Azt hiszem, új rovat költözik ezennel a blog keretei közé. Nem tudom, mennyire lesz rendszeres, azt hiszem, attól függ, mennyire fogott meg az adott film jó vagy rossz értelemben. Soha ezelőtt nem írtam filmkritikát, így ne dobáljatok meg érte. :) Minden egyes sor a saját szubjektív véleményemet tükrözi, semmilyen komolyabb filmesztétikai tudásom nincs. Valódi laikus szemmel nézek, átélek, és most leírok.

Hajsza a győzelemért (Rush)

Na tipikusan ez az a film, amire sem a címe, sem a trailere alapján nem ültem volna be. Eleve a Forma1 világa számomra egy elvont, különc csoda ország, és sosem értettem, hogy lehet három órán keresztül ilyen kitartóan szemlélni azt, hogy autók köröznek körbe-körbe-körbe… pláne, hogy lehet végigizgulni ilyesmit (pedig aki ismer, tudja, hogy lányhoz képest meglepően sok sportközvetítést nézek).  Emellett sosem voltam oda különösebben a nagy rivalizálásokat és heroikus győzelmeket bemutató filmekért, annyi ilyet láttunk már… de aztán úgy alakult, hogy Ő kapott két ingyen mozijegyet bármelyik általunk kiválasztott vetítésre. A jelenleg műsoron lévő választékból pedig erre az egyre mondtuk mindketten, hogy végül is mehet. Legfeljebb elment két óra kellemes kis szórakozással, egy forintot sem vesztünk…

Soha életemben nem csalódtam még ekkorát filmben. Pozitívan.

Kezdjük a történettel. Nagyon fontos tudni, hogy a film maga igaz történeten alapul, gyakorlatilag kis túlzással életrajzi drámának is nevezhetném. Niki Lauda és James Hunt az 1970-es évek Forma1 világának meghatározó alakjai voltak, a film az egészen fiatal koruk óta tartó rivalizálásukat követi végig a pályán és azon kívül. A két férfi egymás tökéletes ellentéte. Lauda egy igazi zseni, tökéletes precizitással állítja össze saját maga az autóját, a jármű minden egyes apró alkatrészét ismeri, a pályákat behunyt szemmel is végigvinné, ő a tökéletes, hideg profi. Éppen ezért a magánéletben nem sokan kedvelik, mert maximalizmusát és önbizalmát bizony nehéz elviselni, nem egy társasági lény, és – bár bagatell dolognak tűnhet, legyünk őszinték, bizony számít – nem egy szép ember. Vele szemben Hunt igazi forrófejű, ösztönös versenyző, aki nem ismer félelmet sem a pályán, sem azon kívül. Az életet nagy kanállal habzsolja, igazi szépfiú, akit lehetetlen betörni. Mindketten valódi őstehetségek, és a legnagyobb szenvedélyük, az életük középpontja az autóversenyzés. Már kezdő pilóta korukban egymásnak feszülnek, és ahogy telnek az évek, és válnak ők maguk is egyre híresebbé és profibbá, úgy a kettejük közti rivalizálás is egyre nagyobb mértékeket ölt. Niki első világbajnoki címe után a versengés soha nem látott fokra kapcsol. A következő idényben is az osztrák áll nyerésre, ám hibák sorozatának köszönhetően a német nagydíjon Laudát majdnem halálos baleset éri, több mint egy percen át a 800°C-os lángoló autóban ragad. Arca és tüdeje rettenetesen összeég, de emberfeletti erővel hat héttel később újra a pályán van, hogy az időközben pontjait behozó Hunttal összecsapjanak a világbajnoki címért. Közben bepillantást nyerhetünk mindkettejük magánéletébe, a média világába, és kettejük olykor furcsa kapcsolatába.

Ezek alapján nem tűnik olyan nagy cuccnak, számtalan hasonlót láttunk már. Mégis mitől lesz ez a film zseniális?

1) Ez a film IGAZ TÖRTÉNET. Oké, ez így nem tűnik olyan súlyos érvnek, de higgyétek el, mégis az. Sokszor rámondjuk bizonyos forgatókönyvekre, hogy oké, látványos, izgalmas meg minden, de ez csak egy film. Nos, ez nem az. Eleve a film szerkezete Niki Lauda visszaemlékezésére épül, ettől sokkal személyesebbé válik. Emellett az események hűen követik a valóságot, így, ha valaki – mint például én – szeret előtte utána olvasni a háttérnek, újra és újra ráismer a két sportoló életútjának mozzanataira. Én legalábbis sokkal jobban átéreztem a szereplők vívódásait, hiszen nem csak egyszerű karakterek, hanem élő, hús-vér emberek. Hiába tudom a háttér információkból, mi fog következni, ugyanúgy végigizgultam minden egyes percet, arról nem is beszélve, hogy ha láttad Lauda balesetét valamilyen archívumban, a filmben a jelenet háromszor akkorát üt. Szintén nagyon sokat dob az élményen, amikor a film legvégén az igazi személyekről is kapunk bevágásokat.

Niki Lauda és James Hunt

2) Színészek. Ezt lent még értékelni fogom, de srácok, ez tökéletes volt. Nem tudok olyan színészt mondani, aki nem lett volna hiteles. Nagyon odafigyeltek, hogy a színészek és az élő/élt emberek hasonlítsanak egymásra (Daniel Brühl például nyugodtan elmehetne egy Niki Lauda hasonmásversenyre), Chris Hemsworthról teljesen elfelejtettem, hogy ő Thor, ami higgyétek el, nem kis dicséret, és teljesen elhittem neki a 70-es évek autóversenyző playboy-át. A fent említett Daniel Brühl pedig – szerintem – olyan erős alakítást hozott, amiért én bőven megkínálnám egy Oscar szobrocskával (az az akcentus!). De egy jelöléssel mindenképpen. Az a minimum, mégha ma már nem is jelent annyit ez a díj, mint egykor. (Arról nem is beszélve, hogy maga Niki Lauda úgy vélekedett, az alakítás tökéletes volt.) 

3) A rivalizálás jelenségének a megjelenítése (ejj, de szép mondat lett). Kifelé jövet a moziból magamban számoltam, vajon hány ponton lehetett volna elrontani ezt a filmet (óó, de sok), és talán a legnagyobb pozitív csalódást ez okozta. Hozzá vagyunk szokva, hogy a rivális felek a jó és a rossz megtestesítői, bár lehet, hogy a rosszfiú nagyon karizmatikus, és emiatt egy kicsit megkedveljük, de alapvetően azért a szívünk mélyén a jófiúnak drukkolunk, aki papírforma szerint a végén viszi is az érmet/pénzt/nőt/erkölcsi győzelmet. Mivel a film elsősorban Lauda visszaemlékezései alapján készült, én tartottam tőle, hogy ő lesz a pozitív hős, Hunt pedig az ellenpólus. És legnagyobb döbbenetemre kicsit sem így lett. Ez a film tökéletesen bemutatja, mi is a rivalizálás valójában. Ugyanis jó és rossz helyett látunk két tökéletesen ellentétes, ám képességeikben egyenrangú felet. Mindkettejük egyszerre lesz a szívünk csücske, és ébreszt bennünk hányingert. Mindkettejük motivációit értjük és átérezzük. Ők egymást törvényszerűen utálják, kénytelenek elismerni a másik tudását, és bár a különbözőségük miatt sosem fogják megérteni egymást, kölcsönös, bajtársias tiszteletet éreznek. A tudat, hogy a másik van olyan jó, mint én – sőt – folyamatos fejlődésre, kockáztatásra és harcra sarkallja őket, aminek következtében mindketten fejlődnek. Ahogy átéljük a magánéleti ellentéteiket, látjuk a harcaikat önmagukkal és egymással, és kicsit belelátunk a fejükbe, azon kapjuk magunkat, hogy azt szeretnénk, hogy végül valahogy mindkettő győzzön, és egyik se. A film egy picit visszarepít abba a korba, amikor az ellenfelek még nem lenézték, hanem tisztelték egymást, és ezzel megmutatja, mit is jelent igazából a rivalizálás. Hatalmas piros pont érte.

4) Szirmai Gergelytől venném kölcsön a mondatot, és elnézést a plágiumért, de tökéletes megfogalmazás. „Mitől lesz ez a film zseniális? Mert elérte, hogy izguljak egy Forma1-es verseny miatt.” Bizony, a folyamatos feszültség meghozza a gyümölcsét. Bepillantást nyerhetünk abba a korba, amikor a Forma1 izgalmát még az adta, hogy ha valaki pályára „lépett”, 20% eséllyel koporsóban jött le onnan. Ennek a két órának hála még én, az abszolút laikus is megértettem, hogy mitől is lehet tisztelni ezeket a pilótákat, mitől válhatnak ők igazi példaképekké, és mitől lehet szép ez a sportág is.

Nem maradt már hátra, értékeljünk! (Xinaf engedélyével az ő pontozórendszerét használom, némi bővítéssel :) ).

Cím: Az angol Rush (=hajsza) nagyon tetszik, mert kifejező, emellett a szó hangzása is emlékeztet kicsit a versenyautók felbőgő motorjára. A magyar fordítás egyáltalán nem, szerintem feleslegesen heroikus.
5/3

Trailer (Gyengébbek kedvéért a filmet hirdető reklámvideó): Így utólag azt mondom, hogy jól illett a filmhez. Nem nagyon lőtt le spoilereket, mert nem volt mit, nem lőtték el az összes nagy jelenetet, és ez tényleg jó. Viszont alapvetően az én figyelmemet annyira nem keltette volna fel, bár ez felróható a sportág iránti nemtörődömségemnek is. (Itt megnézhetitek)
5/4

Történet: Ahogy azt leírtam már, a történet egész lényegét az adja, hogy valóban megtörtént. De azt hiszem, igaz történetet adoptáló filmek között is kiemelkedőt alkotott. Niki Lauda végig részt vett a forgatókönyv megírásában, de biztos vagyok benne, hogy James Hunt is elégedett lenne vele.
5/5

Színészi játék: Fent már éltettem őket, megteszem újra. Mindenkinél hibátlan, a két főszereplő főleg. Chris Hemsworth nagyot nőtt a szememben, Daniel Brühlnek meg adjatok egy Oscart.
5/5

Zene/hangok: Végig tökéletesen ritmusban voltak az eseményekkel, feszültséget keltettek, ha az kellett, vagy meghatottak, ha éppen meg az. Plusz pont, hogy a versenyautók jellegzetes hangját ilyen jól használták. A zenét pedig Hans Zimmer szerezte, akivel kapcsolatban amúgy is elfogult vagyok :)
5/5

Látvány: Srácok, ez a film moziért kiált. A „kinti” jelentek nem is annyira, viszont a verseny közbeni felvételek… ahogy váltogat az autó belső motorja, a pálya széle, betonja, majd a szuperközelik között… tényleg átadja az élményt, milyen lehet ilyen sebességgel száguldani. Nem biztos, hogy mindenkinek bejön ez a technika, de nekem nagyon.
5/5

Felépítés/ütemezés: A valós élet eseményei már kiváló alapot szolgáltattak ehhez, úgyhogy ez nem annyira az írók érdeme. De raktak bele egy-két csavart, pluszban az igazi Laudáról és Huntról bevágott felvételek nagyon jól jöttek ki. A feszültség is jókor volt jó helyen, és nem volt túl sok.
5/4

Újranézném-e: Akár most azonnal! De komolyan, azt hiszem azon kevés filmek egyike lesz, amit megszerzek DVD-n is.

Kinek ajánlanám: Mindenkinek. Tényleg. Aki nem szereti a Forma1-et, annak azért, mert meglátja benne a varázst. Aki szereti, annak meg ugye alapdarab. Azoknak, akik esetleg emlékezhetnek még ennek a két csillagnak a tündöklésére, és azoknak, akiknek a fenekükön a tojáshéj, mert látni fognak két igazi legendát, akik nem kis féknyomot hagytak a sporttörténelemben. 

Ezzel a végösszeg 35/26. Lehet, hogy kicsit elfogult voltam ezzel a filmmel, de még nagyon a hatása alatt vagyok, és tényleg úgy érzem, műfajában szinte hibátlan. Nagy hiba lett volna kihagyni.