Nagyon sokáig néztem a villogó kurzort. Mit is írhatnék? Sajnos nagyon keveset találkoztam vele, ahogy idősebb lettem. Messze lakott tőlünk, nehéz volt megoldani, sok az elfoglaltság… de mindig úgy örült nekem. Csak ültünk az ágyon, és órákon keresztül mesélt nekem mindenről, amiről senki másnak. A kor már meghajlította a hátát, de ha leült, mindig szálegyenes, büszke volt a tartása. Most is előttem van a nosztalgikus mosolya, amikor arról mesél, koszorúslányként a szekéren ülve énekeltette az egész falut. Vagy amikor megmutatta a nagypapám fiatalkori képét, akit sosem ismertem. Kisebb korunkban még sokat tett-vett a kis veteményeskertjében, ő termesztette az uborkát, amiből azt az utánozhatatlan salátát csinálta. Az ő udvarán láttuk a napfogyatkozást. Most is érzem, ahogy magához ölel, vagy végigsimítja az arcomat. Azt mondják, rá hasonlítottam a leginkább. A hajunk színe és formája, az alakunk, egyes arcvonásaink… de leginkább, hogy mindketten egyfolytában beszéltünk. :) Előttem van a kis Zalaszentiváni házacska apró kertje, a zöld kertkapuval. Előttem van a mosolya, amivel mindig fogadott minket, és a kicsit szomorkás arca, amikor elmentünk.

Annyi mindent szerettem volna még mondani neki. El akartam vinni hozzá Őt, hogy megmutassam, megtaláltam azt a fiút, akit mindig kívánt nekem. Szerettem volna elmesélni neki, hogy pszichológus akarok lenni, szerettem volna, ha látja a ballagási képeimet, vagy megtudja, hogy felvettek… szerettem volna, ha tudja, hogy rendben vagyok. És rendben leszek. Szerettem volna többször elmondani neki, hogy szeretem.

Most már, ahol ő van, azt hiszem, mindezt tudja. Nem is vagyok igazán szomorú, csak egy kicsit üres itt még belül valami. De tudom, hogy Te már egy jobb helyen vagy. Onnan mindent látsz, minket is. De azért szeretném még egyszer elmondani neked, hogy köszönöm, hogy az életem része voltál. Szeretlek, mama.