Jó hosszú időre eltűntem... most kivételesen a technika is ellenem szegült... hát, a világ sem akarja, hogy én blogoljak =D de azért nem adom fel.

Sok minden történt az elmúlt időszakban, talán túl sok minden. Egy hatalmas szakadás egyházközösségi téren. Nagyon-nagyon nehéz pillanatok minden szempontból. Így visszatekintve az érzelmek összes skáláját végigmásztam/végigmásztuk ebben a másfél hónapban.

Sok mindent tanultam ebből az esetből is. Elsősorban, hogy az ördög soha nem alszik (ámbár nagyon fantáziátlan). Aztán, hogy tilos első dühből cselekedni/beszélni/írni. Hogy igenis meg kell ismerni minden szempontot, mielőtt döntenénk. Hogy sajnos nagyon könnyű csalódni olyan emberekben is, akiket nagyon régóta szeretünk. Hogy olykor nagyon kínkeservesen születik meg egy-egy döntés - akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lenne a helyes. Hogy bizony a helyes út olykor a legnehezebb és a legkeményebb. Hogy nagyon-nagyon nehéz elengedni valakit, akit nagyon szeretünk. Helyesnek érezni a választott utat akkor is, amikor egy barátod szemében látod - csalódott benned. Hogy milyen az, amikor reménytelenül elfáradsz. Amikor mindenki jobban tudja nálad, mit érzel, vagy mit miért teszel. Megtanultam, hogy Isten útját nagyon nehéz megtalálni az ezer út közül, és még nehezebb mellette dönteni. Megtanultam, hogyan kell tiszta erőből lelkesedni, amikor holt fáradt vagy. 

De tanultam mást is. Megtanultam, hogy a legkilátástalanabb pillanatban sem vagyok egyedül. Megtanultam, hogyan tudok a másik ember kétségbeeséséből erőt meríteni, és hogyan lehet az én gyengeségem és fájdalmam valaki támasza. Megtanultam, mit jelent, amikor valaki ténylegesen Istenre bízza magát, és csak teszi, amit helyesnek vél. Megtanultam, hogy az igazi barátok nem a véleményemet szeretik, hanem engem. Megtanultam felismerni a sok mellébeszélés között az őszinte szót, a sok sértettség között az alázatot, és a sok elvárás között az őszinte érdeklődést. Megtanultam, hogy Isten útján nehéz járni - de nagyon jó. Mi több! Csak így érdemes.

Nagyon sokáig voltak kételyeim. Biztosan jól döntöttem? Biztosan ez az út a helyes? Ezt kell követnem? 

Aztán szombaton elmentünk kirándulni. Kicsik és nagyok, öregek és fiatalok. És végre megértettem. Kölcsönzöm plébánosom szavait, ahogy az prédikációban fogalmazott. "Gazdagok vagyunk, mert miénk volt a gyermekek kacaja, a fiatalok derűje, és az idősebbek féltő szeretete." Igaza van. Láttam az őszinte mosolyokat, nagy nevetéseket, hallottam a vicces sztorikat az ebéd fölött, és éreztem azt a semmivel össze nem hasonlítható köteléket. A szeretetet. És most már nincsenek kételyeim.

Kemény volt ez az időszak, és biztos vagyok benne, hogy még nincs vége. Hosszú út áll még előttünk, és lesznek nagyon nehéz pillanatok. De mindez nem számít. Mert itt vagyunk egymásnak, mert egy közösség vagyunk. És mert mindig leszünk páran, akik nem hagyjuk, hogy összeomoljon minden. Mindig leszünk, akik küzdünk érte - ezzel mindenkit küzdésre sarkallva. Nem gondolom, hogy most minden a feje tetejére áll, és minden csodálatos lesz, mint a mesékben. Hogy minden rendben lesz, és mintha mi sem történt volna... nem. Pontosan tudom, hogy ez így nem igaz. De azt tudom, hogy ezt most túléltük. És amíg csak egy ember is lesz, aki Isten üzenetét látja ebben az egészben, amíg csak egy idős is velünk van a tapasztalataival, amíg csak egy gyerek is őszintén kacag, addig ennek a közösségnek van jövője. És ez az egy, ami igazán számít.

(Ez a dal, és az alatta lévő idézetek nagyon sok erőt adtak. Adjanak nektek is legalább annyi kitartást, amennyit én kapok folyamatosan tőlük!)

De ne higgye senki, hogy sima az út, 

Hogy könnyű az alázat súlya. 

Roppant a terhetek, de ti csak menjetek! Keljetek útra!

S a világot forgassátok fel!

Nem a béke a cél.

Nem vár majd rátok sem család, sem otthon, 

Ha harcba szálltok a lelkek üdvéért.

Induljatok! Lángoljatok!

A világnak örömhír kell.

Élő hitetek lesz a fényetek az éjben,

Tanúim lesztek!

Bátran menjetek, soha ne féljetek az éjben.

Tanúim lesztek!

Lelkem veletek, erőm bennetek lesz mindig.

Tanúim lesztek!