Eredetileg ez a bejegyzés egy könyvkritika bevezetőjének indult, de Mogyee vagyok, ami indokolatlan mennyiségű pofázást jelent. Viszont a könyvről magáról nem szerettem volna elvonni a figyelmet, így végül úgy döntöttem, ez itten legyen egy önálló bejegyzés, mintegy bevezetendő egy új rovatot a blog életébe – a könyvkritikáét.
Tartozom a világnak egy vallomással. Tudjátok, az van, hogy sznob vagyok. Na, nem az a méregdrága éttermekben üdítős kupaknyi kaviárt falatozó fajta, nem, egészen más értelemben. Én bizony könyvsznob vagyok.
Számtalanszor találkoztam már életem során a kérdéssel – mint jó eséllyel minden ember egy olyan társadalomban, ahol a lakosság túlnyomó többsége azért nem analfabéta –, hogy szeretek-e olvasni. És a legtöbbször én erre rávágtam, hogy természetesen, hiszen egészen kicsi korom óta faltam a könyveket – óvoda középső csoportban már folyékonyan olvastam, hála apukámnak, meg a mandulagyulladásaimnak (otthon lévő taknyos gyerek plusz irodalomtörténész szülő az gyök alatt is olvasó óvodást eredményez). Általános iskolában olyan gyakori és megszokott látvány voltunk a bátyámmal a körzeti Szabó Ervin könyvtár gyerekrészlegében, hogy az ott dolgozók csak a „cég reklámjaiként” emlegettek bennünket, és természetesen a hét maximálisan kölcsönözhető könyvhöz mindig becsúszhatott az a bizonyos plusz egy vagy kettő… És én valóban faltam a könyveket, kis túlzással a gyerekrészleg minden könyvét átlapoztam legalább egyszer. Regények, felvilágosító könyvek, ismeretterjesztő darabok, bármi jöhetett, az arcomon sosem fakuló lelkesedéssel cipeltem haza – vagy cipeltettem haza az áldozatomul eső szülőmmel – a nagy halom keményfedeles mennyországot, hogy aztán idehaza órákig bolyongjak a betűk világában. A lelkesedésem később sem csökkent, csupán időhiány miatt a könyvtárat felváltotta a barátok, ismerősök személyes kincseinek elkunyerálása, és a nagyszüleimnél édesanyám összes fellelhető ifjúsági regényének szisztematikus végignyálazása. Aztán, ahogy még idősebb lettem, megismerkedtem az internetes írói oldalakkal és közösségekkel (rövidebb betekintést a témában erre adtam korábban), ahol szintén döbbenetes mennyiségben olvastam – és többek között a hasonló témákban fellelhető külföldi platformoknak tulajdonítom, hogy mostanra bármilyen nehézségű angol szöveget megértek. Egy szó mint száz, az olvasás végigkísérte már eddig is az életemet, mióta képes vagyok rá, mindig rengeteget olvastam és olvasok. Akkor miért rizsázok ennyit egy egyszerű igenlő válasz helyett? Mert nem tudom befogni, azért. Meg mert a dolog mostanra összetettebbé vált.
Ugyanis az utóbbi években kezdtem észrevenni magamon, hogy már nem szórakoztat úgy az olvasás. Félre értés ne essék, még mindig élvezem… pusztán nem teljesen úgy, ahogyan eddig. A filmek terén számtalanszor elmondtam már, hogy leginkább a mindenevő kategóriába tartozom, azokon a fertelem romkomokon (romantikus komédiák – az undorodó szerk.) kívül gyakorlatilag nekem minden jöhet, még egy-egy nyálasabb, igazán tocsogó romantikus film is kaphat el olyan pillanatomban, hogy egy vállrándítással végignézem. És ennek a legfőbb oka talán az, hogy filmeket első sorban szórakozás céljából nézek. Természetesen itt is rajongani tudok egy-egy jó velősebb, darkos lélektani drámáért vagy etikai dilemmákat felvonultató alkotásért, de ezekre külön rákészülök lelkileg, és ha csak valami háttérzajra, vagy egy kis szórakozásra vágyom, akkor egészen biztosan a Bosszúállók fog győzedelmeskedni a Dogville felett. Ez természetesen eséllyel leginkább abból következik, hogy maga a film, mint műfaj egy passzív, komplex vizuális képpel operáló szórakoztatás, ahol nekem, a nézőnek a befogadáson felül nem sok dolgom van – esetleg, ha úri kedvem úgy tartja, továbbgondolok néhány megfogalmazott kérdéskört, már amennyiben erre lehetőségem adódik.
Az olvasás ugyanakkor már egy meglehetősen aktív folyamat, hiszen mindössze szöveges formában fogadhatom be az információt, a hozzá tartozó képi világot, hanghatásokat, ingereket mind saját magamnak kell megalkotnom. (Többek között ezért is kezd kimenni az olvasás a divatból egy olyan világban, ahol a szülők inkább a tévé elé ültetik a gyereket, akinek így nincs lehetősége kibontakoztatni a fantáziáját, minek következtében az olvasás, a saját kis világának felépítése már egy megterhelő és unalmas folyamatnak tűnik a számára, túl kevés inger éri a folyamatos impulzusokhoz szoktatott figyelmét – de ez egy másik téma.) Éppen ez az, ami az olvasást egy semmi máshoz nem hasonlítható élménnyé teszi, hiszen mivel nem operál direkt képi, hangulati megjelenítéssel, minden egyes befogadónak megadja a lehetőséget, hogy az adott történetet a saját képzelete szerint élje át (és egy esetleges adaptáció esetén vérben forgó szemekkel, habzó szájjal püfölje klaviatúráján a készülő filmproduktum fórumának megjegyzésrovatában vélt igazságát, idézem: „DE HÁT PETIKEJULCSIKAMARCSIKA NEM ÍGY NÉZ KI, ÉN TELJESEN MÁSHOGY KÉPZELTEM, HÖTRR!!!!!444!!!NÉGY!). Nekem, mint elég színes és széles fantáziával megáldott egyénnek nem meglepő ezek után, hogy az olvasás az egyik kedvenc időtöltésem volt, és talán szinte törvényszerű, hogy idővel a saját történeteim is alakot kezdtek ölteni – először csak a képzelet szárnyán, aztán már kézzel fogható formában is.
Mogyee, hogy szakadna rád egy fiúkollégium egy havi szennyese, mit akarsz ezzel a sok rizsával már megint?! Türelem, tornaterem, magas a napi szóigényem.
Tényleg gyakorlatilag minden létező műfajba belekóstoltam már. Akadtak, amiknél hosszabb időre lehorgonyoztam, és persze olyanok is, akiktől fejvesztve menekültem (újra elnézésedet kérem, Jane Austen, de te és én nem egymásnak teremtettünk). Lehet, hogy ez is részben az oka, és telítődtem. Talán csak itt tör felszínre az az értelmiségi bölcsész sznob, aki mélyen mindig is bennem élt a kitaposott tornacipőjével és vastag keretes szemüvegével. De a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak ilyenné vált az ízlésem. Ugyanis én az olvasásban mostanra nem a szórakoztatást keresem, hanem a többletet.
Méghozzá a lelki többletet. Morális és erkölcsi dilemmákat, érzéseket, gondolatmeneteket, vívódásokat, karakterfejlődéseket, emberi sorsokat, önmagukkal vívott harcokat, az egyéni és a globális létkérdéseket, kötelékeket, elválásokat, fájdalmat, könnyeket, felszabadulást. Bizony, jól érzitek, méghozzá mindezekből a keményebb, sötétebb vonalat preferálom, lehetőleg nem happy enddel, hanem olyan véggel, ami reális. Nem azt mondom, hogy nem kap el néhanapján egy-egy könnyedebb, humorosabb történetszál, vagy nem esik jól néha komolyabb mondanivaló nélküli, pörgősebb jeleneteken izgulni, de összességében ha olvasok, most már kifejezetten olyan darabokra vágyom, amik igazi, őszinte, mély és húsbavágó emberi érzésekről beszélnek. És NEM, nem a szerelem az emberiség egyetlen olyan érzése, amiről írni érdemes, akármit is próbálnak velünk elhitetni. Személy szerint ha egy könyvnek a romantika a fő eleme, már ki sem nyitom. Nem arról van szó, hogy ne lehetne a témában számomra is élvezhetőt alkotni, csupán engem az egymásra találás és a lángoló nagy frázisok helyett az emberi kapcsolat többi finom mozzanata – úgy mint az én és az ego feladása a közös élet javára, a kötelékek, a lélek sötétebb bugyrainak megnyitása, a teljes bizalom és odaadás valaki más felé – sokkal jobban foglalkoztatnak.
Egyszerűbben megfogalmazva Mogyee az a mazochista könyvsznob, aki azt szereti, amikor hosszas belső monológok kapcsán valódi, igazi tanulságok fogalmazódnak meg látszatbölcsességek helyett, és amikor a könyv írója kitépi Mogyee lelkét a helyéről, bevágja egy mosógépbe legfelső centrifugával, átmegy rajta egy rotációs kapával, és a végén még beletörli a lábát, mintegy feloldásként. (Igen, orosz realizmus, rólad beszélek, gyere cica.) Nekem hiába a pörgős cselekmény, a mindent átható intrikák vagy a nagy szavak… ha nem érzem hitelesnek a karakterek közben adott reakcióit, ha nem kapok számomra kielégítő rálátást a lelkükre, hogy az események milyen hatással vannak rájuk, ők maguk mindezeket hogy élik meg… nos, nekem akkor az a könyv nem tetszik. Egy példával statuálva, sokan megvádoltak, hogy azért nem szeretem a Trónok Harcát, mert túl durva nekem. Szó sincs róla, olvastam már sokkal erőszakosabbat is. Mindössze a Tűz és Jég dala nem foglalkozik az érzésekkel, ami engem érdekelne, helyette viszont mindenki mindenkivel mindenhol ármánykodik, ami meg engem hidegen hagy. Ennyi a képlet.
Természetesen nem arról van szó, hogy ne tetszhetnének meg más jellegű könyvek, csupán arról, hogy számomra nehéz olyat mutatni, amivel elégedett lennék. Habzó szájjal gyűlölöm a klisés sablonmegoldásokat (és minden bizonnyal részben a már tényleg több ezres olvasmányélményeimnek és az élénk fantáziámnak hála a legtöbb csavart előre kitalálom), az üres, felszínes, kidolgozatlan tucat karaktereket, amikor egyetlen jó ötlettel próbálnak előadni egy nagy rakás klisés sablonmegoldást, amikor nagy szavakat használnak, de valójában nem mondanak semmit, és a feleslegesen szájbarágós megoldásokat. Nem kötnek le a habkönnyű limonádé történetek, időpazarlásnak érzem, a többegyenletes szerelmi románcoktól rosszul vagyok, az intrikák, politikai vagy hatalmi játszmák az esetek többségében – kapjanak bármilyen fantasy köntöst – általában untatnak. Felháborít, amikor olvasóként az író hülyének néz, nem tudom elviselni a Mary Sue jelenséget, a túltolt fellengzésre tikkel a szemem, és ha valaki még egy disztópikus világban harcoló tinédzserlányt dug az orrom alá, hát az Úr látja a lelkem, visszadobok a Bűn és Bűnhődéssel (több mint hatszáz oldal, fáj ám). Bizony, hölgyeim és uraim. Mogyee könyvsznob, a legrosszabb fajtából, és nem szégyelli. (És akkor még szóba se hoztam, hogy számomra az írói stílus sem mindegy. Hajjaj, de mennyire nem mindegy.)
Borzasztóan kritikus olvasó vagyok, rettenetesen igényelem, hogy ami elém kerül, az megüssön egy általam elvárt színvonalat. (Ha ez bárkit érdekel, írás tekintetében magammal szemben vagyok a legszigorúbb, de ez általában soha senkit nem érdekel, de ez az én blogom, szóval egoista önfényezés rovatunkat olvasták.) Talán azért is az olvasásban csúcsosodik ki ez a mániám, mert maga a tevékenység is sokkal több szabadidőt igényel, mint egy esetleges film megnézése, még egy magamfajta gyorsolvasó számára is. És mint tudjuk, a szabadidő kényes és igen ritka jószág, igyekszik mindenki azzal kitölteni, amit igazán érdemesnek tart rá. Természetesen majdnem minden műfajban találtam olyan gyöngyszemet, ami az én figyelmemet is felkeltette, de sajnos alapérvényű igazság, hogy nagyon nehezen találok a felkapottabb kortárs darabok közül olyat, ami az én mércémet is megugorja.
Amikor viszont sikerül!
Na, azt onnan lehet megismerni, hogy felesleges sminkeléssel bajlódnom, ugyanis egy nap huszonnégy órájából tizenkilencben biztos lehetek benne, hogy a kiválasztott drágaszág lapjai jótékonyan takarják arcomat a figyelő tekintetek elől – na meg ilyen esetekben úgy kábé az utolsó dolog, ami eljut a tudatomig, az a való élet fizikai megtestesülése. Olyankor nem létezem én vagy a könyv, olyankor együtt létezünk, mert beköltözöm a történetbe – vagy a történet az én lelkembe…? –, és együtt élek, lélegzek, érzek, zokogok, emelkedem és bukom el a szereplőkkel és az érzéseikkel. Olyankor, ha fizikai valójában nincs is a kezemben a könyv, tökéletesen felesleges hozzám bármilyen releváns választ igénylő kérdést intézni, mert egészen biztos, hogy valamelyik felmerülő dilemmán agyalok éppen.
Kérlek, ne értsetek félre. Senkinek az ízlését nem óhajtom bírálni, mert felesleges lenne, nem létezik rossz vélemény. Amitől nekem hidegrázásom van, az valaki másnak a legkedvesebb regénye, megint ami számomra gyöngyszem, másnak elviselhetetlen, méla unalomba fulladó kínszenvedés. Továbbá nem tartom kizártnak, hogy akár egy év múlva, vagy később, de változna a hozzáállásom – hiszen két évvel ezelőtt sem ezt gondoltam, és az ember életében egyedül a változás állandó. De jelen állapotban ez a nagy, kritikusan sznob igazság, és ezt mindenképpen szerettem volna leszögezni, mielőtt könyvkritizálásba fognék. Úgy vélem, a kritika egy rettentően szubjektív műfaj, ahol semmiképpen sem hagyhatóak figyelmen kívül a kritikát író személy egyéni preferenciái. Természetesen vannak objektív mércével megítélhető pontok az irodalomban is, de én sokkal inkább művészetként tekintek minden ilyesmire, és emellett a könyvek legnagyobb értéke, hogy minden egyes befogadónak egészen mást mesélnek – hiszen éppen ettől csodálatosak!
Szóval, a már megint kilométerhosszú rizsám végén vonjuk le a konklúziót… Könyvkritikák érkeznek. De egy mindenképpen, amit már régóta ígérek egy számomra meghatározó jelentőséggel bíró könyvsorozatról. Most már tudjátok, mire számíthattok… azaz semmi jóra. ;) Kritikus vagyok, finnyás, sznob, és utálom a szerelmi háromszöget. Cserébe viszont hiszek az emberi érzések elévülhetetlen erejében, és hiszek az igazi, tényleges mondanivalóval rendelkező könyvek létjogosultságában. Keresem az igazi sorsokat és a húsbavágóan kényes kérdéseket, vágyom arra, hogy a könyv elvigyen magával, és kicsit más emberként hozzon vissza. Szeretek-e olvasni? Szeretek érezni, tanulni, gondolkozni, utazni, változni. És te?
