól mutatna szélesvásznon is.

2) A részletek. A jelenetek között átvezető képeknek sokszor kapunk információkat a világ felépítéséről, működéséről, és ez aztán ki van találva. Akár a fegyverekről, akár a társadalmi elhelyezkedésről, akár hadműveletekről van szó, minden az elsőtől az utolsó mozzanatig alaposan megtervezett és logikus. Olyan ember vagyok, aki agresszíven harap a logikai bakikra, de itt néhány apróságtól eltekintve igazán elkényeztetettnek éreztem magam. Természetesen egy animéről van szó, szóval némi elrugaszkodottság itt is felbukkan, de a mangaka meglepően tiszteletben tartja a fizika törvényeit, és igazán üdítő változatosság, hogy ha valaki megsebesül, arról nem feledkeznek meg a következő snittre.

3) A lélektani dráma. Bizony, bármennyire is ezt hihetnénk a plakát, a történetleírás vagy a képek alapján, a sztori nem merül ki az agyatlan mészárlásban. Rengeteg nagyon izgalmas kérdést vet fel a sorozat, legyen szó akár az emberi élet értékéről, hogy elfogadható-e több száz ember halála, ha ezreket mentünk vele, akár a félelemről, a küzdelemről, az emberség megtartásáról, egységről, emberi kegyetlenségről, bizalomról vagy éppen kötelékekről… az egész világ rettenetesen nyomasztó apokaliptikus képet tár elénk, és hála Istennek Hajime mester volt elég tökös, hogy ne kerülgesse az ilyen helyzetben felmerülő kínosabb témákat sem. Bizony, itt van, aki gyáva, van, aki kegyetlen, és ember embernek farkasa akkor is, ha van egy sokkal nagyobb fenyegetés, ami ellen inkább az egység kellene… Félelmetesen jó ábrázolásokat mutat fel az emberi jellemről, és eljön a pont, amikor nehéz dönteni, hogy az igazi szörnyeteg vajon a falakon innen, vagy falakon túl rejtőzik.

4) A naturalisztikus ábrázolás. Talán ez a sorozat legnagyobb vízválasztója, itt dől el, hogy valaki megszereti-e, vagy sem. Az elején utaltam rá, hogy hiába rajzolt film, szó sincs gyerekmeséről. Ne kerülgessük a forró kását: ez az anime durva. És nem kicsit – bár állítólag a mangához képest még így is van cenzúra rendesen. De ezek az óriások embert esznek. Sokat. Csúnyán. Ha eddig azt gondoltam, hogy a Tűz és jég dala ciklus során sok ember esik áldozatul, hát megnyílt előttem egy egészen új szintje a mészárlásnak. Persze, azért nincsenek repkedő belek és felesleges gusztustalankodás, nem is az a cél. De az alkotók cseppet sem finomkodtak, itt, aki zuhan, az összetöri magát, akit megesznek, az nem támad fel, ezzel szemben vérzik, de nem keveset. De nem csak az öldöklést nem próbálták selyempapírba csomagolni. Egy kilátástalan, reménytelen küzdelmet kapunk az arcunkba, ahol az ember és óriás között olyan hatalmas az erőkülönbség, hogy a győzelem gyakorlatilag esélytelen. Az emberiség folyamatosan, újra és újra elbukik, rengeteg, és még annál is több áldozat árán, amik sokszor valóban értelmetlenek. Az emberiség ezen a ponton már nem harcol, hanem túlélni próbál. A harctéren nem emelkedett, pátoszos pillanatok és hősi szónoklatok közepette esnek el, hanem egyik pillanatról a másikra, sokszor zokogva, könyörögve, hörögve. Sokszor volt olyan mozzanat, ahol már vártam, hogy na, majd most lesz jobb, könnyebb, szebb, majd most győznek, hiszen most már jönnie kellene valami jobbnak… de a készítők arcul csaptak, mert nem. Mert annak ellenére, hogy ez csak egy sorozat, pontosan úgy működik, ahogy az élet is, ahol nincsenek szuperhősök, és nincsenek újrajátszó gombok. És ezzel együtt mégis végig ott van az egyetlen fényforrás, amibe az emberiség – és a hozzám hasonló, túlságosan beleélős, egyszeri néző is – kapaszkodhat: a remény. Mert van, amikor már csak ennyi marad.

Vannak-e hibái? Már hogy a bánatba ne lennének. A karakterek legtöbb jellemvonása sablonos, megvan a kötelező nagyszájú, nagy célokkal felszerelt főhős, a tragikus múltú harcos lány, a gyenge, de okos barát, a titokzatos badass kapitány. A történet néhol rétestésztaként nyúlik. Fellelhetőek apróbb hézagok és logikátlan lépések a történetben – bár ezekre később mér érkezhet válasz, ez csupán az első évad volt. Természetesen itt is belebotlunk a kötelező animés klisékbe, és néha vannak dolgok, amik ezen világon belül is kicsit elrugaszkodottnak tűnnek. Minden rész – és maga az évad is – cliffhangerrel zárul, ami egy idő után inkább idegesítő, mint feszültségkeltő, valamint a részek elejei összefoglaló és opening nagyon hosszú. De mindezek apróságok, és a sorozat bőven hordoz magában annyi pozitívumot, hogy szemet hunyjak felettük, és csak élvezzem. 

Az Attack on Titan nem találta fel a spanyolviaszt, de régen volt ennyire erős újonc a palettán, teljesen megérdemelten dicsőítik internet szerte. Nincs más hátra, értékeljünk! 

Cím: Nem árul zsákbamacskát, remekül utal az óriások támadására – mind fizikális értelemben, mind az emberek szívében. Nem kifejezetten figyelemfelkeltő, de ennél frappánsabb nem is kell.
5/5 

Opening/Ending: Trailer helyett vettem ide… mint említettem, az én ízlésemnek hosszú, viszont kifejezetten fülbemászó mind a négy (egyszer cserélik mindkettőt a tizenkettedik rész környékén), a szövege találó, a képek jól összevágottak. De a hosszért jár az ejnye-bejnye.
5/4

Történet: Nem akkora durranás, emberiség elpusztítására törekvő főellenség, harc. Na de később… akkora csavarok vannak a sztoriban, hogy csak lestem, és a lélektani drámája tényleg kifogástalan. Vannak sablonos, kiszámítható mozzanatok, bár elenyésző.
5/4 

Karakterek: Szintén nem nagy durranások, sablonosak is, olyan láttuk már érzés. Van köztük Mary Sue, aki ugye nagy ellenségem, és idegesít is. De remekül használják őket, mindüknek vannak félelmeik, gyengeségeik, amik emberivé teszik őket. Nem kiemelkedő pontja az animének a karakteralkotás, de nem olyan rossz a helyzet, erős közepes. Ó, és a Felderítő Hadtest buggyant tagjaiért jár a pacsi.
5/3

Zene/hangok: Óóó, hogy erről elfelejtettem külön értekezni… akkor dicsőítem itt. Ez egyszerűen tökéletes. A zenék, a hanghatások ütősek, pont annyi és akkor, amennyi és amikor kell, egyetlen ütem sem hangzik el feleslegesen. Remekül illeszkedik minden jelenet alá, tökéletes atmoszférát teremt. Ez nagyon sikerült.
5/5 

Látvány: Már áradoztam, megteszem újra. Fenomenális, iszonyú látványos, animék között egyedülálló színvonal. Mozivászonra vele.
5/5

Felépítés/ütemezés: Na, itt tud esetleg egy kicsit elvérezni a dolog… általában rendesen haladunk, az akciójelenetek remekül pörögnek, de megesik, hogy hihetetlenül húzzák az időt. Persze, ez animéknél nem ritka, amikor a készítők nem akarják beérni a forrásul szolgáló mangát… de attól még tudott zavaró lenni. De igazán nagy bajok itt sincsenek.
5/3

Újranézném-e: Naná. Szerintem szusszanok egyet, és megint nekilátok. Azzal is gyorsabban telik az idő, amíg az új évadra kell várni. :)

Kinek ajánlanám: Hát, ez nehéz. A témája már eleve megosztja az embereket, van, akinek nagyon bejön az efféle apokaliptikus felhang, van, akinek ez a mumusa. Valóban nyomasztó, helyenként gyomorösszerántósan durva, de remekül sikerült anime, nagyon fontos gondolatokkal. Ha nem riaszt a vér és a brutalitás, ha nem zavar némi fantasy beütés, és elvagy a nyomasztóbb hangulatú dolgokkal is, akkor mindenképpen ajánlom. Ha valaki nem szereti alapjáraton az animéket, az is bátran belekezdhet, itt tényleg nagyon barátian kezelik az efféle sablonmegoldásokat. De szívem szerint azt mondanám, hogy ha csak egyetlen felnőtteknek való, kaszabolósabb, lelkizősebb animét akarsz megnézni életedben, akkor ez legyen az. Megérdemli.

Ezzel 35/29. Úgy tűnhet, hogy nagyon felpontoztam, de most jogosnak érzem. Sokáig vonakodtam belefogni, mert éppen a túlhype-olt dolgokkal szoktam felsülni… de ez nekem most betalált. Ha nem riaszt az alapkoncepció, adjatok egy esélyt neki, szerintem nem bánjátok meg.

Sajnos az életem még mindig egy olyan szakaszban van,  ahol személyesebb jellegű bejegyzést nem tudok adni. Először idebent kell rendet tennem, mielőtt világgá kiabálhatnám. :) Viszont már nagyon régen hagytam nektek olvasnivalót, és mindig is szerettem az effajta kihívásokat, szóval… miért is ne? Íme, hölgyeim és uraim, a nagy könyv kihívás, Mogyee edition! Jó étvágyat hozzá! :)

A book series you wish had gone on longer OR a book series you wish would just end already. (Egy könyvsorozat, aminél azt kívánod, bárcsak tovább tartott volna, VAGY egy olyan sorozat, aminél azt kívánod, bár véget érne már.)
Húúúúúha… ez nehéz kérdés, ugyanis általában azt érzem a kedvenc könyvsorozataim végén, hogy ebben pont ennyi volt, az író(nő) kihozta a karakterekből a maximumot, nem kell ezt már tovább nyújtani, a történet kerek egész. Persze, engem is el-elkap az érzés, hogy milyen klassz volna még kalandozni egy kicsit ebben vagy abban a világban, még pár fejezeten át együtt létezni a karakterekkel, de igazából én is belátom, hogy ha ennyi volt egy történetben, akkor ennyi volt, minden további folytatás minőségromlást eredményezne, arról pedig szó sem lehet. :D Szóval itt inkább most a másik végletet ragadnám meg, és azt kívánom minden Trónok Harca rajongó nevében, hogy Martin mester tegye végre fel a pontot annak a hatalmas utazásnak a végére. Engem nem igazán ragadott meg a sorozat, de azt átérzem, a Tűz és jég dala ciklus mekkora kaland, mennyi rajongót vonz teljesen jogosan, és teljes mértékben együttérzek milliók félelmével, miszerint a mester nem éri meg a Vastrón nyertesét… ne így legyen! :D

Favourite side character. (Kedvenc mellékszereplő)
Jajj… nem lehetne  minden könyvből egyet? :D Na jó… szokták mondani, hogy az ember sosem felejti az első szerelmet, hát akkor szerepeljen itt az első nagy mellékszereplő „szerelmem”, nevezetesen a Harry Potter sorozat morcos bájitaltan tanára, Perselus Piton személyében. Már a legelső mondata után belopta magát a szívembe, és semmilyen erővel nem lehetett meggyőzni, hogy ő gonosz lenne. Szó sem lehet róla. Piton mindörökre az ultimate kedvencem marad, és nem szégyellem bevallani, hogy ehhez bizony Alan Rickman zseniális játéka is nagyban hozzátartozik. De nem csak ez, hanem maga a karakter története, a klüzdelmei, a tragikus sorsa, az az elképesztő út, amit bejárt, a rétegeltsége… J. K. Rowlingot első sorban nem az aprólékosan kidolgozott karakterei miatt szeretem, de Piton nagyon sikerült, jár a respect.

The longest book you’ve read. (A leghosszabb könyv, amit olvastál.)
Azt hiszem, ez a Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés lesz, a maga 656 oldalával. Nem vagyok benne biztos, de most csak ez volt kéznél ellenőrizni.

Book turned into a movie, and completely desecrated. (Könyv, amiből filmet csináltak, és ezzel teljes mértékben megszentségtelenítették.)
Ez egy nehéz kérdés, mert én általában külön műfajként kezelem a könyveket és a filmadaptációkat, nem kapcsolom olyan szorosan össze a kettőt, illetve nem minden esetben olvastam el filmadaptációk könyv eredetijét, és fordítva sem néztem meg minden könyv adaptációját. Nem nagyon emlékszem olyanra, amikor a film komoly felháborodást keltett volna bennem. A legközelebb talán ehhez a Hullám című film van, ahol a könyvben teljesen más a történet vége, és számomra az hitelesebb, jobb, ütősebb, de ezzel együtt is tetszett a film, kifejezetten fontos és jól sikerült műnek tartom, szóval ez sem teljesen passzol. Talán, nagyon talán a Harry Potter hatodik része, a Félvér herceg volt az, ahol a legnagyobbat csalódtam, mert sokkal, de sokkal több volt a könyvben, mint amit végül filmre vittek. Nem cselekmények szempontjából, hanem lehetőségek szerint. Azt sajnálom.

Your „comfort” book. (A „vigasztaló” könyved.)
Nem nagyon van ilyen… ha szomorú vagyok, vagy komoly problémám van, általában az olvasás nem segít elterelni a gondolataimat, akkor én nagyon azon pörgök. Vagy írok, az inkább az én terápiám. :)

Book you’ve read the most number of times. (Könyv, amit a legtöbbször olvastál el.)
G. Szabó Judit – Hárman a szekrény tetején. Tipikus lányregény, de nem azért, mert csillogó, nyálas vámpírfiú vagy titokzatos hátterű szadista perverz a főszereplője, nem. Könyv három lánytestvérről, egy vakációról, és Andreáról, aki SOHA nem tud megmaradni a hátsóbbik felén, és mindig kieszel valamit, közben pedig csendesen, halkan, de érzékelhetően fut egy szál az elvált szülők gyermekeinek érzéséről. Egyszerűen imádom ezt a könyvet, mindenkinek kötelező olvasmánynak tenném, de a lányaim biztos, hogy megkapják majd tőlem.

A guilty pleasure book. (Egy bűnös élvezet könyv.)
Hűha… nem nagyon szoktam szégyellni könyveket, én beismerem, hogy a Twilight szériát is olvastam – igaz, az nem illik ide, mert most már kicsit sem élvezem. Talán ami irodalmi szinten nem visel akkora értéket – ezzel szemben más területeken bizony kenterbe ver néhány mai felkapott regényt –, azok a mangák (japán képregények). Többet is követek belőlük, a Naruto azt hiszem, az én legnagyobb guilty pleasure olvasmányom. Illetve volt. Sajnos véget ért. :)

Most underrated book. (Leginkább alulértékelt könyv.)
És akkor következzen ezen a listán először, de semmiképpen sem utoljára Raana Raas – Csodaidők sorozata. Fogok róla bővebb könyvismertetőt írni. Dióhéjban a szerző magyar református lelkésznő, eredeti nevén Görgey Etelka, a sorozat pedig sci-fi, családregény, keresztény felütéssel. Fantasztikus, elképesztő, életem legmeghatározóbb könyvsorozata. Ja, hogy nem is hallottatok még róla? Na, kérem, EZÉRT alulértékelt.

Most overrated book. (Leginkább túlértékelt könyv.)
L. L. James – A szürke ötven árnyalata. A könyv, amihez képest a Twiligh saga egy mestermű. Nem, nem a témájával van bajom (na jó, azzal IS), hanem én beleolvastam, és srácok… az nem stílus, amiben ez a könyv íródott. Rettenetes.

A book you tought you wouldn’t like, but ended up loving. (Egy könyv, amiről azt hitted, nem fog tetszeni, de a végére beleszerettél.)
Suzanne Collins – Az éhezők viadala trilógia. Már írtam egy hosszabb bejegyzést erről itt, nem fejtegetném újra. Sokáig álltam ellen a jelenségnek, aztán kézbe vettem, és paff. Mára megérdemelt helyén csücsül a polcon.

Favorite classic book. (Kedvenc klasszikus könyv.)
Hogy ez megint milyen nehéz… megint kiválasztani egyet. :D De akkor legyen Lev Tolsztoj – Ivan Iljics halála. Zseniális, és amúgy is oda meg vissza vagyok az orosz realistákért.

A book you wanted to read for a long time, but still haven’t. (Egy könyv, amit nagyon régóta el szeretnél olvasni, de még mindig nem sikerült.)
George Orwell – 1984. Itt van a polcon, csak le kéne végre emelnem, de valahogy sose jutok el addig. Pedig el akarom olvasni, nagyon. Tényleg.

A book that dissapointed you. (Egy könyv, ami csalódást okozott.)
George R.R. Martin – Trónok harca. Én annyira, de annyira akartam szeretni ezt a sorozatot, annyi szépet és jót hallottam róla, és tényleg rengeteg ismerősöm van oda meg vissza érte… de nem, nekem ez valahogy nem működött. Nem a könyv vagy a szerző hibája, én vártam egészen mást, és valószínűleg túl sokat is.

Book that made you cry. (Könyv, ami megríkatott.)
Rólam beszélünk, velem ezt minden második könyv megteszi. :D De a legintenzívebb, legfelkavaróbb élményt, és ezzel a legnagyobb, leghosszabb bőgésemet megint csak a Csodaidőknek köszönhetem. Nem poénból írtam, hogy életem legmeghatározóbb sorozata.

A character, who you can relate the most. (Egy karakter, aki a leginkább magadra emlékeztet.)
Az Éhezők viadala trilógiából Katniss Everdeen. Bővebben már itt regéltem erről. Ha valakinek nincs kedve végigolvasni, akkor dióhéjban annyit, hogy nem, nem szeretem kifejezetten, viszont tényleg hasonlítunk. :) A karakter által megtett út, fejlődés, önmagával vívott harcok tekintetében viszont a Csodaidőkből a legifjabb Yaan Raas, vagy másik nevén Paul Martyn az, aki leginkább a jelenlegi életem tükre. És gyomron vágós ám ezzel szembesülni. :)

Most thought-provoking book. (A leginkább gondolkozásra késztető könyv.)
Michael Seed – Noel Botham – A senki fia. Ez a könyv nem csak a gondolataidat kavarja fel, hanem mindent. Iszonyatos ereje van, és egyszerre éreztem, hogy képtelen vagyok letenni, és szünet kell, hogy megemésszem, amit olvastam. Napokig tartott, mire átrágtam magam rajta, rengetegszer visszaolvastam jeleneteket, többször megálltam, hogy a gondolataim között rendet tegyek. Óriási hatású, nagyon fontos könyv és tanúságtétel.

Author I wish people would read more. (Szerző, akinél azt kívánom, az emberek bár többet olvasnának tőle.)
Görgey Etelka (avagy Raana Raas), akinek a Csodaidők világa egyszerűen kötelező mindenkinek, mégsem ismeri szinte senki. Igen, nő, igen sci-fit ír. És nagyon sok férfit kenterbe ver vele. Fiúk, tessék csak olvasni! 
Rengeteg mindenkit tudnék még írni, de szerepeljen itt még G. Szabó Judit, aki olyan fantasztikus érzéssel kapja el a tinédzser lányok gondolatvilágát, az összes könyve elképesztően hiteles, bájos, a hangulatuk utánozhatatlan, és közben erőteljesen érzékelhetőek a mélyebb gondolatok, komolyabb problémák, amiket szintén fantasztikus köntösbe csomagol. Minden lánynak a serdülése mellé kötelező olvasmánynak ítélném. De a fiúk is tanulhatnak belőle, sőt!

A book you wish you could live in. (Egy könyv, aminél azt kívánod, bárcsak benne élhetnél.)
Ajjaj, a kedvenc könyveim egyikében sem élnék szívesen, én nem kérek sem háborút, sem forradalmat, sem középkort. :D De azt hiszem, Tolkien Középföldjén békeidőben szívesen eléldegéltem volna, mondjuk a hobbitok vagy a tündék társaságában. :) De csak semmi csata és ork!

A favorite author. (Egy kedvenc szerző.)
Jaj nekem, ez megint pokoli nehéz. Nem szerző alapján választok soha, hanem a könyveket lesem, és így előfordulhat, hogy több mindent olvasok ugyanattól a szerzőtől, de ez soha nem szándékos. De ha már mindenképp mondanom kell valakit, akkor legyen Szabó Magda és Jókai Anna. Igen, két nő. Szabó Magda bámulatos érzékkel és olykor humorral ír, az Ajtó című regénye teljesen elvarázsolt, míg A pillanatot végignevettem. Jókai Anna pedig korunk egyik legnagyobb magyar írója. Nem, nem írónő. Ő bizony férfiak között is megállja a helyét. Sőt.

Favorite childhood book. (Kedvenc gyerekkori könyv.)
Már megint csak egyet? :D Jó, tudom, hogy ez a kihívás lényege. Legyen akkor Bálint Ágnes – A repülő dívány. Egy könyv egy nyári vakációról, egy elkényeztetett lányról, aki a nyarat a Balaton mellett luxusvilla helyet egy kis porfészekben kénytelen tölteni. A könyvben fantasztikusak a karakterek, aki valaha töltött huzamosabb időt falun, pontosan érti, hogy kik ezek, mindenkinek megvan a maga története, mesés hangulat, és egy egészen csipetnyi varázslat… a főszereplők tizenegy évesek, én is ilyen korban ajánlom a regényt, bár bevallom, a mai napig bármelyik délután újraolvasom. :)

Book you tell people you’ve read but haven’t – or haven’t actually finished yet. (Egy könyv, amiről azt mondod az embereknek, hogy olvastad, pedig nem is – vagy még igazából nem fejezted be.)
Nincs ilyen. Általában minden történet megragad a fejemben, szóval elég hamar lebuknék, ha azt állítanám, olvastam valamit, és nem emlékeznék valamilyen mozzanatra. :D

Least favourite plot device employed by way too many books you actually enjoyed otherwise. (A legkevésbé kedvelt történeti fordulat, ami túl sok olyan könyvben fordult elő, amiket amúgy élveztél.)
Hellószia, szerelmi háromszög! Nehéz szavakba önteni, milyen elképesztően unom/irritál ez a módszer. Eleve azon kevés lányok közé tartozom, akit a romantika, mint cselekmény nem igazán köt le, engem az emberi sorsok, a megtett utak, az önmagukkal vívott harcok sokkal jobban érdekelnek (helló, orosz realizmus, gyere a mamához), de persze egy jól megírt szerelmi szálat én sem vetek meg. Na, és itt a hangsúly. Ugyanis a szerelmi háromszöget általában NEM tudják jól megírni. Az egy, hogy MINDEN második könyvben helyet kap – én tényleg nem értem, nem ismernek más konfliktusforrást? Az pedig a másik, hogy rendszerint borzalmasan. Egy jó szerelmi háromszögben mindkét fél, akik között a főszereplő őrlődik kompetens, érthető választás lenne, olyan karakterek, akiknek egyaránt vannak erősségeik és gyengeségeik, akiknél mindkettejük esetében pontosan értjük, mi a szerethető benne, miért kellene őt választani. Nem, ahol az egyik választás olyannyira nem passzol a főszereplőhöz, hogy annál még a másik is jobb, az nem jó szerelmi háromszög. És sajnos ez a gyakoribb.

Best book you’ve read in the last 12 months. (A legjobb könyv, amit az utóbbi 12 hónapban olvastál.)
Csodaidők sorozat, azon belül is azt hiszem, az utolsó kötet, a Hazatérők. Életre szóló élmény, nagyon jókor érkezett, nagyon betalált.

Book you’re most embarrased to say you like/liked. (Könyv, aminél a legcikibb bevallani, hogy szereted/szeretted.)
Mély levegő, én vétkem, én igen nagy vétkem… a Twilight saga. Igen, szerettem. Nem, nem szégyellem, de büszke sem vagyok rá. Egy korszak volt, szerencsére hamar kinőttem. Nem az ördög találmánya, de valóban nem egy minőségi olvasmány. A filmeket aztán meg főleg hagyjuk.

The most surprising plot twist or ending. (A legmeglepőbb fordulat vagy befejezés.)
Most megint bajban vagyok, mert én elég kombinálós vagyok, és általában elég jól ráérzek előre a csavarokra, betegesen keresem az elejtett apró utalásokat. De ezúttal is – és bocsánat a rengeteg ismétlésért, tényleg meghatározó élmény, és még nagyon a hatása alatt vagyok – muszáj a Csodaidőket felhoznom példának. Elég sok csavarra ráéreztem, de azért itt akadtak pillanatok, amikor hangosan is kicsúszott egy-egy „mivaaaaaaaaaaaaaan?!”. 

Book that makes you laugh out loud. (Könyv, ami nagyon megnevettetett.)
Több ilyen is van, szerencsére. :) De olyan, amin kifejezetten hangosan felnevettem volna, az bizony a Hárman a szekrény tetején egy-egy jelenete. Vizuális típus vagyok, egy jól eltalált helyzetkomikum nekem tökéletes. :D 

Book that has bee non your „to read” list the longest. (Könyv, ami a legtovább volt az „elolvasni” listádon.)
Nem igazán van ilyen listám, még képzeletben sem. Ha megtetszik egy könyv, és nagyon akarom, akkor megszerzem akár a föld alól is, ha meg nem izgat annyira, akkor időről-időre elfelejtem. 

Favorite quote from a book. (Kedvenc idézet egy könyvből.)
Egy? :D Aki ismer, tudja rólam, hogy vérbeli idézet mániás vagyok, megszámlálhatatlan mennyiséget tudok fejből, és bőszen durrogtatom is őket, nekem ez igazi kínzás. Hát nem hogy egy van, inkább egy teljes füzetnyi. :D De akkor legyen egy a már sokat emlegetett Csodaidőkből. Mert kevésbé ismert, mert gyönyörű, és mert nagyon a sajátomnak érzem. Következzék a halotti imájuk.

„Élő és éltető, a világ világossága, szülő és úr mindannyiunk fölött. Velem vagy fényben és sötétben, életben és halálban, induláskor és érkezéskor. Megváltottad életemet, kimentettél a sírból, gyermekeddé fogadtál, örökségedből részt adtál. Legyél velem most is, amikor egyedül vagyok. Segíts, hogy legyen erőm az előttem álló úthoz, és szereteted ne hagyjon helyet a félelemnek. Atyám, a Te kezedbe teszem le életemet.”

A book you hated. (Egy könyv, amit utáltál.)
Gustave Flaubert – Bováryné. Értem én Bováryné tragédiáját, értem az üzenetet… de soha ennyire főhős még nem irritált, és soha ennyire könyvet még nem utáltam. Sajnálom, mert az irodalmi értékét elismerem, de megváltásként ért, amikor végre becsukhattam. (A szürke ötven árnyalatát ezen a ponton hagyjuk, mert szerintem sértés egyáltalán könyvként emlegetni. Tudom, fentebb én is megtettem, ezúton is elnézést az emberiségtől, és minden többi könyvtől.)

Book you couldn’t put down. (Könyv, amit nem tudtál letenni.)
Több ilyen könyv is volt szerencsére, sőt, a legtöbbel kapcsolatban így éreztem. De legelsőre mégis Robert Merle – Mesterségem a halál című könyve ugrott be. Tipikusan az a regény volt, ami őszintén elborzasztott, de a szó szoros értelmében képtelen voltam letenni, még az utcán is olvastam sétálás közben. Két nap alatt végeztem ki, mert muszáj volt másokkal is kommunikálnom közben. :D Nem egy szép vagy vidám könyv, de egyszerűen lebilincselt.

És még mennyi, de mennyi könyv van, amiket egyszerűen sehova sem tudtam beszorítani… na sebaj, eljő a nap! ;) Addig is szeretettel meginvitálom a kihívásra Carlotát, és mindenkit, akinek kedve támadt, szívesen olvasnám a ti verzióitokat. Olvassatok, mert kitágul egy új világ!

Rendhagyó, nem igazán a karácsony szelleméhez méltó bejegyzés következik, de nézzétek el nekem… úgy érzem, nem hallgathatok tovább. Öveket becsatolni. Mogyee (aka Lollipopp95) felrobbant.

Történetünk évekkel ezelőttre nyúl vissza. A kis Mogyee egyre több elolvasott könyv és megnézett film után érezte, hogy milyen jó volna a varázslatos kalandokat a mű vége után is átélni, mi több, talán egy kissé a saját szájízére formálni. Nagymamája – aki gyakran tűnik úgy, mintha csak olvasna a gondolataiban – meglepte egy csodaszép ajándékkal. Külső szemlélőnek tán egy egyszerű, az átlagosnál valamivel vastagabb, műbőr fedeles, és virágokkal meghintett, de mindenképpen hétköznapi jegyzetfüzetnek tűnhetett… ám a kis Mogyee már akkor is látta, amit az avatatlan szemek még nem vehettek észre. Az üres lapokon megelevenedő történeteket, az új kalandokat, melyek kiszabadulva a fantáziája börtönéből, lassan, egyenként megtölthetik a füzetet, amely így egyszerű naplóból a csodák birodalmának minden kincset megérő kapujává válhat. Nem is késlekedett tovább, és a megfelelő alapossággal kiválasztott tollal meghúzta első vonásait, ezzel örökre elkötelezve magát az írók népes, és színes felhozatalú táborának.

Évekig tartott a kis Mogyee magányos kalandozása ebben a mesés világban, amikor is egy szép, verőfényes napon egy távoli ország minden tájon ismert lovagja, az Internet segítségével ráébredt, hogy nincs egyedül. Mert amit ő ártatlan felfedezésnek vélt, az valójában egy világméretű, széles körben kedvelt jelenség előszobája volt csupán. Bizony, kedves fiúk és lányok, a kis Mogyee azon a napon megismerkedett a fanfiction fogalmával. A világ azonnal beszippantotta, hiszen lehetősége akadt kedvenc hőseivel újabb csodálatos utazásokon részt venni, újból átélni a hangulatot, ami az olvasás vagy a film nézése közben rabul ejtette, és továbbélni a történeteket. Újabb évek teltek el békés szemlélődés, és esetenként bátortalan, de annál lelkesebb szavú hozzászólások takarásában, amikor is egy újabb lehetőség vetődött fel a kis Mogyeeban. Ha már évek óta éli át mesésebbnél mesésebb kalandjait egyre gyarapodó számú jegyzetfüzetei társaságában… talán eljött az idő, hogy legféltettebb történeteit másokkal is megossza. És eljött a nap, amelyen a kis Mogyee publikálni kezdett.

Természetesen kapott hideget-meleget, hiszen mégis csak kezdő íróként lépkedett ezen a bizonytalan, ám minden kétséget kizáróan izgalmas ösvényen. Megannyi ötlet került megosztásra, melyeknek zöme annak rendje és módja szerint, nos… befuccsolt. A kis Mogyee több erre alkalmas oldalon, egyre több és több témában próbálta ki magát, és örömmel érezte, hogy munkáit lassan, de biztosan kezdik felismerni, és elismerni. Boldogan és izgatottan tanult a nála tapasztaltabbaktól, az adminok szavai számára parancsként hatottak. És eljött a nap, amelyiken a kis Mogyee megalkotta az első saját karakterét.

Nagyon izgatott volt, hiszen ez, ha lehetséges, még intimebb és őszintébb, mint egy történet. Hiszen a karakter olyan, akár egy gyerek. Szeretgeted, nevelgeted, megalkotod, az érzései, gondolatai, vágyai és álmai mind-mind a te kezedben vannak… és természetesen ő sem akart csalódást okozni. Tehát a karakternek a lehető legjobbnak kellett lennie, ez nem is lehet kérdés. Legyen szép, hiszen minden valamire való jó karakter szép, ugye. Legyen okos is, hát csak nem fogunk az imádott szereplők mellé holmi butus libát írni? Legyen lehetőleg kedves, és jó fej, mert hát így a legegyszerűbb barátokat szerezni. Továbbá nem árthat, ha ügyes, és remekül verekszik/varázsol/repül – fandomhoz opcionálisan választható. Ennyi remek tulajdonsággal felvértezve már szinte magunk is beleszerettünk a saját karakterünkbe, a leghelyesebb, ha az eredeti szereplők legalább fele – a többi pedig titkon – megteszi ugyanezt. A kis Mogyee már ekkor is érezte, hogy valami mélységet, valami súlyosabb tartalmat nem ártana adni a történetnek, hiszen ez az írás lényege, hogy adjunk vele, hogy az olvasók átérezzenek, átéljenek, és elmerüljenek abban a világban, amit alkottunk a számukra… ennek érdekében a lehető legjobb módszerhez fordult, és a karakter megkapta a maga szükséges, és rettentően tragikus múltját. Ne és persze mégsem hagyhatta, hogy a karakter csak úgy lógjon a levegőben, hiszen minden remek szereplőnek stabil lábakon kell állnia az eredet gárda tagjai között – mi sem egyszerűbb, máris valamely fiú húgának/nővérének (ha elveszett, az még jobb), esetleg szerelmének színre lépésének lehettünk szemtanúi. A kis Mogyee rettentően büszke és elégedett volt saját karakterére, aki olyan csábosan és vidáman mosolygott vissza rá a sorok közül, és a tekintete tisztán ígérte, ez egy gyönyörű barátság kezdete.

Azon a napon felhők gyülekeztek az égen, amelyen megérkezett az a hozzászólás. A kis Mogyee értetlenül figyelte a sorokat, és nem értette, mégis kire gondolhatott jó szándékú kritikaírója, amikor azt a nevet említette, hogy Mary Sue. Tanácstalan volt, hiszen a történetében senkit sem hívtak Marynek, Sue-nak meg még annyira sem. Akkor talán eltévedt az üzenet? De az nem lehet, hiszen a többi megjegyzés helytálló… a kis Mogyee tanácstalanságában újra a messze földön ismert lovaghoz, Internethez fordult… de amit ott talált, az egészen elborzasztotta. A barátság, mely olyan fényesnek tűnt, mely úgy tetszett, kiállja majd az örökkévalóság próbáját, egyetlen pillanat alatt tört össze, és a kis Mogyee meghasadt szívvel figyelte, hogy oly’ gondosan szeretgetett és nevelgetett karaktere ellene fordult. A csillogó, vidámságot ígérő tekintet elsötétült, a mosoly gonosz vicsorrá alakult, és hősünk döbbenten érezte, hogy az ellenséggel szemez. Mary Sue beférkőzött a szívébe, elhitette vele negédes álnokságait, és aztán nem átallott képen röhögni. A kis Mogyee rettentően elszégyellte magát, és jó ideig nem lépett újra az írás mezejére. Hiszen ha a legközelebbi bizalmasa elárulta… hogyan bízhatna a csodák birodalmában?

Telt-múlt az idő, a kis Mogyee lassan felcseperedett. Szíve már begyógyult a mély seb nyomán, de a heg sosem halványult el teljesen. A helyesírása – mely azért a kezdeti fellángolások idején igencsak hagyott kívánnivalót maga után – szinte hibátlanná fejlődött, a szókincse megnőtt, és maga is ráébredt, hogy az írás nem tűnik olyan mumusnak többé. Lassan újra be-bepillantott abba a szeszélyes és sokszor hálátlan világba, amely egyszer már elárulta… de még nem mert újra teljes erővel a csodák ösvényeire lépni. Helyette csendben, magában írogatta tele újabb és újabb füzeteit, és a számítógépe mappái is lassan megteltek novellák, regények tucatjaival. Mert megtörhették bár ifjúkori lángoló hitét, de a lelkében továbbra is ott zsongtak a történetek, amelyek csak arra vártak, hogy kiszabaduljanak a fantázia börtönéből. Mesék, sorsok, emberek, vágyak, álmok, csalódások… és Mogyee ráébredt, hogy nem csak arra jó az írás, hogy egy-egy kedvenc könyvét újra átélje, de arra is, hogy a saját viharait lecsitítsa, hogy a fájdalom csillapodik, hogy az öröm sokszorozódik a szavak halmozásával. Mogyee tehát megint írt, igaz, csak csendben és magának, de írt. Aztán elérkezett egy újabb sorsfordító nap. Mogyee csak gyanútlanul olvasgatta egy ismerőse történetét, és észrevett néhány hibát, amiket szinte öntudatlanul javított is. És ekkor elhangzott a hívó szó, melyről még maga sem hitte akkor, hogy az egész sorsát pecsételi meg. Mogyee maga sem tudta, hogy felvette a szent küldetés harci pennáját, amikor rábólintott, és lektor lett.

Történetek jöttek és mentek, hihetetlen mennyiségben és sebességgel, és bár sokszor érezte, hogy a következő pillanatban vágja ki a francba az ablakon a számítógépet, hogy ennél kevésbé stresszes szabadidős elfoglaltságot is találhatott volna, élvezte. Mert segíteni mindig jó, mert öröm volt látni, ahogy a történetek kinyílnak, ahogy az írópalánták lassan megmutatják a lelküket a nagyvilágnak. Már-már maga is újra érezte azt a lázas sürgetést, aminek hatására annak idején a publikálás rögös útjára lépett, és végül nem is kérette magát tovább. Mogyee áttörte a saját falait, és megint publikálni kezdett. És jöttek a kommentek, az elismerés, a dicsérő szavak és építő kritikák, és Mogyee érezte, hogy otthon van.

Aztán egyszer csak ismét beborult az ég. A múlt sötét árnyai kinyújtották csápjaikat. Mogyee tudta, hogy ismeri ezt a fenyegető aurát, tudta, hogy már találkoztak, és tudta, hogy a fájdalom a lelke környékén csakis tőle származhat… mégis, a torka összeszorult, ahogy a villám áthasított az égen, és bevilágította azt az arcot. A baljós szélroham elhozta hozzá a sátáni kacajt, és a legrosszabb, hogy nem volt egyedül, ó, nem. Testvérei, unokatestvérei és rokonai százai, sőt, ezrei sorakoztak fel csatasorban mögötte, és mind ugyanolyan számítóan mosolyogtak, de Mogyee már ismerte. Ó, őt már nem lehetett átverni, ő már jól tudta, mi rejlik a csillogó tekintetek mögött. Többé nem volt rá hatással az áruló mesterkedése. Pontosan ismerte az ellenségét, és többé már nem félt tőle. Harcra készen emelete ujjaihoz a klaviatúráját. A szél vadul csapkodta a haját, de nem zavarta, mert tudta, hogy eljött a nap, melyről a próféciák szóltak. Tudta, hogy elérkezett az idő, melyre felkészítették az évek, eljött az óra, melyben magához kell ragadnia szent küldetése lándzsáját. Nem engedheti, hogy a sötétség még több ártatlan és lelkes fiatal szívet ragadjon magával, nem hagyhatja, hogy írók százai heverjenek a valóság súlyától összetörve. Maga mögött érezte a támogatóit, azokat a lelkes, tiszta hitű írókat, akik mind megjárták a poklot, és maguk is szemeztek az ellenfél soraiban vicsorgó saját démonukkal. Tudta, hogy kevesen vannak, tudta, hogy talán ez a harc reménytelen… de nem adhatta fel. Mert küldetése van. Mert hitte, hogy a világ egy jobb hely lehet. Mert őszintén gondolta, hogy egy nap majd létezhetnek írói oldalak a sötétség nélkül. De most még nem jött el a nap. Ma még harcolnia kell, és az ellenfele nem lesz könnyű menet. Mert aki szemben állt vele, az nem más, mint a sötétség lovasa. A klisék királynője. A sosem létezett tökéletesség nagykövete. Brace yourselves! Mert itt van ő.

A gonosz neve Mary Sue.

Utólagos elnézést mindenkitől, egy különösen hosszú háborúba keveredtem a sötét oldallal egy történet kapcsán. De nem adom fel, mert a fény végül mindig győzni fog!

Azt a leborult rézfántütyülő rézangyalszivarú hét meg a nyolcát! De régen jártam erre. Hű, gyerekek… erre nincs mentség. Illetve van. Amikor elkezdtem ezt a blogot, azt képzeltem, én majd minden héten idepottyantok valami Coelhoi magasságokba emelkedő szösszenetet, ami alatt aztán a világot megérteni és megváltani akaró lelkes internetezők egymást túllicitálva elemzik a legjobb szófordulatokat, vagy éppen a klaviatúra Excaliburját megragadva mennek ölre a szent vélemény megvédésének érdekében… na, jó, semmi ilyesmi nem járt a fejemben. :) De az tény, hogy ennél valamivel rendszeresebb blogolónak képzeltem magam. Eleve, amikor kitaláltam a havi hálaadást, én tényleg hittem benne, hogy az rendszeres lesz. Eeh, boldog, tudatlan ifjúság.

Volt egy időszak, amikor valóban, ténylegesen bántott, hogy nem hoztam nektek olyan ütemben a hálaadásokat vagy a bejegyzéseket, mint azt illendő lett volna. Aztán sok minden változott. Az elmúlt évem nagyon kemény volt, és első sorban nem fizikailag. Még én sem vettem észre, valójában mennyire is viselt meg, csak így, utólag. Utólag meg már sózhatod azt a rántott húst, ha egyszer szénné égetted, ugyanúgy ehetetlen marad, mondotta volt bölcsen a nagymamám, és milyen igaza van *illetékes nagymama a mennyországból bőszen bólogat*. Van nekem egy nagyon rossz szokásom, miszerint magamba zárom, ha valami bánt, és kívülre meg felveszem a mosolygást és viccelődést. Nem szabad félreérteni, nálam az a mosoly is őszinte! Valóban örülök, valóban nevetek, valóban viccelődök és élvezem az életet… de attól még ott, mélyen, legbelül valami rohad az államgépezetben.

Ehhez az egész évhez úgy álltam hozzá, hogy túl kell élnem, végig kell harcolnom, és a legtöbbet kell kihajtanom magamból. Miért? Dühös voltam magamra a felvételi miatt? Hjajajj, nem is kicsit. Csalódást okoztam? De még mekkorát! Pofára estem? Nem, gyerekek, én nem pofára estem, hanem nekifutásból felnyaltam az Üllői utat, végig, és arccal előre. Tehát összesítve: dühös voltam, csalódott, pofára estem. Már elregéltem egy régebbi bejegyzésben, hogy én és az egóm rosszul tűrjük a kudarcot, hát most kaptunk egy nagy adagot. Nem igazán találtam a helyem, nem éreztem sikerélményt (még a sikeres állásinterjúk ellenére sem), elbuktam egy nyelvvizsgát (megint! szerintem itt az ideje Mogyee sikertelen felsőfokú nyelvvizsgázási próbálkozásait hungarikummá avatni), a hétvégi munkahelyeim miatt nem volt időm és lehetőségem eljárni cserkészetre, templomba, találkozni a nekem fontos emberkékkel, az utolsó munkahelyem lelkileg – és mint azóta kiderült, sajna egészségileg is – nagyon sokat kivett belőlem… de mindezt végigálltam. És amint vége lett az évnek, összezuhantam, mint a gondosan felépített kártyaváram, miután a bátyám rátüsszentett. Hogy is tudnám ezt érzékletesen leírni… megvan az a sablonos jelenet, ami minden második animében és akciófilmben benne van, amikor a főhős eposzi hősiességgel állja a csapások (fegyverek, golyók, kardok, varázslatok, kézitusa – filmnek megfelelően tessék választani) hadát, nagy nehezen állva marad, majd amikor végre véget érnek a megpróbáltatásai, egy tökéletesen lefilmezett pózban térdre rogy? Na, kábé az én lelkem is ezt csinálta. Eredmény? Az egész nyaram elmegy a rehabilitácivóal. Ejnye, a szuper gyógyuló képesség is jöhetett volna a filmekből. :)

Na de kééérem, Mogyee blogja köztudottan a vidámság, a szeretet, és a szivárványt hányó csillámfaszláma fellegvára, mi ez a rinya?! Nem kell izgulni, mindjárt szépítek, innen szép nyerni! Most már tartsatok ki.

Azt is említettem már itt a blog keretein belül, hogy szoktam lektorálni. Na, idén kaptam egy kihívást, nekem kellett alkotnom megadott témakörön belül, és a Naruto című animét kaptam. Na, most aki ismeri, az vagy lelkesedik, vagy megrántja a vállát, vagy megfogja a fejét, és kétségbeesetten felüvölt (látlak ám, Xinaf! ;)). Ugye egy témakörben csak akkor tudsz alkotni, ha ismered a világot (jó, vannak olyan zseniális írópalánták, akiket az ilyen, és ehhez hasonló láncok nem tarthatnak vissza, de én már csak ilyen földhöz ragadt vagyok), tehát elkezdtem rendesen végignézni a sorozatot. Korábban is nézegettem már belőle részeket, akkor annyira nem fogott meg, de most előtte ragadtam, és azon kaptam magam, hogy minden hibájával (van? de még mennyi!), hülyeségével (hajajjjajajaj…), és sztereotípiájával együtt én megszerettem ezt az animét. (Elnyújtott, sebzett vadállathoz hasonló, Xinaf-hangú üvöltést hoz a szél: „elvesztettük!”) Hogy ennek most mi köze van az elejei rináyhoz? Kitartás, már látszik a fény az alagút végén!

A sorozat második nagyobb részében (Shippuuden) van egy olyan opening (=főcím) zene, ami elsőre megfogott, bár akkor még egy szót sem értettem belőle, mert japánul volt. Úgy meg nem tudok. Még! Szóval nekiálltam megkeresni az adott nótának angol vagy magyar nyelvű átiratát, és ekkor ráakadtam egy angol nyelvű változatra, amit még maga a japán énekes énekelt fel. Meghallgattam egyszer, kétszer, hmm, jó ez, tetszik, letöltöttem. Aztán egy szép napon gyanútlanul császkálok az utcán, a fülemben szól ez a zene… és egyszer csak, bumm! Nem, nem mentem neki egy villanyoszlopnak sem – bár rólam van szó, tehát a feltételezés teljesen jogos –, hanem hirtelen leesett a szövege. Előtte is értettem, de akkor és ott szíven talált. Leültem egy padra, és végighallgattam egyszer rendesen, figyelmesen. És rájöttem, hogy ez az elmúlt évem úgy, ahogy van.

Már így is kissé túlzásba vittem a személyeskedést, szóval most nem írnék le minden egyes sorról mindent, de… de tényleg rólam szól. És leginkább a bejegyzés címének választott mondat, ami magyarul valahogy úgy hangzik: minél közelebb vagy valamihez, annál nehezebb rendesen rálátni. Hölgyeim és uraim… ez az életem. Illetve, mindannyiunk élete, de ez most az én blogom, meg az én rinyám, szóval maradjunk az önzés táptalaján. Egész évben harcoltam magammal, pontosabban a dolgokkal, amiket magam elé állítottam, és közben szentül meg voltam róla győződve, hogy velem minden a legnagyobb rendben. Persze, kaptam én jelzéseket kívülről, hogy nem biztos, és kicsit figyeljek oda jobban, de mindig leráztam magamról. Honnan is tudhatnák? Ők kívülállók. Majd én! És ennek ellenére éppen ez volt a kulcs. Ők… TI mind sokkal jobban láttátok az életemet, mert nem álltatok olyan közel hozzá, mint én. Most már én is tudom. Most már én is látom.

Augusztus van. Egy éve ilyenkor vártam a pótfelvételi eredményeit, de már megtörtem egyszer, és valahol én is tudtam, hogy ebből nem lesz szeptembertől egyetem. Most pedig itt állok, a kezemben az értesítővel. Felvettek. Szociálpedagógus leszek. Egy év eltelt. Harcoltam – főleg a saját démonaimmal –, megsérültem, kimerültem, változtam… és ma már nem vagyok ugyanaz, mint aki elkezdte az előző szeptembert. Baj-e? Kicsit sem! Változok-e még? De még mennyire! Készen állok rá? Azt hiszem, most már igen.

Egy év alatt annyit tanultam az életről és magamról, amit nincs az az önismereti tréning széles e pszichológiai karokon, ami megtaníthatta volna. Hallottam rengetegszer: „ne add fel! Állj ki magadért!” Megtanultam, hogy ez nem mindig olyan egyszerű… de soha sem lehetetlen. És most itt vagyok a végén, és a szívem tele van hálával. Igen, még nem álltam fel teljesen, van még hova húzódzkodni… de már látom, honnan jöttem, és hova megyek. Hogy most hol vagyok? Hát… az maradjon az én titkom. :)

Íme a dal, és a fordítása tőlem. Szokás szerint nem szó szerinti, inkább a lényeget akartam megragadni. Hallgassátok, olvassátok! Sok minden benne van.

Közelebb

Tudnunk kell, hogy minden, ami közel áll hozzánk
Bármelyik nap eltűnhet.
Légy óvatos!
A boldogság legfőbb kulcsát sehol máshol nem találhatom meg,
Csak a saját lelkemben.

Beszélhetsz az emlékeidről, felidézheted a legutolsó alkalmat,
Amikor örömöt éreztél.
Vagy talán eljutottál arra az áldott pontra,
Ahol már semmire sem emlékszel.
Ez egy harmónia, egy igazi csoda,
Hogy képesek vagyunk lélegezni, egyáltalán élni!
Szóval itt van az egyetlen esélyed.
Az élet egy lehetőség.

Tudnunk kell, hogy minden, ami közel áll hozzánk
Bármelyik nap eltűnhet.
Légy óvatos!
A boldogság legfőbb kulcsát sehol máshol nem találhatom meg,
Csak a saját lelkemben.
Tudod, minél közelebb vagy valamihez
Annál nehezebb rendesen rálátni.
De én soha nem fogom magától értetődőnek venni, hogy az enyém.
Gyerünk!

Néhány ember talán kedves tettnek hívja mindazt,
Ami puszta képmutatás.
De sebaj. Soha ne engedd be azoknak a szavait az életedbe,
Akik már elvesztették a hitüket.
Ami azt illeti, engedd meg, hogy elmondjak neked valamit.
Még ha önző okból is volt,
Egy megmentő képmutatás néha sokkal többet használ,
Mint a gyilkos őszinteség.

Mindenki azt mondja neked időről-időre,
Hogy soha ne add fel! Mint valami közhelyes filmben.
Azt mondják, állj ki magadért!
Mintha ez mindig olyan egyszerű lenne.
Szóval összegyűjtök egy maroknyi bátorságot a szívemben,
Ami elég ahhoz, hogy túléljek egy újabb napot.
És soha nem fogom magától értetődőnek venni, hogy sikerült.
Na, gyerünk!

Nem-nem, nem hálaadás jön. Hogy miért? Mert ezen sorok tehetséges írója megoldotta, hogy ez még csússzon egy nyúlfarknyit (elhagytam a határidőnaplómat, anélkül meg nehéz emlékezni… kavinton?!) Még anno Carlota írt egy ilyet a saját blogjára, és akkor megígértem neki, hogy egy szép napon én is megteszem ugyanezt… nos, ez a szép nap a mai lett. Több „ismerj meg!” jellegű cucc is volt már a blogon, de a legutóbbi óta is változtam, szóval… lássuk a medvét!

Ki is van a Mogyee nicknév mögött?

1995. január 6-án egy oroszlánokat megszégyenítő üvöltés kíséretében kezdtem meg földi pályafutásomat, tehát jelenleg a 19 évesek boldog és felelősséggel teljes (haha) életét élem. 173 és 174 cm között vagyok valahol félúton (még egyszer sem született egyértelmű eredmény a témában), és a súlyom a 65-70 kg között ingadozik attól függően, mennyire stresszes az életmódom, vagy mennyit eszek – jelenleg a 67 kg-os versenysúlyomnál tartok, ami tökéletes lesz a bikiniszezonra. :) Bár hallás alapján ez az arány soknak tűnhet, de azon kevesek közé tartozom, akiknek tényleg nehéz a csontozata. Ez látszik is, és bár nem vagyok egy kétajtós szekrény, azért attól nem kell tartani, hogy elfújna a szél. :) Hosszú, kb hátközépig érő úgynevezett „gesztenyebarna”, göndör hajam van, ami rengeteg, kezelhetetlen, és mindenki rettenetesen irigyli. Na jó, én is szeretem. :) Általában kontyban hordom, mert az gyors, egyszerű, és nem lóg a képembe, de gyakran befonom, és évente kétszer-háromszor kiengedem. Kiskoromban egészen sötétbarna és hatalmas szemeim voltak, azóta hozzánőtt a fejem, és ki is világosodott valamelyest, mégis a legtöbbek szerint a szemeim a legszebbek az arcomban.

Tinédzser éveim fénykorában lehetetlen volt rám szoknyát adni, a shoppingolás gondolatától is irtóztam, a plázákba maximum kajálási és mozizási célzattal jártam, és a divatról pontosan annyit tudtam, ami az angol érettségi témakörébe tartozott. Mióta tartós párkapcsolatom van (tehát két éve), és mióta édesanyám szerint benőtt a fejem lágya, és levegőt engedtem a bennem élő, igencsak elrejtőzött nőnek kifejezetten foglalkoztat a divat, elég tájékozott vagyok benne, de a legkisebb mértékben sem vagyok a rabja. Szeretem a szép ruhákat, szeretem a különböző stílusirányzatok között megkeresni a nekem tetsző darabokat, és szeretek kísérletezgetni, de semmit sem lehet rám adni csak azért, mert divatos. Odavagyok az egyedi darabokért és kiegészítőkért, rengeteg cipőm van mindenféle változatban (a tornacsukától kezdve a magas sarkún át a western csizmáig), mindig hordok ékszert (gyűrűt, nyakláncot állandó jelleggel, fülbevalót, karkötőt, órát alkalmasint), és most már én sem csak kajáért járok plázázni. :) Nincs behatárolható stílusom, minden divatszezonból a magamévá teszem azt, ami megtetszik, de ugyanúgy felveszem a tornacipőt a kapucnis pulcsival, mint a miniszoknyát a hatalmas fülbevalóval.

Szemüveges vagyok, sajnos vaksi vagyok, mint egy bányaló, a jobb szemem -5,25, a bal szemem pedig -5,50-es korrigálásra szorul, amit kontaktlencsével oldok meg. Mindenkinek azt mondom, hogy így praktikusabb, pedig hiúságból hordom. :) Általában alapozáson kívül nem sminkelem magam, de ha kedvem van, akkor simán, alkalmakra néha erősebben, néha nem. Másokat is szeretek sminkelni, és a visszajelzések alapján nem is olyan szörnyen. Mindig kifestem a körmeimet, de utálom azt a pár percet, ameddig a lakk megszárad, és rendszeresen belenyúlok, ezzel elrontva az addigi munkámat.

Ezer erdőtűz lángoló dühével gyűlölöm a gyorskaják legpopulárisabb változatait (Meki, BurgerKing és társaik), a kólát kihányom, viszont a csokiért bolondulok, igazi Gombóc Artúr szerelem az enyém. Szeretem az olyan kajákat, amiket lehetetlen szépen megenni (gyros, normális hamburger), odavagyok a krémlevesekért, a sushiért, és az egyik kedvenc ételem az aszaltszilvás-gesztenyés pulykamell. Rajongok a magyar konyháért, egy jó pörköltre bármikor kapható vagyok, az egekig magasztalom édesanyám és a nagymamám főztjeit, szeretem kipróbálni az újdonságokat, viszont a tengeri herkentyűktől és a székelykáposztától irtózom. Szeretek enni és főzni is, és már-már Mr. Monk nyomdokába lépően szeretem szépen elrendezni az ételt a tányéron. Gyümölcsből még nem találkoztam olyannal, ami ne ízlett volna, a zöldségekkel kritikusabb vagyok, de összességében nagyon szeretem őket.

Bölcsész felmenőkkel rendelkezem, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy én is szeretek olvasni. Sőt, rajongok az irodalomért! Gyakorlatilag mindenevő vagyok, de a műfajokon belül kizárólag a minőséget, csak semmi sablon és tucat regény (nem, nekem is volt egy kínos korszakom a csillogó vámpírokkal, de azt a pár ifjú évemet tudjuk be a sötét középkornak). Nem igazán vagyok oda a romantikus regényekért, de persze abból is olvastam már jót, és Carlotának is megígértem, hogy egy szép napon újrakezdem a Büszkeség és Balítéletet. Nem kifejezetten írók alapján választok könyvet, egy jó fülszöveg, és már olvasom is. Ugyanannyira szeretem a fantasy regényeket, mint a lélektani drámákat és a krimiket. Ifjúsági irodalmat a sok csalódás hatására már nagyon óvatosan választok, az egyik sikertörténet az Éhezők Viadala trilógia, aminek a szintjére nálam azóta sem ért fel másik sorozat. A Harry Potterből csak az utolsó két kötetet olvastam, amiért egyes ismerősem szerint a máglyahalál túl kegyes, de engem nem igazán fogott meg a stílus, de lehet, egyszer azt is végignyálazom. Nagyon szeretek verseket is olvasni, ott is minden jöhet, a lényeg a ritmus, a mondanivaló, a hangulat. Odáig vagyok Radnótiért a mondanivaló miatt, Kosztolányiért a szójátékaiért, és Arany balladáiért a zeneiségük, a történetük végett – hogy csak egy párat említsek.

Rengeteg, és még annál is több fanfictiont olvastam és olvasok (az avatatlanok számára itt a fanfictionról egy pár szó), esetenként írok is. Részben saját rajongásom okán, részben azért, mert évek óta lektorálok, tehát nyelvtani, és külön kérésre tartalmi szempontból ellenőrzöm mások alkotásait. Én magam is rengeteget írok, aminek nagyjából az egy huszadát mutatom meg másoknak, és annak is kábé a negyedét publikálom. De a laptopom, az asztali gépem, a telefonom jegyzettömbje és megannyi füzetem van tele megkezdett, soha be nem fejezett és felskiccelt írásokkal. Ha azt mondjuk, hogy egy matematikus feje számokkal és képletekkel van tele, akkor az enyém történetekkel.

Nem vagyok egy kifejezetten romantikus alkat, de például pont az esküvőmet már ezerféleképpen elképzeltem. :) Nem vagyok az a típus, akit a szerelem, mint mondjuk egy regény vagy film cselekménye leköt, viszont meg tudom érteni, akit igen. A lelkem viszont kicsit skizofrén. Egy részről acélkemény vagyok, egy olyan védőfallal, amire az Éjjeli Őrség is csak elismerően bólintana, és úgy hiszem, erre szükségem is lesz az életem során. Másrészről viszont a fal mögött rettenetesen érzékeny vagyok, a legapróbb megható mozzanaton is képes vagyok bőgni, ha könyvről vagy filmről van szó. Empatikus ember vagyok, és mások fájdalmát vagy örömét a magaméként tudom megélni, legyen szó valós vagy fiktív személyről. Ismeritek azokat a rövid, pár perces videókat, amik a neten keringenek, olyasmi címekkel, mint „a világ legmeghatóbb videója! Ezen tuti sírni fogsz!” Na, ezeket nekem készítik. :)

A kedvenc virágom a napraforgó és a vadvirágok, mert azt szimbolizálják, aki vagyok – vagy legalábbis aki lenni szeretnék. :) Szabadság, vidámság, élet. Szeretek virágot kapni, de gyakorlatilag bármilyen ajándéknak örülök, mert nagyon szeretek kapni – legyen ez egy szál virág, egy mozijegy, egy tábla csoki, egy könyv vagy egy ölelés. Ha már ölelés, kifejezetten ölelkezős vagyok, boldog-boldogtalant ölelgetek, az ingyen ölelés mozgalmat nekem találták ki. :) Ha valaki nem szereti, akkor persze nem kényszerítem rá magam, de hiszem, hogy az ölelés sokszor minden szónál nagyobb gyógyír. Nem csak kapni, de adni is nagyon szeretek, és itt sem maga az ajándékozás tárgya a lényeg – adtam már ölelést, mosolyt, utolsó korty vizemet, de több ezer forintos ruhát is. A lényeg maga az érzés, hogy megtehettem, és másnak örömet okoztam vele. A mosoly az életem része, hiszem, hogy minden napban ott rejlik a lehetőség, minden percben ott az élet apró csodája, csak észre kell vennünk. Vidám alaptermészetű vagyok, szeretek nevetni, játszani, élni. Ahogy a dal is mondja: „Imádok adni, imádok kapni, imádok önfeledten, boldogan kacagni!” Úgy gondolom, amelyik napon elértem, hogy valaki nevessen, az már nem volt hiába. Ha rajtam röhög, az még jobb. :) Magamon szórakozom a legjobban időnként, mert ritka szerencsétlen vagyok. :) A kedvenc színeim a meleg színek, és alapjáraton nagyon szeretem a színeket öltözködésben és a környezetemben is.

Idézet mániás vagyok. Több tucat dalszöveget, verset és idézetet tudok fejből, és nem szégyellem mindenre használni is őket. Ha valakinek el akarok valamit magyarázni, mindig képeket használok szemléltetésként. Mármint szóbeli képeket. :) Hatalmas beszélőkém van, hiszem, hogy ez az én egyik ajándékom, amivel viszont vigyáznom kell. Alapjáraton van bennem egy adag agresszió és rosszindulat, ezért mindig megszűröm, mi jön ki a számon – ez ijesztő lehet annak fényében, amiket végül kimondok. :D Szarkasztikus humorom van, ami egyesek szerint jó, mások szerint akasztani kellene. Csipkelődős ember vagyok, és sajnos nem mindig érzem, hol a határ, ezen folyamatosan próbálok javítani. Viszont cserébe egyáltalán nem vagyok sértődős, nagyon ismernie kell annak, aki meg akar bántani. Ha viszont megbántódom, igyekszem gyorsan tisztázni a félreértést, nem tudok sokáig haragudni. Ha ideges vagyok, megpróbálom elviccelni. Temperamentumos vagyok, hangosan beszélek és nevetek, kiabálok és szélesen gesztikulálok. Nehéz ténylegesen felhúzni, de ha sikerült, fusson, ki merre lát. :) Szociális ember vagyok, könnyen ismerkedem és illeszkedem be teljesen idegen közegekbe is. Viszont irányító személyiség is vagyok, nem tűröm a töketlenkedést, és ha azt tapasztalok, agresszívan veszem át a vezető szerepet – ezzel az őrületbe kergetve egy csomó embert. :) Bajnok típus vagyok, a sikertelenség motivál, hogy még jobb legyek, a siker pedig elégedettséggel tölt el. A kudarcot viszont rosszul tűröm, és hajlamos vagyok túlságosan önmagamat hibáztatni. Régebben nem voltam túl türelmes, viszont Istennek hála ezen a fronton egyre jobb és jobb vagyok. :)

Több mint két éve tartós párkapcsolatom van, és hiszem, hogy az életem egyik hivatása, hogy az Ő felesége legyek. A másikat sokáig csak keresgéltem, de az igazi, egyértelmű hívó szót Xinaf mestermunkájának elolvasása után hallottam meg. Úgy érzem, Isten a kirekesztett, lenézett, utcán nevelkedett fiatalokhoz szólít, jelenleg pedig azon igyekszem, hogy minél jobb, hatásosabb támaszuk lehessek. Kemény hivatás, tudom. Mondtam, hogy kelleni fog a lelkem körül az a fal. :) Ha már Isten, az életem egyik legfontosabb pillére Ő, és a hitem Benne. Római katolikus vagyok, szeretem a lelkiségem minden mozzanatát, komolyan veszem a hitéletemet. Mária-lány is vagyok, meg cserkész is. De szeretem a görög-katolikus testvéreim lelkiségét is, és egyre több és több mindent ismerek meg belőle. :) A lelki atyám görög-katolikus pap, viszont nem adnám semmiért a latin lelkiségemet. Két kedvenc vallási idézetem van, amik nagyjából az életemet is meghatározzák. „Reményt és jövőt adok nektek. (Jer. 29,11)” Valamint egy másik az egyik húsvéti énekünkből: „Én vagyok, ne féljetek!”

A legelső emlékem olyan három éves korom körül lehet, amikor a nagynéném akkori párja az ölébe vesz, és együtt nézzük a Szépművészeti Múzeum lépcsőjéről a Hősök terén deszkázókat. :) A szeretteim rengeteget jelentenek nekem, értük keményen harcolok. Sok embert szeretek, sokan állnak közel hozzám, de igazán közel magamhoz csak nagyon keveseket engedtem. A felszínen nyíltnak tűnök, pedig kicsit sem vagyok az. Ha fáj valami, segít, ha kibeszélhetem magamból, de mégis ritkán teszem meg. Ha beszélek, akkor valamelyik hozzám közel álló embert választom, de előfordul, hogy a bérmavédő szentemet, Teréz anyát. :) Édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatom, rengeteg mindent meg tudunk beszélni, szerencsés vagyok. A szüleim elváltak, de édesapámmal is remek a viszonyunk, és az egyetlen vérszerinti bátyámmal szintúgy. Van még egy lelki bátyám, két lelki húgom, és megannyi cserkésztesóm.

Életem legnagyobb és első igazi rajongását a Gyűrűk Ura világa jelenti, ezeket a filmeket bármennyiszer meg tudom nézni, bárhonnan tudok idézni, és az egész világot ismerem, mint a tenyeremet. :) A másik, hasonlóan nagy rajongásom az Éhezők Viadala trilógiához kapcsolódik, bár ez újkeletűbb. :) Bár rengeteg filmet láttam, rengeteg könyvet olvastam, és egy csomó sorozatot nézek, nagyon sokáig egyetlen olyan szereplőt sem tudtam mondani sehonnan, akiben ténylegesen magamra ismertem volna. Aztán jött Suzanne Collins, aki megalkotta Katniss Everdeen-t, aki meg teljes egészében én vagyok. De erről már itt írtam bővebben. :)

Mivel is zárhatnék jobban én, az idézet mániás, ha nem egy idézettel? :) Az Anna and the barbiestől Márti dala számomra a tavalyi év nagy felfedezése, szövegileg, zeneileg nagyon a magaménak érzem. Következzen ebből most a monológ rész, amit amúgy is nehéz érteni a zene miatt, tehát talán nem baj, ha kiírom nektek. :)

Jó a sötétben a holdat lesni,
Hosszasan, távolról csillagokra nézni,
Jó néha fázni, semmin elmélázni,
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni.
Tele szájjal enni, hangosan szeretni,
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj, remegni, ha félek…
Érezni, hogy élek.

FELTÁMADT KRISZTUS!

Na mi jön? Na mi jööön? Na mi jönne? Hálaadás, Február-Március egyszerre, ajvé!

Mit szerettem Februárban és Márciusban?

- Lelkiatyámék, bevallani sem merem, milyen rég óta először.  Most cserkészek nélkül, rövid és kicsit rohanós tempóban, de beszélgetni mindig jut idő, és tényleg nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a szeretetet, de piszkosul kiélvezem. :)

- Állást keresni vicces, amikor az ember érdekes ajánlatokra bukkan még érdekesebb feltételekkel… de talán a legklasszabb mégis akkor, amikor vissza is hívják az embert. :D Egyetlen interjú, és már be is szippantott a bazilika lábánál tanyázó Czifrapalota. :) Nem mondom, hogy életem munkahelye, de hálás vagyok a lehetőségért, hogy dolgozhatok, a kollégáimért, akik viszont hihetetlenül jó arcok, és az újabb megszerezhető tapasztalatokért. Mindent összevetve, egészen jó abban a kis zugban. :) Persze, vannak kihívások, de hát, ahogy egyszer a nagynéném fogalmazott: „az élet mindig türelemre tanít”.

- Carlota azért időnként hazatolja a képét az idegenlégióból, és megszakítva kémkedő és világuralomra törekvő munkásságát a kicsit tágabban értelmezett hazánkban eltölt velünk egy-egy napot vagy estét. Most is lehetőségünk akadt együtt tölteni egy jó kis iszogatós-dumálós csajos estét. Klassz dolog, hogy tényleg mindig ott vesszük fel a fonalat, ahol letettük. :) Emellett együtt bementünk kicsit kísérteni a Fasorba. Meglepett, de meg is hatott az az öröm, amivel fogadtak, és kint van a tablónk, igaz, ennél jobban maximum a biosz szertárban lehet eldugni, de kint van! :D Egy jó mozi, és a tudat, hogy Carlota a barátom, és most már az is marad, bármit is tennénk ez ellen. :)

- Farsang, először egyházközösségi, amiben a gyerkőcök szórakoztatását ismét én vállaltam. Nem fecsérelném a szót, mindössze egyetlen véleményt tennék közzé, amely egy hat éves kis résztvevő száját hagyta el: „Ez jobb volt, mint egy ugrálóváras szülinapi zsúr!” Kérem tisztelettel… lehet próbálkozni. ;)

- Farsang, vendégként másik egyházközségnél. Sokat készültünk a jelmezzel, hogy mindent összeszedjünk, hát persze, hogy beteg lettem. :D De csakazértis ott voltunk, és milyen jól tettük! Klassz kis hangulatú este volt, ilyen lehet még sok-sok! :)

- Nyelvvizsga, csapó négy. Megint lemaradtunk két százalékkal. Azt hiszem, legközelebb akkor hozom szóba, ha sikerül. :D

- Csatangolós, mozizós délutánok és esték lányokkal. Olykor komoly dolgokról beszélgetve, olykor csal „plázázva”, olykor szakadva a nevetéstől, olykor kicsit egymást vigasztalva, de mindenképpen együtt. Elképesztő, micsoda összetartó ereje van, ha valakikkel együtt nőttél fel. :)

- Színház, egy remek darab, a Vitéz Lélek a Nemzetiben. Nem akarom senkinek sem lelőni a csattanót. Legyen elég annyi, hogy Tamási Áron darab, székely nép, hihetetlenül nagy igazságok, szívbemarkoló előadásmód, a végén könnyezve tapsolt az egész nézőtér. Igen. Azt hiszem, a színháznak ez az értelme. :)

- Tavaszi tábor cserkészekkel Kismaroson, amin én most csak extra rövid ideig tettem a tiszteletemet. Viszont ez alatt a fél nap alatt is beszélgettem nagyokat, mosogattam könnyezve a röhögéstől, tanultam egy csomó érdekeset, találkoztam régi kedves cserkész ismerősökkel (másik csapat :)), részt vettem egy nagyon jó gyerekmisén, és egyszerűen csak kicsit kiszakadtam, és végre megint köztük lehettem. Hiányoztok, de piszkosul… tudom-tudom, meg sem kell szólalni. :)

Apróságok:

vonatozni egyedül; vonatozni társaságban; szakadó esőben bebújni az esőkabát alá; cserkészekkel együtt lenni; három kis B-t megölelni; játszani; beszélgetni; komolynak lenni; könnyezni a nevetéstől; mindent poénra venni; új kedves ismerőst szerezni; régi ismerősökkel találkozni; lazítani; takarítani; keresztutakra járni; böjtölni; böjtről munkatársaimnak mesélni; állásinterjún járni; dolgozni; koreaiakkal értetlenül egymásra vigyorogni; amerikai nyugdíjasokkal összehaverkodni; külföldieket magyarul tanítani; angol nyelvet aktívan használni; kultúrákat megismerni; farsangot szervezni; farsangot levezetni; beöltözni; farsangolni; összebújva táncolni; csókot adni és kapni; érezni, hogy Ő büszke rám; büszkének lenni; tapasztalatokat szerezni; új dolgokat tanulni; hatalmas badellákat mosogatni; álmodozni; WC-t pucolni; sötétben beszélgetni; öleléseket adni és kapni; kiborulni; sírni; előadáson könnyekig hatódni; mondanivalót sokáig szívben őrizni; ajándékot készíteni; látni, mennyire örülnek neki; aprósággal anyut meglepni; adni, adni, adni… és még többet kapni :)

És végül, most egyszerre a két hónap dala. Ez az együttes számomra március nagy felfedezése. Nagyon tetszik a stílus, remek a zene, ütős a szöveg. És még a sikertelen nyelvvizsga után is feldobott! :)

Folytasd

Arra ébredtem, hogy az éjszaka csendjébe
Autók zaja vágott bele, mint kés az ökölharcba
És egy üveg borral találtalak
A fejed a függöny mögött
És a szíved, mint egy tűzijáték

Káromkodtál, majd azt mondtad
Mi nem vagyunk
Mi nem vagyunk ragyogó csillagok*
Ezt tudom jól
És sose mondtam, hogy azok vagyunk

Ugyan én nem mentem annyi poklon keresztül
Elég ablakot csuktam be ahhoz,
Hogy tudjam, nem szabad visszanézni

Hogyha elvesztett és magányos vagy
Vagy úgy süllyedsz, mint egy kő
Folytasd
Legyen a múltad
A következő lépted hangja
Folytasd

Folytasd, Folytasd

Összefutottam néhány barátommal
Az éjszaka kezdetén
Egy bárban, a 75-ös mentén
És csak beszélgettünk és beszélgettünk
Arról, hogy hogyan halnak majd meg a szüleink
A szomszédainkról, a feleségeinkről

De szeretném azt hinni,
Hogy át tudom verni a rendszert
Kárpótlásként azért, ahányszor megcsaltak
És jó tudni
Hogy amikor hagytak volna meghalni
Rám találtak és most már más utakat járok
És nem az a szellem vagyok, akire vágysz

Hogyha elvesztett és magányos vagy
Vagy úgy süllyedsz, mint egy kő
Tarts ki
Legyen a múltad
A következő lépted hangja
Tarts ki

Oh
A fejem lángol
De a lábam rendben van
Elvégre az enyém
Dobd a ruháidat a padlóra
Csukd be az ajtót
Ne siesd el
Mutasd meg nekem, hogyan kell
Most senki sem fog megállítani minket

Mert mi
Ragyogó csillagok* vagyunk
Sebezhetetlenek vagyunk
Azok vagyunk akik vagyunk
És a legsötétebb napon
Amikor mérföldekre vagyunk egymástól
Feljön a nap
És hazatalálunk

Hogyha elvesztett és magányos vagy
Vagy úgy süllyedsz, mint egy kő
Legyen a múltad
Folytasd
A következő lépted hangja
Folytasd

(Ma éjjel senki sem fog megállítani minket)

Nagyon vagányan és bátran úgy döntöttem, az októbertől-decemberig tartó időintervallum hálaadását kiváltja az évösszegző bejegyzésem – lévén, hogy sok újat nem tudnék mondani. Helyette inkább következzen az elmúlt hónap… az is lehet, hogy egyszer utolérem magam. Vagy nem.

Mit szerettem januárban?

- Egy bulizósabb szilvesztert követően a rendrakásnak mindig van valami utánozhatatlan hangulata – pláne, ha a takarítóbrigádból egyedül te nem vagy másnapos. Viszonylag csendesen és nyugodtan indult ez az újév, sokat tudtam gondolkodni, ami nagyon kellett. Kicsit kitakarítottam fejben is :)

- Mivel IKEA és én december utolsó napjával feltettük a pontot szép emlékű kapcsolatunk végére, hirtelen valamivel üresebbek lettek a napjaim. Na, nem voltam rest hamar betölteni őket. :) Egy kis angoltanulás, rendezkedés, álláskeresés, és a – már megint – megsemmisült szociális életem felkutatása. Közben nagy levegővel nagy döntést hoztam, ami az egész jövőmet befolyásolja. Úgy érzem, ezúttal talán belőttem Isten akaratát… aztán majd meglátjuk. :) Nem követem el kétszer ugyanazt a hibát, bővebben majd akkor, ha hivatalosabban is rálépek arra az útra. :)

- Barátnőzős napok, amikor nem csinálunk semmi különöset, csak együtt vagyunk. Csatangolás a városban, üzletekben, meginni egy nagyon finom kávét, megenni együtt egy giganagy szendvicset, felpróbálni minden hülye ruhát, megnézni egy filmet csak úgy spontán, vagy nagyokat beszélgetni… jó érzés tudni, hogy a barátságok az iskola végével egyáltalán nem szűntek meg. Jó érzés, hogy vagytok nekem, lányok. :)

- Egy régebbi kedves barátnőm ismerősének kezdő zenekara koncertjén jártunk. Büszkén prezentálnám az Osonó Poszátákat, mert meglepően jók! (A néven még mindig jókat mosolygok) Egy finom forralt bor, igazi tehetségek zenélnek, utána egy nagy beszélgetés, és másnap sokáig fetrengünk az ágyban. Nagyon jól tud esni egy-egy ilyen, kicsit semmittevős program.

- A nem kicsit elúszott advent után lelki téren igyekszem magam összekapni. Külön kapóra jött, hogy majd’ minden szerettem vagy érettségizik, vagy vizsgaidőszak súlyát nyögte, így kicsit jobban oda tudtam figyelni az életem ezen szegmensére. Egy rettenetesen jó gyónásom is volt, és sok minden mellett kaptam egy olyan mondatot, ami azóta is a szívem közepén van. Először ki akartam írni a szobámban, de rájöttem, hogy felesleges. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe.

- Egyik fogadott húgocskám, Mariann szalagavatója. Persze, őt nem érdekli az egész, és legyünk már túl rajta… de azért olyan volt, mint akibe bolha csípett ;) Egész nap ott voltam vele, nyugtatgattam, etettem, biztattam, megtapsoltam, megcsináltam a haját, a sminkjét, öltöztettem, pakoltam, videóztam, táncoltam vele… kerestem azt a kislányt, aki annyira pici volt, hogy a mellkasom közepéig ért, ha mellém állt. Kerestem a kislányt, aki egy hittantáborban mellettem jött a bátorságpróbán a sötét erdőben, és a kezemet fogta. Kerestem a kislányt, aki egyszer csak már jött, és beszélt a gondjairól. A kislányt, akinek a testét annyira rázta a zokogás, hogy alig tudtam átölelni. A kislányt, aki tonnányi súlyokat hordott a vállán. A kislányt, aki teljesen meghatódott, amikor először vitte a Mária-lányok képét. A kislányt, akit a húgommá fogadtam. A kislányt, akinek megesküdtem, hogy mindig ott leszek neki. A kislányt, akit levittem cserkészetre. A kislányt, akinek a nővére vagyok… és az egyetlen, akit láttam, egy gyönyörű, boldog nő. Csapnivaló nővére voltam az utóbbi időben, de ő mégis megtalálta a biztonságot és a boldogságot. Néztem, ahogy jeltolmácsol az édesapjának, ahogy megtűzik, ahogy táncol, ahogy átöleli az édesanyját, ahogy megcsókolja a kedvesét… néztem bátyus arcát, amikor először meglátta a fehér ruhában, és néztem, hogy ragyognak együtt. Néztem őt… és zokogtam. Többen kérdezték: „te ezen most miért sírsz?” Hát srácok… nehéz lenne elmagyarázni. Ő a kishúgom. Legyen elég ennyi. :)

- Két nyugodtabb nap Vele, egyszer Gödöllőn, egyszer Szentendrén. Másodszorra havat is kaptunk :) Semmi extra, csak együtt lenni, összebújni, beszélgetni, és érezni, hogy jó együtt. Sőt. Egyre jobb. Születésnapomon meg is történt a nagy találkozás Közte és édesapám között. Nagyon parázott tőle, de egyelőre kölcsönös a szimpátia. :)

- Nagypapám egyik testvére hazaköltözött a Mennyei Atyához. Nem nagyon ismertem, még kisebb koromban voltunk többet nála, mostanában nem nagyon. Mégis, ott a temetésen végig zokogtam. Elengedtem őt… és elengedtem a nagymamámat is, akinek a ballagás miatt nem lehettem ott a temetésén. Formalitásnak tűnhet, de nem az. Igenis szükség van arra, hogy ott legyél a temetésen. Csak szép emlékeim vannak. Hosszú, időnként nagyon nehéz, de boldog élet volt az övék. Isten veled, Magdus néni!

Apróságok:

buli után takarítani; előző estéről anekdotázni; homályos emlékeket feltölteni; állást keresni; önéletrajzot frissíteni; NAV-os ügyintéző nénivel összehaverkodni; forralt bort inni; forrócsokizni; nagy döntést hozni; komoly dolgokról beszélgetni; röhögőgörcsöt kapni; anya ölébe bújni; szülinapot ünnepelni; Őt apának bemutatni; apát megölelni; babákat dögönyözni; nagy nehézséget elengedni; fájdalmat kisírni; barátnőkkel lógni; kávézni; együtt nevetni; moziban végig kuncogni; főszereplő színésztől olvadozni; nagyon jó zenekart hallgatni; kézcsókot kapni; együtt főzni; összebújni; hóesésben sétálni; új várost felfedezni; teázni; fényképezni; erdőben csatangolni; félig megfagyni; gyónás közben a pappal együtt nevetni; komoly üzenetet kapni; templomban lenni; szentmisén részt venni; áldozni; húgomat látni; táncolni; örömtől sírni; videózni; büszkének lenni; sminkelni; nyugtatgatni; őszintén örülni; másokat megölelni; érezni, hogy céllal vagy a világon, és megtalálni azt

A hónap dala most ez lett. Kis vidám, a szövege is tetszik, nagyon sokat hallgattam. Remélem, nektek is tetszeni fog. :) 

És végül, a hónap idézete az a bizonyos mondat. Na jó, kettő. :)

"Maga hatalmas ajándékot kapott. Vigyázzon, hogy ne fegyver legyen, hanem mentőöv azoknak, akiknek szükségük van rá."

Na, következzék egy újabb. Nem biztos, hogy a kritika szó megfelelő, mert megint csöpögős leszek… és persze a szokásos. Minden egyes sor a saját szubjektív véleményemet tükrözi, semmilyen komolyabb filmesztétikai tudásom nincs. Valódi laikus szemmel nézek, átélek, és most leírok.

Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia)

Ezt a filmet már láttam pár évvel korábban, de akkor valahogy nem fogott meg annyira. De aztán annyian mondogatták, hogy márpedig ez igen, és ez a tuti, na meg a kritikák is nagyon jó véleménnyel vannak róla, hogy úgy döntöttem, megér még egy nekirugaszkodást. Pár évvel én is idősebb, érettebb vagyok (höhö…), hátha most meglátok benne olyat is, amit eddig nem. Tehát rákerestem, elindítottam… és meg is bántam. Mert én ma este tényleg nem akartam sírni.

Kezdjük a történettel. Alapvetően jó tudni, hogy a film az azonos című könyv adaptációja, amit nálunk nem igazán ismernek, de az angolszász világban nagyjából olyan alapmű, mint kis hazánkban a Pál utcai fiúk (talán még kötelező olvasmány is, de erre most nem esküszöm meg). Igazából gyerekregényként tartják számon, de szerintem inkább olyasmi, mint A kis herceg – minden korosztálynak mond valamit. Tehát a történet. Jess éli a hetedikes, meg nem értett srácok cseppet sem egyszerű hétköznapjait. Azt már kezdetben is látjuk, hogy a családja szegény, négy lánytestvérével együtt az édesanyjának semmi ideje rá, az édesapja pedig agyondolgozza magát, hogy minden nap kenyeret tehessen az asztalra. Jess gyönyörűen rajzol, de az apja ezt haszontalan képességnek érzi, hiszen ezzel nem lehet csekkeket befizetni. Persze, megvannak itt is az osztály ügyeletes bunkói, és az a kemény nyolcadikos lány, aki rettegésben tartja az egész iskolát. És ekkor megérkezik Leslie, aki mindig tornacipőben jár, gyorsabb bármelyik fiúnál – még Jess-nél is, akinek pedig a futás az egyik erőssége –, és még tévéjük sincs. Az osztály természetesen azonnal kiközösíti, ám Jess hamar új barátra talál benne. Leslie elképesztő fantáziájával és Jess rajztehetségével a tanyákon túli elhagyatott erdőkben megalkotják a saját világukat, Terabithiát, ahová egy patak felett kell átlendülni a varázserejű kötélen. Van itt minden – gonosz osztálytársakról elkeresztelt mókusszörnyek, szitakötő hadsereg, láncaikat csörgető rabok, sötét úr és óriás trollok. Miközben egyre jobban kialakul Terabithia, a két gyerek is egyre többet tud meg egymás életéről, és másokéról is. A felszín alatt majdnem mindenhol igazi családi drámák húzódnak, senki élete sem egyszerű. Jess apja szeretné, ha a mindössze tizenhárom éves fia egy felnőtt felelősségét vállalná, Leslie író szülei bár kedvesek, és imádják a lányukat, ha alkotnak, azt sem veszik észre, ha egy szem gyerekük gyakorlatilag napokig nem jár haza, és persze a végére azért kiderül, hogy a szigorú tanárnő és a retteget nyolcadikos lány is magában hordozza a saját tragédiáját. Igazából nehéz a történetről úgy írni, hogy ne lőjem le a legfontosabb spoilereket, szóval itt most be is fejezném, és áttérnék valamennyire az elemzésre. A filmnek három igazán nagy erőssége van.

1) A rendező. A filmet kis hazánk nagyvilágba szakadt szülöttje, Csupó Gábor rendezte, aki ismerős lehet a Simpson család vagy a Fecsegő-tipegők miatt. Ez volt az első élőszereplős nagyjátékfilmje, és azt kell mondjam, nagyon is megérte otthagyni a biztonságos talajt, és belevágni. A filmnek utánozhatatlan hangulata van. Aki aprólékosan kidolgozott tündérekre, trollokra vagy igazi science-fiction élményre vágyna, az elég nagyot fog koppanni, mert a Híd Terabithia földjére egyáltalán nem tartalmaz semmi ilyesmit. Hála a jó égnek! A látvány kedves, meghitt, gyönyörű, és éppen csak annyira CGI, amennyire még belefér. Csupó Gábor nagyszerűen játszik az érzelmekkel, remek érzékkel váltogatja a jeleneteket, és fantasztikusan ért a hangulatingadozásokhoz. Az egyik pillanatban elmerülünk a családi dráma sötétségében, a következőben meg a két gyerek nevetve rohangál Terabithiában, és a film még mindig egyben van. Le a kalappal, rendező úr!

2) A színészek. A felnőttek itt érthető okokból jóval kevesebb terepet kapnak, de amit kell, azt tisztességesen hozzák. Akik viszont maradandót alkotnak, azok a gyerekszínészek. AnnaSophia Robb ijesztően tehetséges, nagyon sajnálom, hogy alig hallani felőle mostanság. Fantasztikusan hozza Leslie vagyány, csupa szív karakterét, megtölti élettel az egész filmet, a mimikáját meg tanítani kellene. Hülyén hangzik, de nagyon ritkán látsz ennyire őszinte, tiszta örömöt színész arcán, amit ez a kiscsaj minden erőlködés nélkül felvarázsol magára. Utána fogok járni a filmjeinek, ez már biztos. Josh Hutcherson ebben a filmben óriási meglepetés, és a létező legpozitívabb értelemben. A srác jelenleg leginkább az Éhezők viadala Peetájaként lehet ismerős, és ott – lássuk be – nem rossz, de azért nem is őt jegyezzük meg. Mikor pár éve megnéztem ezt a filmet, már akkor is elkönyveltem magamban, hogy a Jess-t játszó srácban nagy lehetőségek vannak. Most meg meresztgetem a szemem, hogy ezt a két szerepet ugyanaz a színész játszotta el. Mert gyerekek, Josh ebben a filmben valami fantasztikus. Remekül eltalálja azt a finom átmenetet, ami a mindennapok nyomása alatt görnyedő kiskamasz, és a gondtalan gyerek között van, és látszólag játszva lavírozik ezen a vékony határvonalon, nem kevés sikerrel. Persze, csak hogy kukacoskodjak, azért azt meg kell jegyeznem, hogy a mimikája még mindig picit egysíkú nekem, viszont ezzel együtt is nagyot alkot. Nem csak elhiszem neki Jess karakterét, de el is felejtem, hogy ő maga kicsoda, csak a szerepében látom. És Carlota, igazad van. Ez a srác tényleg tud játszani a szemével. Remélem, kap még majd olyan szerepeket, ahol kibontakozhat, mert igenis tehetséges. A többi gyerekszínész is jó, de ők annyira kevés időt töltenek a vásznon, hogy nehéz komolyabban értékelni őket. Akit még sokat látunk, az Jess kishúga, aki azon felül, hogy rettenetesen aranyos, fantasztikusan játszik. Sajnos róla sem hallottam azóta se semmit, pedig nagy lehetőségek vannak a kislányban.

3) Az üzenet. Na jó, ez talán nem teljes mértékben a film érdeme, hiszen a könyv fogalmazza meg, de mindenképpen sokat dob a végeredményen. A főszál mellett az egyre inkább előtérbe kerülő családi drámák, a mindennapi élet nehézségei mind elérik, hogy hamar rájöjjünk: a Híg Terabithia földjére ennél távolabb már nem is lehetne bármilyen poénkodástól. Persze, akadnak benne megmosolyogtató pillanatok, de ezek mindig ártatlan gyerekhumorból fakadnak, és nem is nevetünk fel rajtuk hangosan. Ez a film – annak ellenére, hogy egy fantáziavilágról szól – szívbemarkolóan igazi. A fő üzenet mégsem ez, hanem az örök kapocs, a barátság. Az a kötelék, ami talán a legmeghatározóbb szereppel bír, ha a kamaszkorunkat vesszük. És Csupó Gábor még azt is tudta, hogyan kell adagolni. Persze, mondhatjuk, hogy a barátság, mint fő mondanivaló már nagyon elcsépelt, de nem. Ez az üzenet mindig időszerű lesz. Mert az igaz barátság valami olyasmi, amit mindannyian keresünk és akarunk. Ez az erő, ami képes elhitetni a legreménytelenebb emberekkel is, hogy ők is számítanak. Mert ha valaki szeret, máris érzed, hogy van miért élni. Hogy te is értékes vagy.

Nyilván, mint minden egyéb dolog a földön, ez a film sem tökéletes. Leslie túlontúl érett és filozofikus egy tizenhárom éves kislányhoz képest, bár ez valószínűleg a könyvben is így van. Kicsit sok benne az éneklős betét, és nem is érzem feltétlenül indokoltnak, és én szívesen láttam volna többet Terabithiából. Még egy csomó olyan pont van, amibe bele lehetne kötni, de igazság szerint nem akarok. Ez a film a hibáival együtt is megtartja azt a varázslatos hangulatát, ami miatt ennyire szerethető.

Nagyon kikívánkoznak belőlem spoileres infók, és így is elég sokat rizsáztam már, szóval értékeljünk!

Cím: Ugye a film egy az egyben átvette a könyv címét, ami szerintem adaptáció esetében tökéletes megoldás. Tetszik, mert a címben szereplő „híd” szó nem csak a tényleges kötélhágcsóra utal, hanem arra a barátságra is, ami összeköti Leslie-t és Jess-t.
5/5

Trailer: Hű, ez nem tetszik. Félrevezető, mert az előzetes alapján én egy Narniához hasonló, sci-fi cuccot várnék, gyerek köntösbe bújtatva. És a film nagyon nem erről szól. Ez alapján lehet, hogy nem nézném meg.
5/2

Történet: Ugye könyvadaptációról beszélünk, szóval ebben az esetben a könyvé minden elismerés – mert ha nem lettem volna elég egyértelmű, a történet engem magával ragadott. Mivel az eredeti művet nem olvastam (még!) így arról nem tudok nyilatkozni, mennyire jól vitték vászonra… viszont az események tökéletesen érthetőek (vagy legalább is annak tűnnek) olvasás nélkül is, ami egy jó pont. A fent említett negatívumok miatt, és a pár picit klisés dolog miatt nem kapja meg a maxot.
5/4

Színészi játék: AnnaSophia Robb az egyik legtehetségesebb gyerekszínész, akit valaha láttam, tényleg utána fogok járni, mi van vele mostanság. Josh Hutcherson hatalmas pozitív meglepetés, a kishúgot játszó kislány fenomenális, és a felnőttek is rendben vannak.
5/5

Zene/hangok: Na, ez a film leggyengébb pontja. Nem zökkent ki, de nem is igazán segít elmélyíteni az élményt. Az osztályban éneklős jelenetekből túl sok van (bár Zooey Deschanel hangja tagadhatatlanul szép), és a többi zenei betét sem az igazi. Sajnos ezt az sem menti meg, hogy az egyik dalt maga AnnaSophia énekli. Ez lehetett volna sokkal jobb is.
5/3

Látvány: Mint mondtam, itt nem a látványon van a hangsúly. Klassz, ahogy láttatják, hogyan lesz a fantáziából egy egész világ, viszont az animációk nem túl szépek. Egyébként maga a hangulat, és az átlalános operatőri munka nagyon jó.
5/4

Felépítés/ütemezés: Ezt már leírtam a rendezőnél is, de megteszem újra, ez nagyon jól sikerült. Nincsenek üresjáratok, nem unatkoztam egy percig sem (és nem a pörgő akció miatt). Fokozatosan kapjuk az infókat, a hangulat remek, és ahogy fentebb is mondtam, az egész film nagyon egyben van. Másfél óra, és ennyi kellett, hogy legyen. Se több, se kevesebb.
5/5

Újranézném-e: Igen. Mindenképpen. Igazam volt, amikor a Kis herceghez hasonlítottam, mert úgy érzem, legközelebb megint mond majd valami újat, valami többet. De nem ma este, most már végre kezdem abbahagyni a pityergést. :)

Kinek ajánlanám: Aki egy léleksimogató, szép mesét akar látni, amiben azért ott van az élet kőkeményen. Korosztályilag gyakorlatilag tizenkét éven felül bárkinek, alatta csak azért nem, mert lehet, hogy akkor még nem érthető pár dolog. Viszont arra figyeljetek, hogy minden szívmelengető pillanatával, és a keserédes végével együtt ez a film nem vidám. Kicsit sem.

Ezzel a vége 35/28. Úgy látszik, én már csak ilyen vajszívű maradok… Örülök, hogy adtam neki még egy esélyt. Lehet, hogy ezt gyakrabban meg kellene tennem. :)

CSI helyszínelők intróját megszégyenítő rikoltás, dübörgő zene, mindenki egy pontra figyel, és nem is hiszi el, amit lát…

Bizony, és milyen jó újra itt lenni! Na, nyugodtan le lehet tenni a köveket, az dobja az elsőt, aki időnként nem hanyagolja el a hobbijait sok minden más… hobbijáért. (Minden idők leggyengébb védőbeszéde, jegyzetbe venni.) Na, nem az a gond, hogy ne lett volna mit mesélni, mert az aztán hajajajajjajaj. Hú, de sűrű volt ez az év vége, és tudom, hogy ezt senki nem hiszi el, de nekem a január tényleg arról szólt, hogy megkíséreltem utolérni önmagam, rendet rakni fizikális és mentális értelemben… és azt hiszem, talán mostanra sikerült. Hálaadás? Lesz. Jó szokásom szerint legfeljebb nyár végén ;) Most azonban következzék egy éves összefoglaló. Ismét elmondanám, hogy köveket le. Igen, Xinaf, te is. Itt egyedül skizofrén barátunknak van joga bárkin számon kérni bármit, hiszen azt mind beláthatjuk, hogy a lelkesedése páratlan. Na, gyere apukám (anyukám?), dobjad azt a sziklát!

Mi történt Mogyeeval 2013-ban?

- Nyugis szilveszter ifisekkel, Carlotával, vetélkedővel és azzal a bizonyos Godfather koktéllal. ;) Akkor egy ilyenre vágytam, meg is kaptam, és nagyon jó is volt így. Jól indult az év.

- Január 4-én felgördült a függöny több hónap „kőkemény” munkájáról, és az osztályunk nekilátott, hogy tánc fedőnéven kétszer öt percig égesse magát a könnyező szülők és tanárok gyűrűjében. Szarkazmust félre téve, annak idején írtam róla bejegyzést (szerencsés kivétel), nem volt tökéletes, annál sokkal jobb volt. A miénk volt. Életem egyik legszebb emléke, biztos, hogy sokáig fogom őrizgetni. :)

- 18 éves lettem én. (Azóta egy évvel több is. Az a fő, hogy naprakész vagyok.) Érzem a vállamon a felelősség súlyát, hiszen megnyíltak előttem az átláthatatlan üvegű, titkokat sejtető üzletek, melyeknek ajtaján ott a szektajel, a 18-as karika… fejezzétek be a röhögést, a Nemzeti Dohánybolt nem térfa! És most már én is bemehetek. Hogy mit keresnék ott, az egyelőre rejtély. De megtehetem! :)

- Lelki atyám már nem is annyira kicsi családjával, cserkészek, vonatút, sötét hajnal és a Keleti utánozhatatlan légköre, avagy Timár mindig hazavár! Sajnos ebben az évben mindössze háromszor, voltam olyan pofátlan, hogy utazás helyett inkább érettségiztem. Igen, én is érzem, hogy ezt fordítva kellett volna. Minden esetre egyszer egyik lelki húgom is velem tartott, és persze a kölykök, R., G., és a három kis B. mindig, minden helyzetben a legjobbak. :)

- Nyílt napokon beleszippanthattam az egyetem varázslatos világába, amit szeptembertől óhajtottam rendszeresen belélegezni. Ó, én kis naiv. Ember tervez, ponthatár végez. De eleget rinyáltam már erről, és azóta kiderült, hogy tényleg mindig minden okkal történik. :)

- A kelleténél egy kicsit rohanósabb Nagyböjt és Húsvét, de ami igazán számít, arra mindig jut elég idő. Szerencsére. :) A hideg senkit sem tart vissza, a nagycsütörtöki vacsi mindig finom, ha nagypéntek, akkor Passió (igen tisztességes közösséget térítettem már meg), a nagyszombati vigília mindig a legklasszabb része, és már el sem tudom képzelni a húsvétot a hajnalban kuporgós, utánozhatatlan hangulatú liturgia nélkül. Ilyenkor még inkább érzem, hogy a görögök tényleg a testvéreink. :)

- Keresztanya lettem. Egy apró élet lelki fejlődése az én gyarló, bizonytalan, sokszor remegő kezeim között van. Kicsit sem érzem magam méltónak a feladatra, elég jónak meg aztán pláne nem, hiszen annyiszor, de annyiszor bukom el én is… de Balázska mindig megadja azt a lökést, amire szükségem van. Hiszen már nem csak a saját lelkemért felelek. Köszönöm, hogy vagy nekem, kicsi keresztfiam. Köszönöm, hogy a keresztanyukád lehetek! Igyekszem nem totálisan elbukni a feladatot. :)

- A keresztelő napján volt egy éve annak, hogy úgy döntöttünk, mégiscsak elkezdjük azt a bizonyos közös utat Vele. Nagy hullámhegyeket és hullámvölgyeket élünk meg, semmi sem rózsaszín, semmi sem csillogó. De éppen ettől annyira fantasztikus. Ettől annyira igazi. Ettől annyira a miénk. Mostanra ismerjük már egymás gyengéit annyira, hogy meg tudjuk védeni a másikat, és így minden nehézséggel könnyebb szembeszállni. De ezzel együtt is még csak ismerkedünk. :) Ha egyetlen idézettel kellene összefoglalnom a kapcsolatunkat, most talán ez a legtalálóbb rá.

„You love me. Real, or not real?

I tell him: Real.”

(Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?

Azt felelem: Igaz.)*

/Suzanne Collins: A kiválasztott/

- Egyik nagymamám hazaköltözött az Atyához, és ő már onnan szurkolta végig az érettségi időszakomat. Ahogy annak idején is írtam, köszönöm, hogy az életem részese voltál. Mint arcvonásom, bennem élsz. Szeretlek, mama.

- Elballagtunk. Kicsit kalandosan ugyan, de csak megoldottuk. :) Több szentimentálisan könnyező írást is hagytam már a témában, nem kezdem újra. Legyen elég annyi, nyolc év, az nyolc év. Itt nőttem fel, és ezt már senki sem veheti el tőlem. És igen. Büszke vagyok rá! :)

- Érettségi a maga összes parájával, hibájával, Mogyee-bénázásával, sikerével, kudarcával, könnyével, nevetésével és tételekre öntött kávéjával együtt. Nagy megmérettetés volt, félig el is hasaltam rajta (nem is én lennék, ezt azért lássuk be), de mindennel együtt szépen búcsúztattam ezt az iskolát. Most már szép emlék, de azért nem mennék neki újra. :)

- Szerenádok és bankett. Mind-mind a felnőtté válásunk apró mozzanatai. Sokszor éreztem őket terhesnek, vagy muszájnak, de így utólag nagyon örülök, hogy mindenben részt vettem. Hozzá tartozott ahhoz, hogy elengedjem ezt az osztályt, ezeket a tanárokat, ezt a nyolc évet. És ráadásul a napokban kikerült a tablónk… tényleg vége, srácok. És milyen szép volt!

- Csehország anyuékkal, ami gyönyörű, jó sörökben gazdag, igazi kincseket rejt, és nagyon kellett. Klassz érzés, hogy még mindig tök jó anyáékkal együtt utazni. :) Cserkésztábor, Mária-lány tábor, egy hét Carlotával, HungaRio, zarándoklat, pihenés, napfény, vízpart, fagyi, lángos, esküvő, unokatesó, barnulás, leégett váll és gyönyörű naplementék. Már írtam a nyárról bővebben, legyen csak így ömlesztve, csak az „íziért…” ;)

- Ponthatárok, és Mogyee nem lett egyetemista. Nem baj, idén már az lesz. Sose hagyjon el bennünket a remény, ugye. :) Mellesleg a sok rinya után csak ráébredtem, hogy Isten tényleg nem véletlenül rendezi úgy a szálakat, ahogyan. Okkal nem lettem pszichológus-palánta, és okkal tapasztaltam meg azokat, amiket. Ma már egy kicsit másik Mogyee írja ezt a bejegyzést. Ahogy egyszer valaki nagyon okosan megfogalmazta: Plans change, and people change! (A tervek változnak, és az emberek is változnak.)

- Munkakeresés, életem első önéletrajza, állásinterjúja… éééééééés megkezdődött a gyönyörű, szenvedélyes, rövid, ámde dicsőséggel teljes két és fél hónapom az IKEA kötelékében. Kissé szeszélyes volt a kapcsolatunk, sokat követelt, de rengeteget adott. Fantasztikus embereket, megszámlálhatatlan mennyiségű tapasztalatot, türelmet, odafigyelést, precizitást, tisztességet… nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy még a matektudásomon is dobott valamennyit. Érdekes tapasztalat volt egy igazi, vérbeli multicégnek dolgozni. Megvannak az előnyei és a hátrányai, azt hiszem, elég, ha ennyit mondok. Hálás vagyok azért a két és fél hónapért. Nem, nem az IKEA szellemisége miatt. Bár azért az is megér egy misét. :)

- Egy nagyon durván szétcsúszott advent, és egy karácsony, aminek a hangulata sehogyan sem akart megjönni… aztán mégiscsak ott álltam  a karácsonyfa alatt, átadtam az ajándékokat, eljátszottam a pásztorjátékot, és bevonultam az éjféli misére… és a szívemben igenis ott volt az a semmivel össze nem hasonlítható melegség. A karácsony a kedvenc ünnepem, és ezt nem vehetik el tőlem! Idén ugyan megpróbálták, de én kitartó vagyok. ;) Nagy, családi vizitek, hatalmas kajálások, barátok, bor, forró csoki, forralt bor, pulyka, bejgli, kacagó gyerekek és mosolygó, meghatott felnőttek. Kár, hogy csak egyszer van egy évben. :)

- Unokatestvérkém egy éves lett… hihetetlen, hogy szalad az idő. Igazi élmény nézni, ahogy ez a bújós kis boszorkány bearanyozza a mindennapjainkat, ahogy a nagynéném lassan anyává válik, és ahogyan a sok nehézségen és mély szakadékon keresztül átlavírozunk ezzel a kis csodával, aki a mi igazi reményünk. Bíborka a bizonyíték, hogy minden gyermek egy igazi ajándék. Köszönjük, hogy vagy nekünk! :)

- Bulizósabb szilveszter, a társaság a régi, a poénok újak, de mindig jók, és nagyon király dolog, amikor a vetélkedő, a koktél, az utcai tűzijáték, az éjféli himnusz és áldás a templomban és a hajnalig tartó táncolás megfér egymás mellett. :)

Hú, jó hosszúra sikerült… de ez van, 2013 mozgalmas év volt, a változások éve. Az egész életem gyökerestül kifordult önmagából… és én egy cseppet sem bánom! Sok mindent köszönhetek 2013-nak, rengeteget nevettem, sírtam, adtam és kaptam, tapasztaltam és tanítottam. 2014 legyen az újrakezdés éve! Legalábbis nekem. :) Szóljon az új évhez egy igazán jó dal, és legyen ez a himnusza! Hiszen kívánhatnék jobbat nektek, mint azt, hogy kezdjetek el élni…

Neem, még nem hálaadás jön. Múltkor viszonylag időben kaptátok, szóval nem szeretném, ha elkényelmesednétek. Majd jön az is, jó szokása szerint, legkésőbb egy év múlva. Most azonban egy másik téma követelőzik, hogy papírra – esetünkben képernyőre vessem.

A mai napon volt szerencsém cserkésztestvéri díszkísérettel megnézni a Futótüzet (kevésbé tájékozottak számára: ez Az Éhezők Viadala trilógia második kötetének filmadaptációja), vagyis pontosabban két és fél órát fangirl-üzemmódba kapcsolva végigficánkolni az Aréna pláza egyik kényelmes moziszékében. Természetesen hű rajongókhoz és szakértőkhöz híven azonnal nekiálltunk kivesézni a filmet, különös tekintettel a könyv és a mozgókép közötti eltérésekre. Egy kérdésben azonban igen erőteljesen két táborra oszlottunk, avagy mindenki VS Xinaf. Na jó, nem teljesen :) A párbeszéd a következőképpen zajlott le:

Mogyee: Nekem ami még feltűnő különbség, és szerintem nagyon fontos, hogy Peetának a könyvben kék a szeme, itt meg barna.

Mezeinewsee: Igen, tényleg! Pedig az fontos.

Mogyee: Megcsinálhatták volna egy kontaktlencsével.

Mezeinewsee: Igen, mert végül Katniss is folyton a szeméről beszél, meg ugye a későbbiekben a szeme változásai nagyon hangsúlyosak.

Xinaf: … Nekem fel sem tűnt.

Mogyee: … Pasi.

A beszélgetés természetesen a szokásos forgatókönyvvel zárult (mezeinewsee és én nagy erőkkel győzködünk, Xinaf hajthatatlan, Mariann meg egyetlen benyögésével kiütéssel győz… az én húgom) de én továbbgondoltam a kérdést. Vajon mennyire fontos valójában a szemünk?

A leggyakorlatiasabb szempontból megközelítve a szemünk az egyik legérzékenyebb szervünk. A legapróbb szennyeződés is csúnyán irritálhatja, ha fertőzés éri, az csúnya, makacs és még fáj is, nagyon könnyen kiszárad, megsérül, emellett büszke kontaktlencse viselőként bátran kijelenthetem, hogy egyáltalán nem mindegy, mit és hogyan közelítünk a látószervünkhöz. Az én biológia tudományom itt ki is merült, részletesebb elemzésért kérelmet benyújtani Carlotának vagy Malkávnak alant szíveskedjenek.

A szemet tartják a legtöbben a legfontosabb érzékszervünknek. Hiszen ha mondjuk a hallásunkkal van probléma, az nem állít annyi akadályt elénk a mindennapok során, mintha a látásunktól fosztanak meg bennünket. Ahogy a mondás is tartja – elvesztette a szeme világát. Ha nem látunk, minden eddigi megszokott dolog felborul, minden ismeretlen és úgy egyáltalán sokkal hatalmasabb és ijesztőbb lesz. Például biztosan ti is éreztétek már, hogy ha világosban végigsétáltok egy folyosón, az út időtartama látóviszonyok megszűntével gyakorlatilag megkétszereződik, hiszen sokkal óvatosabban és lassabban mozgunk, a többi érzékszervünkre hagyatkozva. A reflexünk is leginkább a látásunkra támaszkodik, hiszen a szem által lefotózott képeket dolgozza fel az agy, ami alapján aztán válaszreakciót indít.

A szem tehát egy csodálatosan érzékeny, de mesterien felépített szerv. De mi van még ezen felül?

Ha engem megkérdeznek, hogy mit nézek meg elsőnek egy emberen, teljesen őszintén rávágom: a szemét és a cipőjét (nem röhög, utóbbira én sem találok logikus magyarázatot). Mit veszek először észre? Természetesen a legegyértelműbb dolgot: a színét. Az íriszünk alapvetően négy fő színben (kék, zöld, barna, szürke), ezek árnyalataiban és keveredésében pompázhatnak. Ritka esetben előfordul, hogy valakinek vörös a szeme (albínó), vagy esetleg a két írisze más-más színt képvisel. Általában az emberek le is ragadnak ennyinél. Sokszor kérdezik tőlem, hogy nekem milyen színű szem a kedvencem. És én általában megdöbbenek. A színe? Oké, mondjuk a sötétebb. De ennél sokkal fontosabb, hogy mi van a pigmentek mögött. Engem az embernek nem a szeme érdekel. Hanem a tekintete.

Bizony, az az oly’ érzékeny, féltett és óvott szervecske az arcunkon a legnagyobb áruló, akivel valaha találkozunk. A szem a lélek tükre – tartja a mondás, és nem véletlenül. Természetesen vannak olyanok, akik megtanultak a szemükkel is hazudni, de ez a ritkább. A legtöbbünk szeme olyan, mint egy ablak a legbelsőbb érzéseinkbe. Hiszen a szem majdnem mindent elárul a gazdájáról. Az örömöt, a fájdalmat, a kihívást, a lemondást, az érdeklődést, a döbbenetet, a rettegést, a reménykedést, a makacsságot, a szeretetet, a szerelmet, a vágyat, a beletörődést, a kíváncsiságot, a haragot, a megbocsájtást… minden ott van abban a szempárban, csak fel kell fedezni. Az emberek általában tisztában vannak ezzel, és éppen ezért nem néznek egymás szemébe – hiszen ki akarná kiteregetni a legféltettebb érzéseit? Én fokozatosan neveltem rá magam, hogy tartsam a szemkontaktust, de engem hajtott a kíváncsiság is. Azonban szembetalálkozni valakivel, aki téged fürkész, és úgy érzed, a veséidet is látja… hát igen, a beton repedései mérhetetlenül izgalmasak tudnak lenni. Másrészről pedig kifejezetten ijesztő azt látni, ahogy egy nyugodt tekintetet lassan elönt az őrült düh tüze, vagy hogy egy szemben ott lángol az izzó gyűlölet. Főleg kék szemű emberekre igaz ez nagyon – a tiszta, derűs égboltot idéző íriszek másodpercek alatt acélozódnak gyémántkeménységű jégtakaróvá, hogy aztán az ember a puszta pillantás hatására is belülről fagyjon meg. Na persze, nem azt akarom mondani, hogy egy barna vagy zöld szemű ember ne tudna a puszta pillantásával egy bátor férfit szűkölő palotapincsivé változtatni, de az ilyesfajta feltűnő változás talán leginkább a kék szeműek sajátja.

Fentebb említettem, hogy van, aki megtanul hazudni a szemével. Ez bizony nagyon ritka és nehéz művészet. Hiszen ameddig az arcvonásainkat még úgy-ahogy megregulázzuk, a kezünket ökölbe szorítjuk, vagy kedvezően formáljuk a szavainkat, a tekintetünk ellen tehetetlenek vagyunk. Elég egy pillanatra fellángoló megvetés, és hiába a legédesebb mosolyunk, a tekintetünk máris az örök vadászmezőkre száműzte a kiszemelt áldozatot. Ugyanígy igaz ez a lelkünk mélyén megbúvó haragra vagy vérszomjra – a szemünk gyakran nyitott könyv. (Éppen ezért én azokat tartom igazán jó színészeknek, akik a tekintetükkel is képesek játszani.)

Hogy miért is írtam le mindezt? Egyrészt, mert meg akarom győzni Xinafot :) Never give up. Másrészt, mert minden veszélye ellenére igenis el kellene kezdenünk belenézni egymás szemébe. És most nem csak arról van szó, hogy mellesleg a tiszteletadás egyik legalapvetőbb formulája ez. Ha valakivel beszélgetsz, rengeteg mindenre következtethetsz az elhangzott szavakból, a mimikából, a gesztusokból, a hangsúlyokból vagy éppen a közben tartott szünetekről… de nézz bele a szemébe, és máris nyitott könyvvé válik előtted. Ha a szemébe nézel, ő is érezni fogja, hogy valóban érdekel, amit elmond, és tudhatja, hogy a gondolatai nálad jó helyen vannak. És ugyanúgy igaz ez visszafelé is – ha valaki a tekinteteteket keresi, bátran álljátok! Eleinte persze ijesztő, és lehet, hogy olyasmit vesz észre, amit elrejtettünk volna… de nincs is annál jobb érzés, amikor egyszer csak úgy igazán megismersz valakit. Amikor megtalálod a tekintetében, amit mindig is kerestél, vagy erőt merítesz, vagy látni, ahogy az öröm csillanása feltűnik az íriszek mögött… veszélyes, persze. De én mégis azt mondom, megéri.

„A szemedben ott az egész életed,

Szívedig rajta keresztül lépkedek.”

(Fanka és Kowa – Ez a mi mesénk)

Te is látod, amit én? Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Ez már a valóság? Vagy csak álom??

Neem, hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok, ez bizony az, aminek látszik. Mogyee megcsinálta. Havi hálaadás, még viszonylag időben. A lehetetlen is lehetséges. Yeah!

Mit szerettem szeptemberben?

 - Nagymamámat megműtötték, így hát levonatoztam Ceglédre, hogy egy kicsit besegítsek a ház körül. Gondoltam, majd a nagyi pihenget, én meg szépen mindent megcsinálok… tudhattam volna, hogy ez csak hiú ábránd :) De hát, a remény hal meg utoljára. Minden esetre fantasztikus négy nap volt. Annyi szeretetet, törődést, gondoskodást kaptam életem során a nagyszüleimtől, amit sosem fogok tudni viszonozni, de most legalább egy kicsit én gondoskodhattam róluk. Eljárkálni boltba, piacra (ahol kitörően nagy sikerem volt, még engedményt is kaptam a paradicsom árából, úgy ám! :)), a mamával együtt főzni, és persze rengeteget beszélgetni. Annyi felé rohanunk a világban, mindig csak egy-egy napra, délutánra tudunk leugrani hozzájuk, sosincs idő azokra az igazi, mély, nagy beszélgetésekre, amire pedig szükségünk van. Nézegettük a fényképeket, a régi meghívókat, ültünk a félhomályos teraszon, csak hallgattam, ahogy a nagymamám elrévedező tekintettel, az arcán egy fél mosollyal mesél, és mesél… és a szavai nyomán megelevenedik egy egész élet. Nézegettem az arcokat, akikre nem emlékszem, vagy tán’ soha nem is ismertem őket, és mégis, a történetek révén olyan, mintha mindig is velem lettek volna. Fiúk, lányok, még nem késő… az idősek millióegy igazi kincset rejtenek magukban. Üljetek le, nyíljatok ki, és hallgassátok őket! Megéri.

- Lelki húgom immár nagykorú lett, és nyugodtan beléphet az összes olyan helyre, amelynek ablakai átláthatatlanok, belsőjüket sejtelmes titkok övezik, és ajtajukon ott virít a 18-as karika… ne vihogjatok, a Nemzeti Dohánybolt használati joga nagy felelősség! Remélem, te is tudod, Mariann, csak okosan! ;) Na de felnőtté válásának örömére meglepetés bulit szerveztünk. Én megpróbáltam megcsinálni a tortát, amiből végül egy pudingos, ronda, de finom valami lett – a lényeg, hogy laktóz mentes volt. :) A buli szerencsére jól sikerült, és bár nem hiszem, hogy sikerült Mariannt meglepni, de az örömért az arcán bőven megérte.

- Osztoztam több százezer ember sorsán, és nekifogtam munkát keresni. Érdekes egy világ az is, nem mondom. :) Nekem izgalmas volt életrajzot írni, állásinterjúkra járni, hirdetéseket bújni, hiszen nagyon új még, és nem is volt élet-halál kérdés a dolog. Viszont azt készséggel elismerem, hogy ez gyermekekkel, családdal, ingatag lakással a hátunk mögött cseppet sem szórakoztató. Nem mondom, hogy át tudom érezni a probléma súlyát, hiszen ez cseppet sem igaz… de talán egy kicsit nyíltabb lettem erre a témára is. Na és persze, végül találtam is munkát… de erről a következő hónapban ;)

- Carlota megtette azt a nagy és bátor lépést, amit viszonylag kevesen merünk, és maga mögött hagyva mindent Marosvásárhelyre költözött, hogy rálépjen arra az útra, ami a hivatásához vezet. Tudom, hogy ez az ő útja, mégis picit féltettem eleinte… de azt hiszem, nem kell. A barátságunk már elég erős kötél, hogy ekkora távolságot is áthidaljon, és persze skype is van a világon. :) Carlota kezdi megtalálni a helyét, és ez így van jól. Büszke vagyok rád, csajszi! ;)

Apróságok:

nagyszülőknek segíteni; nagymamám meséit hallgatni; nagyokat nevetni; este összebújva filmezni; együtt főzni; piacra menni; bókokat kapni; Ő örömének örülni; barátokkal lógni; együtt koktélozni; Carlotát elbúcsúztatni; nosztalgiázni; ölelést adni és kapni; skype-on szerencsétlenkedni; barátságot megélni; meglepetést szervezni; majdnem-tortát sütni; az elfogadást érezni; munkát keresni; állásinterjúra járni; életrajzot írni; összenevetni; esőben sétálni; majd’megfagyni; másnap egy pólóban rohangálni; kézen fogva sétálni; csókot adni és kapni; nyári képeket nézegetni; zenét hallgatni; dalszöveget fordítani; mosolyogni; reményt adni; kihívást elfogadni; az életet igazán, szívből játszani

Végül pedig a hónap dala, amelynek refrénje a hónap idézete is. Tudom, hogy ennek a dalnak van magyar megfelelője, de most az angol illett ide jobban. Megkíséreltem lefordítani nektek, de senki se várjon műfordítást, inkább ez csak a dal értelmét adja át. Remélem, azért érthető lesz. :)

Amikor a Föld még fiatal volt,
És a levegő édes, és a hegyek megcsókolták az eget.
A messzeségen túl annyi út futott minden felé,
Az ember és a természet mégis egymás mellett élt.

A veszély és szépség vadonjában
Élt szeretetben három testvér, akiknek a szívük telve örömmel
Most tanácsot kérnek
És a kérdésük elér az egekig.

Nagy szellemek mind, akik előttünk éltek
Kézen fognak bennünket és vezetnek
Eltöltik a szívünket mindennel, amit tudnak.
Megmutatják nekünk, ami ott van a szemünkben:
Mi mindannyian ugyanolyanok vagyunk
Testvérei egymásnak,
És ebben a világban maradunk csak igazán ugyanolyan testvérek.

Bölcsességet adnak, hogy átadjuk egymásnak.
Erőt adnak, hogy megértsük,
Hogy minden, amit teszünk,
A döntések, amiket meghozunk
Irányt adnak az életünknek.

Minden amit kaptunk, igazi csoda
Ezen a földön, ami nem mindig az, aminek látszik.
Minden sarkon ahol befordulunk,
Találunk egy másik utat, ami tovább vezet.
Egy utazás véget ér, de egy másik kezdődik!

Nagy szellemek mind, akik előttünk éltek,
Kézen fognak bennünket, és vezetnek.
Eltöltik a szívünket mindennel, amit tudnak.
Megmutatják nekünk, ami a szemünkben van:
Mi mindannyian ugyanolyanok vagyunk
Testvérei egymásnak.
És ebben a világban maradunk csak igazán ugyanolyan testvérek.

"Great Spirits of all who lived before,

Take our hands, and lead us.

Fill our hearts with all you know.

Show us that in your eyes: we are all the same

Brothers to each other.

In this world we remain truly brothers all the same."

Na mi jön gyerekek? Na mi? Ugye megmondtam, hogy előbb-utóbb meglesz. Csak ti sosem hisztek nekem… szipp. Nem is tudom, ezek után megérdemlitek-e. Sebaj, csakhogy lássátok, én mennyire jóságos és kegyelmes vagyok. Na és persze szerény. Meg egy kicsit álmos.

 Mit szerettem a nyárban?

 - Érettségink szóbeli fordulója. Magyar emelttel kezdtem, na meg azzal, hogy ráborítottam az érettségi elnök kávéját a tételekre. Priceless pillanat, de ennél jobban azt hiszem, nem tudtam volna bemutatkozni. :) Na meg utána angol feleletnél véletlenül (TÉNYLEG véletlenül) beszóltam a tanáromnak. Azt hogy? Mogyee vagyok. Van még kérdés? Isten nagyon is velem volt aznap, a sok tanulás – az írásbelivel ellentétben – itt megtérült. Csupa remek tételt húztam, és minden szerénység hiányával kijelentem, hogy taroltam. Magyar emelt 97%, angol 100%, töri 100%. Persze, ez így sem volt elég, de legalább a lelki békém érdekében szépen búcsúztattam ezt a nyolc évet. Gyorsban a laza nyolc órányi várakozás alatt leszerveztem egy virágátadást, és egyszer csak már ott álltunk szemben a tanárainkkal, kezünkben a bizonyítvánnyal, éretten, fiatal felnőttként… mielőtt kiléptünk az iskola kapuján, még visszapillantottam, és bizony gyűltek a könnyek. Osztálytársam (nem érdekeltek, most már örökre így fogom hívni őket) meg is állt mellettem, ugye nem fogok most…? De igen. Mert most vége. Tényleg, nagyon vége. Ott álltam a hatalmas épület kapujában, és pont úgy néztem fel rá, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor az évnyitón beléptem oda. Nyolc év alatt azok a falak az otthonom lettek, láttak nevetni, sírni, elbukni, felállni, győzni, veszteni, barátokat szerezni és elengedni, hinni, kételkedni, biztatni, lelkesedni, hülyéskedni, komolynak lenni, szervezni, félni, kiállni, remélni, álmodni, szeretni... felnőni. És ott volt az ideje elbúcsúzni. Ott álltam, szememben a könnyekkel, vállamon az osztálytársam megértő kezével, és szinte láttam magam mellett a kicsi Ancsit, aki hatalmas szemekkel méregeti az akkor még idegen folyosókat. Egyik kezével a fekete szoknyája szélét markolássza, a másikkal a szemüvegét tolja feljebb. Vállán a nagymamája keze, és az iskola csak úgy zsong az élettől… és a folyosók üresek. Tudom, szörnyen szentimentális vagyok, de rengeteget köszönhetek a Fasornak. Jó volt ott lenni.

 - Bankett és záró szerenád az osztályfőnökünknél. Na, mire megszerveztem a bankettet, minden szentimentális-könnyes búcsúérzésem elmúlt, annyira elegem lett. :D Viszont szerencsére nagyon jól sikerült, csak pozitív visszajelzéseket és elismerő szavakat kaptam. Degeszre ettük magunkat, rengeteget beszélgettünk, megegyeztünk, hogy minden kérése ellenére sem tudjuk letegezni a töritanárt, és még egyszer, utoljára meghatottuk Halász papát. Egy konfettit elrobbantottunk az utcán, és ennyi volt. Puszik a tanároknak… a zömüket azóta sem láttam. Egy újabb lépcsőjét pipálhattuk ki a felnőtté válásnak, és a sok idegeskedés ellenére – vagy éppen amiatt – remekül sikerült. De nem szervezném meg még egyszer. :D Ééés, az utolsó szerenád, osztályfőnökünknél. Három napig gyártottam az ajándékát, de az arcát látva tökéletesen megérte. Kicsit hihetetlen volt, ahogy ott ültünk a nappalijában, majszoltuk a mennyei pogácsát, és azon gondolkodtam, hogy még csak tegnap volt, hogy tervezgettük, vajon milyen lesz… aztán finoman emlékeztettek, hogy a tegnap az kilencedikben volt. Ja, hogy ja. Repül az idő. :) Egy utolsó kocsmázás, ahol kivételesen a legvégéig maradtam. Kifejezetten vicces, ha egy társaságból már csak te vagy józan. :D És… ezzel minden gimis élményem véget ért. Mosolyogva emlékszem most már mindenre, és ez így van jól. Szép volt, jó volt… de az osztálytalálkozó megszervezésére még alszom egy öt évet. :D

 - Négy nap Csehországban édesanyámmal és bátyámmal. Telc, Prága, Plzen, Karlovy Vary, Kutna Hora, és hazafelé egy gyors kitérő rajongva szeretett Szlovák testvéreinkhez Pozsonyba. Nem volt valami nyári idő, (sálban-pulcsiban is fáztam időnként) de városnézéshez maga a tökély. Elképesztően szép helyeket láttam, Telc nem hiába a világörökség része, Prága gyönyörű, bár engem inkább a hangulata ragadott magával (és tényleg hasonlít Budapestre, nem is kicsit), Karlovy Vary olyan, mintha egy filmbe csöppennél, Kutna Horában pedig a csontkápolna valami elképesztő élmény. Fantasztikus négy nap volt, dugig élménnyel és tanulnivalóval. Mindig elámulok, mennyire színes a világ, és mennyire keveset láttam belőle eddig, és ez még mindig „csak” Európa… ja, és persze a cseh sör méltán híres. ;)

 - Szó szerint hazaértünk Prágából, letettem a fejem a párnára, öt perc múlva meg már keltem is (tényleg annyinak tűnt), hogy elindítsuk az idei cserkésztábort. Hát hú. :) Soha nem éreztem még, hogy ennyire gyorsan elszaladt volna. Nagyon nehéz volt a gyerekanyag, de ezzel együtt meg a vezetők talán még sosem voltak ennyire jók. Hiányzott, aki nem tudott velünk lenni, de nagyon örültem annak, aki meg igen. Elképesztően pörögtem egész héten, de mit tagadjam, iszonyatosan élveztem! Minden szabad perced lefoglalva, minden végtagodon három gyerek csüng, a negyedik meg épp a fejed mássza meg… ugyan olyan élmény volt a lelki napot tartani, mint esti mesét mesélni, vagy „vezetői gyűlés” fedőnéven szusszanni két-három percet. És még Ő is le tudott jönni… minden évben várom a tábort, és mindig elképesztő energialöket. Mert persze, rettenetesen elfáradok… de ugyanakkor itt, közöttük érzem, hogy nem csak úgy megszülettem erre a világra, hanem feladatom is van. És ha velük vagyok, azt is sejtem, hogy micsoda.

 - Nem állunk meg egy percre sem, azonnal pörgött tovább a Mária-lány tábor. Na jó, én csaltam egy picit, és szusszantam egy napot a kettő között, de muszáj volt. Viszont amint leértünk Velencére, minden fáradságot elfelejtettem. Gyönyörű idő, csillogó Velencei-tó, meghódításra váró Pandúr kövek, kézműves, lelki feladat és palacsinta… minden adott volt egy remek táborhoz, és az is volt! Hihetetlen élmény köztük lenni, és komolyabb vezetői feladat nélkül csak egy hétig jól érezni magunkat együtt. Annyira jó, hogy van a nyár, amikor lehet ilyet. :)

 - Ééééééés, amit annyira vártunk, annyit szerveztünk, végül csak összejött… Carlotával egy hét a Balatonon, teljesen felügyelet nélkül. A társaságunk forgószínpadot megszégyenítően cserélődött, de így volt az igazi. Délig alvás, óriáspalacsinta, hamburger, fürdés, koktélozás, nagy beszélgetések, filmnézés, séta, lemenő nap, és egy igazán jó bor, miközben a tavon megcsillannak a túlpart éjjeli fényei… az egyik legjobb hét volt a nyárban, szerencsére az idő is velünk volt. Egy hét együtt, minden kötelesség és kötöttség nélkül, csak a lazításért. Viccelődtünk is a parton fetrengve, hogy a tételek felett ez a kép tartotta bennünk a lelket… de tényleg. Nagyon kellett ez a nyaralás, és fergetegesre sikerült. Carlota, jövőre ismétlünk! :) 

 - HungaRio Pécsett. Az a bajom az ilyen beszámolókkal, hogy nagyon nehéz megírni őket. Mert leírhatom, hogy fantasztikus volt ennyi hívő fiatallal együtt lenni, hogy mit jelentett megtölteni a Dóm teret, a közös szentségimádások, a szentmisék, a koncertek, Böjte Csaba, Fülöp püspök, vagy Erdő Péter gyermeki lelkesedése, a karnevál, a 38 fok, az élő Passió, a kiengesztelődés, a Bolyki Brothers, a gyertyákból kirakott hatalmas kereszt, a sírás, a nevetés, az új barátságok, a régiek szorosabbra fűzése, a vetélkedő… de mindez nem tudja átadni mindazt, amit ott éreztem. Fantasztikus volt, az az igazi, mély, elmondhatatlan fajta. Talán a lényegét a legjobban azzal ragadom meg, ha elmesélem, milyen volt, amikor a Ferences templomban a „hit alagútja” nevű programon bekötött szemmel az érzékeimre hagyatkozva mesélték el a bibliai történeteket. A végén a béna meggyógyításánál hordággyal vittek egy darabon, majd amikor letettek, és levettem a kendőt, a gyönyörű, hatalmas oltár előtt ültem. A nővér pedig mellettem mosolyogva csak ennyit mondott: „mert mindannyiunknak ide kell megérkeznünk.” (Akit esetleg jobban érdekel, a találkozó alatt csináltak minden reggelre kisfilmeket, itt meg lehet őket lesni. Elég jók lettek.)

- Egyetemi ponthatárok. És Mogyee idén nem lett egyetemista. Érdekes volt ezzel megbirkózni. Először is persze, hogy csalódott voltam, hiába éreztem, hogy eséllyel nem lesz meg. A HungaRio első napján derült ki, és még aznap este felajánlották, hogy aki fel meri vállalni, hogy nem vették fel, azt nagyon de nagyon megtapsolják, mert az Úr valami különlegeset szánt nekik… egy életem, egy halálom alapon én felálltam. Még egy valaki volt ennyire bevállalós. :) És ott, a Dóm téren kétezer fiatal tapsolt és lelkesített, én meg álltam, és potyogtak a könnyeim. Szomorú voltam? Persze. Csalódott? Naná. Dühös magamra? Nem is kicsit. De a leginkább elveszettnek éreztem magam. Mit akarsz ezzel mondani, Uram? Célt tévesztettem? Félreértettelek? Nem vagyok méltó? Nem erre hívsz? Hívsz egyáltalán? Leültem, mosolyogva persze, és mindenkinek bizonygattam, hogy a meghatottságtól bőgök… és akkor felcsendült a dal, amit nekünk énekeltek. Ennyi volt:

„Jöjj, itt az idő, hogy dicsérd. Jöjj, itt az idő, hogy átadd szíved. Jöjj, úgy ahogy vagy, és dicsérd. Jöjj, úgy ahogy vagy az Úr elé. Csak jöjj.”

És nekem nem is kellett több. Tudom, hogy hívsz Uram. Tudom, hogy még mindig van célod velem. És most már azt is sejtem, miért kell várnom egy évet. Hát akkor… legyen meg a Te akaratod!

 - Zarándoklat újra, ahogy megígértem. Ééééés… egészen más volt, mint tavaly. Persze, még mindig nehéz, még mindig küzdelmes… de idén valahogy megtáltosodtam. Persze, fájt a lábam, de jó, ha két olyan este volt, amikor ez ténylegesen zavart. A többi napon egész végig mosolyogtam, én voltam, aki lelkesített, nevetett, aki vitte más táskáját, vagy a karját nyújtotta. Tavaly a másik oldalon voltam, naponta átlag kétszer akartam meghalni, és nem hittem el, hogy valaha célt érek. De idén más volt. Azt kértem a zarándoklat előtt Istentől, hogy engedjen idén teljesen másokért zarándokolni. Ne magamért, csakis kizárólag a többiekért. Jézus is megmondta, „kérjetek és kaptok”, és ez esetemben nagyon is bejött. Fogalmam sincs, honnan volt annyi erőm így végigcsinálni, de minden áldott nap olyan volt, mintha a fáradtság vagy a fájdalom nem is létezne. Amikor este beértünk a szálásra, persze én is csak ugyanaz a lány lettem, akinek fáj a lába, fáradt és alig bír mozogni… de nap közben én voltam az erő, ami a másiknak kellett. Soha nem éreztem magam ennyire Isten eszközének ezelőtt, pedig piszok jó érzés. :) Persze, így is volt mélypontom, és volt mit megvitatni magammal és másokkal is… de ez a zarándoklat egészen más volt. Ha tavaly azt emeltem ki, hogy meg kellett halnom magamnak, idén azt mondhatnám, élnem kellett másokért. Sokszor kérdezték tőlem, hogy nem éreztem-e kidobott időnek, hogy tíz napig csak gyalogoltam… én meg nem értettem, hogy lehet ilyet kérdezni. Hiszen azok a megfizethetetlen pillanatok! És nem csak akkor, amikor beérünk Czestochovába. Amikor összebarátkoztam egy kispappal, amikor vittem valaki táskáját, amikor mosolyt csaltam a másik arcára, amikor azt mondták, miattam tudtak tovább jönni, amikor táncoltam, amikor olyan száraz volt a torkom, mint a kalahári sivatag, és mégis másnak adtam a maradék két korty vizemet, amikor felnéztem a Mária címerre a csoportunk elején, és amikor megöleltem az összes lakóotthonos cigánygyereket… kidobott idő? Még sosem éreztem ennyire, hogy élek.

 - Azért volt egy-két pár napos szünet is a nagy rohanásban. Vele, és Xinafékkal egy közös augusztus 20-a ünneplés, amit megspékeltünk egy motoros balesettel. Van ez így. :) Lelkiatyámék végre, valahára, február óta először. A gyerekek úgy nőnek, mint a bolondgomba, döbbenetes. A legkisebb B. annyira cukin beszél, hogy nem győztem ölelgetni, és ami meglepett, de hihetetlenül jól esett: a két ottani cserkészem eljött csak úgy beszélgetni. Semmi konkrét témánk nem volt, mégis remekül elment egy jó két óra. Beszélgettünk filmekről, suliról, továbbtanulásról, lányokról és fiúkról, álmokról… csupa fontos dologról. Annyira jó volt őket látni, és érezni, hogy ők is örülnek nekem. Hiba na, gyakrabban le kéne vonszolnom magam Timárra.

 - És a nyár záróakkordjaként elkísértem nagynénéméket Szarvasra egy esküvőre. Na nem ám a lagzi miatt tartottam velük, nekem sokkal nagyobb és magasztosabb küldetés jutott, az unokatestvérem bébiszittere lehettem három nap erejéig. Végre büntetlenül kibabázhattam magam. :) Annyira puha, bújós, babaillatú, és igazi kis hölgy… odavagyok a kiscsajért. :) Sokat ugrattam nagynénéméket, hogy akárcsak a régi idők nemesei, kiöltöznek egy barát esküvőjére, a bébiszitter meg teljes puccban tologatja az üvöltő gyereket az apartmanok között, lehetőleg úgy, hogy a kisasszony hangja ne cifrázza a meghitt pillanatokat. Ugyan a harmadik megkezdett kör után eltűnődtem rajta, hogy ehhez valóban muszáj volt-e a magas sarkú és a smink, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. Az ifjú párnak sok boldogságot, én meg alig várom az újabb alkalmat, hogy Borkával lehessek. :)

Apróságok:

szóbelin magamat nem meghazudtolóan bemutatkozni; összenevetni; tudással ragyogni; nyolc órán át a bizire várni; egy utolsó könnyes búcsút venni; bankettet szervezni; banketten túllenni; tanárokkal beszélgetni; osztályfőnököt meghatni; szerenádozni; ofő ajándékát napokig gyártani; látni, mennyire örül neki; kocsmázni; becsiccsentett osztálytárson nevetni; ölelést adni és kapni; elutazni; buszsofőrrel összehaverkodni; közös nyelv híján mutogatással beszélgetni; Csehországban gyönyörködni; igazi, fa söröshordóból frissen csapolt sört inni; bátyámmal játszani; nagyokat beszélgetni; fényképeken pózolni; cserkésztáborozni; lelki napot tartani; odabújó kisgyereket megszeretgetni; horribilisen indokolt mennyiségű rántottát csinálni; Vele tóban pancsolni; tábortűznél ülni; emlékdalt komponálni; kisgyerekről felfedezni, hogy felnőtt, de jófej lett; sátrat állítani; na meg aztán lebontani; viadalt harcolni; buszon elhelyezést logisztikázni; vezetőbácsit elbájolni; Mária-lányokkal táborozni; Velencei tóban fürdeni; Pandúr köveket megmászni; kézműveskedni; közös szentmisén részt venni; napozni; nagyokat nevetni; tábortüzet rakni; főzni; Carlotával nyaralni; Balaton; naplemente; igazán jó bor az esti parton; szúnyogok elől menekülni; minden egészségtelent összeenni; éjszaka filmet nézni; minden sorát fejből idézni; délig aludni; pancsolni; napozni; koktélozni; napszemüveget venni; rengeteget nevetni; zenét bömböltetni; HungaRion résztvenni; mások felvételijének örülni; megerősítést kapni; sírni; élő Passiót nézni; 38 fokban szökőkútban fürdeni; vért adni; flashmobot táncolni; egyenpólót hordani; közös szentségimádás; kiscsoportban beszélgetni; jó programokon részt venni; Őt igazán felszabadultnak látni; táncolni és énekelni; öleléstől nem félni; elengedni a tartozást; másokra felnézni; éjszaka vonatozni, és semmit sem aludni; Varsóban csatangolni; új barátokat szerezni; vendéglátó néni kedvességén meghatódni; másokért gyalogolni; mindent feladni; keresztet a menet elején vinni; mások táskáját cipelni; valakinek segítő kezet nyújtani; beázó sátorban esőkabátban aludni; rengeteget nevetni; angolul beszélgetni; kispappal összebarátkozni; slaggal zuhanyozni; szívből örülni; Czestochovába megérkezni; állomáson hat órát csövezni; pizzát enni; tíz nap után fürdőkádban fürdeni; hajat mosni; saját ágyban aludni; szülinapost meglepetés bulin köszönteni; 20-án a tetőről tűzijátékot nézni; bajbajutottnak segíteni; látni, hogy mennyi jó ember van; egyedül vonatozni; cserkészekkel beszélgetni; gyerekekkel játszani; lelkiatyámat megölelni; unokatesómra vigyázni; a karjaimban altatni; nagyszüleimmel lenni; a mosolyukat látni; napsütés; friss gyümölcsök; csókok; ölelések; barátok; család; élni, szívből, igazán

És végül a nyár dala. Egyrészt, mert sokat hallgattam, másrészt, mert nagyon illett rá.

  És végül a nyár nagy idézete. Igaz, nem akkor találtam, hanem mostanában, de utólag nézve nagyon is ráillik.

"The two most important day of your life: are the day, you are BORN, and the day, you find out WHY."

(A két legfontosabb nap az életedben: a nap, amikor MEGSZÜLETSZ, és a nap, amikor megtalálod, hogy MIÉRT.)

- Mark Twain

Azt hiszem, új rovat költözik ezennel a blog keretei közé. Nem tudom, mennyire lesz rendszeres, azt hiszem, attól függ, mennyire fogott meg az adott film jó vagy rossz értelemben. Soha ezelőtt nem írtam filmkritikát, így ne dobáljatok meg érte. :) Minden egyes sor a saját szubjektív véleményemet tükrözi, semmilyen komolyabb filmesztétikai tudásom nincs. Valódi laikus szemmel nézek, átélek, és most leírok.

Hajsza a győzelemért (Rush)

Na tipikusan ez az a film, amire sem a címe, sem a trailere alapján nem ültem volna be. Eleve a Forma1 világa számomra egy elvont, különc csoda ország, és sosem értettem, hogy lehet három órán keresztül ilyen kitartóan szemlélni azt, hogy autók köröznek körbe-körbe-körbe… pláne, hogy lehet végigizgulni ilyesmit (pedig aki ismer, tudja, hogy lányhoz képest meglepően sok sportközvetítést nézek).  Emellett sosem voltam oda különösebben a nagy rivalizálásokat és heroikus győzelmeket bemutató filmekért, annyi ilyet láttunk már… de aztán úgy alakult, hogy Ő kapott két ingyen mozijegyet bármelyik általunk kiválasztott vetítésre. A jelenleg műsoron lévő választékból pedig erre az egyre mondtuk mindketten, hogy végül is mehet. Legfeljebb elment két óra kellemes kis szórakozással, egy forintot sem vesztünk…

Soha életemben nem csalódtam még ekkorát filmben. Pozitívan.

Kezdjük a történettel. Nagyon fontos tudni, hogy a film maga igaz történeten alapul, gyakorlatilag kis túlzással életrajzi drámának is nevezhetném. Niki Lauda és James Hunt az 1970-es évek Forma1 világának meghatározó alakjai voltak, a film az egészen fiatal koruk óta tartó rivalizálásukat követi végig a pályán és azon kívül. A két férfi egymás tökéletes ellentéte. Lauda egy igazi zseni, tökéletes precizitással állítja össze saját maga az autóját, a jármű minden egyes apró alkatrészét ismeri, a pályákat behunyt szemmel is végigvinné, ő a tökéletes, hideg profi. Éppen ezért a magánéletben nem sokan kedvelik, mert maximalizmusát és önbizalmát bizony nehéz elviselni, nem egy társasági lény, és – bár bagatell dolognak tűnhet, legyünk őszinték, bizony számít – nem egy szép ember. Vele szemben Hunt igazi forrófejű, ösztönös versenyző, aki nem ismer félelmet sem a pályán, sem azon kívül. Az életet nagy kanállal habzsolja, igazi szépfiú, akit lehetetlen betörni. Mindketten valódi őstehetségek, és a legnagyobb szenvedélyük, az életük középpontja az autóversenyzés. Már kezdő pilóta korukban egymásnak feszülnek, és ahogy telnek az évek, és válnak ők maguk is egyre híresebbé és profibbá, úgy a kettejük közti rivalizálás is egyre nagyobb mértékeket ölt. Niki első világbajnoki címe után a versengés soha nem látott fokra kapcsol. A következő idényben is az osztrák áll nyerésre, ám hibák sorozatának köszönhetően a német nagydíjon Laudát majdnem halálos baleset éri, több mint egy percen át a 800°C-os lángoló autóban ragad. Arca és tüdeje rettenetesen összeég, de emberfeletti erővel hat héttel később újra a pályán van, hogy az időközben pontjait behozó Hunttal összecsapjanak a világbajnoki címért. Közben bepillantást nyerhetünk mindkettejük magánéletébe, a média világába, és kettejük olykor furcsa kapcsolatába.

Ezek alapján nem tűnik olyan nagy cuccnak, számtalan hasonlót láttunk már. Mégis mitől lesz ez a film zseniális?

1) Ez a film IGAZ TÖRTÉNET. Oké, ez így nem tűnik olyan súlyos érvnek, de higgyétek el, mégis az. Sokszor rámondjuk bizonyos forgatókönyvekre, hogy oké, látványos, izgalmas meg minden, de ez csak egy film. Nos, ez nem az. Eleve a film szerkezete Niki Lauda visszaemlékezésére épül, ettől sokkal személyesebbé válik. Emellett az események hűen követik a valóságot, így, ha valaki – mint például én – szeret előtte utána olvasni a háttérnek, újra és újra ráismer a két sportoló életútjának mozzanataira. Én legalábbis sokkal jobban átéreztem a szereplők vívódásait, hiszen nem csak egyszerű karakterek, hanem élő, hús-vér emberek. Hiába tudom a háttér információkból, mi fog következni, ugyanúgy végigizgultam minden egyes percet, arról nem is beszélve, hogy ha láttad Lauda balesetét valamilyen archívumban, a filmben a jelenet háromszor akkorát üt. Szintén nagyon sokat dob az élményen, amikor a film legvégén az igazi személyekről is kapunk bevágásokat.

Niki Lauda és James Hunt

2) Színészek. Ezt lent még értékelni fogom, de srácok, ez tökéletes volt. Nem tudok olyan színészt mondani, aki nem lett volna hiteles. Nagyon odafigyeltek, hogy a színészek és az élő/élt emberek hasonlítsanak egymásra (Daniel Brühl például nyugodtan elmehetne egy Niki Lauda hasonmásversenyre), Chris Hemsworthról teljesen elfelejtettem, hogy ő Thor, ami higgyétek el, nem kis dicséret, és teljesen elhittem neki a 70-es évek autóversenyző playboy-át. A fent említett Daniel Brühl pedig – szerintem – olyan erős alakítást hozott, amiért én bőven megkínálnám egy Oscar szobrocskával (az az akcentus!). De egy jelöléssel mindenképpen. Az a minimum, mégha ma már nem is jelent annyit ez a díj, mint egykor. (Arról nem is beszélve, hogy maga Niki Lauda úgy vélekedett, az alakítás tökéletes volt.) 

3) A rivalizálás jelenségének a megjelenítése (ejj, de szép mondat lett). Kifelé jövet a moziból magamban számoltam, vajon hány ponton lehetett volna elrontani ezt a filmet (óó, de sok), és talán a legnagyobb pozitív csalódást ez okozta. Hozzá vagyunk szokva, hogy a rivális felek a jó és a rossz megtestesítői, bár lehet, hogy a rosszfiú nagyon karizmatikus, és emiatt egy kicsit megkedveljük, de alapvetően azért a szívünk mélyén a jófiúnak drukkolunk, aki papírforma szerint a végén viszi is az érmet/pénzt/nőt/erkölcsi győzelmet. Mivel a film elsősorban Lauda visszaemlékezései alapján készült, én tartottam tőle, hogy ő lesz a pozitív hős, Hunt pedig az ellenpólus. És legnagyobb döbbenetemre kicsit sem így lett. Ez a film tökéletesen bemutatja, mi is a rivalizálás valójában. Ugyanis jó és rossz helyett látunk két tökéletesen ellentétes, ám képességeikben egyenrangú felet. Mindkettejük egyszerre lesz a szívünk csücske, és ébreszt bennünk hányingert. Mindkettejük motivációit értjük és átérezzük. Ők egymást törvényszerűen utálják, kénytelenek elismerni a másik tudását, és bár a különbözőségük miatt sosem fogják megérteni egymást, kölcsönös, bajtársias tiszteletet éreznek. A tudat, hogy a másik van olyan jó, mint én – sőt – folyamatos fejlődésre, kockáztatásra és harcra sarkallja őket, aminek következtében mindketten fejlődnek. Ahogy átéljük a magánéleti ellentéteiket, látjuk a harcaikat önmagukkal és egymással, és kicsit belelátunk a fejükbe, azon kapjuk magunkat, hogy azt szeretnénk, hogy végül valahogy mindkettő győzzön, és egyik se. A film egy picit visszarepít abba a korba, amikor az ellenfelek még nem lenézték, hanem tisztelték egymást, és ezzel megmutatja, mit is jelent igazából a rivalizálás. Hatalmas piros pont érte.

4) Szirmai Gergelytől venném kölcsön a mondatot, és elnézést a plágiumért, de tökéletes megfogalmazás. „Mitől lesz ez a film zseniális? Mert elérte, hogy izguljak egy Forma1-es verseny miatt.” Bizony, a folyamatos feszültség meghozza a gyümölcsét. Bepillantást nyerhetünk abba a korba, amikor a Forma1 izgalmát még az adta, hogy ha valaki pályára „lépett”, 20% eséllyel koporsóban jött le onnan. Ennek a két órának hála még én, az abszolút laikus is megértettem, hogy mitől is lehet tisztelni ezeket a pilótákat, mitől válhatnak ők igazi példaképekké, és mitől lehet szép ez a sportág is.

Nem maradt már hátra, értékeljünk! (Xinaf engedélyével az ő pontozórendszerét használom, némi bővítéssel :) ).

Cím: Az angol Rush (=hajsza) nagyon tetszik, mert kifejező, emellett a szó hangzása is emlékeztet kicsit a versenyautók felbőgő motorjára. A magyar fordítás egyáltalán nem, szerintem feleslegesen heroikus.
5/3

Trailer (Gyengébbek kedvéért a filmet hirdető reklámvideó): Így utólag azt mondom, hogy jól illett a filmhez. Nem nagyon lőtt le spoilereket, mert nem volt mit, nem lőtték el az összes nagy jelenetet, és ez tényleg jó. Viszont alapvetően az én figyelmemet annyira nem keltette volna fel, bár ez felróható a sportág iránti nemtörődömségemnek is. (Itt megnézhetitek)
5/4

Történet: Ahogy azt leírtam már, a történet egész lényegét az adja, hogy valóban megtörtént. De azt hiszem, igaz történetet adoptáló filmek között is kiemelkedőt alkotott. Niki Lauda végig részt vett a forgatókönyv megírásában, de biztos vagyok benne, hogy James Hunt is elégedett lenne vele.
5/5

Színészi játék: Fent már éltettem őket, megteszem újra. Mindenkinél hibátlan, a két főszereplő főleg. Chris Hemsworth nagyot nőtt a szememben, Daniel Brühlnek meg adjatok egy Oscart.
5/5

Zene/hangok: Végig tökéletesen ritmusban voltak az eseményekkel, feszültséget keltettek, ha az kellett, vagy meghatottak, ha éppen meg az. Plusz pont, hogy a versenyautók jellegzetes hangját ilyen jól használták. A zenét pedig Hans Zimmer szerezte, akivel kapcsolatban amúgy is elfogult vagyok :)
5/5

Látvány: Srácok, ez a film moziért kiált. A „kinti” jelentek nem is annyira, viszont a verseny közbeni felvételek… ahogy váltogat az autó belső motorja, a pálya széle, betonja, majd a szuperközelik között… tényleg átadja az élményt, milyen lehet ilyen sebességgel száguldani. Nem biztos, hogy mindenkinek bejön ez a technika, de nekem nagyon.
5/5

Felépítés/ütemezés: A valós élet eseményei már kiváló alapot szolgáltattak ehhez, úgyhogy ez nem annyira az írók érdeme. De raktak bele egy-két csavart, pluszban az igazi Laudáról és Huntról bevágott felvételek nagyon jól jöttek ki. A feszültség is jókor volt jó helyen, és nem volt túl sok.
5/4

Újranézném-e: Akár most azonnal! De komolyan, azt hiszem azon kevés filmek egyike lesz, amit megszerzek DVD-n is.

Kinek ajánlanám: Mindenkinek. Tényleg. Aki nem szereti a Forma1-et, annak azért, mert meglátja benne a varázst. Aki szereti, annak meg ugye alapdarab. Azoknak, akik esetleg emlékezhetnek még ennek a két csillagnak a tündöklésére, és azoknak, akiknek a fenekükön a tojáshéj, mert látni fognak két igazi legendát, akik nem kis féknyomot hagytak a sporttörténelemben. 

Ezzel a végösszeg 35/26. Lehet, hogy kicsit elfogult voltam ezzel a filmmel, de még nagyon a hatása alatt vagyok, és tényleg úgy érzem, műfajában szinte hibátlan. Nagy hiba lett volna kihagyni.

Szeretjük meghatározni, kinek mi a dolga a nagyvilágban - és általában persze ezt mindig mindenki sokkal jobban tudja a másiknál, holott általában pont a saját helyünket nem találjuk... mezeinewsee kirakott egy dalt, amit neki köszönhetően ismertem meg, és most nagyon de nagyon megfogott. Hallgassátok szeretettel, szerintem igaza van :)

Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.

A tanító dolga, hogy tanítson,
a lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
ha felnő, jó irányt mutasson.

A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen.

A Szerelmem dolga, hogy megértsen,
hogy higgyen bennem és segítsen.
Hogy nélküled élni ne akarjak,
s ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!

A Barátom dolga, hogy ott legyen,
ha szükség van, bármit megtegyen,
ha eltévedtem, keressen,
ha gyűlölöm, akkor szeressen.

Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.

A Testvérem dolga, hogy figyeljen,
Ha hibáztam, neki ne kelljen.
Ha nem hiszem, akkor ő higgye,
A tüzünket helyettem őrizze.

A Lányom dolga, hogy daloljon,
hogy örökké kislány maradjon.
A Fiam dolga, hogy nevessen,
hogy mindig apjaként szeressen.

S ha mindez így lesz - remélem -,
az én dolgom, hogy megérjem.