Igazság szerint most is inkább tanulnom kellene, de egyszerűen muszáj néha szünetet tartani. És ha már itt vesztegelek a lapitopi előtt, akkor akár ezt bejegyzés formájában is megtehetem. Nem, nem decemberi hálaadás jön, majd pár nap múlva ;) (igazából totál elfelejtettem az év végi értékelővel, hogy valami december nevű hónap is volt… pedig mennyi szépet adott! Na sebaj, ami késik, az jön.) Erről a témáról nagyjából advent óta szeretnék megosztani pár személyes gondolatot, de sajnos, erre sem időm sem energiám nem igazán volt. Most sincs több időm, de energiám igen, szóval csapassuk ;)

A fenti mondat a római liturgiánkban fellelhető, egészen pontosan az átváltoztatás után a pap szövegére („Íme, hitünk szent titka.”) válaszoljuk. Érdekes, hogy több, mint tíz éve vagyok vallásomat aktívan gyakorló római katolikus, de csak most először ütött szíven igazán ez a mondat. Hiszen gyakorlatilag benne van a hitünk teljes tanúságtevő szolgálatának a lényege. Hirdetni, és hinni. Kell ennél több? Na jó, persze, hogy kell. De azért elég szép összegzésnek tartom. Mellesleg volt egy hangulata rorátékon :) Képzeljétek csak el! Hajnal van, odakint minden sötét és hideg, bent a templomban sötét szerencsére nincs, de az első padok tele vannak, és a korai óra csendjében mind körbetérdeltük a legszentebb titkot… eleve az egész advent a várakozásról szól. Na akkor, ott igazán átéreztem ezt a várakozást, hogy minden reggel felkeltünk, hogy mielőtt beindul a napi rutin, egy kicsit együtt készüljünk a Szűzanyával. A folyton rohanó mókuskerékben egy pici megállás, egy szentmise, egy közös reggeli, és máris sokkal jobb kedvvel indult a napom. De ez csak az egyik fele.

Egy picit előbb lefeküdni, hajnalban kelni, vállalni a hideget… apróságok, szinte jelentéktelen dolgok csupán… de mind egy-egy jel. Aprók ugyan, de jelek. Jelek a világ számára, hogy van valami több, valami, amivel együtt lehet, és együtt is kell élni. Tökéletesen előttem van az osztálytársaim arca, amikor elmeséltem nekik, hogy hol voltam reggel – értetlenek, többségében. Nem tudták felfogni, hogy nekem ebben most mi a jó… elmagyarázni tényleg eléggé nehéz. Ez tipikusan valami olyasmi, amit meg kell tapasztalni, át kell élni, mert szavakkal úgy sem tudom megértetni az érzést, hogy miért jó a félhomályban együtt térdelni, vagy micsoda győzelemérzetet jelent, ha aznap is felkeltem előbb Istenért.

Persze, nem csak és kizárólag adventben, a rorátékon élhetjük át ennek a jelentőségét… de engem akkor fogott meg igazán. Szívből kívánom, hogy ti is átéljétek, mit is jelent valójában. Én azt hiszem, elkaptam az érzést ott térdelve, a hidegtől picit vacogva, olyanok között, akik fontosak. Csak felnéztem az éppen átváltoztatott oltáriszentségre, és tiszta szívből értettem, mit jelent, ha azt mondom:

Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.