Neem, még nem hálaadás jön. Múltkor viszonylag időben kaptátok, szóval nem szeretném, ha elkényelmesednétek. Majd jön az is, jó szokása szerint, legkésőbb egy év múlva. Most azonban egy másik téma követelőzik, hogy papírra – esetünkben képernyőre vessem.

A mai napon volt szerencsém cserkésztestvéri díszkísérettel megnézni a Futótüzet (kevésbé tájékozottak számára: ez Az Éhezők Viadala trilógia második kötetének filmadaptációja), vagyis pontosabban két és fél órát fangirl-üzemmódba kapcsolva végigficánkolni az Aréna pláza egyik kényelmes moziszékében. Természetesen hű rajongókhoz és szakértőkhöz híven azonnal nekiálltunk kivesézni a filmet, különös tekintettel a könyv és a mozgókép közötti eltérésekre. Egy kérdésben azonban igen erőteljesen két táborra oszlottunk, avagy mindenki VS Xinaf. Na jó, nem teljesen :) A párbeszéd a következőképpen zajlott le:

Mogyee: Nekem ami még feltűnő különbség, és szerintem nagyon fontos, hogy Peetának a könyvben kék a szeme, itt meg barna.

Mezeinewsee: Igen, tényleg! Pedig az fontos.

Mogyee: Megcsinálhatták volna egy kontaktlencsével.

Mezeinewsee: Igen, mert végül Katniss is folyton a szeméről beszél, meg ugye a későbbiekben a szeme változásai nagyon hangsúlyosak.

Xinaf: … Nekem fel sem tűnt.

Mogyee: … Pasi.

A beszélgetés természetesen a szokásos forgatókönyvvel zárult (mezeinewsee és én nagy erőkkel győzködünk, Xinaf hajthatatlan, Mariann meg egyetlen benyögésével kiütéssel győz… az én húgom) de én továbbgondoltam a kérdést. Vajon mennyire fontos valójában a szemünk?

A leggyakorlatiasabb szempontból megközelítve a szemünk az egyik legérzékenyebb szervünk. A legapróbb szennyeződés is csúnyán irritálhatja, ha fertőzés éri, az csúnya, makacs és még fáj is, nagyon könnyen kiszárad, megsérül, emellett büszke kontaktlencse viselőként bátran kijelenthetem, hogy egyáltalán nem mindegy, mit és hogyan közelítünk a látószervünkhöz. Az én biológia tudományom itt ki is merült, részletesebb elemzésért kérelmet benyújtani Carlotának vagy Malkávnak alant szíveskedjenek.

A szemet tartják a legtöbben a legfontosabb érzékszervünknek. Hiszen ha mondjuk a hallásunkkal van probléma, az nem állít annyi akadályt elénk a mindennapok során, mintha a látásunktól fosztanak meg bennünket. Ahogy a mondás is tartja – elvesztette a szeme világát. Ha nem látunk, minden eddigi megszokott dolog felborul, minden ismeretlen és úgy egyáltalán sokkal hatalmasabb és ijesztőbb lesz. Például biztosan ti is éreztétek már, hogy ha világosban végigsétáltok egy folyosón, az út időtartama látóviszonyok megszűntével gyakorlatilag megkétszereződik, hiszen sokkal óvatosabban és lassabban mozgunk, a többi érzékszervünkre hagyatkozva. A reflexünk is leginkább a látásunkra támaszkodik, hiszen a szem által lefotózott képeket dolgozza fel az agy, ami alapján aztán válaszreakciót indít.

A szem tehát egy csodálatosan érzékeny, de mesterien felépített szerv. De mi van még ezen felül?

Ha engem megkérdeznek, hogy mit nézek meg elsőnek egy emberen, teljesen őszintén rávágom: a szemét és a cipőjét (nem röhög, utóbbira én sem találok logikus magyarázatot). Mit veszek először észre? Természetesen a legegyértelműbb dolgot: a színét. Az íriszünk alapvetően négy fő színben (kék, zöld, barna, szürke), ezek árnyalataiban és keveredésében pompázhatnak. Ritka esetben előfordul, hogy valakinek vörös a szeme (albínó), vagy esetleg a két írisze más-más színt képvisel. Általában az emberek le is ragadnak ennyinél. Sokszor kérdezik tőlem, hogy nekem milyen színű szem a kedvencem. És én általában megdöbbenek. A színe? Oké, mondjuk a sötétebb. De ennél sokkal fontosabb, hogy mi van a pigmentek mögött. Engem az embernek nem a szeme érdekel. Hanem a tekintete.

Bizony, az az oly’ érzékeny, féltett és óvott szervecske az arcunkon a legnagyobb áruló, akivel valaha találkozunk. A szem a lélek tükre – tartja a mondás, és nem véletlenül. Természetesen vannak olyanok, akik megtanultak a szemükkel is hazudni, de ez a ritkább. A legtöbbünk szeme olyan, mint egy ablak a legbelsőbb érzéseinkbe. Hiszen a szem majdnem mindent elárul a gazdájáról. Az örömöt, a fájdalmat, a kihívást, a lemondást, az érdeklődést, a döbbenetet, a rettegést, a reménykedést, a makacsságot, a szeretetet, a szerelmet, a vágyat, a beletörődést, a kíváncsiságot, a haragot, a megbocsájtást… minden ott van abban a szempárban, csak fel kell fedezni. Az emberek általában tisztában vannak ezzel, és éppen ezért nem néznek egymás szemébe – hiszen ki akarná kiteregetni a legféltettebb érzéseit? Én fokozatosan neveltem rá magam, hogy tartsam a szemkontaktust, de engem hajtott a kíváncsiság is. Azonban szembetalálkozni valakivel, aki téged fürkész, és úgy érzed, a veséidet is látja… hát igen, a beton repedései mérhetetlenül izgalmasak tudnak lenni. Másrészről pedig kifejezetten ijesztő azt látni, ahogy egy nyugodt tekintetet lassan elönt az őrült düh tüze, vagy hogy egy szemben ott lángol az izzó gyűlölet. Főleg kék szemű emberekre igaz ez nagyon – a tiszta, derűs égboltot idéző íriszek másodpercek alatt acélozódnak gyémántkeménységű jégtakaróvá, hogy aztán az ember a puszta pillantás hatására is belülről fagyjon meg. Na persze, nem azt akarom mondani, hogy egy barna vagy zöld szemű ember ne tudna a puszta pillantásával egy bátor férfit szűkölő palotapincsivé változtatni, de az ilyesfajta feltűnő változás talán leginkább a kék szeműek sajátja.

Fentebb említettem, hogy van, aki megtanul hazudni a szemével. Ez bizony nagyon ritka és nehéz művészet. Hiszen ameddig az arcvonásainkat még úgy-ahogy megregulázzuk, a kezünket ökölbe szorítjuk, vagy kedvezően formáljuk a szavainkat, a tekintetünk ellen tehetetlenek vagyunk. Elég egy pillanatra fellángoló megvetés, és hiába a legédesebb mosolyunk, a tekintetünk máris az örök vadászmezőkre száműzte a kiszemelt áldozatot. Ugyanígy igaz ez a lelkünk mélyén megbúvó haragra vagy vérszomjra – a szemünk gyakran nyitott könyv. (Éppen ezért én azokat tartom igazán jó színészeknek, akik a tekintetükkel is képesek játszani.)

Hogy miért is írtam le mindezt? Egyrészt, mert meg akarom győzni Xinafot :) Never give up. Másrészt, mert minden veszélye ellenére igenis el kellene kezdenünk belenézni egymás szemébe. És most nem csak arról van szó, hogy mellesleg a tiszteletadás egyik legalapvetőbb formulája ez. Ha valakivel beszélgetsz, rengeteg mindenre következtethetsz az elhangzott szavakból, a mimikából, a gesztusokból, a hangsúlyokból vagy éppen a közben tartott szünetekről… de nézz bele a szemébe, és máris nyitott könyvvé válik előtted. Ha a szemébe nézel, ő is érezni fogja, hogy valóban érdekel, amit elmond, és tudhatja, hogy a gondolatai nálad jó helyen vannak. És ugyanúgy igaz ez visszafelé is – ha valaki a tekinteteteket keresi, bátran álljátok! Eleinte persze ijesztő, és lehet, hogy olyasmit vesz észre, amit elrejtettünk volna… de nincs is annál jobb érzés, amikor egyszer csak úgy igazán megismersz valakit. Amikor megtalálod a tekintetében, amit mindig is kerestél, vagy erőt merítesz, vagy látni, ahogy az öröm csillanása feltűnik az íriszek mögött… veszélyes, persze. De én mégis azt mondom, megéri.

„A szemedben ott az egész életed,

Szívedig rajta keresztül lépkedek.”

(Fanka és Kowa – Ez a mi mesénk)