A minap szóba került köztem és egy kedves barátnőm között egy olyan téma, ami időről-időre visszatérő motívum a beszélgetéseim palettáján. Már egészen kamaszkorom óta foglalkoztat a kérdéskör, de azt hiszem, most jutottam el odáig, hogy relevánsan is állást foglaljak ebben az ügyben. Nagyon régóta piszkálja a csőrömet, szóval végre összeszedem a gondolataimat, és terítékre kerül ez a számomra rendkívül izgalmas téma. Lássuk hát! :)
Ez a problémakör pedig nem más, mint a koraérettség. Egészen pontosan a társadalmi – szerintem sok esetben hibás – megítélése.
Először is, talán tegyük tisztába a fogalmakat. A koraérett kifejezést legelterjedtebb nézet szerint az olyan emberekre használjuk, akik a saját korosztályuk sztereotip módon meghatározott szintjénél érettebben, felelősségteljesebben gondolkoznak, viselkednek, nyilvánulnak meg. Általában főleg huszonöt év alatti korcsoportok esetében beszélhetünk erről a jelenségről, és nem véletlenül, hiszen ez az az életszakasz, amelyben az egyes évek között a leglátványosabb változást tudja felmutatni az emberi jellem, talán ekkor tesszük meg életünk egyik legnagyobb utazását – gyerekből felnőtté válunk. Szerintem viszonylag kevesen találkoztunk olyannal, aki azt mondta volna: nézzétek ezt a férfit, milyen mély, komoly gondolatai vannak, akármelyik hatvanéves megirigyelhetné, pedig még csak idén lesz ötvenkettő…! Emellett még hallhatunk egy olyan kifejezést, miszerint valaki koravén. Ez már egy fokkal negatívabb felhangot kap, ebben az esetben nem annyira a pozitív jelleggel ellátott viselkedésformákat hangsúlyozzuk ki, éppen ellenkezőleg, amikor valaki a saját korosztályánál idősebb korcsoportok kevésbé előnyös tulajdonságait sorakoztatja fel: példának okáért fiatal korából és igen csekély élettapasztalatából nem következően negatívan és megkeseredetten szemléli az életet. (Esetleg már hamvas huszasévei elején banyatankkal siet csütörtök reggel a Bosnyák téri piacra, és a villamos ajtajában állva panaszkodik a szemtelen iskolás pernahajderekre.) Nos, mindkét elnevezéssel akadnak problémáim, de hát ki csodálkozik? Mogyee vagyok, és köztudott, hogy a Mogyee-k mindenbe belekötnek (továbbá szeretik az étcsokit és a karácsonyt).
Az első és legfontosabb problémám ezzel az egésszel az, hogy ez már megint címkézés. És Mogyee utálja a címkézéseket (meg az ónos esőt és a székelykáposztát). De kicsit komolyabbra fordítva a szót. Egy olyan társadalomban élünk, amiben az emberek szeretnek megbélyegezni mindent és mindenkit. Alapvető társas ösztön ez, hiszen a megfelelő címkék segítenek abban, hogy könnyebben tájékozódjunk ebben a hatalmas, és sokszor ijesztő világban. Az egyik legáltalánosabban ismert és elfogadott tény, hogy az emberek többsége fél az ismeretlentől. Mit tehetünk tehát, hogy valami ne legyen ismeretlen? Ismerjük meg? No igen, ez volna a tisztább, és minden kétséget kizáróan a macerásabb út. Szóval az ember inkább azt csinálja, hogy fog egy elnevezést, a vélt és valós ismereteiből definíciót gyárt, és akkor onnantól az a valami az, aminek elnevezte. És természetesen, ha hasonló egyedekkel találkozik, nem átallott a már korábban megalkotott fogalmat ráaggatni, hiszen ezáltal az ismeretlen megszűnik, ismerőssé válik, amitől máris nem félünk, máris könnyebben bekategorizáljuk. És ugye egy ekkora hatalmas társadalomban sokkal könnyebb úgy lavírozni, hogy vannak megadott kategóriák, hiszen akkor az ember tudja, hogy bizonyos csoportokhoz, fogalmakhoz hogy viszonyuljon, mit várjon tőlük, kerülje el, vagy éppenséggel próbáljon a közelükbe férkőzni. Ez alapvetően még nem is lenne probléma, hiszen a társas együttélés egyik alapja, hogy képesek legyünk különböző normáknak megfelelni, aminek bizony részét képezi, hogy bizonyos csoportokba soroljuk magunkat. Továbbá ez a rendszer valóban segít eligazodni, és nem feltétlenül negatív dolgokkal lehet csak felruházni valakit. Na, nem akarok én elveszni a szociálpszichológia tekervényes ösvényein, mert a társadalmi psziché felépítéséről órákig lehetne értekezni (meg is tesszük az egyetemen), és nálam sokkal tájékozottabb emberek sokkal értőbb módon is összefoglalták már a lényeget. De amit én ebből a témánkkal kapcsolatban ki akartam hozni, az az, hogy a társadalmunk címkéket használ, amik sok esetben szükségesek, de a legtöbbször felesleges bekategorizálásai olyan fogalmaknak, amik gyakran egyáltalán nem úgy működnek a gyakorlatban, ahogy azt mi elképzeljük. És ide tartozik a koraérettség kérdésköre is.
Talán egyszerűbb lenne, ha a saját példámon keresztül próbálnám illusztrálni a dolgot, mert minden cipész maradjon a kaptafánál, én meg jelenleg magamat ismerem a legjobban (vagy a legkevésbé, nézőpont kérdése). Világ életemben azt hallgattam, mióta nagyjából felfogtam ennek a szónak a jelentését, hogy én mennyivel érettebb vagyok a koromnál. Azt hiszem, a legelső alkalom, amit konkrétan fel tudok idézni ezzel a váddal kapcsolatban, olyan tizenegy éves koromban lehetett, amikor egy táborban egy tizenhat éves lány egy hosszabb beszélgetés után összecsapta a kezeit, és boldogan felkiáltott: „Nahát, hogy te milyen érett vagy a korodhoz képest!” Aztán jöttek szépen a további megerősítések („Nem lééétezik, hogy te még csak tizenkettő-négy-hat éves vagy!” vagy „Hogy te mennyivel érettebben viselkedsz, mint a többi korodbeli!” esetleg „Hát én azt hittem, legalább húsz éves vagy!”, és társai), és akkor én szépen elfogadtam a látszólag elkerülhetetlen sorsomat, miszerint én akkor mostan koraérett vagyok, fel is út, le is út. Oly sok előnyét nem tapasztaltam a dolognak, nem kaptam jobb jegyeket az iskolában – hiába is próbálkoztam koromat meghazudtoló lehengerlő stílusommal elkápráztatni a tanáraimat –, külsőre sosem tűntem idősebbnek annál, mint amennyi voltam, a melleim kifejezetten kicsik, pattanásos is voltam, az akkor áhítattal figyelt tizenhét éves fiúk sem kezdtek a lábaim előtt heverni, vagy egymással ölre menni a kegyeimért, szóval mondhatni, én ezzel az információval nem igazán tudtam mit kezdeni.
Félreértés ne essék, nem voltak alaptalanok a vádak. Azt én is tapasztaltam, hogy mindig nagyon jól megtaláltam a közös hangot a nálam idősebbekkel is, mindig is foglalkoztattak a kicsit komolyabb, mélyebb hangvételű témák, és a magam módján – pláne egy tizenpár éves gyerekhez képest – megbízható voltam, lehetett rám nagyobb dolgokban is számítani. Többször kiütközött az is, hogy nem igazán értettem a saját korosztályomat, vagy saját magamat nem tudtam megértetni velük, és vonzódtam a nálam idősebbek társaságához – bár szerintem ez minden gyerekre és pláne kamaszra jellemző valamilyen szinten. De ugyanakkor végtelenül szerettem mindig is játszani (hatodikos koromig Barbie babáztam, és felvállalom), hülyéskedni, egyik pillanatról a másikra tudtam átkapcsolni teljesen elmeháborodott üzemmódba, vagy éppenséggel rajongtam a csillogó vámpírokért, hisztiztem, drámáztam, beleszerettem nálam idősebb, akkor rettenetesen menőnek hitt fiúkba… szóval összességében én azt hiszem, nagyon is normális gyerek és kamasz voltam. Hogy érettebb lettem volna a koromnál? Én ezt nem így fogalmaznám meg.
Valóban egészen kicsi koromtól kezdve lehetett velem a korosztályomat meghazudtoló komolyságú témákról beszélgetni. Mindig érdekelt a körülöttem lévő világ, mindig nyitott voltam mások érzéseire, rezgéseire, gondolataira. Érdekelt minden és mindenki, és figyeltem, ha meséltek, kérdeztem, ha úgy éreztem, megtehetem, vagy szükséges. Tizenkét éves korom óta bíztak rám kisebb, sőt, korosztályombeli gyerekeket (adott esetben kamaszokat), akikre táborok, kirándulások alkalmával vigyáztam, felügyeltem, terelgettem, nevelgettem, szeretgettem őket. És alkalmas voltam a feladatra. Mindenki szerint azért, mert érettebb voltam a koromnál. Szerintem viszont erről szó sincs. Én egy érzékeny ember vagyok, aki nagyon könnyen rááll mások rezdüléseire és hangulatára. Érdekel is a többi ember, szeretek és tudok is velük bánni. Továbbá megbízható vagyok bizonyos területeken, tudok felelősségteljes, pontos, precíz lenni, és nagy a teherbírásom. De most jön a csavar!
A fent felsorolt dolgok tulajdonságok. Jellemvonások. Ha úgy tetszik, ajándékok, amiket azért kaptam, hogy végezhessem a hivatásomat, ami engem az emberekhez szólít. De ezek egyike sem jele vagy feltétele az állítólagos „érettségnek”. Én egy olyan személyiség vagyok, aki komolyabb, lelkibb ember. De ez nem jelenti, hogy érettebb lennék, mint bármelyik másik húsz éves a korosztályomban, csupán azt, hogy más.
És itt át is nyergelnék a következő problémámra a dologgal kapcsolatban. Igen, tudom, hogy most még nagyon kaotikus az egész, de ilyen egy vérbeli Mogyee bejegyzés, ne adjátok fel, a végére lesz benne rendszer, cserkészbecsszó. Ha figyelünk, észrevehetjük, hogy a koraérett kifejezésnek van egy elengedhetetlen eleme. Méghozzá az, hogy a rágalmazott delikvens a saját korosztályánál érettebb, elméletben. Igen ám, de mégis milyen jogon vagy alapon határozzuk meg, hogy egy adott korcsoport milyen érettségi szintet kell, hogy felmutasson? Már megint a címkézés, igen, ez Mogyee egyik mumusa (meg a logaritmus és a Mary Sue). Mielőtt habzó szájjal kezdenétek megkövezni Atkinson és Hilgard atyáink Pszichológia kötetével (aki nem annyira jártas, közel ezer oldalas, A4-es olvasmány, bőven megteszi kövek helyett), szeretném leszögezni, hogy igen, én is tanulok fejlődéslélektant és személyiségpszichológiát, és szó sincs róla, hogy kétségbe szeretném vonni az abban taglalt igazságokat. Természetesen az ember életében vannak különböző életszakaszok, amikben vannak olyan meghatározott fejlődési szintek, amiket az egészséges emberek abban az életszakaszban el kell, hogy érjenek. Ezek nagyon is fontos és hasznos kategóriák, szükségesek is annak érdekében, hogy megfelelően álljunk hozzá az emberekhez. De az a nagy helyzet, hogy általában a „koraérett” fogalomhoz nem az ilyen meghatározás szerinti szakaszokat rendeljük alapelvárásként, hanem egészen banális jellegű kérdésekkel próbáljuk alátámasztani a meghatározás létjogosultságát.
A rettenetesen értelmiségi megfogalmazásom helyett (tudom, hogy nem megy) lássunk inkább egy példát. Én rengetegszer megkaptam, hogy érettebb vagyok a koromnál, ez stimt. De nagyon sokszor olyan dolgokkal kapcsolatban, amik egyáltalán nem érettséghez, sokkal inkább egyéni ízléshez, gondolkodásmódhoz köthetőek. Példának okáért szerettek engem érettnek titulálni azért, mert nem rajongtam egyetlen nyál tinifiú bandáért sem soha. Érettség? Dehogy. Ez egyéni ízlés kérdése volt. Tagadhatatlan, hogy a legtöbb ilyen zenekar célzottan a 10-16 éves lányok közönségének készíti a dalait, az egész arculatát, mindenét. Következésképpen mit tesz a társadalom? Ráragasztja a címkét, hogy akkor aki nőnemű, 10 és 16 éves korcsoportba esik, az szereti a nyál bandákat. Ha nem, akkor az már rögtön milyen érett, és piedesztára vele. Holott ez ostobaság. Sehol sincs megírva, hogy mindenképpen szükségszerűen kinövi valaki az ilyen bandák iránti rajongást, és kivétel nélkül minden ilyen rajongótáborban találunk idősebb hölgyeket, sőt, fiúkat is. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy attól, hogy valaki fiú létére szeret ilyen stílusú zenéket is hallgatni, egyáltalán nem kérdőjelezhető meg a nemi identitása, de ez egy sokkal nagyobb téma, és már így is túl hosszú lesz ez a bejegyzés.) Tehát habár a jelenség egyértelműen a tinédzser lányok körében a legnépszerűbb, pusztán attól, hogy valaki nem rajong ezekért a bandákért, nem lesz érettebb a korosztályánál. Sőt. Természetesen ez csak egy példa, de számtalan ilyet hozhatnék még, de nyargaljunk tovább a harmadik kötekednivalómra, mert három a magyar igazság.
A harmadik, és talán a legnagyobb bajom ezzel az egésszel, az a versenyhelyzet, amit kialakít az emberek között. Egészen a születésünk pillanatától kezdve jellemző a versenyeztetés – talán senkinek se kell bemutatnom, hogy olyan körben, ahol többek is újszülöttel rendelkeznek, rögtön megindul az „enyém már felállt, megfordult, nevetett, hátraszaltózott”. Talán nem is tudatosan, de rögvest egymásra licitálnak az anyák, és persze, hogy ezt teszik, hiszen mindenkinek a saját gyermeke a legokosabb, legügyesebb, legcsodálatosabb. Igen ám, de ha az adott kis szuperbébi mégsem olyan szuperbébi, mert a JancsikaPistikeMariska az utca végén már bécsi keringőzik, de a mi csemeténk még csak kúszik boldogan, akkor máris hajlamosak vagyunk beképzelni, hogy „valami baj van.” Mert nem fejlődik úgy, olyan gyorsan, pontosan abban az ütemben, ahogy a kortársainak kellene. Természetesen sajnos előfordulhatnak olyan szélsőséges esetek, amikor ez valóban valamilyen probléma előjele. De az esetek túlnyomó többségében inkább csak arról van szó, hogy minden ember egyéni individuum, mindenki egyszeri és megismételhetetlen, és a kulcsszó:
MINDENKI A SAJÁT TEMPÓJÁBAN FEJLŐDIK.
Most kérdezhetnétek, hogy jól van, ezen már túlvagyunk, babáknál nem beszélünk koraérettségről, mit akarsz, Mogyee, fogy a türelem…! De igenis kapcsolódik a témánkhoz, ugyanis minden innen indul. Innentől kezdve aztán a szülők is, tanárok, gondviselők, táborvezetők, mindenki összehasonlítja a gyerekeket, innentől kezdve az egész életünk egy folyamatos versenyfutás a többiekkel. Óvódában fejlődési napló, jaj, miért nem tudsz olyan szépen enni, bezzeg a PistikénekJancsikánakApolkának már milyen szépen megy, jaj, miért nem tudsz olyan szép, szabályos S betűket írni, mint a többiek, miért nem megy neked még a logaritmus, hiszen a többieknek igen… És ebbe az amúgy sem egyszerű és nyugodt életállapotba aztán beüt egy atombomba erejével, amikor egyszer csak a mellettünk álló gyerekre valaki ránéz, összecsapja a kezeit, és boldogan felragyog: „Hogy te mennyivel érettebb vagy a korodnál!” És aztán ember legyen a talpán, aki előássa onnantól a gyerekek lerombolt önbizalmát.
Korábban rengetegszer szembesültem vele életem során, és puffogtam is miatta, hogy ugyan miért imádják a tinédzserek hangoztatni, hogy ŐK aztán érettebbek a koruknál (mármint azon felül, hogy természetszerűleg minden tinédzser azt hiszi, hogy nála van az élet kulcsa). Eleve azért is bosszantott, mert jellemzően akik ezt hangoztatják, pláne nem érettek egy fikarcnyit se. Meg aztán nem értettem, ez miért kell, hogy verseny legyen? Mint fent taglaltam, kézzel fogható pozitívumát nem nagyon láttam a helyzetnek, pedig én aztán a tagja voltam a kiválasztottak dicső körének, ÉN érett voltam. De most már, nagyobb fejjel, érettebben (ha-ha!) belátom, hogy azért érzik ezt ennyire fontosnak sokan, mert mint annyi minden mást, ezt is a külvilág visszajelzései alapján veszik magukra, mint valami kényszeres megfelelési vágyat.
Na, elérkeztünk a végéhez, kitartás, összegzek. Szóval, ennyi rizsa végén, mi is a bajom nekem ezzel a maghatározással? Ismerjük el, fogadjuk el, és tegyük egyértelművé: létezik a jelenség, hogy valaki érettebb a koránál. De nem abban az értelemben, ahogy ezt a társadalom nagyobbik hányada használja (és kéretik nem valami elrugaszkodott fogalomként kezelni ezt az egészet, mert a társadalom te vagy, és én vagyok, és a Fornettis néni a sarkon). Ugyanis valóban létezik olyan, hogy az egyik tizennégy éves már banki ügyeket intéz, míg egy másik még azt sem tudja, hogy kell csekket kitölteni. Igen, létezik olyan, hogy az egyik tizenhat éves maga gondoskodik a családjáról, míg a másik még azt sem teljesen látja át, miért is lenne fontos, hogy legyen saját zsebpénze. Igen, léteznek olyan alapfogalmak, amik alapján azt mondhatjuk, hogy valaki érettebben viselkedik a koránál, de én nem ezt a szót használnám. Én inkább azt mondanám, mindenki egyéni, személyes ütemben fejlődik, és ezen felül vannak saját adottságai és jellemvonásai. Van, aki tizenkét évesen már költségvetést vezet, és van, aki huszonkét évesen sem. Van, aki húsz évesen már valóban, szellemileg, érzelmileg, egzisztenciálisan is készen áll a családalapításra, és van olyan, aki még harmincöt évesen is felelőtlen ehhez. Igen, ezek létező jelenségek. De ezek mind az egyénen múlnak. És ezek mind olyan folyamatok az életünkben, amiknek meg kell adni a kellő időt. Nem lehet versenyeztetni az ember egyik legfontosabb utazását, nem lehet összehasonlítani a felnőtté válás folyamatát valaki máséval, mert éppen attól vagyunk egyediek és megismételhetetlenek, hogy nem ugyanabban az ütemben fejlődünk, alakulunk, változunk és érünk. És ez így van jól. És pláne nem szabad ízlésben vagy tulajdonságokban mérni az érettséget, mert azokból aztán pláne ahány ház, annyi szokás, felesleges is összemérni a… a bajszunkat. Azt.
De ami a legfontosabb ebben az egészben, hogy a koraérettséget általában, mint egy pozitív dolgot vesszük elő. Milyen jó, hogy JancsikaValikaMátéka érettebb a koránál, mert nem olyan idegesítő, és nem jár el bulizini, és… és itt álljunk meg. Árulja már el nekem valaki, mégis mióta nem elég az, ha valaki „csak” a korának megfelelően viselkedik? Mégis miért kap pozitívabb elbírálást az, aki tizennégy évesen nem olyan tomboló kamasz, mint a másik tíz? Ugyan mégis mikor fordult ki annyira magából a világ, hogy már nem akarjuk megadni az időt az embereknek, hogy átmenjenek a különböző életszakaszok sajátosságain? Az a baj, hogy a nagyokos felnőttek már elfelejtették, mennyire FONTOS volt gyereknek vagy kamasznak lenni. Persze, hogy üdítőbb egy olyan tizenévessel beszélgetni, aki fogékonyabb például az aktuálpolitikai kérdésekre, hiszen bennünket is az érdekel, de akkor sem lehet ez az elvárás, vagy a pozitív példa a többiekkel szemben. Igen, a gyereknek gyereknek kell lennie, hangosan, viháncolva, játszva. Igen, a kamasznak kamasznak kell lennie, tinifiú bandákkal, eldugdosott férfimagazinokkal, eltúlzott drámákkal és első berúgásokkal. Nem baj, ha nem ilyen. Nem baj, ha más, nem baj, ha máshogy gondolkozik, más tetszik neki, már máshol tart fejben. De az sem baj, ha ilyen. Egyik véglet sem jobb, mint a másik. Nem az a baj, ha valaki „érettebb” a koránál. Az a baj, amikor ezt, mint valami pozitív többletet mutatjuk fel a többiek előtt, mintha ettől az a valaki valami több lenne. Pedig erről szó sincs, csupán hamarabb jutott el egy másik életszakaszba. Mindenki nyugodjon le, a többiek is követni fogják. Nincs szükség a felesleges frusztrációra, a folyamatos versenyhelyzetre. Mindenki a saját ütemében fejlődik, alakul és változik. És ez pontosan így van jól.
És már tényleg csak kötekedésként az egész margójára… világéletemben azt hallgattam – a mai napig –, hogy érettebb vagyok a koromnál. Két hónapra vagyok a huszonegyedik életévemtől, menyasszony vagyok, tizenhat éves korom óta tudom, mi akarok lenni. Ugyanakkor viszont plüssállattal alszom, rengeteg animét nézek, és szeretek az anyukám ölébe kucorodni. És tudjátok mit? Szerintem ez így van jól.
