Na, következzék egy újabb. Nem biztos, hogy a kritika szó megfelelő, mert megint csöpögős leszek… és persze a szokásos. Minden egyes sor a saját szubjektív véleményemet tükrözi, semmilyen komolyabb filmesztétikai tudásom nincs. Valódi laikus szemmel nézek, átélek, és most leírok.

Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia)

Ezt a filmet már láttam pár évvel korábban, de akkor valahogy nem fogott meg annyira. De aztán annyian mondogatták, hogy márpedig ez igen, és ez a tuti, na meg a kritikák is nagyon jó véleménnyel vannak róla, hogy úgy döntöttem, megér még egy nekirugaszkodást. Pár évvel én is idősebb, érettebb vagyok (höhö…), hátha most meglátok benne olyat is, amit eddig nem. Tehát rákerestem, elindítottam… és meg is bántam. Mert én ma este tényleg nem akartam sírni.

Kezdjük a történettel. Alapvetően jó tudni, hogy a film az azonos című könyv adaptációja, amit nálunk nem igazán ismernek, de az angolszász világban nagyjából olyan alapmű, mint kis hazánkban a Pál utcai fiúk (talán még kötelező olvasmány is, de erre most nem esküszöm meg). Igazából gyerekregényként tartják számon, de szerintem inkább olyasmi, mint A kis herceg – minden korosztálynak mond valamit. Tehát a történet. Jess éli a hetedikes, meg nem értett srácok cseppet sem egyszerű hétköznapjait. Azt már kezdetben is látjuk, hogy a családja szegény, négy lánytestvérével együtt az édesanyjának semmi ideje rá, az édesapja pedig agyondolgozza magát, hogy minden nap kenyeret tehessen az asztalra. Jess gyönyörűen rajzol, de az apja ezt haszontalan képességnek érzi, hiszen ezzel nem lehet csekkeket befizetni. Persze, megvannak itt is az osztály ügyeletes bunkói, és az a kemény nyolcadikos lány, aki rettegésben tartja az egész iskolát. És ekkor megérkezik Leslie, aki mindig tornacipőben jár, gyorsabb bármelyik fiúnál – még Jess-nél is, akinek pedig a futás az egyik erőssége –, és még tévéjük sincs. Az osztály természetesen azonnal kiközösíti, ám Jess hamar új barátra talál benne. Leslie elképesztő fantáziájával és Jess rajztehetségével a tanyákon túli elhagyatott erdőkben megalkotják a saját világukat, Terabithiát, ahová egy patak felett kell átlendülni a varázserejű kötélen. Van itt minden – gonosz osztálytársakról elkeresztelt mókusszörnyek, szitakötő hadsereg, láncaikat csörgető rabok, sötét úr és óriás trollok. Miközben egyre jobban kialakul Terabithia, a két gyerek is egyre többet tud meg egymás életéről, és másokéról is. A felszín alatt majdnem mindenhol igazi családi drámák húzódnak, senki élete sem egyszerű. Jess apja szeretné, ha a mindössze tizenhárom éves fia egy felnőtt felelősségét vállalná, Leslie író szülei bár kedvesek, és imádják a lányukat, ha alkotnak, azt sem veszik észre, ha egy szem gyerekük gyakorlatilag napokig nem jár haza, és persze a végére azért kiderül, hogy a szigorú tanárnő és a retteget nyolcadikos lány is magában hordozza a saját tragédiáját. Igazából nehéz a történetről úgy írni, hogy ne lőjem le a legfontosabb spoilereket, szóval itt most be is fejezném, és áttérnék valamennyire az elemzésre. A filmnek három igazán nagy erőssége van.

1) A rendező. A filmet kis hazánk nagyvilágba szakadt szülöttje, Csupó Gábor rendezte, aki ismerős lehet a Simpson család vagy a Fecsegő-tipegők miatt. Ez volt az első élőszereplős nagyjátékfilmje, és azt kell mondjam, nagyon is megérte otthagyni a biztonságos talajt, és belevágni. A filmnek utánozhatatlan hangulata van. Aki aprólékosan kidolgozott tündérekre, trollokra vagy igazi science-fiction élményre vágyna, az elég nagyot fog koppanni, mert a Híd Terabithia földjére egyáltalán nem tartalmaz semmi ilyesmit. Hála a jó égnek! A látvány kedves, meghitt, gyönyörű, és éppen csak annyira CGI, amennyire még belefér. Csupó Gábor nagyszerűen játszik az érzelmekkel, remek érzékkel váltogatja a jeleneteket, és fantasztikusan ért a hangulatingadozásokhoz. Az egyik pillanatban elmerülünk a családi dráma sötétségében, a következőben meg a két gyerek nevetve rohangál Terabithiában, és a film még mindig egyben van. Le a kalappal, rendező úr!

2) A színészek. A felnőttek itt érthető okokból jóval kevesebb terepet kapnak, de amit kell, azt tisztességesen hozzák. Akik viszont maradandót alkotnak, azok a gyerekszínészek. AnnaSophia Robb ijesztően tehetséges, nagyon sajnálom, hogy alig hallani felőle mostanság. Fantasztikusan hozza Leslie vagyány, csupa szív karakterét, megtölti élettel az egész filmet, a mimikáját meg tanítani kellene. Hülyén hangzik, de nagyon ritkán látsz ennyire őszinte, tiszta örömöt színész arcán, amit ez a kiscsaj minden erőlködés nélkül felvarázsol magára. Utána fogok járni a filmjeinek, ez már biztos. Josh Hutcherson ebben a filmben óriási meglepetés, és a létező legpozitívabb értelemben. A srác jelenleg leginkább az Éhezők viadala Peetájaként lehet ismerős, és ott – lássuk be – nem rossz, de azért nem is őt jegyezzük meg. Mikor pár éve megnéztem ezt a filmet, már akkor is elkönyveltem magamban, hogy a Jess-t játszó srácban nagy lehetőségek vannak. Most meg meresztgetem a szemem, hogy ezt a két szerepet ugyanaz a színész játszotta el. Mert gyerekek, Josh ebben a filmben valami fantasztikus. Remekül eltalálja azt a finom átmenetet, ami a mindennapok nyomása alatt görnyedő kiskamasz, és a gondtalan gyerek között van, és látszólag játszva lavírozik ezen a vékony határvonalon, nem kevés sikerrel. Persze, csak hogy kukacoskodjak, azért azt meg kell jegyeznem, hogy a mimikája még mindig picit egysíkú nekem, viszont ezzel együtt is nagyot alkot. Nem csak elhiszem neki Jess karakterét, de el is felejtem, hogy ő maga kicsoda, csak a szerepében látom. És Carlota, igazad van. Ez a srác tényleg tud játszani a szemével. Remélem, kap még majd olyan szerepeket, ahol kibontakozhat, mert igenis tehetséges. A többi gyerekszínész is jó, de ők annyira kevés időt töltenek a vásznon, hogy nehéz komolyabban értékelni őket. Akit még sokat látunk, az Jess kishúga, aki azon felül, hogy rettenetesen aranyos, fantasztikusan játszik. Sajnos róla sem hallottam azóta se semmit, pedig nagy lehetőségek vannak a kislányban.

3) Az üzenet. Na jó, ez talán nem teljes mértékben a film érdeme, hiszen a könyv fogalmazza meg, de mindenképpen sokat dob a végeredményen. A főszál mellett az egyre inkább előtérbe kerülő családi drámák, a mindennapi élet nehézségei mind elérik, hogy hamar rájöjjünk: a Híg Terabithia földjére ennél távolabb már nem is lehetne bármilyen poénkodástól. Persze, akadnak benne megmosolyogtató pillanatok, de ezek mindig ártatlan gyerekhumorból fakadnak, és nem is nevetünk fel rajtuk hangosan. Ez a film – annak ellenére, hogy egy fantáziavilágról szól – szívbemarkolóan igazi. A fő üzenet mégsem ez, hanem az örök kapocs, a barátság. Az a kötelék, ami talán a legmeghatározóbb szereppel bír, ha a kamaszkorunkat vesszük. És Csupó Gábor még azt is tudta, hogyan kell adagolni. Persze, mondhatjuk, hogy a barátság, mint fő mondanivaló már nagyon elcsépelt, de nem. Ez az üzenet mindig időszerű lesz. Mert az igaz barátság valami olyasmi, amit mindannyian keresünk és akarunk. Ez az erő, ami képes elhitetni a legreménytelenebb emberekkel is, hogy ők is számítanak. Mert ha valaki szeret, máris érzed, hogy van miért élni. Hogy te is értékes vagy.

Nyilván, mint minden egyéb dolog a földön, ez a film sem tökéletes. Leslie túlontúl érett és filozofikus egy tizenhárom éves kislányhoz képest, bár ez valószínűleg a könyvben is így van. Kicsit sok benne az éneklős betét, és nem is érzem feltétlenül indokoltnak, és én szívesen láttam volna többet Terabithiából. Még egy csomó olyan pont van, amibe bele lehetne kötni, de igazság szerint nem akarok. Ez a film a hibáival együtt is megtartja azt a varázslatos hangulatát, ami miatt ennyire szerethető.

Nagyon kikívánkoznak belőlem spoileres infók, és így is elég sokat rizsáztam már, szóval értékeljünk!

Cím: Ugye a film egy az egyben átvette a könyv címét, ami szerintem adaptáció esetében tökéletes megoldás. Tetszik, mert a címben szereplő „híd” szó nem csak a tényleges kötélhágcsóra utal, hanem arra a barátságra is, ami összeköti Leslie-t és Jess-t.
5/5

Trailer: Hű, ez nem tetszik. Félrevezető, mert az előzetes alapján én egy Narniához hasonló, sci-fi cuccot várnék, gyerek köntösbe bújtatva. És a film nagyon nem erről szól. Ez alapján lehet, hogy nem nézném meg.
5/2

Történet: Ugye könyvadaptációról beszélünk, szóval ebben az esetben a könyvé minden elismerés – mert ha nem lettem volna elég egyértelmű, a történet engem magával ragadott. Mivel az eredeti művet nem olvastam (még!) így arról nem tudok nyilatkozni, mennyire jól vitték vászonra… viszont az események tökéletesen érthetőek (vagy legalább is annak tűnnek) olvasás nélkül is, ami egy jó pont. A fent említett negatívumok miatt, és a pár picit klisés dolog miatt nem kapja meg a maxot.
5/4

Színészi játék: AnnaSophia Robb az egyik legtehetségesebb gyerekszínész, akit valaha láttam, tényleg utána fogok járni, mi van vele mostanság. Josh Hutcherson hatalmas pozitív meglepetés, a kishúgot játszó kislány fenomenális, és a felnőttek is rendben vannak.
5/5

Zene/hangok: Na, ez a film leggyengébb pontja. Nem zökkent ki, de nem is igazán segít elmélyíteni az élményt. Az osztályban éneklős jelenetekből túl sok van (bár Zooey Deschanel hangja tagadhatatlanul szép), és a többi zenei betét sem az igazi. Sajnos ezt az sem menti meg, hogy az egyik dalt maga AnnaSophia énekli. Ez lehetett volna sokkal jobb is.
5/3

Látvány: Mint mondtam, itt nem a látványon van a hangsúly. Klassz, ahogy láttatják, hogyan lesz a fantáziából egy egész világ, viszont az animációk nem túl szépek. Egyébként maga a hangulat, és az átlalános operatőri munka nagyon jó.
5/4

Felépítés/ütemezés: Ezt már leírtam a rendezőnél is, de megteszem újra, ez nagyon jól sikerült. Nincsenek üresjáratok, nem unatkoztam egy percig sem (és nem a pörgő akció miatt). Fokozatosan kapjuk az infókat, a hangulat remek, és ahogy fentebb is mondtam, az egész film nagyon egyben van. Másfél óra, és ennyi kellett, hogy legyen. Se több, se kevesebb.
5/5

Újranézném-e: Igen. Mindenképpen. Igazam volt, amikor a Kis herceghez hasonlítottam, mert úgy érzem, legközelebb megint mond majd valami újat, valami többet. De nem ma este, most már végre kezdem abbahagyni a pityergést. :)

Kinek ajánlanám: Aki egy léleksimogató, szép mesét akar látni, amiben azért ott van az élet kőkeményen. Korosztályilag gyakorlatilag tizenkét éven felül bárkinek, alatta csak azért nem, mert lehet, hogy akkor még nem érthető pár dolog. Viszont arra figyeljetek, hogy minden szívmelengető pillanatával, és a keserédes végével együtt ez a film nem vidám. Kicsit sem.

Ezzel a vége 35/28. Úgy látszik, én már csak ilyen vajszívű maradok… Örülök, hogy adtam neki még egy esélyt. Lehet, hogy ezt gyakrabban meg kellene tennem. :)