Tegnap este együtt mozdult 400 000 ember, akármit is mond a külföldi sajtó. Négyszázezren voltak kint az utcákon, hogy kifejezzék a véleményüket. Ha nem lennék beteg, én is kint lettem volna (illetve nem, mert ha nem lennék beteg, lementem volna Tímárra... de ez most egy másik kérdés). 400 000 szív egyszerre dobbant, 400 000 ember gondolta ugyanazt, és fejezte ki azzal, hogy mécsest vett, és felvonult. Bennem pedig egy valami fogalmazódott meg: ezt neked, mélyen tisztelt Európai Unió! Ezt neked, "bezzeg Nyugat"!

A magyar egy kicsi nemzet, amit számtalanszor megpróbáltak eltiporni. Egy kicsi nemzet, amit először lerombolt a tatár, amit bekebelezett a félhold, amit összetört a kétfejű sas, aztán agyonnyomott az orosz medve, amit darabokra szaggattak, és most a csillagos zsászló akarja megtörni. Egy nemzet, amit számtalanszor megpróbáltak eltűntetni a föld színéről. Egy nemzet, amelyik mégis itt van. Nem tűnt el. Harcol. Újra és újra feláll - és nem is lehet másképp.

Cserkész vagyok. A második cserkésztörvény így szól: A cserkész híven teljesíti kötelezettségeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik.

Az én kötelezettségem jelenleg a tanulás (főleg). Hogy tanuljak, okosodjak, hogy aztán értékes, alkotó tagja lehessek ENNEK az országnak. Nem egy másiknak. ENNEK.

Tegnap este Magyarország megmutatta, hogy nem kérünk a gyarmatosításól. Hogy önállóak vagyunk - és azok is maradunk. Büszke vagyok. És remélem, nem csak én.

Ma van a magyar kultúra napja, Kölcsey ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt. Engedjétek meg, hogy most mégis a nemzet egy másik imáját illesszem be ide... a szavait most korszerűbbnek érzem. Engedjétek, hogy most a Szózat szavaival kérjem mégis: 

ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855)

 Igen, ennek is ejött az ideje, hogy ezt belássam. Hogy miről is beszélek (pardon, írok)? Na, lássuk...

Van ez a borzadály, ez a Jónás Bratyók (Jonas Brothers) nevezetű formáció. Akik ismerik őket, most két reakciót válthat ki belőlük: sikítozva körbeugrálják a szobát, vagy sugárban okádás kiséretében kivetődnek az ablakon. Na igen, talán nem véletlen. Én is ez utóbbi táborba tartozom. Hogy kik is ezek a srácok? Nos... a banda három fiatal fiúból áll (hiába az életkor, nem és nem fogom őket férfiaknak nevezni), akik vinnyogva adják a világ tudtára, milyen rohadtul fájdalmas számukra a többmilliós élet és a barátnők hiánya. Tinilányok milliói pedig extázisba esnek csak a látványuktól is. Nem egyedülálló jelenség, mind láttunk már ilyet, ugyebár. De szeretni nem kell (Istennek legyen hála!) Pesze utálni sem. Én sem utálom őket. Csupán ha meghallom a hangjukat minden egyes szál szőröm égnek áll. De amúgy bírom őket.

Viccet félretéve nem olyan borzasztóak (láttunk már rosszabat is, lásd kedves kémiai vegyületet és a haverját, a kétbetűs szupersztárt. Na ők tényleg undorítóak, fúj, fúj, fúúúj!!!). Emberileg nincs velük baj, már amennyire én tudom. Nem közvetítenek különösebben káros dolgokat, és a vinnyogó hangjukon kívül tényleg nem veszélyesek. Az egyikük (talán a legkisebb, ezt nem tudom) cukorbeteg, van valami alapítványa is erről, és ez sok sorstársának ad erőt. Egyszóval nem olyan vészesek - tucattermékek, ahogy mondani szokás.

Hogy mi a fenét leresnek a blogomban? Na akkor térjünk ki erre. A napokban nagyon rácuppantam a Nyomorultak című musicalre és dalaira (nem akar valaki velem eljönni megnézni? :)), többféle nyelven is szívesen hallgatom. Éppen az ismert videómegosztón kutakodtam (you*sípszó*tube), amikor előkerült az egyik kedvenc betétdalom,  az Emptychairs at empty tables, mellette a felirat szerint ezt most az egyikük, történetesen a Nick Jonas nevezetű énekli. (Ne kérdezzétek, nem tudom, a három közül az melyik... asszem ő a cukorbeteg). Na mármost. Lehet, a késői időpont vagy a csoki az oka, de rákattintottam, hogy én ezt most biza végighallgatom. És itt és most kijelentem, hogy Mogyee is tévedhet. Hogy miért mondom ezt? Na várjunk, előtte a videók.

A kedvetekért most olyat tettem, amit előtte nem sokszor (vagy soha). Direkt rákerestem erre a Nick gyerekre... csak, hogy legyen összehasonlítási alap. Ebbe a videóba elég pár hangocskát meghllgatni tőle, elég lesz az összehasonlításhoz, és nem akarlak titeket tovább kínozni. Szóval, a gyerek "normálisan":

Ez pedig a Nyomorultak dala, amit a minap találtam. Ezt viszont hallgassátok meg. Tudom, nehéz ezt most elhinni nekem... de megéri.

Van egy seb, mely sosem gyógyul,
ez a gyász, csak fáj és fáj!
Üres szék, üres az asztal,
a sok barát - meghalt, nincs már! 
Itt ültünk hát annyi estén,
szavak gyúltak, s nőtt a láng,
mely a holnapnak világít...
Az a "holnap" nincs is tán!

Eszmék vívtak és mi hittük:
velünk győz az új világ!
"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!
Még most is zeng - itt benn,
de gyötrő vád lett minden szó,
s a dal végső imádság,
ott - a szétdőlt barikád romján!

Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,
most hogy meghaltatok már!
Ez a seb már sosem gyógyul,
ez a gyász csak fáj, és fáj!

Tűnő árnyékok az éjben,
bocsássátok meg nekem,
azt, hogy itt vagyok, hogy élek,
s Ti már nem jöttök sosem!

Mért kellett, ó mért, bár tudnám,
meghalnotok ifjúként?
Üres szék, üres az asztal...
Barátom egy sincs többé...

(A fordítás nem szó szerinti, csak a dal magyar megfelelője)

Kezditek kapizsgálni, mi? (Ja igen. És a srác mind a két videón 17 éves). Na ugye... nem mondom, hogy a valaha volt legeslegszebb előadása... de engem megérintett. (Na jó, konkértan megkönnyeztem. Pedig aki ismer, az tudja, hogy belőlem ezt akármi nem váltja ki). A srác itt egész férfias... sőt. Hirtelen lett kiállása, és érdekes módon a hangja is felcsúszott az elviselhetetlen tartományból az élvezhetőbe. Most már én is ki merem jelenteni, hogy ez a srác tehetséges.

Csak egy kérdésem maradt ezek után... ha egyszer így is tud énekelni... akkor miért kell vinnyogni? Tudom, tudom, mert a tinilányoknak ez kell... elég szomorú, mit ne mondjak. Vajon miért nem vagyunk fogékonyak az értékre? Miért mondjuk, hogy akkor, ha valamiben nincs basszus vagy szex, az már nem is jó? (Persze, szerencsére kivételek mindig vannak. De sajnos a nagybetűs átlagban és a környezetemben is ezt látom). Pedig annyi szépség és érték van az életben... a fenti dal csak egy példa. De hány és hány olyan könyv, zenemű, film van, amit egyszerűen bűn kihagyni... de az újabb generációk néha azt sem tudják, hogy léteznek. Jobb esetben már hallottak róla, csak éppen utálják... próbáljátok ki. Kérdezzetek körbe mai tizenéveseket, hogy hányan olvasták például a Micimackót? (nem, nem a Disney változatot, az eredeti, A-Milne félét...) Vagy hányan tudják, ki a Kis Herceg, és mit akar a rózsájával? Vagy ki emlékszik még a Magyar Népmensék fülbemászó kezdődallamára? Vajon hányan tudnának legalább öt magyar népdalt felsorolni? És azt vajon meg mernénk-e kérdezni, hogy véleményük szerint a csujogatást vagy a Májusfa-állítást eszik-e vagy isszák? Vagy például hány fiú jár még locsolkodni húsvétkor - és hány lány készül festett tojással? Annyi érték van szerte a világban, amiket őrizni és védeni kell... de persze elmegyünk mellette. Pedig milyen fontos lenne, ha magunk még emlékszünk is rá, megmutassuk azoknak, akiknek fogalmuk sincs róla! Különben a mi gyerekeink már azt sem fogják tudni, mi fán terem a Májusfa... vagy a komolyzene. Elkeserít, hogy egy dallam nélküli gépzenét mindenki kívülről fúj... de mennyien tudnák csak eldúdolni a Négy Évszak bármely tételének egy sorát? De hát, én már sosem fogom megérteni a mai fiatalokat ;)

Egyben reménykedem, hogy vannak még hozzám hasonlóak, akiknek számít az érték, a többlet. Ja, és abban, hogy ez a srác lassan észbe kap, és áttért a musical színészetre. Mert ebben viszont zseniális... és még fejlődhet!

Nem lesz hosszú bejegyzés, éppen csak pár sor... egy barátommal beszélgettünk, hogy mennyi mindenkire vigyázni kell ebben az életben, és hogy mennyire nehéz ez úgy, ha mi magunk is sokszor tanácstalanok vagyunk... vagy ha az emlegetett személyek nem akarják hagyni, hogy vigyázzunk rájuk - ebben az esetben egyenesen lehetetlen. Tegnap aztán volt szerencsém Dévai Nagy Kamilla művésznőtől élőben hallani a lent csatolt gyönyörű dalt, és hát... megsiratott, nem is kicsit. És meg is ihletett. Úgyhogy hallgassátok most szeretettel mindenkiért, akire vigyáznátok, vagy látjátok, hogy csügged... mert szükségük van rá.

Előtte még csak ennyit, a dal sorai után szabadon:

Isten, tudom létezel, tudom hallasz, tudom látsz. Válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!

Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz,
válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!
Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég,
Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét!

Adj reményt a férfinak, kit a sors már megpróbált,
és sok év után most kenyerét félti, úgy érzi, nincs tovább!
Mit tegyen, aki fiatal, túl van minden iskolán ?
Családot, otthont, jövőt tervezne, támaszt, mondd, hol talál ?

REFRÉN:
A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!
Ó, nézz le ránk! Hagyd most a szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!


Isten! Óvd a gyermeket, ki ártatlan, tiszta még!
Körötte csalás, hazugság, önzés. Mindebből mit sem ért.
Kísérje útján a szeretet! Legyen értelme, hogy él!
Vétkeinkért ne bűnhődjön, neki még adj esélyt!

REFRÉN:
A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!


||: Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz,
válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!
Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég,
Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét!

Hát megint eltelt egy év. Sok minden történt így, 2011-ben. Leírhatnám most hosszú bejegyzéssel, kommentekkel tarkítva, de inkább nem. Az éves értékelőmet nem ilyenkor tartom :) Tudom. Miért máskor? Mert örökös lázadó vagyok. Azért.

Tényleg elég sok meglepetést (kellemeset és kevésbé jót) tartogatott ez az év... és mennyit fog még a következő! Na, azért némi áttekintést én is végzek... de csak címszavakban.

Tél:

• egy érdekes szilveszter, viszont a levezetése - és ezzel együtt az újév első napja - nagyon jól sikerült.
• meglepetés szülinap barátnőimtől... életemben először volt ilyen, és nagyon meghatottak vele :) ezúton is köszönöm!
• egy szerelem, aminek nem volt helye az életemben. Utólag végiggondolva, jó is így.
• kialakul a csendesebb, magányra vágyó Mogyee. És tetszik. Mára már el sem tudom képzelni nélküle.

Tavasz:

• Az első, és a legérzékelhetőbb ezen a fórumon... elindult az Álmodtam egy világot magamnak... avagy Mogyee blogja :)
• Egy barátság felélesztése, ami évek óta kihűlt. Lassú kezdet, lépésekben... de kezd közeledni a régi jó viszony. Talán van esély...
• Óriási lendület lelki élet téren. Fantasztikus nagyhét és húsvét, feltámadási szertartással megspékelve... és még a betegség sem ronthatta el.
• Május elsejei koncert, barátokkal... volt benne negatív is, de összességében szép emlék ez is. És első közös koncert lelki bátyámmal, Xinaffal!
• Elszakadás egy majd' nyolc éves kapcsolatból, elköszöntem egy mesteremtől... megtanultam, amit megtanulhattam. Csak hála és jó emlékek kötnek oda.
• Hatalmas kavarodás a barátaim körében... nem győztem kapkodni a fejem, kihez rohanjak. Átalakult a baráti köröm, átértékeltem sok mindent

Nyár:

• Egy nagyon fontos barátnőmmel letisztáztuk a kapcsolatunkat... Carlota, emlékezz! "A barátok táplálják egymás reményét. Nekik egyformán fontos a másik álma."
• Kószaportya!!! Végre megvolt, teljesítettük, és nagyon jól sikerült :)
• Egy nagyon jó Mária-lány tábor. Közelebb kerültünk egymáshoz a lányokkal... érezhetően kezd közösség válni.
• Egy cserkésztábor, ahol nagyon sokat tanultam. Már tudom, mit jelent kószának lenni.
• Egy vezetőképző tábor, ahol sok új barátot szereztem, és találkozhattam a régiekkel... ez mindig jól sikerül :)
• Egy újabb szerelem-szerű kezdemény... szép volt, jó volt, de elég is volt...
• Életemben először voltam Máriapócson... a szívembe zártam a helyet. Egy mázsás követ hagytam ott.
• Elkezdődik a cserkészet Tímáron. Én lelkes vagyok... remélem a gyerekek is :)
• Lett két húgom :)

Ősz:

• Elkezdődik teljes erőbedobással az év, és kis híján beledöglünk... nem baj, teher alatt nő a pálma ;)
• Hatalmas vihar az ifjúsági közösségben. De túléltük, és nagyon sokat tanultunk belőle. Erősödtünk, és valami új felé indultunk.
• Megtanultam, milyen nehéz olykor Isten útját választani. De azt is, hogy csak így érdemes.
• Második látogatás Máriapócson. Még mindig nagyon szeretem :) És ezúttal a Mária-lányok is velem jöttek... boldog vagyok, hogy ők is a szívükbe zárták :)

Tél:

• Mária-lány és Ministráns avatások. Boldog vagyok mert bizonyítottunk, hogy nem hogy összeomlani nem omlottunk össze, de növekszünk. Büszke vagyok.
• Egy elég pörgős és rohangálós advent, semmi időm semmire... hulla fáradtan beesünk a karácsonyfa alá... és még így gyönyörű volt az ünnep.
• Kicsi lelassulás így a szünetben. Nagy beszélgetések és kisebb örömök.
• Egy nagyon komoly baj, és az összefogás ereje... nekem senki se mondja innentől, hogy az ima hasztalan!!!

Na, ennyi is lenne az én áttekintésem... ha valamire kíváncsiak vagytok, vissza lehet a legtöbb dolgot olvasni. De azt hiszem, nincs már szükség tovább ragozni a helyzetet... mindenről írtam a maga idejében. Talán itt az ideje ezeket a sorokat lezárni... ahogy ezt az évet is.

Ez úton is mindenkinek Istentől megáldott, sikerekben és erőben gazdag boldog új évet kívánok! Avagy egy közhellyel élve: B.U.É.K. - csak kicsit keresztényebb vonulatban:

Bízd Újra Életedet Krisztusra!

Tudom, nem ma van (ámbár nézőpont kérdése... de számomra a nap akkor kezdődik el, ha már aludtam előtte! szóval...). Holnap Szenteste. De mivel én holnap kizárólag zenelejátszás céljából vagyok hajlandó megközelíteni a számítógépet, így ez a bejegyzés mostanra marad.

Emlékszem, minden évben kiskoromban már októbertől számoltam vissza a napokat, szorgalmasan habzsoltam az adventi kalendárium rejtette apró csokoládé falatkákat, és hatalmas vigyorral az arcomon szuggeráltam az eget, hátha megszán, és az orrom alá dug egy-két hópelyhet... nem titkoltan a kedvenc ünnepem a karácsony. Nem, nem csak az ajándékok miatt :) bár tagadhatatlan, hogy szerepük van benne. Nem is annyira kapni... inkább a hetekig tartó agyalás, készülés vagy utánajárás elteltével átnyújtani az apróságot a szeretteimnek, és látni az arcukon felcsillanó mosolyt, ha sikerült meglepnem őket... megfizethetetlen. És persze a karácsonyi vacsora íze, a fenyőfa fényeinek szelíd játéka, a csillagszóró és illatos gyertya aromájának keveredése, a halkan szóló zene, és az a tényleges békesség és szeretet, ami ilyenkor megszállja az embereket. Igen, ezek mind-mind a hangulat kategóriájába tartoznak (ami végre nekem is megjött ^^). Igen, kiskoromban ezt vártam a karácsonyban. Azóta azonban van itt több dolog is.

Mint azt sokan tudjátok, mi a bátyámmal nem voltunk a kezdtetek kezdete óta vallásosan nevelve, első osztályos koromban kereszteltek meg engem is. Így - habár a Jézuska részese volt a karácsonyainknak - nem a hitbeli dolgokra fektettük a hangsúlyt. Sok év eltelt, mire részt vettem az első éjféli misémen - és ahogy az a nagy könyvben meg van írva, végig is aludtam az egészet ^^'. De már akkor is megfogott a feldíszített templom, és a lehengerlően gyönyörű asszisztencia vonulása (igen, egoista és beképzelt vagyok. De uram bocsá', van mire. Megdolgoztunk érte). Mostanra pedig én is velük vonulok és veszek részt a liturgián. És most már el sem tudom képzelni a karácsonyomat enélkül. Számomra az ünnep abban a pillanatban lesz teljes, ahogy elhangzik a kezdő csengő, az egész templom feláll, és az orgona és ének közben bevonulunk. Leírhatatlan érzés - ki nem hagynám semmi pénzért.

És miért is van mindez? Természetesen nem másért, minthogy megemlékezzünk róla, hogy Jézus Krisztus vállalva értünk a földi élet minden megpróbáltatását, Betlehemben egy fagyos istállóban megszületett. Ilyenkor mindig idilli kép jelenik meg a szemünk előtt - kisded a jászolban, körülötte állatok, szülei és a pásztorok. Milyen szép... pedig ha belegondolunk a valóságban, ez nem igazán szép, sőt. Most, amikor néha nagykabátban és meleg sálban is fázunk, vajon vállalnánk-e, hogy egy huzatos istállóban, a szúrós szalmán, a higiéniai körülmények teljes hiányában hozzuk világra a gyermekünket? És vajon kívánnánk-e egy csecsemőnek ilyen életkörülményeket? Nem, igaz?

Talán így látszik a leginkább, hogy valójában mit is jelent a karácsony. Hatalmas öröm, hiszen megszületett a Messiás - ugyanakkor szomorú, hogy milyen körülmények között.

"A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be."

Éppen ezért úgy gondolom, az a legkevesebb, ha mi is felajánlunk valamit cserébe a kis Jézusnak, amit aztán jelképesen letehetünk a fa alá. Ez lehet bármi (nyilván lelki felajánlás). Akár az adventben vállalt lemondásunk eredménye, akár egy új felajánlás. A lényeg, hogy tiszta szívből, odaadásból jöjjön, és hogy már ezzel az elhatározással álljunk neki a Szentestének - nehogy már pont a születésnaposnak ne kerüljön semmi a fa alá!

Ezekkel a sorokkal, és a lent csatolt dallal (ami szerintem a legszebb karácsonyi ének) kívánok minden kedves olvasómnak, barátomnak, ismerősömnek, ellenségemnek, családtagomnak és az ismeretlen idetévedőknek is

szeretetben, megértésben gazdag, áldott, békés, boldog karácsonyt!

Gyors bejelentkezés, még élek, és dolgozunk rajta, hogy ez így is maradjon :) Hó még mindig nincs, ezzel egyenes arányosságban karácsonyi hangulat sem... de van helyette hihetetlenül édes pár sorocska.

Nem egy nagy cucc... de az aranyosságán felül nagyon elgondolkodtató. Élvezzétek! :)

„Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk.
- Nélküle egyáltalán nem lennénk.

- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!”

 

Ma sétálva haza a dokitól rádöbbentem valamire. Igaz, hó nincs, de van helyette csillogó-villogó díszkivilágítás, fenyőágak és girlandok hada, na és persze fénylő csillagok és hóemberek vigyorognak rám majd' minden ház ablakából... tagadhatatlan, hogy két hét múlva karácsony. Gyors a felfogásom, nemde? :)

Persze, tisztában voltam én vele, hogy Advent van - próbáltam volna csak nem észrevenni! Ha más nem is, a pásztorjáték-próba emlékeztetett volna rá... igen, természetesen készítettem koszorút, gyújtogatjuk is tisztességgel (no, nem a koszorút, a gyertyákat rajta), járok rorátéra és imádkozom rendszeresen az elhatározásaim szerint... de valahogy eddig nem tudatosult bennem, mit is jelent ez pontosan. Talán a rengeteg tennivaló, a stresszelés miatt, de nem jött az a várva-várt, gyermekien izgulós karácsonyi hangulat.

Vasárnaponként vásárt tartunk a templomban. Szentelt ajándékokat, forralt bort és teát lehet nálunk vásárolni. Minden vasárnap próbálkozom... a templom előtt kivilágítás, a forralt bor illata, a sok nevetés... mindig mintha épp elcsíptem volna azt a hangulatot - de csak mintha.

Most vasárnap volt a harmadik vasárnap, az öröm vasárnapja. (Kedvenc vasárnapom - látni minden évben a ministránsaink arcát, ahogy felveszik a rózsaszín stólát... megfizethetetlen.) Mária-lányokat avattunk. Hihetetlenül büszke és boldog voltam, ahogy láttam állni az öt leányzót a szentélyben, ahogy megérintették az oltár szélét... és ahogy egységesen mondták: "ígérjük". Kemény hónapok vannak mögöttük is. Nyilván nem láttak bele száz százalékosan az eseményekbe, mert kicsik még. És pont ezért is vehették ki a részüket annyira ebből az egészből - hiszen a gyerekek mindig nagyon jól megérzik maguk körül a feszültséget, akármennyire is próbáljuk titkolni. Ráadásul ez az öt hölgyemény különösen is érzékeny. És mégis. Megígérték, hogy itt lesznek, hogy küzdenek, hogy mindent megtesznek, ami csak tőlük telik... nevezzetek javíthatatlannak, de megkönnyeztem. Nagyon boldog voltam ezen a vasárnapon - de karácsonyi hangulatnak se híre, se hamva. Nem lesz ez így jó...

Tegnap biológia órán éppen ezt tárgyaltuk Carlota-val. A terem, ahol az óránk volt, nagyon szépen fel van díszítve... és még így sem. Mögöttünk két fiú osztálytársunk halkan dúdolgatott, a kérésemre végül rázendítettek a "Kis karácsony, nagy karácsony" kezdetű megunhatatlan örökzöldre... a nevetésen kívül idén akkor először tört rám igazán a karácsonyi hangulat. De a kicsöngő elfújta - megint...

És most itt ülök a gép előtt, és keresem azt a tovatűnt hangulatot. Még pontosan emlékszem minden korábbi évre - már októberben izgatottan számolta vissza a napokat, és betlehemes képeket rajzoltam mindenhova. És most semmi. Ráfoghatnám arra, hogy nincs hó. Tudjátok mit? Rá is fogom! Szerintem segítene... na jó, nem ezen múlik. De azért az lehet, sokat dobna az ügyön, ha legalább az eső nem esne... de nem ez lesz a probléma igazi forrása. Tudom én, hol van a gond. Az állandó rohanás. A folyamatos megfelelési kényszer, hogy mindig, minden területen teljesíteni kell. A napjaink tele vannak, késő este esünk haza, holtfáradtan, és közben sajog a fejünk: még alig intéztünk el valamit... és közben a napok csak szállnak a fejünk fölött, és egyszer csak megrökönyödve látjuk, hogy már két hét sincs vissza. Hoppá.

Na ezt így nem szabad. Döntöttem! (Na nem mintha ez döntés kérdése lenne... de csináljunk úgy...) Szóval. Én igenis törekedni fogok a saját karácsonyi hangulatom kialakítására. Nem, nem az ajándékokra gondoltam első sorban (bár azért sem ártana elkezdeni utánajárni :D), hanem a lelki részében. Jobb később, mint soha ;) Hogy mit is fogok tenni? Nos, lássuk Mogyee elhatározási listáját:

- Több karácsonyi zenét fogok hallgatni (egy szót se! tudom, hogy gyerekes, de nem érdekel. gyerek vagyok még, ennyi kijár :))

- Türelmesebb leszek... sokkal türelmesebb.

- Nem stresszelem magam agyon (na ezt már most megbukni látom... de sebaj, egy próbát megér)

- Találok rá módszert, hogy számítógép nélkül is beszélhessek lelkiatyámmal. Muszáj. Nagyon hiányzik...

- Elolvasom a Bibliában a Jézus születésére vonatkozó részeket.

- Többet fogok mosolyogni. Mindenkire, aki szembejön. Arra is, akiből épp elegem van.

- Rendet rakok a szobámban.

- Megragadok minden apró kis mozzanatot, ami ezt a hangulatot segíti elő. Ha egy vigyorgó angyalka lesz, aki zenél, világít és közben hullahopp-karikázik, akkor az lesz. (Bár ezt erősen kétlem...)

- Tovább reménykedem a hóban :D

- És végül, ami a legfontosabb... szeretni akarok. Amúgy is, de most még jobban, még többet, és még odaadóbban. Ajándékként kaptam, hogy ez nem szokott problémát okozni... akkor most kis használom!

Persze, lehet, hogy semmi sem fog megvalósulni ebből. Nem baj, én megpróbálom. A legjobban most ez a dal fejezi ki, amit el akarok érni... hallgassátok szeretettel és odafigyeléssel. Kicsit karácsonyi, kicsit szívhez szóló... amire most szükségünk van :)

(A "hóban ébred" jelzőt persze nem kell most komolyan venni... bár nagyon jó lenne :D)

Hóban ébred majd az ünnep,
minden percben nevet ránk.
Tud-e bármi szebbet adni,
mint a békés nagyvilág?

Körbenézel, s látsz egy arcot
amin némán gond pihen.
Reményt adhatsz pár mosollyal,
hogy a holnap más legyen.

Jut még bárkinek
a tiszta fényből egy cseppnyi láng!
Jókedv könny helyett..
Ha másod nincs is, ezt add tovább!

Hóban ébred majd az ünnep,
minden percben nevet ránk.
Tud-e bármi szebbet adni,
mint a békés nagyvilág?

Körbenézel, s látsz egy házat
mit a napfény elkerül,
kopogj csendben, meleg szívvel,
úgy már nem lesz egyedül.

Jut még bárkinek
a tiszta fényből egy cseppnyi láng!
Jókedv könny helyett..
Ha másod nincs is, csak add tovább.

Van még gondolat,
mi átadható.
S van száz pillanat,
mi szétosztható.

Kicsit megkésve ugyan, de én is megemlékeznék a Mikulás napjáról :) Tudom, hogy Magyarországon nem karácsonykor jön, nem a kéményen át közlekedik, ésatöbbi, ésatöbbi... de ezt nem hagyhattam ki :D Élvezzétek!

Tudományos értekezés a Mikulásról és a rénszarvasairól

1. Egyetlen fajta ismert rénszarvas sem tud repülni, de több mint 300 000 olyan élõ organizmus létezik, amely még besorolásra vár, és bár ezek nagy része ízeltlábú vagy baktérium, emiatt mégsem zárhatjuk ki azt, hogy a Mikulás repülõ rénszarvason közlekedik.
2. A földön 2 milliárd (2 000 000 000) 18 éven aluli gyerek van. De minthogy a Mikulás nem törõdik hindu, zsidó, buddhista vagy mohamedán gyerekekkel, így a munka a 15 %- ára csökken (378 millió). Háztartásonként 3,5 gyerekkel számolva ez 91,8 millió otthont jelent. Fel kell tételeznünk, hogy mindenhol akad legalább egy rendes gyerek.
3. A Mikulásnak, hála a különbözõ idõzónáknak és a föld forgásának (24 helyett) 31 óra áll rendelkezésére az ajándékok kihordására (ha feltételezzük, hogy keletrõl nyugatra halad, ami logikusnak tûnik). Ebbõl az következik, hogy 822,6 látogatást tesz másodpercenként. Ez azt jelenti, hogy 0,001 másodperce van minden egyes háznál, hogy lepakoljon, bugorjon a kéményen, megtöltse a zoknikat, a többi ajándékot szétszórja a fa alatt, visszamásszon a kéményen keresztül és felpattanjon a szánra. Ha feltételezzük, hogy a szóban forgó 98,1 millió egyenletesen helyezkedik el a föld felszínén (ami persze nem így van), akkor két ház között a távolság 1,2 km. A teljes út pedig 117 millió (117 000 000) km, nem számolva azokat a kitérõket, amiket még a Mikulásnak is meg kell ejtenie.
4. Ez azt jelenti, hogy a Mikulás szánja mintegy 1000 km/s (1000 kilométer per másodperc) sebességgel halad, a hangsebességnél 3000-szer gyorsabban (Egy hagyományos rénszarvas kb. 25 km-t tesz meg egy óra alatt, ha nagyon siet).
5. A szán rakománya egy újabb érdekes kérdés. Feltéve, hogy minden gyerek egy kb. 1 kilogrammos ajándékot kap (ami röhejesen kevés), akkor a télapó szánja mintegy 321 300 kg- ot nyom. Nem számítva a Télapót. (Aki ha tényleg minden otthonban megeszik egy kis édességet, mondjuk 2 szaloncukrot, akkor az út végére pontosan 2 943 000 kg-ot hízik, de ettõl az apróságtól most eltekintünk.) Egy hagyományos rénszarvas max. 150 kg-ot képes elhúzni a földön. Még ha feltételezzük, hogy a repülõ rénszarvas (lásd: elsõ pont) tízszer ennyit képes elhúzni, akkor is minimum 214 200 kell ahhoz, hogy az egész szánt (Télapó nélkül) elhúzza. Ez a sok szarvas 353 430 tonnára növeli az egész pereputty súlyát. Csak összehasonlításképp jegyzem meg, hogy ez négyszer olyan nehéz, mint az Enterprise nukleáris meghajtású anyahajó.
6. Ha ez a 353 400 tonna súlyú szán 1000 km/s-os sebességgel közeledik, akkor nagy légellenállásba ütközik. A légellenállás felhevíti a rénszarvasokat. A két vezér rénszarvas másodpercenként 143 000 000 000 000 (143 trillió) Joule energiát nyel el. Elhanyagolható idõ alatt égnek el, (eközben 234 000 000 000 decibel erejû robbanás hallatszik) kigyújtva maguk mögött a többi rénszarvast. Az egész szán (a rénszarvasokkal együtt) 4,26 ezredmásodperc alatt ég el. A télapót, akire eközben 297 500 N centrifugális erõ hat, 120 kg-os télapó esetén (ami nagyon kevés), 8 207 123 kg-os erõ préseli a szán háttámlájához. Én hiszek a Mikulásban...

Egy szót se, tudom... nem is mentegetőznék... beindult az advent. De senki sem mondhatja, hogy nem szóltam! Tennivaló annyi, mint égen a csillag, és tán még annál is több... és a nap még mindig nem akar 48 órából állni *sóhaj*. Mindent félretéve erőszakkal szakítok egy kis időt erre a szerencsétlen rettenetesen elhanyagolt blogra, és engedélyezek magamnak egy kósza bejegyzést :)

Sokszor használom a mindennapi életemben a "hülye" jelzőt. Sokan megsértődnek rajta, van, aki visszavág: "te vagy a hülye!", és van, aki csak röhög az egészen. Na akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.

Nálam a hülye egy pozitív jelző!!!

Ja persze, ez marhaság, mondhatjátok. A hülye szó egy sértés! Hogy lehetne már pozitív? Egyszerű. Na, akkor le is vezetném.

Rengeteg emberke van az ismeretségi körömben, és zömük - magától értetődően - a fiatalabb, 25 alatti korosztályba tartoznak. Van köztük tinédzser is, érett és kevésbé érett gondolkodású. Tehát, ha úgy tetszik, a legtöbbjük kamasz. Mi jut az embernek először eszébe a kamaszokról? Folyamatos hangulat ingadozásban szenvedő egyedek, akik az esetek túlnyomó többségében vagy a sarokban fésülik a szemükbe a hajukat, miközben fennhangon siratják fájdalommal teli hosszú életpályájukat, vagy idegesítően vihognak/nyerítenek/röhögnek valamin, amikor csak alkalmuk adódik rá. Nos, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ismerőseim zöme az utóbbi kategóriába tartozik.

A legtöbbjüknek rettenetesen jó a humora, és nem egyszer tapasztaltam, hogy a közelükben már nem is nevetek, csak hang nélkül dülöngélek előre-hátra, és közben csapkodok a kezeimmel, mint egy retadrált fóka... ugye, hogy ismerős? ;)

Na ezeket a barátaimat/ismerőseimet nevezem én hülyének. Mert hülye az, aki kicsit is elüt az átlagtól. Hülye, aki a legunalmasabb dologban is felfedezi a humort, akinek a leglehetetlenebb helyzetben jutnak eszébe a legjobb poénok, aki az életét szenteli egy-egy olyan témára vagy hobbira, ami az emberek többségét nem hogy nem érdeklik, de egyenesen baromságnak tartják. Hülye az, aki - amikor mindenki más fedezékbe húzódik - kacagva rohangál velem a szakadó esőben, vagy éppen táncol velem az utcán, miközben énekelünk - hangosan és lehetőleg jó hamisan. Igen, ezek az emberek mind-mind hülyék a többi ember szemében. Tudjátok mit? Szerintem is azok. Én is hülye vagyok. De mindezek fényében kérdem én: most kinek a jobb? Annak, aki mindig, minden körülmények között meg akar felelni a környezete elvárásainak - vagy aki néha magasról tesz az egész világra, és csak csinálja, amihez kedve van?

Rengeteg ilyen emberke van a közelemben, ahogy azt már az elején is írtam. És elmondani nem tudom, mennyire hálás vagyok nekik. Nagyon sok minden történt az elmúlt pár hónapban, és jelenleg is nyögöm sok mindennek a terhét, ez nem vitás. Igen, nagyon nagy szükségem van a komoly, mély lelki beszélgetésekre, vagy akár az egyedül eltöltött órákra... de néha annyira jó semmivel sem törődve önfeledten, boldogan kacagni. Nem tudom, ki mondta az alábbi mondást, de nagyon igaza volt.

A mosoly egy olyan görbe, amely mindent egyenesbe hoz.

Magamon érzem, hogy a nevetésnek igenis gyógyító ereje van (na meg a csokinak, de ez más lapra tartozik :)). Rengetegszer volt már, hogy fáradt és elcsüggedt voltam, a tipikus "élni nincs kedvem/erőm/időm" hangulat... és jött valaki, aki egyetlen pillanat alatt mosolyt csalt az arcomra. És ettől az apró mozdulattól máris fényesebb a világ - hát még egy kiadós nevetés után!

Kedves ismerőseim, osztálytársaim, barátaim, cserkésztestvéreim, családom! Ne vegyétek rossz néven, ha hülyének címkézlek benneteket. Az egyik, hogy a fő hülye természetesen én vagyok... a másik, hogy csak maradjatok ilyen imádnivalóan lököttek! Mert nagy szükségem van a vidámságotokra. És nem csak nekem... hiszen még a Biblia is megmondta:

SZÍVETEK LEGYEN VIDÁM MINDENKOR!

(Zsolt. 22,27)

Elnézéseteket kell kérnem, hogy ennyire régen volt új bejegyzés... mentségemre szolgáljon, hogy tényleg semmi időm semmire, főleg így, hogy mindjárt beindul az advent (beavatottak tudják, szerény plébániánkon ez pontosan mit is jelent :D)

Mindent összevetve igyekszem, téma rengeteg kering a fejemben, és már csak arra várnak, hogy papírra - pardon, képernyőre vessem őket... én meg arra várok, hogy egy nap 36 órából álljon. Kedves Mikulás... nem lehetne...?

Ha már Advent közeledik, akkor esetleg egy kis karácsonyi hangulat is itt a blogomon...az alábbi reklámot úgy hirdették: "2011 legjobb karácsonyi reklámja". Azt hiszem, igazat kell adnom nekik. Nézzétek meg, és gondolkozzatok el rajta. Különösen így a nagy hajrá kifutópályáján szolgál a lehető legjobb mondanivalóval...

Rohanó világban élünk. Rettenetesen leterhelt, iszonyatosan rohanó világban, ahol senkinek semmire nincs ideje. Ahol az idő pénz. Ahol a szabadidő olyan luxus, amivel már egy magamfajta tinédzser lány sem mindig rendelkezik - de legalábbis elegendővel biztosan nem. Olyan világban élünk, ahol csak a teljesítmény számít, ahol csak a rang mondja meg ki vagy, ahol nincs idő egy őszinte mosolyra, vagy egy őszinte kérdésre... ahol nincs idő az álmokra.

Nem először hallom magam körül korombeliektől (sőt, fiatalabbaktól is!), hogy nincsenek álmaik. "Minek az? Úgysem lesz belőle semmi." "Minek pazaroljam az időmet ilyen hülyeségekre?" "Csak a hülyék álmodoznak..." "Az álmok a gyerekeknek valók... én már nem vagyok gyerek." És ilyenkor én mindig nagyon elszomorodom.

Miért nem szeretünk álmodni? Mi a baj az álmokkal? Hogy képlékenyek? Hogy nem feltétlenül válnak valóra? Hogy mindössze illékony illúziók? Az a bajunk az álmokkal... hogy csak álmok?

Hajdan egy ember kiállt tízezrek elé, és merte azt mondani: "Van egy álmom..."* És az emberek nem ostobának nézték. Nem tekintettek rá, úgy, mintha bolond volna, és még csak ki sem nevették. Nem. Az emberek felnéztek rá, és a szívük megtelt az ő álmával. És az emberek hittek az álmokban. Hova tűnt ez a világból?

Persze, megértem én a korosztályomat is. Vannak álmaink, mindünknek, ebben biztos vagyok. Valahol mélyen, a szívek mélyén mindenki őriz egy álmot. De ez a mai világ nem fogékony az álmokra. Már akkor is, ha csak a leggyakorlatiasabb pontjáról nézzük. Az egyetemek felvételi ponthatárai szinte teljesíthetetlenül magasak, az elvárások egyre csak nőnek, mindenki iszonyatosan le van terhelve. Mindenki teljesen kimerült; nem tud dönteni az örök paradoxon között: jó jegyek vagy szociális élet vagy elég alvás (a három együtt ugyanis nem megy); és mindenki örül, ha csak a jövő hetét előre tisztán átlátja... nem hogy a jövőjére gondoljon. Nem egy ismerősöm borult már zokogva a nyakamba, hogy még sosem érezte ennyire messzinek az álmait. ("Kit akarok átverni? Belőlem sosem lesz orvos..." "Én próbálom, én tényleg próbálom... de eltapos az élet." "Van egy álmom... igen, nekem is van. Lefagyasztva több ezer évre a szívem mélyén.") Igen, volt olyan nap, amikor én is könnyekre fakadtam a tankönyveim felett, ahogy magam előtt láttam az áhított célt... és az előtte tornyosuló, megmászhatatlannak tűnő hegyeket. Igen, én is kétségbeestem.

De aztán elgondolkodtam. Nem is olyan régen írtam egy bejegyzést a témával kapcsolatban... És megmaradt bennem annak a bizonyos dalnak a pár sora:

"Legyen az egy az az álom, amiért küzdesz és itt vagy a világon..."

Gondolkozzunk csak el... mik vagyunk, ha nincsenek álmaink? Kik vagyunk az álmaink nélkül? Üres, lelketlen, céltalan emberek ebben a hatalmas és szürke világban.

Sokan gondolják, hogy az álmok azért álmok, hogy mindörökké azok maradjanak. Én nem így látom... van egy álmom. Valóra váltom... hát szükségem lesz egy új álomra. Majd egy még újabbra és egy még újabbra...

Szükségünk van az álmokra, mondjunk akármit. Az álmok azok, amikbe kapaszkodunk, amikor a legjobban belekentek minket a padlóba, az álmok tartják bennünk a lelket, ha halálosan fáradtak vagyunk... és ha ez nincs így, akkor pedig szükségünk van egy álomra, hogy mindez megvalósulhasson. Szükségünk van álomra, hogy érezzük, hogy van értelme küzdeni. Szükségünk van egy álomra, ami céllé válik, az életünk céljává. Éltecéllá, ami nélkül csak belefásulnánk a hétköznapok szürke monotonitásába... Az álom lehet a hivatás, vagy család, vagy csak egy bicikli... az mindegy. A lényeg, hogy szükségünk van rá...

Legyenek álmaitok! És ne szégyelljétek őket. Persze, nem kell világgá kürtölni... de legyenek. És merjetek hinni bennük, tudjatok kapaszkodni beléjük. És ne érdekeljen, ha eltapossa őket az élet, vagy látszólag leküzdhetetlen akadályokat állítanak eléjük... akkor is ott világítsanak a sötétben, amikor minden más fény kialudt. Amikor semmitek nem maradt... legyenek álmaitok! És máris gazdagok lesztek.

"Nézz az égre, legszebb fényre, láss egy álmot, harcolj érte!"

*Martin Luther King - I have a dream c. beszédére utaltam itt.

 Korábban már írtam egy bejegyzést a bátyáimról - a vér szerinti és fogadott bátyáimról együtt. Most egy hasonló bejegyzés következik, csak a nem és a korosztály változik =) Hadd meséljek nektek most a húgaimról.

Sajnos kisebb testvérem egyáltalán nincs (sőt, sokáig a rokonságban is én voltam a legkisebb gyerek), így csak a nyáron tehettem szert hugicára. Akkor viszont már egyből kettőre is =) A mi kronológiánk érdekesen alakult. Mint a bátyáim esetében, a húgaimat is már évek óta ismertem. Sőt, mindkettőjükkel nagyon jóban voltam, rengeteget hülyéskedtünk együtt, és sok időt töltöttünk közös melóval, játékkal, táborozással... de rosszul fogalmaztam. Ekkor még egyáltalán nem ismertem őket. Aztán minden megváltozott. Ha nem haragszotok, innentől különszedlek titeket =) Hiszen egész már a két történet.

Kedves M! Hát teljesen őszinte leszek, halvány lila segédfogalmam sincs, hogy nálunk hogy kezdődött ez az egész =D De komolyan. Próbálok rá visszaemlékezni, és nem megy. Annyit tudok, hogy egyszer csak már jöttél, és mondtad, ha valami bántott. Elmeséltél mindent magadról. Az életedről, a nehézségeidről, a múltadról, a jelenedről, a fájdalmaidról, az örömeidről... mindent megosztottál velem. Lehet, hogy neked már akkor is természetes volt, de elárulok egy titkot - nekem nagyon nem. Lehet, hogy nem láttad rajtam, hogy sokszor mennyire meg tudtál döbbenteni. És nem, nem a történeteidre, a hibáidra, vagy a borzalmakra gondolok, amiket meséltél - efféle történetekből valóban könyvet tudnék írni. Nem. Őszintén, tiszta szívből ledöbbentem. Ledöbbentem, mert megismertem az életedet, ami finoman szólva is sokkal nehezebb, mint az átlag tinédzsereké (pedig egy tinédzser élete alapjáraton nem egyszerű...). Tudtam, hogy mit jelent neked felkelni és elkezdeni a napot, vagy eljönni a közösségbe... és döbbenten néztem, ahogy az arcodon mindig töretlen a mosoly, ahogy mindenkihez olyan nyíltan és őszinte szeretettel fordulsz, ami példátlan. Csak néztelek leesett állal, és azon tűnődtem, vajon hogy csinálod. El nem tudtam képzelni, honnan van ehhez elég erőd. A második sokk akkor jött, amikor a téma felmerült, és te teljesen természetesen rávágtad - "hát Istenből meg belőled". Lehet, akkor nem láttad rajtam, hogy se köpni, se nyelni nem tudok. Sokkal több mindent átéltél mint én, nálam ezerszer jobban tudod, milyen amikor az élet fáj... és mégis belőlem merítesz erőt. Hozzám jössz oda, ha valami bánt, én vagyok az első, aki eszedbe jutok a nehézségek közepette... bízol bennem. És ez a mai napig nem természetes. Félre ne érts, nagyon örülök neki =) De fel nem foghatom, mivel érdemeltem ki a bizalmadat. De nagyon köszönöm. És ígérem, nem élek vele vissza.

Kedves A! Hát, te egy kicsit más tészta voltál =) Sokáig benned a mindig vidám lányt láttam. Aztán, amikor elkezdtél kamaszodni, jött a flegma, jófej stílus, és egy az egyben úgy néztél ki, mint egy vidám tinilány, aki minden reggel beveszi a lesz*rom tablettáját =) Vagány, belevaló csajnak láttalak, aki fityiszt mutat az életnek. Emlékszem, mikor kezdett megváltozni bennem a kép. M-nal beszélgettünk, és neki említettem, hogy milyennek látlak. Ma sem felejtem el azt a szomorkás mosolyt, és azt a hangsúlyt, amivel M. mondta "pedig ha tudnád..." És mesélni kezdett rólad. Az én szemem meg folyamatosan nőtt kistányér méretűre. Csak ültem, és hallgattam. Tudtam korábban is, hogy nem egyszerű helyzet a tiéd, de ezekre nem számítottam. Akkor és ott elhatároztam, hogy téged sem hagylak egyedül. Nem tudtam, hogyan is kezdhetnék hozzá - aztán végül a legegyszerűbb megoldást választottam, és közöltem veled, hogy ha kellenék, itt vagyok. És te elfogadtad a kezem. Emlékszel a táborban arra a mosogatásra, amikor ezt mondtam? És utána a bevásárlásra a zuhogó esőben? Nem véletlenül kardoskodtam, hogy te gyere velem ;) Beszélgetni kezdtünk. És te meséltél és meséltél, és meséltél... és én egyre jobban kezdtem magamra ismerni benned. Hasonlítottunk, de itt is volt egy fontos különbség - fele annyira sincs nehéz helyzetem, mint neked. Figyeltem rád, miközben beszéltél. Figyeltelek, és így beláttam a flegma stílus kemény maszkja mögé, ami mögött egy érzékeny, kétségbeesett leányzót találtam. Egy szomorú, fájdalmakkal teli embert, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva úgy döntött, hogy megbízik bennem. Tényleg nem tudom felfogni, mivel érdemeltem ki a bizalmadat, de köszönöm. Nem hagylak egyedül. Megígérem.

Megismertelek titeket. Megismertelek, és megszerettelek. És most már bármit megtennék, hogy mosolyt csaljak az arcotokra. A csillagokat is lehoznám az égről, ha ezzel megoldhatnám minden problémátokat. Ha sírtok, megszakad a szívem. Meghalnék értetek, habozás nélkül. Ismerlek benneteket. Tudom, mikor nem őszinte a mosoly, és mikor csak álca a laza felfogás. Pontosan tudom, milyen, amikor összekuporodva zokogtok a hatalmas súlytól, amit cipeltek - de azt is tudom, milyen, amikor őszintén, önfeledten kacagtok. És olyankor én is boldog vagyok. Valós nővérként tudok aggódni értetek, akár betegségről van szó, akár csak arról, hogy egyedül kóvályogtok sötétedés után. Nézlek titeket, és valahol magamat látom - csak sokkal több nehézséggel. Köszönöm, hogy elfogadjátok a segítségemet! Pár sorral ki tudom fejezni, amit mondani akarok...

Hogyha nincs senki már, hogyha senki nincs, ki vár,
Gyere hozzám, mindig tárt karokkal várlak.
Lehet rossz éjszakád, jöhet nem várt boldogság.
Gyere, mondj el mindent, azt, mit senki másnak!

Hogyha bánt már a zaj, hogyha épp a csönd a baj,
Gyere hozzám, mindig tárt karokkal várlak.
Mikor már pont elég, mikor újrakezdhetnéd,
Gyere, mondj el mindent, azt, mit senki másnak!

Higgyétek el nekem, nincs annál nagyobb boldogság, amikor az embernek rengeteg testvére van - és itt a vér valóban mit sem számít. Boldog vagyok, hogy ismerhetlek titeket. Boldog vagyok, mert bíztok bennem... és ez hatalmas ajándék. Emlékeztek, amikor itt hagytátok a falamon a kezetek nyomát? És emlékeztek arra, amit akkor mondtam? Ne felejtsétek el, mert halálosan komolyan gondoltam. A húgaim vagytok - a szó összes pozitív és negatív jelzőjével. Ne féljetek! Én itt vagyok veletek. Soha nem hagylak titeket egyedül. Ezt megígérem. Mindig szeretni és védeni foglak titeket a legjobb tudásom szerint. Mert ez egy nővér dolga.

1956. Október 23.  

Minden évben szívügyemnek tekintettem ezt a dátumot, eddig is. Minden évben megemlékeztem a hősökről egy meggyújtott gyertyával, elmondtam az emlékükért egy imát, és hálás szívvel gondoltam az áldozatukra, ami megindította az országot azon az úton, hogy én ma szabad lehetek. Úgy hiszem, minden évben méltón megemlékeztem a szabadság hőseiről.

De ez az év kicsit más volt. Semmi extra - a szokásos szertartás. Gyertyát meggyújt, imát elmond, emlékezzünk videó felvételekkel, és képekkel... és akkor beütött. Az egyik képen egy sírhalom volt, a fejfán mindössze ennyi állt "fiú, kb 16 éves".

Lesokkolva ültem a számítógép előtt, ahogy mindez eljutott az agyamig. 16 éves. 16 éves fiatal. 16 éves fiú. 16 éves barát, szerelmes tinédzser, diák, tele álmokkal, reményekkel, tervekkel... 16 éves. Pont, mint én. És 16 évesen nem az volt a legnagyobb problémája, hogy holnap milyen dolgozatot írjanak, vagy hogy milyen ruha lenne a megfelelő a másnapra... hanem fegyvert ragadott, kiment az utcára, és harcolt mindazért, amiben hitt. Harcolt a szabadságért, harcolt a hazájáért... és elesett. 16 évesen elvérzett az utca kövezetén.

Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy beleképzeltem magam a helyzetébe. Képzeljük el mind. Egy saját kis iromány következik, nem nagy cucc. Ne irodalmi szemmel nézzétek... inkább a hangulatot próbáltam átadni, és amit éreztem, amikor rádöbbentem. Amit ők érezhettek... hogy miért is ekkora hősök. Olvassátok el, és gondolkozzatok el. Ha mindezt éreznétek... védenétek a hazát? Harcolnátok akkor is, ha félnétek?

"Ott állok, 16 évesen az utcán. A talpam alatt véres a kő. A kezemben ott feszül a fegyver. Hideg a fémje, nagyon hideg, szinte égeti a kezem... életeket oltottak ki vele, talán egyet, talán százat, talán én magam is öltem. Nem akarom tudni... megsárgult falevelek az utca szélén. Fél órával ezelőtt még kiáltások... most csend. Iszonyatos, nehéz csend. A levegőt szinte harapni lehet. A csendben még a szívem dübörgése is orkánerejűnek hat. Egész testemben remegek. Az egyik legjobb barátom holttestét ássák el épp mögöttem. Nem akarok hátranézni, nem bírok hátranézni... az arcomon ömlenek a könnyek. Aztán bekövetkezik a legrosszabb. Először csak halk rázkódást érzek. Az utca köve finoman morajlik, az ablaküvegek megremegnek a keretben. Ijesztő a csend, amiben egyre hangosabb a dübörgés. Valaki rémülten suttog. Nem kell mondania, én is tudom. Jönnek. Remeg a kezem, alig bírja el a géppuskát. Remeg a lábam, mindjárt összeesek. Hányingerem van. Remeg az egész utca, és a szívem jegesen facsarodik össze. Félek. Valaki megszorítja a vállam, és egy Molotov-koktélt nyom a kezembe. Majdnem elejtem. Félek. Nagyon félek. Mindenki készenlétben áll. A tank már az utcában jár, ha kicsit kinézek, látom a csövét is. A kövek beleremegnek az iszonyatos súlyába. A szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból. Csak a tank hallatszik, de az kérlelhetetlenül közeledik. Rápillantok egy társamra. 20 év körüli srác. Arca és kabátja véres. A szemén látom, hogy fél. De mosolyog. Karjára mutat - ott a lyukas zászlós karszalag. A három szín soha nem tapasztalt erőt tölt belém. Rám kacsint és tátog. Először nem értem. Aztán lassan felfogom, és én is vele tátogom. Meggyújtom a ruha anyagát, kénes illat száll fel. Egy intésre mindannyian mozdulunk. Még akkor is ez az egy mondat jár a fejemben, amikor már eldobtam a lángoló üvegcsét, és kibiztosítom a fegyvert. Már nem félek. Csak üvöltök. A szabadságért, ruszkik haza!"

 

Tamási Lajos - Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs más teendo: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva
ti, megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gero Erno, csak ölni tudsz?

? Piros a vér a pesti utcán.
Eso esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások ? ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogók mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyulöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él.
hogy úgy született a szabadság
hogy pesti utcán hullt a vér.

 

 Félre ne értsen senki, nem vagyok ellene a népszámlálásnak. Sőt! Jó kezdeményezésnek tartom. Nem rossz dolog az, ha tudjuk, hányadán állunk. De ez... szóval ezt nem hagyhattam ki =D. Élvezzétek!

 Jó hosszú időre eltűntem... most kivételesen a technika is ellenem szegült... hát, a világ sem akarja, hogy én blogoljak =D de azért nem adom fel.

Sok minden történt az elmúlt időszakban, talán túl sok minden. Egy hatalmas szakadás egyházközösségi téren. Nagyon-nagyon nehéz pillanatok minden szempontból. Így visszatekintve az érzelmek összes skáláját végigmásztam/végigmásztuk ebben a másfél hónapban.

Sok mindent tanultam ebből az esetből is. Elsősorban, hogy az ördög soha nem alszik (ámbár nagyon fantáziátlan). Aztán, hogy tilos első dühből cselekedni/beszélni/írni. Hogy igenis meg kell ismerni minden szempontot, mielőtt döntenénk. Hogy sajnos nagyon könnyű csalódni olyan emberekben is, akiket nagyon régóta szeretünk. Hogy olykor nagyon kínkeservesen születik meg egy-egy döntés - akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lenne a helyes. Hogy bizony a helyes út olykor a legnehezebb és a legkeményebb. Hogy nagyon-nagyon nehéz elengedni valakit, akit nagyon szeretünk. Helyesnek érezni a választott utat akkor is, amikor egy barátod szemében látod - csalódott benned. Hogy milyen az, amikor reménytelenül elfáradsz. Amikor mindenki jobban tudja nálad, mit érzel, vagy mit miért teszel. Megtanultam, hogy Isten útját nagyon nehéz megtalálni az ezer út közül, és még nehezebb mellette dönteni. Megtanultam, hogyan kell tiszta erőből lelkesedni, amikor holt fáradt vagy. 

De tanultam mást is. Megtanultam, hogy a legkilátástalanabb pillanatban sem vagyok egyedül. Megtanultam, hogyan tudok a másik ember kétségbeeséséből erőt meríteni, és hogyan lehet az én gyengeségem és fájdalmam valaki támasza. Megtanultam, mit jelent, amikor valaki ténylegesen Istenre bízza magát, és csak teszi, amit helyesnek vél. Megtanultam, hogy az igazi barátok nem a véleményemet szeretik, hanem engem. Megtanultam felismerni a sok mellébeszélés között az őszinte szót, a sok sértettség között az alázatot, és a sok elvárás között az őszinte érdeklődést. Megtanultam, hogy Isten útján nehéz járni - de nagyon jó. Mi több! Csak így érdemes.

Nagyon sokáig voltak kételyeim. Biztosan jól döntöttem? Biztosan ez az út a helyes? Ezt kell követnem? 

Aztán szombaton elmentünk kirándulni. Kicsik és nagyok, öregek és fiatalok. És végre megértettem. Kölcsönzöm plébánosom szavait, ahogy az prédikációban fogalmazott. "Gazdagok vagyunk, mert miénk volt a gyermekek kacaja, a fiatalok derűje, és az idősebbek féltő szeretete." Igaza van. Láttam az őszinte mosolyokat, nagy nevetéseket, hallottam a vicces sztorikat az ebéd fölött, és éreztem azt a semmivel össze nem hasonlítható köteléket. A szeretetet. És most már nincsenek kételyeim.

Kemény volt ez az időszak, és biztos vagyok benne, hogy még nincs vége. Hosszú út áll még előttünk, és lesznek nagyon nehéz pillanatok. De mindez nem számít. Mert itt vagyunk egymásnak, mert egy közösség vagyunk. És mert mindig leszünk páran, akik nem hagyjuk, hogy összeomoljon minden. Mindig leszünk, akik küzdünk érte - ezzel mindenkit küzdésre sarkallva. Nem gondolom, hogy most minden a feje tetejére áll, és minden csodálatos lesz, mint a mesékben. Hogy minden rendben lesz, és mintha mi sem történt volna... nem. Pontosan tudom, hogy ez így nem igaz. De azt tudom, hogy ezt most túléltük. És amíg csak egy ember is lesz, aki Isten üzenetét látja ebben az egészben, amíg csak egy idős is velünk van a tapasztalataival, amíg csak egy gyerek is őszintén kacag, addig ennek a közösségnek van jövője. És ez az egy, ami igazán számít.

(Ez a dal, és az alatta lévő idézetek nagyon sok erőt adtak. Adjanak nektek is legalább annyi kitartást, amennyit én kapok folyamatosan tőlük!)

De ne higgye senki, hogy sima az út, 

Hogy könnyű az alázat súlya. 

Roppant a terhetek, de ti csak menjetek! Keljetek útra!

S a világot forgassátok fel!

Nem a béke a cél.

Nem vár majd rátok sem család, sem otthon, 

Ha harcba szálltok a lelkek üdvéért.

Induljatok! Lángoljatok!

A világnak örömhír kell.

Élő hitetek lesz a fényetek az éjben,

Tanúim lesztek!

Bátran menjetek, soha ne féljetek az éjben.

Tanúim lesztek!

Lelkem veletek, erőm bennetek lesz mindig.

Tanúim lesztek!

Valószínűleg nem fogják olvasni, akiknek szánom. De akkor szóljon mindenkinek. Egy idézet, pár sor, pár gondolat, megspékelve egyetlen kéréssel: ne bántsátok a papokat! Ők is csak emberek, tele hibákkal...

Segítség nélkül, válasz nélkül, kőbe vésett szavak nélkül

Nagyon nehéz utadon járni!

Üres szemekben fényt keresni, gúnyos kacajból erőt meríteni

Nagyon nehéz szemben állni, ó, Uram!

Mindig mindent jobban tudni, minden kérdésre választ adni,

Nagyon nehéz szavadat szólni!

Bűnösök közt kemény szavakkal, mégis, mégis irgalommal

Taníts, Uram!

 

Az utóbbi pár hétben nagyon komoly csatározásokon vagyok túl. Ott támadott a sátán, ahol a legjobban fájt, és igen tisztességesen megszenvedtük, minden résztvevő. Ha most visszatekintek, érthetetlen és nagyon is megérthető sértődéseket, nagy veszekedéseket, indulatos leveleket, őszinte beszélgetéseket és sok átsírt éjszakát látok. És még mindig nem vagyunk túl rajta teljesen... de már rajta vagyunk az ügyön. Jó érzés tudni, hogy legalább nem egyedül küzdöttem ebben a pár hétben =) Nagyon köszönöm mindenkinek, aki mellettem állt ezekben a nehéz percekben! Attól tartok, még csak most jön a neheze...

Hogy akkor miért most írok róla? Most minden összefüggés nélkül, mert ma találtam egy dalt, ami nagyon megfogott. Maga a dal nem egy új darab, de azért nem is olyan régi, pár éves. Anno sokat játszották a rádióban, de akkor még csak nem is tetszett különösebben. De most felkaptam rá a fejem. Itt van a videó, hallgassátok meg, érdemes =) Alatta a szövegben vastaggal kiemeltem, ami különösen szíven ütött.

Mikor az éj aludni tér,
Az ég is az ablakhoz ér.
Szobák csendjében ringat egy szó,
Valami itt van, valami jó.

Illat erdőkben igazi fák.
Ma reggel átkarol az egész világ.
Lehet, hogy hosszú, és lehet nehéz,
de annyi biztos ez a nap a tiéd!
Ez a nap a tiéd!
Ahogy minden áldott nappal, mind a miénk

Refr.:
Legyen az egy az az álom, amiért
küzdesz, és itt vagy a világon!
Legyen a kettő az érzés,
az a tűz, az a bánat és megértés!
Hiába érzed az álmod, vérzik a világod!
Kell még valami más.
Legyen a tett ma a három!
a te világod most vár rád, nem is
gondolnád,
három az egyben, és Tiéd a valóság!

Szürke felhők, és rikító fák.
Ma este átkarol az egész világ.
beléd költözik a szenvedély,
ez a nap elmúlt, de most jön az éj.
Még csak most jön az éj.
Fejessel ugorjunk, hiszen az élet mély.

Refr.:
Legyen az egy az az álom, amiért
küzdesz, és itt vagy a világon!
Legyen a kettő az érzés,
az a tűz, az a bánat és megértés!
Hiába érzed az álmod, vérzik a világod!
Kell még valami más.
Legyen a tett ma a három!
a te világod most vár rád, nem is
gondolnád,
három az egyben, és Tiéd a valóság!

Sokáig vártam, hogy megértsem
Rájöttem egy helyben állok
félénken üvöltök bárhogy
Olyan egyszerű kép amin áll,
hogy az élet szabadon
Áttör a falakon
Holnapig ne várj rá.

Refr.:
Legyen az egy az az álom, amiért
küzdesz, és itt vagy a világon!
Legyen a kettő az érzés,
az a tűz, az a bánat és megértés!
Hiába érzed az álmod, vérzik a világod!
Kell még valami más.
Legyen a tett ma a három!
a te világod most vár rád, nem is
gondolnád,
három az egyben, és Tiéd a valóság!

Az utóbbi időben olyan sikeresen elmerültem az önsajnálatban és az értetlenségben, hogy nem voltam hajlandó észrevenni Isten jeleit - pedig folyamatosan küldte, hogy kirángasson a melankóliából... ennyi tennivalóm és feladatom még nem volt, mióta csak az eszemet tudom. Mind tanulási/kötelezettségi szempontból... de még inkább lelki szempontból. Esélyt kaptam arra, hogy több embernek is segítsek, és még azt is tudom, hogy hogyan. Eddig is tettem valamit, de csak amolyan ímmel-ámmal. De ez a dal most belém ütött, mert nagyon igaza van. Ha valamit tenni akarok, akkor arra teljesen oda kell koncentrálnom. Az álmaim kell, hogy a vezérek legyenek. Hogy mindig reményt adjanak. Érzések nélkül nincs ember, nincsenek emberi kapcsolatok. Pláne nem vagyok én... a hivatásomról már nem is beszélve (nem felejtettem ám el, lesz arról is bejegyzés ;) ). És végül, mindez mit sem ér, ha nem vagyok hajlandó tenni érte.

Tehát én Pál Annamária itt és most megígérem, hogy összeszedem magam, felemelem a szebbik felemet az önsajnálat ragadós mocsarából, és teljes erővel itt leszek. Oké, biztos, hogy el fogok fáradni sokszor, meg kiborulni, meg elegem lesz, meg minden ilyesmi... de egyet megígérhetek. Az álmaim reményével felvértezve, a megértés és érzések pajzsát tartva a kezemben a tett erejével én nem adom fel. És mostantól időben mozdulok. Sok lehetőséget kaptam, nem szabad elszalasztanom. Legyen a tett ma a három!!!

Kemény téma, jól tudom. Megoszlanak a vélemények, ezzel is tisztában vagyok... de én nem tágítok. Hogy értsétek, hogyan is merült fel bennem a téma, itt egy kis olvasnivaló, amin én is ma délután rágtam át magam... a videót mindenképpen nézzétek meg... de az utolsó három percet csak valóban erős idegzetűeknek ajánlom!!!

konzervatorium.blog.hu/2011/09/20/a_lany_aki_tulelte_az_abortuszt_gianna_jessen_vallomasa#comment-form

Akinek nincs türelme végigolvasni (pedig érdemes). Ez a lány, Gianna Jessen, aki beszél az interjúban túlélte az abortuszt. Hét és fél hónapos korában akarta megölni az anyja, ekkor már vegyszeres abortuszt végeznek. Ez annyit tesz, hogy az anya méhébe sós vizet fecskendeznek,amit a magzat lenyel, a folyadék belülről szétégeti, és rá 24 órára megszületik a halott gyermek. De Gianna túlélte. Isteni csoda.

Maga az írás is megrázó és csodálatos is egyben. Mélyen egyetértek a nő szavaival, de bele sem merek gondolni, mit érezhet... maga az abortusz már alapjáraton egy embertelen cselekedet... hát még a módszer. Tavaly novemberben lelkiatyám elvitt a Kontraszt-kiállításra Nyíregyházán. A kiállítás lényege, hogy az élet fontos kérdéseit (születés-halál, drog, alkohol, család) veszi górcső alá, és az ellentéteket éles kontrasztként kiállítja. (mindenkinek ajánlom... hihetetlenül megrázó, de bűn kihagyni) Ott szó volt az abortuszról is. Előtte is ellene voltam, de akkor és ott láttam egy film segítségével először, hogyan is folyik mindez. 

Gyenge idegzetűek ezt a pár sort hagyják ki, erős idegzetűek kiemeléssel elolvashatják. Az abortusz nem más, minthogy a három hónaposnál fiatalabb magzatot eltávolítják az anyaméhből. Felnyúlnak a hüvelybe egy erre kifejlesztett eszközzel, majd ott gyakorlatilag darabokra szakítják a magzatot - szó szerint. Kis darabonként húzzák ki az anyaméhből, míg a teljes magzat ki nem kerül. A filmen ezt jól bemutatták, ott voltak az apró kezek, lábak... szó nincs rá, ez milyen iszonyatos. Innentől mindenki olvashatja.

Mióta láttam ezt a filmet, azóta nem hogy gyilkosságnak tartom az abortuszt, hanem a gyilkosság legiszonyúbb formájának. A történet alatt a kommentek nagyon megosztóak, természetesen, Többen írják "a gyerek tönkreteheti egy 16 éves lány életét... és ha sérülten születne? Inkább a halál... és ha nem tudnám felnevelni?" Oda is írtam kommentet, ide is leírom a véleményem.

Egy. Miért fekszik össze egy 16 éves valakivel? És ha már megteszi, akkor miért nem védekeznek rendesen? Oké, lehet mondani, hogy "baleset" történt. De ahogy az egyszer belinkelt antiface videóban mondják "nem akkor születik egy gyerek, ha elszakad egy óvszer, hanem ha felelősségteljes döntést hoz két ember". Igen, tényleg derékba törhet egy életet, ha ennyire fiatalon szül. De az abortusz talán nem? Iszonyatos lelki sérülést okozhat. Egy gyilkosság, mindössze 16 évesen... vagy egy gyerek. Nos... szerintem van borzasztóbb egy szülésnél. Egy magzat a foganása pillanatától egy élet, nem csak akkortól, amikor kialakul az idegrendszere. Attól már csak fejlődő ember lesz. De az első pillanattól egy apró életet oltasz ki. És ez gyilkosság, akárhogy is nevezzük.

16 évesen nem tudod felnevelni, vagy nem vagy olyan körülmények között, hogy felneveld? Add állami gondozásba, vagy add örökbe. Jaj, de az olyan borzasztó... lehet. Igen, lehet, hogy nyomorban fog felnőni. Igen, lehet, hogy nagyon nehéz lesz neki. Igen, lehet, hogy borzasztó gyerekkora lesz... de esélyt kap az életre. Esélyt kap, hogy felemelkedjen, hogy küzdjön... hogy boldog legyen. Most olvastam egy könyvet, a címe: Senki kölyke... Zseniális, életrajzi regény. Egy fiúról szól, aki állami gondozásban és borzalmasabbnál borzalmasabb nevelőszülőknél nőtt fel. Bandázott, bűnözött, börtönben volt, beleugrott egy rossz házasságba, az utcán élt, iszonyatos sorsa volt... aztán rátalált Istenre és a boldogságra is. Csak ennyi kell. Megjárta a poklok poklát, de ember lett, és boldog. Na pontosan ezt az esélyt veszed el egy apró emberkétől... hogy boldog legyen.

És ha fogyatékos, sérült? Igen, akkor valóban nem lesz könnyű élete. De Isten senkit sem véletlenül küld a földre. A "balesetekben" megfogant élet is értékes, azzal is van terve Istennek. Én dolgoztam komolyan fogyatékos emberekkel, és őszintén mondom, ők is lehetnek boldogok. Annyi szeretet adnak... kik vagyunk mi, hogy önkényesen megfosszuk őket az élet jogától?

Létezhet az enyémtől eltérő vélemény, elfogadom. De én nem tágítok. Az abortusz gyilkosság, méghozzá a legembertelenebb fajtából. Ezt, mint keresztény, és mint normális erkölcsi értékekkel megáldott ember mondom. És végszóul még csak ennyit... kedves értett gondolkodású nők, és még érettebb gondolkodású szülők és férfiak, akik esetleg ilyen döntésre kényszerítetek egy anyát... számotokra egy apró magzat csak egy kellemetlen tényező. De belegondoltatok már, mit érezhet az abortusz gondolatára egy olyan nő, akinek minden vágya egy gyermek... csak éppen nem lehet neki?

Pironkodok én rendesen, hogy ennyire régen volt frissítés... de sajnos nem ígérhetem, hogy gyakrabban lesz. Hála a fanatikus 11. osztálynak, minden nap késő délután (4-5-6 óra felé) érek haza, akkor még tanulni a másnapra, és végül beájulni az ágyba... a blogolásra szégyen-gyalázat, de már végképp semmi időm nincs. De most végre loptam magamnak egy pár szabad órácskát, és így végre leírhatok egy dolgot a sok engem foglalkoztató gondolat közül =)

Ez a téma pedig nem más, mint a HIVATÁS. Igen, így vastagon szedve, nagy betűkkel. Sokan értik félre ezt a szót... pedig hatalmas súlya van. Nézzük csak.

Először is, mi is a különbség a munka és a hivatás között? A munka az a tevékenység, amit ugye azért végzek, hogy legyen megélhetésem, tudjak mit enni és legyen tető a fejem felett. A munka (jobb esetben) az, amiért hosszú éveken keresztül tanultál, amit begyakoroltál, és majdnem minden nap elvégzel x órán keresztül a munkahelyeden. A hivatás ennél sokkal több. Persze, az ember szeretheti a munkáját, ez fontos. De a hivatás, az valami egészen különleges szintre emeli a történetet. Kétségkívül a legkedvezőbb opció, amikor a munkám megegyezik a hivatásommal - és szerencsére, ez nem is annyira ritka.

Ha nem a munka, akkor mi is valójában a hivatás? Nos, már a nevében is ott rejlik a megoldás. Hivatás - amikor valakit valamire elhívnak. Lényegében a hivatás is ezt jelenti. Isten elhívott téged valamire, ami az egész életed céljává kell, hogy váljon. Ez ad majd értelmet a földi létezésednek. Isten persze nem csak egyszerűen rád szab valami feladatot, aztán otthagy, hogy akkor innentől szíveskedsz egyedül boldogulni... nem. A hivatásodhoz minden szükséges képességet és ajándékot megkapsz, hiszen Isten téged választott ki arra, hogy képes legyél elvégezni a rád bízott feladatot. A te feladatod, hogy kibontakoztasd magadban az értékeket és a tehetségeket, hogy ezekkel együtt élhess a hivatásodnak.

Hogyan ismerjük fel a hivatásunkat? Egyszerű. Isten egyik angyalkája eléd ereszkedik egy borongós délutánon, vidáman eldalolja a hivatásod lényegét, és onnantól számodra kinyílt a világ, rózsaszín felhő és madárdal... na jó, marhára nem. Isten többféleképpen hívja meg az embereket, ez is teljesen személyre szabott dolog. Először is ott van a tényleges, konkrét meghívás. Nem egy emberrel találkoztam, akit akár álmában, akár egy látomásban ténylegesen megszólított az Úr. Egy kispap ismerősöm mesélte, hogy az elhívása is hasonlóképpen történt. Álmában hallott egy semmihez sem fogható hangot, azt sem tudta megmondani, férfi vagy női volt-e. Egy mondatot mondott - légy a papom! És ő azóta kispapként tengeti gyarló hétköznapjait =) Ám az elhívás az esetek többségében nem ennyire egyszerű. A gyakoribb, a folyamatos felismerés - ahogy én is megkaptam a hívó szót. Csak a saját példám alapján tudom érzékeltetni, elnézéseteket kérem... de hát, csak itt voltam jelen személyesen is ;) Nálam ez lassú folyamat volt - több évet átölelő. Először csak az ehhez szükséges képességek kezdtek a felszínre törni. Lassan, fokozatosan. Aztán szép sorjában találkoztam olyan emberekkel, értek olyan események, amelyek során egy új világ nyílt ki előttem, és szépen lassan fogalmazódott meg bennem a hivatásom gondolata. (Hogy mi is pontosan az én hivatásom, az legyen egy másik bejegyzés ;)) A lényeg, hogy bármilyen formában is hangzik el a hívó szó, a hivatásodat fel fogod ismerni. Egyszerűen érezni fogod, hogy nem akarsz mást csinálni, hogy nem elégíti ki a tettvágyadat semmilyen más életforma. Így tudnám a legegyszerűbben megfogalmazni - egyszerűen érezni fogod a hívást.

Mik lehetnek hivatások? Ez így nagyon bonyolult kérdés... gyakorlatilag bármi lehet az, amivel Istent vagy az embereket szolgálod. (ez saját megfogalmazás, ebből kifolyólag nem feltétlenül pontos) Sok minden lehet hivatás. A papi, szerzetesi hivatásnak pont akkora súlya van, mintha valakit Isten családanyának/apának, vagy éppen tudósnak hív... ugyanakkor a hivatás nem mindig ennyire egyértelmű. Elképzelhető, hogy ennyire konkrétan nem tudod megfogalmazni az elhívásodat, de mégis találsz valamit, amiben a legjobban megélheted. Pl. valaki megkapja az elhívást arra, hogy embereken segítsen - és ezt a legjobban az orvoslásban tudja megvalósítani. Ilyen formában válhat a hivatásod a munkáddá is - és amennyire én látom, ez a lehető legboldogabb állapot.

Ha megvan a hivatásom, onnantól megy minden, mint a karikacsapás? Ugyan dehogy. Sőt! Ekkor kezdődik csak az igazi küzdelem. Kezdve azzal, hogy nem mindig könnyű elfogadni Isten kijelölt útját... mert nem egyezik az addigi életformánkkal, nem fér bele az elképzeléseinkbe, vagy csak szimplán ijesztő... és ekkor nagyon nehéz változtatni és igen-t mondani a hívó szóra. Ha ez megtörtént, még utána sem lesz könnyebb az a bizonyos út. Rengeteg akadály áll elénk, és nagyon sok nehézséggel kell szembenéznünk, mire elérjük a célt. Sőt, ha már tevékenykedhetünk elhívásunk szerint, akkor sem lesz sokkal könnyebb. Csak a teher lesz édesebb. Ezért is van, hogy a hivatás nem rövid távú befektetés - bizony egy életre szól.

Egyáltalán akkor rejtőzik bármiféle boldogság a hivatásban? Hogyne! Sőt, azt hiszem a hivatásnak élni a legtökéletesebb boldogság, amit az embert elérhet. Először is, életcélt ad. És ha megvan a célod, onnantól hajlandó vagy küzdeni érte. Onnantól tanulsz, hajtasz, küzdesz, mindent megteszel, hogy elérd. Elviseled a fájdalmakat, a nehézségeket, és szembenézel a saját korlátaiddal és félelmeiddel is érte. Ha előtted lebeg a hivatás, sokkal könnyebben veszed az akadályokat. A hivatásod nem akkor kezdődik, amikor befejezted az iskolákat. Abban a pillanatban megkezdődött, amint megszülettél - és onnantól minden tetteddel (tanulás, fejlődés, segítség) a hivatásodat szolgálod. Emellett hihetetlen élmény, amikor szépen lassan elkezded kibontakoztatni magadban a talentumaidat, amelyekkel végezheted majd a feladatodat - higgyétek el, saját tapasztalatból mondom. Amikor ráébredsz, hogy van valami az életben, aminek az elvégzésre teremtett téged Isten, amikor ráébredsz, hogy van célod, van feladatod... amikor rádöbbensz, hogy nem vagy hiába. Hogy van miért élned. És ha erre rájöttél, onnantól kezdve minden teher édesebb lesz.

Isten senkit sem küld célok nélkül a földre. Mindenki egyedi terv szerint teremtetett, és mindenkit személyre szabott feladat vár. Ahány ember, annyiféle hivatás létezik, ezért nem szabad magunkat senki máshoz mérni. Minden hivatás egyformán fontos, egyiknek sincs nagyobb szerepe a másiknál. Az, hogy felismerd a hivatásodat, egy külön kaland - de én mondom, érdemes belevágni ;) Ha pedig rátaláltál életed hivatására, ha meghallottad a hívó szót, minden más lesz. Fellobban egy láng, ami fűt belülről, ami cselekedésre sarkall, ami hajt előre, ami erőt ad, és boldogsághoz vezet. A mi dolgunk csak annyi, hogy őrizzük a lángot - magunkban, és egymásban is. Engedjétek meg, hogy egy keresztény dal mindössze két sorával zárjam ezt a bejegyzést - ami talán a legjobban idekapcsolódik. Ismerjétek fel magatokban a hivatást. És ha ez megtörtént... Induljatok! Lángoljatok!

Hmm... azt hiszem, a rabja maradok az idézeteknek =)

Régen jelentkeztem. Még nyár volt... de még milyen nyár! Sok minden történt mostanság, ebben az elmúlt majdnem három hónapban. Azt hiszem, szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataimat, és rendezzem azt a rengeteg eseményt, amit átéltem. A minap nem tudtam aludni, ezért egy bögre kakaó társaságában kicsücsültem az erkélyünkre, és csak figyeltem a néma, éjjeli utcát. Sehol egy lélek, csak a tücskök ciripelnek... néhány csillag átküzdi magát a szmog és a fényszennyezettség hálóján... tökéletes egy kis nyár végi összegzéshez és hálaadáshoz. Engedjétek meg, hogy kicsit rendhagyó módon összegezzek... így tudom összekötni a nyaramat =) kis kortyokban fogyasztva az emlékekből. Tehát vegyünk kézbe egy finom bögre kakaót (kötözködő delikvensek teát is ihatnak), és nézzük, mi is történt Mogyeeval 2011. Júniusában, Júliusában és Augusztusában.

Első korty. Lelkigyakorlaton gyermekek felügyelete két számomra kedves emberkével. Több szempontból is remek három nap. Első és -számomra- a legfontosabb, találkozhattam lelki atyámmal, akit sajnos ritkán látok. Beszélgetni itt sem volt sok időnk, de legalább láttam, hogy még megvan ^^ Következő, szintén nem elhanyagolható szempont - azt hiszem, mindhármunk nevében beszélek, amikor azt mondom, ez a pár nap kicsit közelebb hozott minket egymáshoz. És ez volt benne a legjobb. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, együtt dolgoztunk, együtt vettük fel a harcot az éjjel síró gyermekekkel, és az oly' népszerű "én még nem vagyok álmos!!!" kezdetű szlogennel... és azt kell mondjam, nagyon jól ment =) köszönöm lányok így utólag is, hogy ilyen jól megvoltunk! És persze a látogatásunk célja - a gyerekek. Köztük lenni, velük lenni, értük lenni... az érzés, amikor egy nap ismeretség után az öledbe bújnak, dicsérgetnek a szüleiknek, fogják a kezünket, mellettünk akarnak ülni, és a harmadik nap végén szomorkás, itt-ott könnyes arccal búcsúznak... azt hiszem, nem kell magyaráznom =) aki ismeri az érzést, az úgy is érti. Aki meg nem ismeri, annak ajánlom, hogy tapasztalja meg! Mert kifogyhatatlan erőforrás.

Második korty. Mária-lány tábor, Velencefürdő. Indulás előtti nap a sokk - plébánosunk nem tud velünk tartani, egy meglehetősen komoly és fájdalmas betegség leterítette a lábáról. Természetesen megértjük, de akkor ketten vagyunk a tábor vezetésére... sebaj, egy nap huszonnégy órából áll, és még ott van az éjszaka, nemdebár? =) Minden aggodalmunk ellenére azt kell mondjam, nagyon jól sikerült tábor volt ez. Volt benne minden - lelki rész, játék, kirándulás, tábortűz, még egy nagy viharba is belecsöppentünk... ;) de talán ami a legfontosabb, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Sok kis új lányka csatlakozott idén hozzánk, és azt hiszem, bátran állíthatom, hogy egyre összetartóbb a csapat. Ráadásul plébánosunk is meggyógyult végül - van miért hálát adni. Emellett kialakult több komolyabb barátság - többek közt itt kezdődött az a kapcsolat is, amelynek révén már bátyáim mellett két húgot is a magaménak tudhatok =)

Harmadik korty. Cserkésztábor. A nyár egyik fénypontja =) Ezt vártam a legjobban. Sokkal-sokkal jobban sikerült, mint a tavalyi. Sokat segített. Több régi barátomat ismertem meg egy újabb oldaláról. Emellett újra és újra el kell ámulnom azon, hogy milyen klassz a csapat. Minden értelemben. Ha melózni kell, ha a viharral kell küzdeni, ha játszunk, ha épp "villogni" kell a falusi gyerekek előtt... vagy ha éppen támaszra vagy vidámságra van szükség. Korosztályok közti különbségek vannak, és érezhetőek is. Csakhogy senkit sem zavarnak =) Persze, hatalmas pozitívum, hogy lelkiatyám elérhető közelségben volt - és ezúttal beszélgetni is volt időnk =) Nem tudom, mit mondhatnék még... mesélek szívesen, de annyira feleslegesek a szavak. Egyszerűen meg tudom fogalmazni, mit érzek. A cserkészek a testvéreim, és velük a világ bármely pontján otthon vagyok.

(Bocsi, hogy most két kép lett - de a másodikat nem akartam kihagyni. Olyan jól látszik, hogy nem számítanak a különböző korosztályok =)) Illetve íme, itt egy videó a tábori dalunkról. A fantasztikus zenéért Judit barátnőm a felelős (ő gitározik), a szövegért meg én és ő együttes erővel. Teljesen csak az értheti, aki velünk töltötte ezt az egy hetet... de mégis, azt hiszem, a hangulatból, az érzésekből átad valamit =)

Negyedik korty. Vezetőképző tábor - GH. A tudatlanoknak kis tájékoztatás, ez is cserkészes téma =) Azon belül is a konyha részleg. Tavaly is voltam, vétek lett volna kihagyni. Van annak egy hangulata, amikor száz kiló krumplit kell megpucolni reggel fél nyolckor ;) és akkor a hagymáról meg a húskloffolásról még szót sem ejtettem... sok kedves ismerősömmel csak ilyen alkalmakkor van lehetőségem találkozni, és persze rengeteg új barátság szövődött, ismét sokan lettek fontosak a számomra. De a legfelemelőbb pillanat egyértelműen az volt, amikor az épp jelöltként szenvedő őrstársam szemébe néztem a közös misén. Nem tehettem sokat, csak rámosolyogtam - utólag azt mondta, az a mosoly tartotta benne a lelket. Talán nem kell magyaráznom, miért nem tudtam erre semmit mondani...

 Ötödik korty. Lelkiatyámmal és családjával eltöltött hétvége. Egyértelmű fénypont Máriapócs volt. Én most jártam ott először... nem tudom leírni, milyen érzés volt. Képzeld el, ahogy belépsz a templomba, épp liturgiát végeznek, meglátod az ikonosztáziát... és azt érzed, hogy hazaértél. (igen, én római katolikus vagyok. de ez semmit nem vett el az élményből...) Felemelő szertartás, és egy kis idő kettesben a Szűzanya könnyező ikonjával. Fogalmazzunk úgy, hogy abban a templomban nem csak az ikon hullajt könnyeket... egy mázsás súlyt hagytam Máriapócson. Kis kavicsok maradtak még... nincs mese, vissza kell menni ;) Íjászversenyen is részt vettünk (én a dicső második helyezést értem el a kategóriámban! a három versenyző közül...) Illetve cserkészet alakul Tímáron, ha minden jól megy =) a gyerekek/idősebbek is lelkesek... én bizakodó vagyok ;) Beszélgetések lelkiatyámmal - nagyon jók voltak, és nagyon kellettek. Ilyenkor érzem, hogy bizony, messze van az a Tímár...

Hatodik korty, lassan vége a kakaónak. Ezúttal nem konkrét eseményekre gondolok, hanem minden másra, ami fontos volt. A nagy beszélgetésekre. Az együtt elsírt könnyekre, az együtt nevetésekre, a gyerekek mosolyára, a tábortűz ropogására, a csillagok fényére, a Balaton vizére, a közös imát kísérő gyertya lángjára, az őszinte mosolyokra, és a rengeteg tapasztalatra... Kicsit mélyebb, mondhatni "lelkizősebb" nyáron vagyok túl. Nagyon sokat tanultam, és sokat adhattam át az én tudásomból. Emberek váltak számomra őszintén fontossá, és megint másokkal vettünk egymástól búcsút. Egyszóval, fantasztikus nyaram volt. Nem voltam külföldön, nem buliztam végig, és nem csináltam semmi hajmeresztőt... annál sokkal értékesebbet kaptam ettől a pár hónaptól. Őszinte, nagyon mély barátságokat és emlékeket. Remélem, nem csak én őrzöm majd őket... =)

Hetedik korty, és a bögre üres. A nyárnak vége. A visszatekintésnek is. Számba vettem mindent - kacagást, könnyeket, emlékeket és tapasztalatokat. Egy valami maradt hátra, hálát adni ezért a nyárért. Jobban nem is sikerülhetett volna. Mondhatnék nagy szavakat... de valaki már sokkal jobban megfogalmazta előttem... kölcsönveszem hát az ő sorait, és ezzel mondom őszintén... Köszönöm Uram a 2011-es nyarat!

Könnyért és mosolyért téged illet hála.

Jelet írtál Uram szolgád homlokára.

Öröm rózsaszálát, golgota virágát.

Szívembe ültetted keresztednek ágát.

 

Kereszted jelével, győzelmed hitével,

Nem nehéz a nappal, sem a sötét éjjel.

Tiéd vagyok, Uram, mosolyom és könnyem...

Add, hogy megköszönjem! Mindig megköszönjem.

Sok mindenről írnék mostanság. Van, amiről még nem lehet, van, amit még én nem akarok meg írni, és olyan is van, amihez szimplán nincs ihletem, hogyan is kezdhetnék bele. De nem akarom teljesen elhanyagolni a blogot (így is tisztességes ideig megtettem *zavartan fütyörészik*) Most csak pár sor, pár gondolat, ami nagyon-nagyon megfogott. Talán még annál is jobban. Hogy miért? Azt most hadd ne kelljen elmagyaráznom... csak élvezzétek, ahogyan én is. Talán először olvassátok, talán sokadjára, a lényeg ugyanaz. Remélem meglátjátok benne, amit én...

- Törvényen kívüliként érkeztetek hozzánk - kezdte. - Vadorzók, erőszaktevők, adósok, gyilkosok és tolvajok voltatok. Gyerekként érkeztetek hozzánk. Egyedül, láncokban, barátok és becsület nélkül érkeztetek hozzánk. Vannak közöttetek, akik büszke házak nevét viselik. Másoknak csak fattyú nevük van, vagy egyáltalán nincs nevük. Ez nem számít. Mindez már a múlté. A Falon mindannyian egyetlen ház vagyunk.

- Ma este, amikor a nap lenyugszik és az éjszaka sűrűsödni kezd, leteszitek az eskütöket. Attól a pillanattól kezdve az Éjjeli Őrség Felesküdött Testvérei lesztek. Megtisztultok a bűneitektől, adósságotokat elfelejtik. Ugyanígy kell elfelejtenetek a korábbi kötődéseteket, félretennetek haragotokat és elfelednetek régi sérelmeket és örömöket egyaránt. Itt újra kezdtek mindent.

- Az Éjjeli Őrség tagja az életét a királyságnak szenteli. Nem egy királynak, nem egy úrnak, sem pedig saját vagy ura házának. Nem az aranynak, nem a dicsőségnek, sem pedig egy asszony szerelmének, hanem a királyságnak, annak minden lakójával együtt. Az Éjjeli Őrség tagja nem házasodik meg és nem fog fiakat nemzeni. A mi hitvesünk a kötelesség. A mi szeretőnk a becsület. Ti vagytok csak a fiaink, akiket valaha megismertünk.

- Megtanultátok az eskü szövegét. Jól gondoljátok meg, mielőtt kimondjátok őket, mert ha egyszer magatokra öltöttétek a fekete ruhát, már nincs visszaút. A szökés büntetése halál.

(...)

- Halljátok szavaimat, és tanúsítsátok eskümet - szavalták. A hangjuk betöltötte a homályos ligetet. - Sűrűsödik az éj és elkezdődik az őrségem. Nem ér véget halálom napjáig. Nem veszek feleséget, nem birtoklok földet, nem nemzek gyermeket. Nem viselek koronát és nem aratok diadalt. A helyemen élek és halok meg. Kard vagyok a sötétségben. A falak őre vagyok. A tűz vagyok, amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt, a kürt, amely felébreszti az alvókat, a pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi. Az Éjjeli Őrségnek ajánlom az életemet és becsületemet a mai éjszakára és mindegyikre, amely ezután következik.

Az erdő elcsendesedett.

- Gyermekként térdeltetek le - csendült fel Bowen Marsh hangja. - Most keljetek fel az Éjjeli Őrség férfiúiként!

/George R. R. Martin - Trónok Harca, részlet/

Vége egy újabb cserkésztábornak. Egyértelműen jobb volt, mint a tavalyi, én nagyon jól éreztem magam. Itt-ott nyilván nem voltam elégedett, de hát, semmi sem lehet tökéletes, nem igaz? ;) De azt hiszem, megint kitettünk magunkért. Le most nem írom, talán később... de ha nem bírod ki, akkor kérdezz bátran! =)

Most valami egészen másról írnék. A cím árulkodik... igen, a cserkésztestvéreimről szeretnék írni, azon belül is a nálam idősebb fiúkról - a bátyáimról. Sokan kérdezgetnek - olykor félreérthetetlen megjegyzéseket téve -, hogy mit keres mellettem az utcán ennyi idősebb srác. Ribancoztak is már le emiatt - de megértem, hiszen kívülről nézve tényleg elég furcsa lehet... de akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, és ismerjétek meg őket. íme!

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy vér szerinti bátyám is. Jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak... nem, ne értsétek félre, természetesen veszekedünk, olykor elviselhetetlenek vagyunk egymás és a világ számára... de mégis. Minden, amit a cserkésztestvéreimről írok, rá is vonatkozik. Majd így megértitek.

Amikor anno a cserkészetbe kerültem, rögtön megfogott, hogy a nagyok itt törődnek velünk, figyelnek ránk, szeretnek minket... (de erről korábban már bővebben írtam, lásd, "A cserkész nem csak úgy tesz, mintha jó volna, hanem teszi magát a jót" bejegyzés...). Akkor még csak egyfajta pótapák voltak a szememben. De nagyon szerettem őket, már akkor is.

Hogy valóban a testvéremnek érezzem őket, ez alig egy éve alakult ki. Akkor kezdtem őket igazán megismerni. Akkor kezdtem el meglátni a bolondos mosoly mellett az igazi szenvedést, a fárasztó poénok mellett a kemény éveket, a kemény külső mögött az érző szíveket és a hatalmas szeretetet... ők lettek az én hőseim. A hétköznapok hősei. Ők, akiket nem szerettek, és akik most hatványozódva szeretik a rájuk bízottakat. Ők, akik mögött kemény évek és komoly balhék állnak, és mégis ma már emberek, férfiak, és példaadó vezetők. Ők, akiknek a tekintetükben minden fájdalom benne van, amit ember érezhet, és akiknek mégis örökké mosolyra húzódik a szájuk, ha a gyerekekről van szó. Ők, akiknek megismertem a félelmeit, a múltját, a vágyait, az érzéseit... és akiket ezekkel együtt megszerettem. És végül ők, akik felkaroltak, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ahogy magamon éreztem az óvó pillantásokat, a mindig segítségre nyúló karokat... és aztán, amikor felfedeztem, hogy ezek a gesztusok nem szűntek meg a baj elmúltával, sőt. Hogy elsápadnak, és azonnal ugranak, ha bajom eshet, hogy az én bánatom az övék is, hogy velem együtt örülnek, bohóckodnak... de mindenek előtt szeretnek, és vigyáznak rám. És attól a pillanattól kezdve, amikor ezt megértettem... nos, azóta ők az én bátyáim.

Hogy mit érzek irántuk? Először is, mindenek felett szeretem őket. Aztán féltem őket - hiába tudom, hogy erősek, a gyomrom mindig összeugrik, ha egyedül indulnak el a sötét utcákon. A szívem szakad meg, ha szomorúnak, vagy gondterheltnek látom őket - ugyanakkor akkor vagyok igazán boldog, ha őket annak látom. Ha gondjuk van, hiába tudom, hogy nem sokat tehetek, a csillagokat is lehoznám nekik az égről, ha ettől minden rendbe jönne. Éjszakákat sírok át, ha eszembe jut, hogy értük alig ejt valaki könnyeket. Folyamatosan imádkozom azért, hogy csak egyszerűen boldogok legyenek... mindenkinél jobban megérdemlik. Annyit tanultam tőlük erről a világról, amennyit még senkitől sem. Egy pillanat alatt eldobnám az életem, ha ezzel megmenthetném őket. Hogy mit is érzek igazán? Erre nem találok jobb szót. Bátyámként szeretem őket.

Kedves bátyáim - vér szerinti, és fogadottak egyaránt! Ha ezt olvassátok, pár dolgot hadd mondjak el...

Szeretlek titeket. Ti járultatok hozzá, hogy ma ott vagyok, ahol. Nektek köszönhetem, hogy rátaláltam a hivatásomra. Tudom, hogy sok mindent nem néztek ki belőlem, amit valójában gondolok vagy érzek, de hadd mondjam el... ti sosem tudtok nekem olyat mondani, ami miatt elítélnélek titeket! Nincs olyan bűn vagy hiba, amit nem értenék vagy bocsátanék meg nektek. Tudom, ti erősek vagytok, és én nem sokat segíthetek... de mégis. Ha bármi bánatotok vagy bajotok van, hozzám jöhettek bizalommal. Igaz, valószínűleg nem sokat tudok segíteni, de itt vagyok, és ezt az egyet garantálom. "Az én vállam kicsi, de tudsz rajta sírni." A kezem mindig ott lesz kapaszkodónak, ha elfogadjátok. Annyi mindent kaptam tőletek... végre viszonozni szeretném. Az imáim is értetek vannak... kérlek, vigyázzatok magatokra! Önző módon kérem ezt - mert szükségem van rátok.

Ez a dal tökéletesen leírja, mit érzek vagy mondanék nektek. Minden szava igaz... hallgassátok eszerint. És még egy dolog... egy mondatban össze tudom foglalni a bejegyzésem lényegét, azt hiszem... kérlek, engedjétek meg, hogy szeresselek titeket!

Ennek a bejegyzésnek már többször nekifutottam, de végül mindig kitöröltem, valahogy nem jöttek a szavak... de azt hiszem, most már a helyére került minden. Hát akkor, hajrá...

"A kamaszkorban csak az a biztos, hogy minden megváltozik." mondta nekem egy nálam sokkal bölcsebb ember. Akkor félve, már-már sírva azt mondtam "de én nem akarom...". Ez kb háromnegyed éve volt. És azóta annyi minden változott...

Azt hiszem, egy éve kezdődhetett minden. Igen, majdnem pontosan egy éve... egy cserkésztábor, ahol nagyon erősnek kellett lennem. És őszinte döbbenetemre, ez sikerült. De mást is éreztem. Hazaértem, és már semmi sem volt ugyanaz. Kerestem, hogy mi változott. Pedig minden ugyanúgy maradt... csak én nem.

Aztán megkezdődött az ősz. Hideg is, meleg is. Egy meghalt szerelem - én mondtam ki a végszót. Megsínylettük mindketten, mindketten máshogy. Színre lépett két ember, akik később nagyon fontosakká váltak. A képbe került valaki, aki jött, látott, és  később ment is - nem kár érte. Elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt, és a világ a feje tetejére állt. Minden, de szó szerint minden megváltozott. Az érzések, a társaságom, az emberek, a véleményem... én magam változtam meg, de akkor még azt sem tudtam megmondani, milyen irányba. Mondhatni, én csak sodródtam az árral, és közben sajnáltattam magam... miért változik minden és mindenki? Pedig megint csak én voltam az, aki nem maradt ugyanúgy.

Tél... hatalmas viharfelhők, robbanásig feszült levegő több helyen is. Ha a szívem után megyek, akkor nagyon boldog lehettem volna. Ma már hálát adok az Úrnak, hogy felszólalt bennem a makacsabbik Mogyee. Az ész került felülre... és micsoda szerencse! Ha akkor az érzelmeim vezetnek, ma már óriási pácban lennék... de ez elmaradt. Helyette volt csendes szenvedés, gyakorlatilag a semmin, hónapokig... és kialakult bennem a csendesebb, visszahúzódóbb, magányra vágyó Mogyee. És bevallom - tetszik.

Tavasz. Annyi esemény, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Óriási lendület a lelki életemben, és ez nem kis mértékben köszönhető egy fantasztikus Nagyhétnek, és egy megismételhetetlen Feltámadási Szertartásnak... na és persze az ősszel színre lépő lelki atyám és lelki bátyám kettősének. A korábban biztosnak hitt kapcsolatok meginognak, minden összeborulni látszik... és a káosz közepén megvilágosodok, és egy tornádó erejével igyekszem mindent és mindenkit rendbe rakni magam körül - több-kevesebb sikerrel. Valaki, aki korábban nagyon fontos volt, kilépett az életemből - helyesebben mondva, én léptem ki az övéből. Valaki, aki évek óta távol állt tőlem, most újra fontossá vált - harcolunk, hogy ez így is maradjon. Megismertem a saját korlátaimat, amihez viharos kiborulásokon át vezetett az út... Elszakadtam egy majd' nyolc éves kapcsolatból. Nem szerelem volt, közel sem... még csak nem is barátság. Inkább mester-tanítvány viszony. Megtanultam, amit megtanulhattam, békében váltunk el. Egy nyolc éve állandó dolog tűnt el ezzel az életemből... és a tavasz végére végképp éreztem, hogy már semmi sem ugyanaz. Főleg én nem.

És a nyár eleje... barátságok váltak fontossá, amik korábban nem voltak azok. Több visszajelzés... változtam. Állítólag előnyömre... én ezt így nem mondanám. Változtam, ez tény. De nem lettem sem jobb, sem rosszabb... csak más. De végre észrevettem, hogy nem csak én vagyok a világon, mindenki más is változott. Többen összecsiszolódtunk... másokkal eltávolodtunk. De mind változtunk. Ez a mai nappal bizonyosodott be. Egy számomra fontos emberrel meg tudtam beszélni valamit értelmes, felnőtt módra... egy éve ez nem ment volna így. És akkor már rögtön tudtam, hogy most menni fog ez a bejegyzés.

Sejtem, hogy még nincs itt a vége a folyamatnak... sőt, attól tartok, a java még csak most jön... de most nyugodt vagyok. Már nem félek tőle. Sőt! Azt hiszem, még várom is... izgalmas volt ez az év minden fájdalmával, keserűségével és örömével együtt. Tudom, nem csak én sínylettem meg ezt az időszakot... köszönöm mindenkinek, aki minden hisztim, kiborulásom és furcsaságom ellenére kitartott mellettem, és segített. Köszönöm! Lehet, még szükségem lesz a birkatürelmetekre =). Köszönöm a támogatást, az aggodalmakat, a terelgetéseket... hála nektek, tényleg megértettem, hogy nővé és férfivá bizony érni kell...

Biztosan vannak sokan, akik értetlenül állnak az előtt, ami lettem. Hiányzik nekik, aki voltam, azt jobban szerették. Vagy esetleg valami köztes állapot tetszett inkább nekik... esetleg megbántottam őket ezalatt az időszak alatt.  Vagy talán úgy léptem ki az életükből, hogy ők azt nem akarták, vagy nem értették... nektek üzenem, hogy sajnálom, ha bántottalak benneteket. Nem állt szándékomban... ahogy visszahaladni sem. Most már ilyen lettem... bocsássatok meg, ha ezzel megbántok valakit, sajnos ez ellen tényleg nem tehetek. És van egy rossz hírem... attól tartok, a java még csak most jön. De addig is, hogy értsétek kicsit, mi játszódott le bennem... itt egy dal, ami sokkal jobban megfogalmaz engem. Hallgassátok, és értsétek jól. Azt hiszem, "ott állok a sorok között..."

Figyelem! A blogomban most először fogok a szex témáról írni. Nem szándékozom felvenni a gyakori címkék közé, de ez most bejegyzésért kiált. Ha valakinek ez túl tabu, akkor ugorja át, nem kötelező olvasni természetesen ezt sem.

A minap találtam egy videót az interneten, amin egyszerre röhögtem halálra magam, és gondolkodtam el. (A videót amúgy érdemes megnézni, így lesz igazán érthető a bejegyzés többi része, ő az...

Ami a legszomorúbb az egészben, hogy teljesen jól tükrözi a mai fiatalok szokásait. Ma jöttem haza a busszal, és mögöttem két roppant érett és magas intelligenciával rendelkező alig két kiló sminket viselő hölgyemény élénk hangon a következő párbeszédet folytatta le.

" - Te tudtad, hogy a Zsófi összefeküdt a Petyával?

 - Jaj, nem olyan nagy cucc, vele már én is voltam.

 - Tényleg, és milyen?

 - Hát, egész ügyes a srác, de a Gerinek a nyomába sem érhet...

 - Megértelek, bár szerintem a Ricsi az ász."

Alapvetően jól tűröm a környezetemben az efféle megnyilvánulásokat, de ekkor nem tudtam eldönteni, hogy felsikítsak, lehányjam őket, vagy nemes egyszerűséggel beleverjem a fejüket az ajtóba... békés és toleráns embernek vallom magam, de úgy érzem, kicsit most itt az ideje kifakadnom.

Az első, és legfontosabb... a lányok kb velem egy idősek lehettek, vagy nálam max egy-két évvel idősebbek. Édes jó Istenem... hát hova a francba sietnek?! Oké, mindenkinek nagy a libidója, kamaszok, túltengnek a hormonok, de ez nem indok arra, hogy gondolkozni is elfelejtsünk. Gondoljunk csak bele, mi is a szex valójában. Egyrészt egy biológiai folyamat által elindított testi kapcsolat, ami az esetek nagy többségében mindkét fél számára élvezetes. A probléma az, hogy ez a korosztály leragad ennél a résznél, pedig itt azért mérföldekkel többről van szó... a testi kapocs az egy dolog, ott van a történet lelki része. Ez a legtökéletesebb formája annak, hogy két ember kifejezze egymásnak a szerelmét és az odaadását. Hiszen ebben a kapcsolatban nincsenek gátak, korlátok, nincsenek maszkok vagy trükkök, itt mindenki önmaga a legsebezhetőbb formában. Teljesen megnyílhatsz a partnerednek fizikálisan és lelkileg is... és ettől olyan gyönyörű ez az egész dolog. Értem én, hogy ezt 14-16 évesen nehéz felfogni. Na de akkor mi a fenének gyakorolni? Fél munkát végezve ez meg egyszerű kurválkodás. Arról nem is beszélve, hogy megnyílsz ennyire egy embernek, aztán még egynek és még egynek... és mi is marad belőled az igazinak? Mit tudsz neki adni? Azt, amit már legalább öten megkaptak előtte? Akkor ő mitől különleges?

Másodszor. Az még egy dolog, hogy ki mikor, kivel és hogyan veszíti el a szüzességét, illetve fekszik össze. Magánügy, felőlem akár végigmehet egy fél iskolán is. Na de kérdem én, miért kell ennek minden napos beszédtémának lennie, lehetőleg minél undorítóbb módon? De még ez is hagyján... de miért kell hülyének nézni azt, aki máshogy gondolkodik? Azért mert valaki egy partik*rva, és bulinként legalább három srác átment rajta, az még nem jelenti azt, hogy mindenki másnak is ilyennek kellene lennie. Nagyon nem. Félre értés ne essék. Nem ítélek el senkit, aki nem vár a házasságig, vagy volt akár több partnere. Én az egész téma undorító tálalása és művelése ellen próbálok felkiáltani.

És akkor itt jöhetne az én vallomásom... igen, én, Pál Annamária büszke vagyok arra, hogy konzervatívan állok a kérdéshez. Büszke vagyok arra, hogy szűz vagyok, és hogy a házasságig ezt meg is kívánom óvni. Büszke vagyok arra, hogy engem nem lehet hülye szövegekkel elbűvölni. Büszke vagyok arra, hogy nekem még udvarolni kell, és én még hiszek az igaz szerelemben, és a szexet inkább lelki, sem mint testi kapocsként fogom fel. És mindenkinek üzenem, aki hasonlóan áll a kérdéshez, hogy ne szégyelljétek, sőt! Legyetek rá büszkék. Mert ritka nagy kincs.

Végezetül búcsúznék a videó tanulságával azok számára, akiknek nem volt kedvük végignézni. Meg amúgy is, nagyon igaza van.

"Kedves fiatal lány, íme pár jó tanács...

Inkább legyél konzervatív, mint tizenévesen ingyenprosti a particsürhének. Inkább legyél szürke egér, mintsem egy zebra, akin mindenki átmegy. Nem vagy te postaláda, amibe mindenki beteszi, de fagyitölcsér sem, amit bárki kinyalhat.

Kedves fiatalemberek, jobb, ha tudjátok, a farkatok nem pendrive, amit minden gépbe be kell dugni...

Ebben a gusztustalan világban ma már minden rendben van és minden elfogadott, de remélem, még vannak emberek, akik büszkén mondják...

Igen, én nem gerjedek a lovakra, nem közösülök a kutyámmal, és a páromat nem csak használom, hanem szeretem is.

Igen, én a homoszexualitásra betegségként tekintek, nem pedig egy követendő divatirányzatként.

Igen, én a testemet tisztelem és nem árulom. Én már láttam biológiakönyvet, és meg tudom különböztetni a végbelet a nemi szervtől.

Tudom, hogy működik a testem. Tudom, hogy csak akkor érdemes lyukra játszani, ha engedélyünk is van a pálya használatára.

Tudom, hogy a gyerek nem akkor születik, ha elszakadt egy óvszer, hanem ha felelősségteljes döntést hoz két ember.

Tudom, hogy az agyunk a fejünkben van és nem a farkunkban.

Tudom, hogy jobb egy életre egy társ, mint hetente 19 partner."

A fentiek mind az én véleményemet tükrözik. Senkit nem ítélek el, aki nem ért velem egyet, cserébe annyit kérek, ti is tartsátok tiszteletben az én álláspontomat, és akkor béke lesz. Köszönöm.