Vége egy újabb cserkésztábornak. Egyértelműen jobb volt, mint a tavalyi, én nagyon jól éreztem magam. Itt-ott nyilván nem voltam elégedett, de hát, semmi sem lehet tökéletes, nem igaz? ;) De azt hiszem, megint kitettünk magunkért. Le most nem írom, talán később... de ha nem bírod ki, akkor kérdezz bátran! =)

Most valami egészen másról írnék. A cím árulkodik... igen, a cserkésztestvéreimről szeretnék írni, azon belül is a nálam idősebb fiúkról - a bátyáimról. Sokan kérdezgetnek - olykor félreérthetetlen megjegyzéseket téve -, hogy mit keres mellettem az utcán ennyi idősebb srác. Ribancoztak is már le emiatt - de megértem, hiszen kívülről nézve tényleg elég furcsa lehet... de akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, és ismerjétek meg őket. íme!

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy vér szerinti bátyám is. Jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak... nem, ne értsétek félre, természetesen veszekedünk, olykor elviselhetetlenek vagyunk egymás és a világ számára... de mégis. Minden, amit a cserkésztestvéreimről írok, rá is vonatkozik. Majd így megértitek.

Amikor anno a cserkészetbe kerültem, rögtön megfogott, hogy a nagyok itt törődnek velünk, figyelnek ránk, szeretnek minket... (de erről korábban már bővebben írtam, lásd, "A cserkész nem csak úgy tesz, mintha jó volna, hanem teszi magát a jót" bejegyzés...). Akkor még csak egyfajta pótapák voltak a szememben. De nagyon szerettem őket, már akkor is.

Hogy valóban a testvéremnek érezzem őket, ez alig egy éve alakult ki. Akkor kezdtem őket igazán megismerni. Akkor kezdtem el meglátni a bolondos mosoly mellett az igazi szenvedést, a fárasztó poénok mellett a kemény éveket, a kemény külső mögött az érző szíveket és a hatalmas szeretetet... ők lettek az én hőseim. A hétköznapok hősei. Ők, akiket nem szerettek, és akik most hatványozódva szeretik a rájuk bízottakat. Ők, akik mögött kemény évek és komoly balhék állnak, és mégis ma már emberek, férfiak, és példaadó vezetők. Ők, akiknek a tekintetükben minden fájdalom benne van, amit ember érezhet, és akiknek mégis örökké mosolyra húzódik a szájuk, ha a gyerekekről van szó. Ők, akiknek megismertem a félelmeit, a múltját, a vágyait, az érzéseit... és akiket ezekkel együtt megszerettem. És végül ők, akik felkaroltak, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ahogy magamon éreztem az óvó pillantásokat, a mindig segítségre nyúló karokat... és aztán, amikor felfedeztem, hogy ezek a gesztusok nem szűntek meg a baj elmúltával, sőt. Hogy elsápadnak, és azonnal ugranak, ha bajom eshet, hogy az én bánatom az övék is, hogy velem együtt örülnek, bohóckodnak... de mindenek előtt szeretnek, és vigyáznak rám. És attól a pillanattól kezdve, amikor ezt megértettem... nos, azóta ők az én bátyáim.

Hogy mit érzek irántuk? Először is, mindenek felett szeretem őket. Aztán féltem őket - hiába tudom, hogy erősek, a gyomrom mindig összeugrik, ha egyedül indulnak el a sötét utcákon. A szívem szakad meg, ha szomorúnak, vagy gondterheltnek látom őket - ugyanakkor akkor vagyok igazán boldog, ha őket annak látom. Ha gondjuk van, hiába tudom, hogy nem sokat tehetek, a csillagokat is lehoznám nekik az égről, ha ettől minden rendbe jönne. Éjszakákat sírok át, ha eszembe jut, hogy értük alig ejt valaki könnyeket. Folyamatosan imádkozom azért, hogy csak egyszerűen boldogok legyenek... mindenkinél jobban megérdemlik. Annyit tanultam tőlük erről a világról, amennyit még senkitől sem. Egy pillanat alatt eldobnám az életem, ha ezzel megmenthetném őket. Hogy mit is érzek igazán? Erre nem találok jobb szót. Bátyámként szeretem őket.

Kedves bátyáim - vér szerinti, és fogadottak egyaránt! Ha ezt olvassátok, pár dolgot hadd mondjak el...

Szeretlek titeket. Ti járultatok hozzá, hogy ma ott vagyok, ahol. Nektek köszönhetem, hogy rátaláltam a hivatásomra. Tudom, hogy sok mindent nem néztek ki belőlem, amit valójában gondolok vagy érzek, de hadd mondjam el... ti sosem tudtok nekem olyat mondani, ami miatt elítélnélek titeket! Nincs olyan bűn vagy hiba, amit nem értenék vagy bocsátanék meg nektek. Tudom, ti erősek vagytok, és én nem sokat segíthetek... de mégis. Ha bármi bánatotok vagy bajotok van, hozzám jöhettek bizalommal. Igaz, valószínűleg nem sokat tudok segíteni, de itt vagyok, és ezt az egyet garantálom. "Az én vállam kicsi, de tudsz rajta sírni." A kezem mindig ott lesz kapaszkodónak, ha elfogadjátok. Annyi mindent kaptam tőletek... végre viszonozni szeretném. Az imáim is értetek vannak... kérlek, vigyázzatok magatokra! Önző módon kérem ezt - mert szükségem van rátok.

Ez a dal tökéletesen leírja, mit érzek vagy mondanék nektek. Minden szava igaz... hallgassátok eszerint. És még egy dolog... egy mondatban össze tudom foglalni a bejegyzésem lényegét, azt hiszem... kérlek, engedjétek meg, hogy szeresselek titeket!