Na igen. Nyári hálaadás, amikor már a szeptemberi is esedékes... nem fogok hazudni, nagyon-nagyon nehezen szültem meg ezt a bejegyzést. Egyrészt, a technika is ellenem szegült, másrészt pedig olyan mélyponton voltam, ahol nehéz volt pozitívnak lenni. Százszor, ezerszer elátkoztam magam, meg a nagy számat, hogy beígértem ezt a bejegyzést. Aztán morogtam, amikor ti nyaggattatok miatta... aztán rádöbbentem, hogy hiszen pont ezért találtam ki. Hogy akkor is a szépet és a jót keressem, amikor nagyon mélyen vagyok, és akkor is észrevegyem a napsütést, ha beborult felettem az ég. Lassan tisztulnak a fellegek, és ezzel együtt érkezik a nyári hálaadás. Mert ez a nyár fergeteges volt, annyi szent!

Június

- Első és legfontosabb a bérmálás. Annak idején még előtte írtam róla egy hosszú bejegyzést, mi is ez... ezt most nem ismételném meg :) Helyette az érzésekről írnék. Ez a szentség hasonlít kicsit a 18. szülinaphoz. Nagykorúságot jelent, egy ünnep... de látszólag csak egyetlen elmúló nap, semmi több. De ez a világ legnagyobb tévedése. A bérmálás szentsége eltörölhetetlen jelet hagyott a lelkemen, ezt tisztán érzem. Na persze, nem taszítottam rögtön arréb egy-két hegyet a hitem erejével :) De ténylegesen érezhető a változás. Több türelmem és kitartásom van, jobb az önkontrollom. Emellett egyre erősödik a hivatástudatom is. Napról-napra biztosabb vagyok az útban, amelyre Isten elhívott, és egyre inkább kezdem felfedezni magam körül a lehetőségeket, hogy máris - ha még csak kicsiben is, de - nekiláthassak annak, amiért engem a földre küldött Ő, aki már "anyám méhétől fogva kiválasztott engem..." Maga a szentmise gyönyörű volt. A püspökatya nagyon kedves és közvetlen, mindannyiunk védőszentjéhez mondott pár szót. Még ma is emlékszem az enyémre: "Kalkuttai Teréz anya... ennek a századnak a szentje. Kiváló példakép, de igen nehéz életcél... Ő maga Nobel díjat kapott a földön végzett munkájáért. De úgy hiszem, az igazi jutalom odafent várta." Egészen a bevonulástól kezdve remegtem, és rettegtem valamitől. Fogalmam sincs, mi volt az, de teljesen összeszorította a torkomat. Magamban fohászkodtam, hogy ki tudjam mondani azt a pár szót... és sikerült. Amint a püspökatya a krizmával felkente a homlokomat, és kezet fogott velem, minden félelmem azonnal eltűnt. Helyette hihetetlen nyugalmat, és felszabadult, tiszta örömöt éreztem. A jobb vállamat a bérmaanyám szorongatta, de úgy éreztem, a bal vállamon ott pihen Teréz anya keze is. Amint arrébb ment a püspök úr, zokogni kezdtem. Fogalmam sincs már, miért... bár, szerintem akkor sem tudtam. Olyan volt, mintha egy gigászi követ legördítettek volna a szívemről. A szentmise utáni agapén már abba sem tudtam hagyni a vigyorgást. Hihetetlenül jól esett cserkésztestvéreim kitörő üdvözlése :) Úgy köszöntött mindenki, mintha minimum lediplomáztunk volna... pedig csak beengedtük a Szentlelket az életünkbe. És mégis, hosszú idő óta nem voltam annyira boldog és felszabadult, mint akkor.

- Demokráciajáték - avagy egy nap a parlamentben diák képviselőkkel. Huszadmagammal vágtunk neki az iskolából ennek a napnak, hogy három másik iskola képzeletbeli pártjával megmérkőzve szigorítsuk a graffiti-törvényeket. Mi magunk az Ősz-ülők társasága nevet viselő, konzervatív kormánypárt voltunk. Rajtunk kívül a Téli Menedék Fórum, a másik kormánypárt, a Tavaszi Megújulás Szövetsége, a zöld párt, valamint a Jövő Nyárért Egyesülés versengett a törvényjavaslat módosításaival. Nagyon érdekes volt benézni, hogyan is folyik egy törvény elfogadása, azt hiszem, mindannyian így értettük meg igazán. Emellett én rettenetesen szeretek vitázni (vigyázat, nem veszekedni!) ha van téma és intelligens ellenfelek. Ez mind adott volt (persze, azért akadt egy nagyon heves leányzó... de hamar lehűtöttük ;) ), így azt hiszem, tényleg tanulságos és jó nap volt. Nem bántam meg, hogy elmentem, kár lett volna kihagyni.

- Nagy Milka lassúzós nap :) Ez egy guiness-rekord kísérlet volt, miszerint megpróbáltuk megdönteni az egyszerre legtöbb együtt lassúzó pár világrekordját. Korábban ezt a franciák tartották, 5030 fővel. A Margit szigeten, az atlétikai centrumban került megrendezésre. Párommal és két barátunkkal (szintén ifis pár) látogattunk ki a jeles eseményre :) Jót beszélgettünk, elnevetgéltük az időt, és még a rekordkísérlet is sikerült ;) 5188 ember - ezt nektek, franciák!

- Úrnapja, körmenettel. Isten szeret bennünket, az idő idén is nagyon szép volt :) Szeretem ezt az ünnepet. Az előkészülést, a virágok illatát, a kész oltárokat, a vonulást, a dicséreteket, az énekeket... minden évben várom, és minden évben nagyon jó :)

- Te Deum, és záró Mária-lány foglalkozás. A Te Deum is a kedvenc szertartásaim között van. Gyönyörű a dallama és a szövege egyaránt. Emellett nagyon szeretem azt a szokást, miszerint nálunk minden ballagó diákot (ovistól a diplomásokig) megáldanak a mise legvégén. Ettől mindig közelebbinek, családiasabbnak érzem az egészet, és valóban elhiszem, hogy ez az egyházközség egy nagy család :) 

- Carlota 18. szülinapi bulija. Aki ott volt, mindenki tudja, milyen király volt, aki távol volt, annak meg úgysem tudom átadni az érzést :) Egy ajándék, amit szeretettel készítettem, és valóban igazi öröm volt látni Carlota arcán a meghatottságot. Semmi hangos zene-rúgjuk ki a ház oldalát... csak egy kis grillezés, beszélgetés és hatalmas nevetések. Afféle nyárindító buli is volt ez :) És az érzés: Carlotával a barátságunk "selyemszalagja" egyszer sem szakadt el, nem kellett rá csomót kötni... persze, sok minden tépázta, és volt, hogy nagyon kevés szálacska tartotta össze. De mára igazi kötéllé erősödött, ami mindkettőnknek ott van, ha bele kell kapaszkodnia.

- Osztálykirándulás Zánkára, a Balatonhoz. Ez az utolsó hivatalos osztálykirándulásunk... és elég érdekesen indult. Nem volt kedvem úgy igazán elmenni, nyűgös és fáradt voltam, még mindig betegen indultam el... aztán folytatódott egy hosszú vonatúttal az ofőmmel, pár barátommal és a spanyoltanárral, és remekül elbeszélgettük az időt. Az időjárás pocsék volt, az eső zuhogott, de a kellemesen szocreál környezet mindünket mosolygásra késztetett :) (Édesanyám említette, hogy úttöröként járt ott, és mikor mutogattam a képeket, vigyorogva megjegyezte: "ez a világon semmit nem változott. De komolyan. Még a színe is ugyanaz.") Egy szobában azokkal, akiket kedvelek, egy fürdés a jéghideg vízben, zuhogó esőben felfelé slattyogás, és meleg pulcsiban a szoba padlóján fetrengve aludni, amíg a többiek kártyáznak. Esténként meglepően kultúrált kocsmában nagyon jó fej pincérnél díjnyertes forró csokit meg limonádét szürcsölni, és Katával újraindítani a lemosható tetkó őrületét :) Mindenkit megfertőztünk ;) Másnap már rögtön szép időnk volt, és bejártuk a környékbeli nevezetességeket. Nekem ez beillett egyfajta nosztalgia-útnak is, mert a keresztanyám Aszófőn él a családjával, ami szintén a közelben volt. Így az egyik kedvenc szórakozásommá vált keresni a helyeket, ahol kicsiként is le vagyok fotózva, és egy újabb képet készíteni - kb. tíz év távlatából :) Minden benne volt. Tavasbarlang, Hegyestű, Afrika múzeum, Tapolcán egy vitatható minőségű étterem, hatalmas nevetések, leégés, de rettenetesen, nagy fürdések, nagy beszélgetések, kártyázások, közös pizzázás. Számomra az osztálykirándulás soha nem a piálásról szólt, és hála Istennek, vagyunk ezzel még így egy páran. Így egy állandó csapatba verődve iszonyatosan élveztük az egész kirándulást. Végül én is rájöttem, hogy bár eleinte nagyon nem volt kedvem eljönni, mert az osztályom zöme lassan inkább csak idegesít... egyáltalán nem bántam meg, sőt. Közel kerültem jópár emberhez, akiktől nem is reméltem a barátságukat. Megtanultam azt is, hogy sokkal fontosabb pár őszinte szó és kedves mosoly, minthogy mindenkivel jóban legyél  - és sokkal értékesebb is. Mindent összevetve nagyon jó kirándulás volt, jövőre érettségi után mehet még egy menet ;) Slussz poén: összefutottam lelki atyámmal és családjával is :) Kicsi a világ? ;)

Július

- Mária-lány tábor. Gyönyörű idő, az az igazi, gatyarohasztó hőség... természetesen én nem fürödhettem egész héten, de már meg sem lepődünk :) Nagyon szeretem ezeket a táborokat, mert itt kerülünk igazán közel egymáshoz, itt válunk igazi közösséggé. Szerencsére majdnem minden lányzó velünk tudott tölteni legalább egy pár napot. Külön élmény volt, amikor a hét közepén átutaztunk Badacsonytomajra. Itt meglátogattuk Európa egyik eredeti Bazalt templomát, ami belülről gyönyörű és különleges modern képekkel felszerelt, amiken rengeteg a rejtett utalás. A vidám plébános készséggel útbaigazított minket, hogy egy jó alapos eltévedés után a déli hőségben megmásszuk a hegy legtetejét... hogy aztán csak leesett állal bámuljuk a kilátást egész délután. Templomunk egyik kedves híve, Etelka néni, és bátyja, Lajos bácsi láttak endégül minket a gyönyörű telken. A kilátás tényleg mesébe illő volt, a bazaltköveken sült hús mennyei, és a közös éneklés Lajos bácsival felejthetetlen :) Lefelé a lányok mártóztak egyet a Balatonban is, és a többeknek cserkésztáborból már ismert Böglyös kalandunkat is lezavartuk :) Sajnos egy tragédiát is átéltünk a tábor alatt, plébánosunk édesanyja csütörtökre virradó éjjel hazaköltözött a Mennyei Atyához. De még a tragédiából is tudtunk egy kis pozitívumot összeszedni: a lányokkal beszélgettünk kicsit az elmúlásról, az életről, a helyünkről a világban. Meglepően jó és érett gondolatok születtek :) Utolsó este pedig pár ministránsunk is meglátogatott bennünket. Igaz, a tábortüzet az eső elmosta, de egy finom vacsorával így is vendégül láthattuk őket. Emellett drága ministránsaim kicsit elnézték a naptárat, ugyanis azt hitték, én azon a héten ünneplem a 18. születésnapomat... a 17. névnapom volt, de a szándék a fontos :) Kaptam tőlük egy gyönyörű, Aranyhajat mintázó rózsaszín gumilabdát, amit azonnal fel is avattunk :) Minden évben eljön az a pont, amikor megkérdezem magamtól, hogy minek csinálom... aztán minden évben eljön a tábor, és már tudom a választ.

- Cserkésztábor, ezúttal tímári küldöttséggel kiegészülve ;) Nagyon izgultam a tábor miatt, hiszen már majd' egy éve én készítettem őket a fogadalomtételre, emellett akkor találkoztak először a csapattal... tehát, ahogy a nagy könyvben meg van írva, el is aludtam, és egy későbbi vonattal csatlakoztam hozzájuk :) Ennek köszönhetően viszont megismertem egy nagyon kedves és életvidám dédnagymamát. Mindig élmény idősekkel beszélgetni, hiszen annyi tapasztalatuk van a világról... csak végig kell hallgatni őket. Maga a tábor fantasztikusan sikerült, minden nehézség ellenére. Mert buktató, az volt bőven. Időjárás, rosszullétek egész hada... elkövettem egy akkora hibát, amit sosem néztem volna ki magamból. Még mindig érzek némi haragot emiatt, de aktívan harcolok ellene :) Hiába, az ember magának bocsát meg a legnehezebben :) Sokat tanultam ezalatt a tábor alatt is. Kitartásról, összetartásról, csapatmunkáról, figyelemről, együttérzésről és arról a hihetetlen szeretetről, ami körbelengi ezt a csapatot. Én sem tudom, mi a titok. Van valami varázslat ebben az egészben. A tímári srácok is csak beléptek a kapun... de a fogadalmat már úgy tették le, hogy tudtam: érzik a többet. A többet, ami nekem az élethivatásom. Ciki-nem ciki, én bizony bőgtem az avatás alatt. Tavaly augusztusban bementem egy csomó idegen gyerkőc közé... és akkor ott álltak előttem, mint a cserkésztestvéreim. Ezt az érzést soha nem tudom megszokni... és remélem, még jó sokáig élvezhetem :)

- Több pihenős nap. Szervezgettük a lengyelországi utat, elintéztem ezt-azt, barátok jöttek látogatóba, akikkel bejártuk a Szentendrei skanzent. Együtt tudtam lenni végre több teljes napot a párommal, és úgy egyáltalán, csak kicsit rápihenni a következő hónapra. Ekkor mondjuk még nem tudtam, hogy ez egyáltalán nem ártott :D

Augusztus

- Varsó - Czestochowa zarándokút. Bővebben már írtam róla... nem tudok és nem is akarok mást írni. Életem legnagyobb kihívása, de sikerült. Rengeteget tanultam. Jövőre ismétlés!

- Másfél napos mini ifitábor Velencefürdőn. Semmi különleges nem volt benne, csak fürödtünk, beszélgettünk, játszottunk és nagyokat nevettünk. Mégis, hatalmas jelentősége van. Óriási vihart éltünk túl... és a hajó úszik.  Tavaly ilyenkormár készülődött a vihar, a levegő robbanásig feszült... de most csak a nevetés és a lazítás volt. Semmi lelki célja nem volt annak a két napnak - egyszerűen csak lazítottunk. Nagyon ránk fért már.

- Egy nap Balaton a kedvesemmel, Carlotáék vendéglátásában. Semmi extra, csak fürdés, koktélozás és nagy beszélgetések. Mégis, ez a nyugis, baráti légkör már nagyon hiányzott. Mindig újra és újra rájövök ilyenkor, hogy mennyire jó is az, ha van az embernek egy olyan barátja, aki félszavakból is érti, akivel elég összepillanatniuk, és aki már két hét után is nagyon-nagyon tud hiányozni :)

- Egy nap kedvesemmel, valamint Xinaffal és párjával, aki történetesen az én egyik lelki húgom :) A baráti hangnem adott, Esztergom egy gyönyörű város, és jó volt kicsit négyesben kimozdulni. Meglepetésként találkoztunk másik lelki húgom családjával is :) Egy közös imára mindig van idő... és az érzés, hogy a számomra legfontosabb emberek kedbvelik egymást. Leírhatatlan.

- Mindenkinek hiányzott már, mi? :) Bizony, lelkiatyám és családja két napra újból a szállásadóimmá váltak. Lassan Tímárra is hazamegyek :) A különleges az volt, hogy a gyerkőcök a nagyszülőknél voltak, így majdnem két teljes napot tölöttünk kettesben lelkiatyámmal. Nagyon régen volt ilyen, és nagyon jól esett. Néha csak úgy beszélgetni mindenféléről, átlagos, hétköznapi dolgokról, nem csak a nehéz témákat felhozni az idő szűke miatt. Cserkészekkel (milyen jó leírni :) ) csak egy nosztalgia-foglalkozást tartottunk, képekkel, sztorikkal és játékkal. Minden egyes alkalommal lelkileg teljesen feltöltődve jövök el Tímárról. Most mégis, valahogy máshogyan éreztem magam kipihentnek. De nagyon-nagyon kellett már, és hihetetlenül jókor érkezett.

- Egy nap bátyámmal nagyszüleinknél. Egy napra megint úgy éreztem, hogy kisgyerek vagyok :) A nyárvégi hangulat, nagy beszélgetések a vonatút alatt, finom ebéd, nagymama kényeztető dinnyéje :) Kicsi korom óta minden nyarat a nagymamáéknál zártunk, ez egyfajta szertartássá vált. Történjék bármi, legyen bármennyire is nehéz... a ceglédi házba mindig visszatérhetek, ha újra érezni akarom a gyerekkor utánozhatatlan érzését. :) Délután a naplementében egy közös biciklizés a bátyámmal. Nem beszélgettünk közben, mégis hihetetlenül békés és jó volt együtt lenni. Bár egy lakásban élünk, az állandó napi rutin miatt csak elrohanunk egymás mellett anélkül, hogy igazán tudnánk, mi a helyzet a másikkal. Erre is jók ezek az utak, hogy újra felvegyük a beszélgetés fonalát. Ezt meg is tettük, hazafelé egy komolyabb, mélyebb beszélgetésen is túlestünk. Elmondhattam valamit, ami nagyon régóta nyomta a szívem... és úgy érzem, a kapcsolatunk csak még jobb lett tőle. Ilyenkor érzem, hogy tényleg mennyire fantasztikus dolog, ha az embernek van egy testvére :)

Apróságok:

tele templomba bevonulni; támogató kezet érezni; egy ölelést kapni, amire nem számítottam; kellemesen csalódni; teljesen elázni; pizzát enni; limonádét inni; nagyokat nevetni; dinnyét enni, hogy könyékig ragadsz tőle; sátrat verni; sátorban aludni; vihart átvészelni; gyerekeket nevelni; nagyokat sétálni; éjszaka futni; mások mosolyát látni; kemény munka eredményét learatni; cserkésztestvért avatni; érezni a szeretetet; hibázni és ebből nagyot tanulni; éjszaka egy szál pólóban sem fázni; Balatonban fürdeni; éjszakákat átbeszélgetni; csillagokat nézni; tábortűz mellett ücsörögni; önmagadat legyőzni; énekelni és táncolni; biciklizni a naplementében; hálát adni; misét hallgatni; egy képen elmélkedni; egy jó könyvet olvasni; órákig vonatozni; vonatablakból megpillantani a Balaton csücskét; homokvárat építeni; édesapámmal órákig beszélgetni; kedvesemet nagyszüleimnek bemutatni; nyelvvizsga sikerességét megtudni; másokról gondoskodni; nagyokat aludni; túrazsákból élni; virágokat kapni; nyári ruhát és szandált hordani; gyümölcsöket enni; napozni; családdal Velencei tónál strandolni; nagymama sztorijait hallgatni; mások boldogságának örülni; lángost és fagyit enni; órákig játszani; fényképezni; nagyokat sírni; anyuékkal szabadtéri esti koncertre menni; kedvesemmel és szüleivel tűzijátékot nézni; osztálytársakkal együtt hülyülni; gyerekként viselkedni; nagy öleléseket adni és kapni; érezni a nap melegét, a víz hűvösét, és közben hallgatni a zenét; angol nyelvtudást aktívan használni; új embereket megismerni; lelkiatyámmal Tisza-parton beszélgetni; együtt íjászkodni; skanzent kedvessel és barátokkal is bejárni; anyut barátnője mellett újra tininek látni; kedvesem felvételijének örülni; tömeg közepén összekapaszkodva lassúzni; súgni és hallani: "szeretlek"; két hétig háziasszony szerepét játszani; ügyeket elintézni; Lengyelországos képeket mutogatni; unokahugit már nagyon várni :); az élet nagy dolgairól elmélkedni;  magyar csapatnak szurkolni; érmeknek örülni; magyar zászlót lobogtatni; új törzshelyet találni; Judit 18. szülinapját ünnepelni; segítő kezeket elfogadni; Szűzanyának ígéretet tenni; a másik kezét fogni, csak fogni, és el nem ereszteni

Ez a nyaram kétség kívül fanmtasztikusan telt. Nem voltam a tengerparton, és nem buliztam végig az egészet... annál sokkal többet és értékesebbet kaptam ettől a két és fél hónaptól. Tudom, a lenti dal egy esti ima... de próbáljuk a nyár végét egy "estének" tekinteni, és így olvasni. Ezzel a dallal köszönöm Neked, Uram, a 2012-es nyarat!

Hálát adok az esti órán, 
Hálát adok, hogy itt az éj,
Hálát adok, hogy szívem 
mélyén hála dal kél.

Hálát adok a csillagfényért,
Hálát a sűrű éjjelért,
Hálát adok, hogy nem vagy messze,
Most is küldesz fényt.

Hálát adok, hogy adtál testvért
Társként, aki ma mellém állt.
Hálát adok, hogy megengedted
Azt is, ami fájt.

Hálát adok, hogy Tested táplált,
Hálát, hogy ma is szólt szavad.
Hálát adok, hogy lelkem
Biztos cél felé halad.

Hálát adok, hogy mellém álltál,
Hálát adok, hogy szép az otthonom.
Hálát, hogy munkám elvégeztem,
S békén alhatom.

Hálát adok a sok-sok jóért,
Hálát adok, hogy megbocsátsz.
Hálát adok, hogy el nem hagytál,
S újabb útra vársz.

Hálát adok, hogy szemed rajtam,
Hálát adok, hogy reményt adsz.
Hálát adok, hogy biztos eljössz,
Mint a virradat.

Lesz hálaadó bejegyzés a nyárért, ha ügyi vagyok, péntekig. Ha kevésébé, akkor a hétvégén, de lesz. Most csak egyetlen vers, minden magyarázat nélkül... mert erre szükségem van.

Mogyee, te bloggerek szégyene. Eltelt egy teljes hónap bejegyzés nélkül. Hát ezért nyitottál te blogot? Vannak gondolataid és élményeid, ne is tagadd! Mi történt? Újabban önző vagy, hallod-e. Csak a saját lustaságod meg elfoglaltságod miatt nem szakítasz időt erre a naplóra. Pedig milyen jó is visszaolvasni... na szégyelld össze magad, és iszkiri gépelni!!!

Eltelt egy újabb nyár. Hihetetlen volt... de erről majd a nyári hálaadásban (tudom-tudom. Én és az ígéreteim...). Most a nyár egyetlen szeletkéjéről írnék, amit nem akartam egy tömegbejegyzés keretei közé szorítani. Mi lehetett ilyen nagy dolog? Igazából nem is olyan nagy dolog. Bárki meg tudja csinálni. A különbség annyi, hogy végre a tervekből és álmokból tett lett. Hogy mi a fenét is csináltam? Zarándokoltam, testvérek. Én. Gyalog. Sokat.

Immár 32. alkalommal rendezték meg Lengyelországban a Varsói Egyetemes Zarándoklatot. Maga a zarándokút már a középkorban is létezett, csak ez a szervezet ilyen kis fiatal. Az út egy 320 km-es szakasz, amely Varsó szívéből indulva árkon-bokron-szántóföldön és autópályán át vezet a Czestochowában helyet kapott Fekte Madonna képhez. A táv teljesítésére 10 nap áll a rendelkezésünkre.

- Meg lehet ezt egyáltalán csinálni?

- Meg.

- Nehéz?

- Nehéz.

- Fáj?

- Néha nagyon.

- Sírtál?

- Nem is egyszer.

- Hogy bírtad a többieket?

- Meglepően jól.

- Kit viseltél el a legnehezebben?

- Önmagam.

- Önmagad? Ezt meg hogy érted.

- Ez az egész zarándoklat lényege. De ez majd később jön!

- Jó, jó, bocsi. Akkor az elejéről. Hogy kerültetek ti oda?

- Négyen vágtunk neki a plébániánkról az útnak, amit rengeteg szervezés előzőtt meg. Kedvesem, az ő bérmafia, sógornőm és én. Minden teljesen új volt, halvány milkalila fogalmunk sem volt róla, mire vállalkozunk. Csak hívtak, és mentünk.

- Ki hívott?

- Gyakorlatban egy nagyon kedves leányzó, Gitta, aki már negyedjére készült a Czestochowai Szűzanyához, meg a plébánosunk unszolt. Viszont sokkal inkább érzem úgy, hogy maga Krisztus és a Szűzanya hívott.

- Nem fellengzős ez így egy kicsit?

- Nem hiszem... Jézus mindenkit hív. Csak kell rá egy fül, hogy meghalld.

- Tehát ez esetben a fül Gitta emailje volt?

- Mondjuk.

- Modern egy fül...

- Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- Áhá... szóval négyen az ismeretlenbe. Csak becuccoltátok magatokat az autóba, aztán kipattantatok Varsóban?

- Ja, valahogy úgy. Na jó, nem volt ez olyan gyors, kb 11 óra, csomagoktól összekucorodva. De vicces volt.

- Azt elhiszem... és, a buszpályaudvaron éjszakáztatok?

- Nem is rossz ötlet, talán jövőre... egy nagyon kedves lengyel srác családjánál kaptunk szinte királyi lakosztályt.

- Na, mi a szösz, volt zuhanyzó?

- Most ironizálsz, de ez az utána következő tíz napban a meleg víz is meglehetős luxus volt...

- Az se semmi... és aztán?

- Reggel hatkor gyülekező Varsó főterén. Ennyi embert egy helyen...

- Hányan voltatok?

- Összesen háromezer körül, a csoportunkban kb. százan.

- És ebből mennyi magyar?

- Úgy ötven-hatvan fő. Nem emlékszem pontosan.

- Az nem is rossz! És egy csapatban mindenki?

- Aha. Hivatalos lengyel-magyar csoport, avagy az Arany Csapat...

- Jó név!

- Igen, mi is szerettük.

- Táskákkal, sátrakkal mászkáltatok?

- Dehogy. Minden csapatnak volt egy kamionja, ami utána vitte a holmiját.

- Meg van ez szervezve rendesen...

- Hát, így a harminckettedik alkalomra belejöttek... látod ezekez a hangszórókat? Na, azok a bömbik. Ezek kötötték össze a csoportokat, hogy ne szakadjunk szét. Általában énekeltek bele, vagy ima ment, esetleg elmélkedés.

- Lengyelül?

- Így is-úgy is. A rózsafüzért például tizedenként váltottuk, középen egy latin tizeddel.

- Te jó ég, minden nap egy teljes rózsafüzér?

- Bizony ám.

- De az majdnem fél óra!

- Na, hallod, mi az egy teljes napból? 

- Ott a pont.

- Nagyon jó volt imádkozni. Főleg, hogy mi írhattunk saját szándékokat. Durván sok erőt adott. A legjobban azon lehetett érezni, hogy a csoport is sokkal gyorsabban haladt az ima alatt.

- Mennyivel mentetek átlagosan?

- Hát a nap elején még nagyon pengék voltunk, akkor átlag 5-6 km/h-val. Nap végére már alig 3-4-gyel.

- Hova rohantatok? A tatárok már régen hazamentek...

- Sosem lehet tudni... de azért lásd be, előfordult, hogy napi 42 kilométert kellett megtennünk, és még bőven szürkület előtt a szálláson kellett lenni, hogy rendesen felverhessük a sátrakat, meg fürödhessünk, ilyesmi.

- És tényleg csak hidegvíz volt?

- Nem, majdnem mindenhol melegítettek nekünk egy keveset. Lavórba be, rá egy kis hideget, és tökéletes fürdőszobát varázsolsz akármelyik sarokból.

- Lavór?!

- Nem, majd cipelem a zuhanysátrat...

- A kamion elbírta volna...

- Egyáltalán nem hiányzott. Ez is hozzá tartozott, mint a hajnali négy órás kelés.

- Mennyi?!

- Hát, valamikor el kellett indulni... minél korábban, annál jobb! Ne szörnyülködj már, ez is a lemondás része.

- Mint a szandál-zoknid, mi?

- Pontosan. Utálom beismerni, de ha féltenyérnyi vízhólyag van a talpadon, ez a létező legkényelmesebb viselet.

- De annyira hülyén néz ki...

- Nem mondtam, hogy nem. De itt pont ez a lényeg. Mindenfajta külsőséget, luxust és földies dolgokat kihajítani az ablakon, valami többért, mahasabbért. Kit érdekelt, ha szandál-zokniban voltál, vagy ha szétcsúszott a hajad? Annyira pitiáner dolgok voltak ezek, hogy még szavakat sem vesztegettünk rájuk.

- Ennyire nehéz volt?

- Fizikailag? Nehéz volt, ez tény. Az ember alapvetően nincs hozzászokva ekkora megterheléshez. Bár igyekeztek úgy kialakítani, hogy nehezebb és könnyebb napok váltsák egymást, azért így is nagyon durva volt. A lábad már első nap tele lett vízhólyaggal, a térded teljesen tropára ment a folyamatos aszfalton gyaloglás miatt, és a vállad majd' leszakad a táska súlya alatt. 

- Te jó ég... hogy lehet akkor ezt kibírni?

- Volt velünk egy magyar atya, Balázs atyának hívják. Na, neki volt egy kedvenc mondása, miszerint "agyban kell váltani". És talán ez benne a legnehezebb – a saját kényelmemet feladni, a saját fájdalmaimtól elszakadni másokért, Istenért, önmagamért. Ha a legjobban fáj, akkor nem panaszkodni, hanem rámosolyogni a mellettem küzdőre, és a kezemet nyújtani felé. 

- Tényleg nem panaszkodtál?

- Miért tettem volna? Aki mellettem jött, az is korán kelt, vagy lehet, neki még jobban fájt a lába. Inkább beszélgettünk vagy imádkoztunk.

- Azt mondtad, többször is sírtál.

- Így volt.

- Ennyire fájt?

- Ez attól függ, honnan nézzük. Fizikailag, vagy lelkileg?

- Akkor először fizikailag.

- Amiatt csak egyszer.

- Te sírtál a fájdalomtól?

- Én is ember vagyok.

- Igaz... és a többi mind lelki?

- Bizony.

- Ekkora stressz?

- Stressz? Na ez a szó az egyik olyan, ami tökéletesen nem illik ide. Fájt, piszkosul, de még mennyire, hogy fájt. De nem stresszeltem, egy kicsit sem. Sőt, ott tudtam igazán megbékélni önmagammal.

- Na, elérkeztünk ehhez a részhez! Mi bajod volt önmagaddal?

- Tömören? Minden.

- Bővebben?

- Tudod, ha egész nap csak monoton gyalogolsz az aszfalton, és a bömbiből huszadjára szól ugyanaz a lengyel ének, akkor senki sem áll közéd és a gondolataid közé. Amitől év közben olyan lelkesen menekülök, itt elkerülhetetlen - tükörbe kell végre nézni. És hidd el, kevés olyan ember van, aki mélyen magába nézve elégedett lenne.

- De mégis, csak úgy random elkezdtél sírni?

- Előfordult. De általában egy dal váltotta ki belőlem. Lengyelül volt, de az angol verzióját ismertem.

- Ennyire durva a szövege?

- Nem. De ott és akkor nagyon betalált.

- Megmutatod?

- A végén.

- Oké. És miért sírtál? A bűneid miatt?

- Is. Pláne a visszatérők miatt... tudod, amikor ott menetelsz, és tényleg nagyon fáj, és úgy érzed, hogy még egy lépés, és összeesel... na akkor jut eszedbe Krisztus, aki a kereszttel a Te bűneid miatt ment tovább. Amikkel újra és újra a földre taszítod, de ő megy tovább. Érted. És ilyenkor eszembe jutottak azok az emberek, akikért én mentem. A nagypapám, aki sokkal-sokkal többet szenved, mint én ott a legrosszabb napon. És ő nem mondhatta, ha elfáradt, hogy be akar szállni az autóba...

- Gyengének érezted magad?

- Piszkosul. A feladat az volt, hogy haljak meg magamnak Krisztusért, és azokért, akikért gyalogolok. De ez rettenetesen nehéz, hiszen akkor minden kényelmedet és fájdalmadat magad mögött kell hagynod, és felajánlanod értük. Hihetetlen nagy harc volt bennem, hogy meghaljak végre a világias dolgoknak. Túl kellett lépnem a test korlátain, és a saját, személyre szabott ketrecemen.

- Hogy sikerült végül?

- Honnan veszed, hogy sikerült?

- Hát... végigmentél.

- Igaz. Sokat segített minden nap a szentáldozás. Aztán, ha azokra gondoltam, akikért csinálom. Amikor nagyon-nagyon nem bírtam tovább, elkezdtem a cserkészetestvéreim és a mária-lányaim arcát magam elé idézni. Megdöbbentően sokat segített. Aztán összehaverkodtam egy apácával, ha vele beszélgettem, akkor is könnyebben ment. Volt, hogy elképzeltem a nagypapámat a karjaiban a születendő unokatestvéremmel. De volt bennem egyfajta dac is.

- Dac?

- Igen. Egyszer már nagyon fáradt voltam, le is maradtam elég erőteljesen. Éppen bőgéshatáron voltam már, amikor mellém lépett az egyik magyar srác, átkarolta a vállamat, és vigyorogva ennyit mondott: "gyere, röhögjük képen a sátánt!" És így lett. Hangosan énekelve, röhögcsélve masíroztunk a csoport legelejére.

- De nem fájt a lábad?

- Dehogynem. De le tudtam győzni.

- Mert valaki segített.

- Pontosan. És ez volt az egyik legfontosabb, amit tanultam. Segítséget adni... de, ami a legnehezebb, a segítséget elfogadni. Elismerni, ha szükségem van a megtámasztó kézre, egy korty vízre vagy csak egy mosolyra. Elismerni, kérni, és elfogadni.

- Büszkeség a porba tiporva?

- Szó sincs róla. De a túlzott büszkeség ezen az úton valóban nem praktikus.

- Mi volt a másik legfontosabb, amit megtanultál?

- A türelem. Alapjáraton nem vagyok egy türelmes ember... de itt sokat fejlődtem ezen a téren.

- Az nem rossz... mi lepett meg a leginkább?

- A lengyelek hozzáállása a valláshoz. Abszolút követendő példa! Az első métertől a legutolsóig minen út szélén tucatnyi ember állt, hogy teát, süteményt, vizet, gyümölcsöt, vagy csak egy mosolyt, egy kézszorítást, és biztató szót adjanak. Hihetetlen élmény volt látni, ahogy a nénik-bácsik a meghatottságtól zokogva áldásokat kiáltanak felénk. Hogy mennyit jelentett nekik, ha csak egy pillanatra is láttak bennünket. Szintén Balázs atya mondata volt a másik mottónk: "Jelek vagytok." Jelek voltunk az emberek számára, hogy Krisztus köztünk van, és vár bennünket. Hogy érte érdemes útra kelni.

- Ez igen...

- Vagy egy másik példa. Nem egyszer volt, hogy autópályán kellett átmennünk, ilyenkor a teljes forgalmat leállították miattunk. És a lengyel autósok nem hogy nem anyáztak, de lelkesen integettek, biztattak. Pedig azért bekavartunk a közlekedésbe rendesen...

- És tényleg mindenhol szállással és meleg kajával vártak titeket?

- Minden ebédnél, bizony ám. Döbbenet, mi?

- Az... elképesztő. Voltak ilyen apró örömök?

- Hülyéskedsz? Tele volt az egész út vele, alig győztem összeszámolni!

- Azért a kedvemért megpróbálod?

- Miért is ne? Lássuk csak... a nappal együtt kelni és feküdni; meghalni önmagamnak; lavórban fürdeni; új embereket megismerni; közös nyelv nélkül megérteni egymást; angolul aktívan beszélni; egy tál meleg levest kapni; jellé válni; lelkesedni a végkimerülés után; mások arcára mosolyt csalni; útszéli nénik/bácsik/gyerekek mosolyát látni; reményt adni és kapni; Istenben bízni; az Ő segítségét érezni; apácával induló barátságot ápolni; összecsiszolódni a barátokkal; kedvesemmel egymást jobban megismerni; a Szűzanyának fogadalmat tenni; lengyelül énekelni; másokért menni; a kezemet nyújtani; a segítséget elfogadni; fennhangon énekelni; magyar zászlót lobogtatni; térdre borulni; nagyokat kacagni; együtt sírni...

- Kezd nagyon tetszeni a dolog... és milyen érzés volt megérkezni Czestochowába?

- Leírhatatlan. De tényleg. Mielőtt beértünk volna, megálltunk egy helyen, amit a Megbocsájtás dombjának neveznek, és itt mindenki mindenkitől bocsánatot kért, ha megbántotta, vagy nem figyelt rá eléggé. Ezzel a lelkülettel mentünk be a városba, ahol egyszer csak megpillantottuk egy hosszú sugárút végén az áhított templomot... szó szerint szinte rohantunk felé. Az utca minden oldalán ordibáltak felénk az emberek, üzletekből jöttek ki pacsit adni, a szakadó eső ellenére velünk futottak... egyszerre kacagtunk, ordítva énekeltünk és bőgtünk akkor már. Mindenhonnan papok szórták ránk a szenteltvizet, lobogott a magyar és a lengyel zászló, és emberek kiabálták felénk lengyelül: "Megcsináltátok! Itt vagytok! A Szűzanya már várt titeket! Isten hozott! Ég áldjon!" És ezek után belépni a Szűzanya elé... tényleg nem tudom jól leírni, milyen érzés, amikor másra sem vagy képes, csak térdre borulni, és azt hajtogatni: "Itt vagyok... köszönöm... köszönöm..."

- Hú... ez tényleg nem semmi lehetett. És milyen volt utána?

- Nem is tudom... furcsa. Fel sem fogtuk, hogy tényleg megcsináltuk. Annyira hihetetlennek tűnt akkor. Még így, majdnem egy hónappal utána is csak lassan ülepednek bennem az élmények.

- Döbbenet. Ez tényleg egy hatalmas út...

- Az bizony. De mondom, nem lehet szavakkal átadni az élményt... ezt érezni kell.

- Örülsz, hogy elmentél?

- Mi az, hogy! Életem egyik legjobb döntése volt. Nagyon kellett... én megyek jövőre is.

- De jó! Azt hiszem, én is megpróbálom... talán. Bár nem hiszem, hogy végig bírnám.

- Dehogynem. A képesség mindenkiben ott van... vagyis inkább Krisztus mindenkiben ott van. Csak rajtunk múlik, átengedjük-e neki a kormányt.

- Igazad lehet... most már megmutatod azt a dalt, ami megsiratott?

- Ja, persze. Ez az.

- Nem rossz... és mi a címe magyarul?

- Itt vagyok, hogy imádjalak...

Leléptél a sötétségbe,

Hogy felnyisd a szememet, hogy lássam

Mindazt a gyönyörűséget, amit alkottál,

Hogy a szívem Téged imádjon,

És hogy Benned reméljem az életet.

Itt vagyok, hogy imádjalak.

Itt vagyok, hogy meghajoljak,

Itt vagyok azt mondani: Te vagy az én Istenem!

Te tökéletes vagy,

Te méltó vagy,

Csodálatos vagy nekem.

Minden nap Királya,

Hangos szóval magasztalnak,

Dicsőséges vagy a mennyekben.

Alázattal jöttél a földre,

Amit Te teremtettél,

A legszegényebb lettél a szeretetért.

Itt vagyok, hogy imádjalak.

Itt vagyok, hogy meghajoljak,

Itt vagyok azt mondani: Te vagy az én Istenem!

Te tökéletes vagy,

Te méltó vagy,

Csodálatos vagy nekem.

Sosem fogom tudni, mit érezhettél,

Amikor a bűneimet nézted a keresztfáról.

Mondd az Úr nevét!

És Ő megment téged.

Nemrég értem haza cserkésztáborból. Fantasztikusan jól sikerült :) És nagyon sokat tanultam. Bővebbek a nyár végi hálaadásban lesznek. Most egy aktuálisabb témát közelítenék meg egy kicsit másképp ;)

Az egész világ (velem az élbolyban) olimpia-lázban ég. Az idei ötkarikás játékoknak London ad otthont, az olimpia történetében haramadszor. Ezen felül az idei versenyek a harmincadikak az újkori játékok sorában, szóval elég neves ez az év :) Magát az egész olimpiát nagyon szeretem. Szenvedélyesen szeretek szurkolni (legyen szó bármilyen sportágról), szeretem a sportokat, szeretek sportolni is (bár a futáson, az íjászaton és az úszáson kívül mindenhez antitalentum vagyok), szeretem nézni az örömöt a győzelem után, és együtt tudok sírni a sportolókkal, ha arról van szó. 

Persze, elismerem én is az árnyoladalait a dolognak. Meg sem merem tippelni, hány milliárd dollárba kerülhetett csak maga a megnyitó ünnepség... nem is beszélve az olimpiai falu felépítéséről, a sportcsarnokorkól, az utak és a közlekedés fejlesztéséről, a művészekről, az érmekről, a technikáról, a fényekről, a stb, stb... egyszóval eszméletlen mennyiségű pénzt őröl fel, szerintem akár billiárdos nagyságrendben is beszélhetünk. Sokak pontosan csak ezt látják benne - az iszonyatos pénzszórást. Pláne, ha belevesszük, hogy a sport ma már mennyire üzlet, és hogy mennyire kihasználják ezt a részét is... valóban, lehet így is ránézni az egészre. De lehet másképpen is.

Szemléltetésnek képzeljünk el egy egyszerű kis történetet. Kisiskolásként beleszeretünk egy sportba. Azt mondják, még tethetségünk is van hozzá. Elkezdünk edzésekre járni, heti kétszer. Megtanuljuk lassan az alapokat, egyre jobban megszeretjük. Egyre jobbak és jobbak leszünk. Már kipróbálhatjuk a nagyobb párbajtőrt, úszhatunk a nagyobb medencében, vagy gyakorlatozhatunk a felemás korláton. Lassan elengedi az edző a kezünket, már egyedül is megállunk a gerendán, és pontosabban célzunk a kabupa. Elkezdünk hétvégén is edzeni. Aztán minden nap a héten, délután. Minden más különóra és szabadidős program helyett gyakorlunk.  Megtanulunk másokkal együtt dolgozni. Aztán az első verseny... nem nagy szám, csak egy kerületi forduló. De a szívünk a torkunkban dobog, és mindent beleadunk. Az első győzelem. Ugyan csak pár szülő tapsol, csak anyu fényképez, és az edző akasztja nyakunkba a műanyag, arany színű érmet... de az a mindenünk. Kitesszük a falra, mindenhol eldicsekszünk vele. Aztán csak dolgozunk tovább. Már hajnalban is felkelünk, iskola előtt is az edzésen vagyunk. Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy leszünk egyre fáradtabbak és kedvetlenebbek olykor. Szívesebben aludnánk még két órát a töri dolgozat előtt, vagy mennénk el megnézni egy filmet a haverokkal... de nem lehet. Dolgozni, gyakorolni, küzdeni kell. Együtt kell dolgoznunk emberekkel, akiket nem kedvelünk. De muszáj, a csapatmunka mindenek előtt. Egyre több versenyre visznek, egyre komolyabbakra. Kerületi, városi, megyei, országos... győzelmek, ezüstök, bronzok, és az első vereség. Teljesen elkedvetlenedünk, nem akarjuk folytatni, nem látjuk a célját, az értelmét. Veszekszünk az ezdővel, fel akarjuk adni... de aztán másnap reggel megint felvesszük a lábszárvédőt, újra bemelegítünk a spárgához és ismét rójuk a köröket a jeges hajnalban. Mert az életünk részévé vált. Hullámhegyek és völgyek. Győzelmek és veszteségek. Lemondás... rengeteg lemondás. Buli helyett edzés, randi helyett sportorvos, pizza helyett előre elrendelt étrend. Aztán az első súlyosabb sérülés. Annyira fáj, hogy üvöltünk. De nem csak fizikailag... úgy tűnik, minden munkánk kárba veszik. Hetekig, hónapokig tart felépülni. Folyamatos gyógytorna és kontroll, közben százszor, ezerszer megfogadjuk, hogy soha többet... aztán egészségesen megint kötjük az edzőcipőt, és melegítjük az izmokat. Újrakezdjük a tanulást, hetekig tart belerázódni... de harcolunk. Az első verseny a kihagyás után. Második hely, de nem bánjuk. Elszántak vagyunk, lesz ez még jobb is. Küzdünk, edzünk, beleadunk mindent. A családunk támogat, és az a maroknyi barátunk is, aki elviseli a lehetetlen időbeosztásunkat. Megtanuljuk legyőzni önmagunkat, és mindig az újabb csúcsokat megdönteni, saját határainkat feszegetni. Egyre feljebb és feljebb jutunk. Országos bajnokok, Európa bajnokok, világversenyek... a világ hirtelen kiszélesedik, egyre több emberrel mérhetjük össze a tudásunkat. És közben folyamatosan fejlődünk, tanulunk. Ha vesztünk, elkeseredünk. Ha hibázunk, ostorozzuk magunkat. De mégis, mindig, újra és újra folytatjuk. Végül pedig elérkezik a nagy álom: az olimpia. Két éven át csak erre készülünk. Míg mindenki más buliról bulira jár, mi zenét hallgatunk futás közben. Amíg a többiek a strandon napoznak, mi az ötödik hosszt kezdjük. Míg a többiek a tábortűz mellett énekelnek, mi a pislákoló lámpa fényénél ötvenedjére is elismételjük a már hibátlan gyakorlatot. Aztán az álom elérhető közelségbe ér. Letesszük az olimpiai esküt, és mehetünk is a rendező fővárosba. Megnyitó, hatalmas parádé, felfogni sincs időnk. Verseny, verseny hátán. Selejtező, csoportok, elődöntők... nem figyelünk senkire és semmire, csak arra, hogy az életünk legjobbját hozzuk. Egy élet munkája mindössze néhány percbe belesűrítve... ennyi jutott nekünk. Ekkor elhangzik a varázsszó: olimpiai döntő. Minden, amiért küzdöttünk, amiért szenvedtünk, amiért harcoltunk és annyi mindenről lemondtuk most csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk. Még egyszer, utoljára mindent beleadunk. Az utolsó tartalékot is kipréseljük magunkból. Minden tudásunk, minden mozdulatunk hosszú évek kemény munkája. Aztán megtörténik a csoda, és mi ott állunk a dobogó legfelső fokán, a nyakunkban a hőn áhított kinccsel: az aranyéremmel. Mindenki minket ünnepel, a lelátóról nemzetiszín zászlók lobognak, a nevünket kántálja többezer ember, a mi himnuszunk szól... és mi ekkor mosolyogva elengedünk egy könnycseppet. És abban az egy könnycseppben benne van minden. Egy egész élet.

Lehet, kicsit szentimentális írás lett... meg egy kicsit nyálas, de ez vagyok én :) Természetesen fogalmam sincs, valójában milyen lehet élsportolónak lenni. Még csak megtippelni sem tudom, igazából mennyi küzdéssel és lemondással is jár ez az életforma... mindössze megpróbáltam az én fogalmaim szerint megvilágítani ezt a részét is. Ugyanis mi, akik a tévé előtt ülünk, természetesnek vesszük a győzelmet. A bukás elfogadhatatlan. (Jó példa erre anno, amikor az Aranycsapat elvesztette a foci VB döntőjét, így másodikak lettek... úgy kellett őket hazacsempészni, nehogy baj legyen.) Azt persze hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyetlen ugrásban vagy döfésben egy élet munkája fekszik, a maszk és az úszódressz mögött pedig egy ugyanolyan ember van, mint mi. Egy ember, tele hibákkal, félelmekkel és álmokkal. Ezért szerettem volna ezt a részt is figyelembe venni... mert amikor egy sportoló a mieink közül ott áll a dobogó valamelyik fokán, büszke vagyok rá. De nem csak a helyezésére... hanem az eddig megtett útjára. Mert nem semmi küzdelem lehetett.

A másik, ami miatt az olimpiát vettem elő témának, a címadó idézet. A fenti mondat a megnyitó ünnepségen hangzott el, méghozzá a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) elnökének szájából. Durva, mennyire igaza van. Gondoljunk csak bele! Ezek a sportolók egy szint után már nem csak magukért küzdenek, hanem mindazokért is, akik hisznek bennük, és felnéznek rájuk. A megnyitó ünnepségen eddig az volt a szokás, hogy az olimpiai lángot egy nagyon neves sportoló gyújtja meg... az idei megoldás nekem sokkal jobban tetszett. Bár valóban vitték idősebb, rengeteg mindent elért bajnokok a fákláykat... azokat egy ölelés kíséretében átadták egy tinédzserekből álló, ún. "utánpótlás" csapatnak. Ez nagyon tetszett. A dicső múlt, és a reményteli jövő találkozása. Példaképek és leendő példaképek együtt... nem semmi.

Emlékezzünk csak vissza, kik is voltak (vagy azok még ma is) a mi hőseink. És itt nem csak a sportolókra gondolok. Mindannyiunknak vannak példaképei. Szentek, sportolók, szuperhősök, énekesek, barátok, testvérek, szülők... mindegy, hogy ki az. Mindenkinek van. De abba már belegondoltunk, hogy ő sem volt mindig példakép? És hogy neki is volt/van egy saját példaképe, akire felnéz, aki motiválja? Durva, nem? És - most kapaszkodjatok meg - mi is könnyen azokká válhatunk. Cserkészvezetőként, barátként, szülőként... de előbb-utóbb majdnem mindenkit utolér a végzete :) Ez persze baromi ijesztő. Ha hibázunk, az kétszeres súllyal nehezedik ránk (higgyétek el, tapasztalatból mondom). Természetesen nem érezzük méltónak magunkat a feladathoz... de ez mindegy. Ha megijednénk tőle, gondoljunk csak vissza arra, mit tiszteltünk annyira a saját példaképeinkben. Talán tökéletesek voltak? Sosem hibáztak? Soha nem estek el? Soha nem inogtak meg? A válasz egyszerű: de igen. Százszor, ezerszer, milliószor. Ők is fel akarták adni, ők is megfutamodtak volna... de mindig volt előttük valaki, aki bebizonyította, hogy fel kell állni, hogy tovább kell küzdeni... és hogy mindezt érdemes megtenni. Éppen ezért lettek ők a példaképeink.

Amikor ma néztem az éremosztást, végre egy magyar srác állt a dobogó legfelső fokán (innen is gratuláció Szilágyi Áron kardvívónknak!), valamint egy másik sportágban az ezüstérem lett a miénk hatalmas csata után (Szép volt, Ungvári Miki!) elgondolkodtam ezen. Az előbbi még csak 22 éves, ahogy a kommentátor mondta, szinte gyerek. És máris elérte az egyik legnagyobb álmát. A másikuk 32 éves, ez az utolsó olimpája... és az első olimpiai érme. Egy élet munkája. Néztem őket, és próbáltam megérteni, mi segítette őket. Mi volt a hajtó erő, amikor már nagyon feladták volna... aztán rájöttem. Nekik is voltak példaképeik. És most már ők sem csak magukért harcoltak. Harcoltak az éremért, az álomért, egy országért... és mindazokért a gyerkekért és idősebbekért, akik csillogó szemekkel figyelik őket, és akiknek immár ők a példaképeik. Hát igen. Az élet megy tovább.

Mit akartam ezzel a rettenet hosszú bejegyzéssel? Magam sem tudom igazán... csak elgondolkodtatott, én meg papírra (pardon, kalviatúrára) vetettem. Cserkészvezetőként rengetegszer érzem, hogy nem vagyok méltó példaképnek... jó példakép meg távolról sem vagyok. Hiszen elbukom, hibázom (nagyokat), és rossz döntéseket hozok... mégis, megkaptam a legeslegnagyobb bókot, amit ember csak kívánhat. Amikor azt mondták nekem: "én majd olyan vezető akarok lenni, mint te." És amikor ezt hallottam, már tudtam, hogy minden, de minden megérte. A tanulás, a küzdés, a felállás... minden. Ez a mondat, a boldog mosolyok, a kacagások, a bizalmak és a hálás ölelések... ez az én olimpiai aranyérmem.

Sosem hittem volna, hogy valaki engem választ majd a példaképének... de megtörtént. Nem vártam, mégis eljött. És a kételyeim ellenére sokkal jobban esett, mint azt valaha gondoltam volna. Ugyanis már nem csak magamért küzdök. Ha elbuktam, már nem csupán magam miatt állok fel és kezdem újra... már felelősségel tartozom azért, aki hisz bennem. Vigyázva és nyitott szemmel közlekedjetek ti is! Mert sosem tudhatjátok, hogy kinek éltek máris a szívében úgy, mint az ő személyes hőse.

Igen, tudom, még nem is volt hálaadás... majd lesz! :) Legfejjebb nyár végén egy összesítő, de mindenképpen lesz. 

Most csak egy egészen rövidke bejegyzést írnék ide... Mária-lány táborban voltam a héten. Minden este meséltem a leányzóknak, mígnem egyik lefekvésnél előkerült az Áldozatos Szeretet, vagyis az ÁSZ meséje. Egyszerű, aranyos kis történet, de nem is igazán maga a mese a lényeg.

Az áldozatos szeretet valami olyasmi, amiért nem kapsz konkrét jutalmat. Hasznod nem származik belőle. Mikor mindössze azért teszel meg valamit, hogy a másiknak jobb legyen. Hogy ő boldog legyen - a te jutalmad pedig mindössze az ő öröme. De lássuk be- lehet, hogy ez a valaha kapott legértékesebb fizetség.

Találtam egy videót... kicsit elvont, de nagyon jól bemutatja az ÁSZ-t. Tudom, hosszú... de érdemes végignézni. Megéri :)

Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a mostani bejegyzésem szorosan kapcsolódik az előzőhöz. :) Mondhatni, kiegészítik egymást. Ugye az előzőben azt taglaltam, hogy mennyire hajlamosak vagyunk késlekedni a dolgokkal. Nos... íme ugyanez egy másik, de legalább annyira zseniális és kreatív megvilágításban :)

P.s.: Köszönöm Istenem a sikeres nyelvvizsgát! Te tudod, hogy sokat dolgoztam érte... köszönöm, hogy learathattam a gyümölcsét :)

Megint viszonylag régen írtam... dehát, ez van, ha az ember már csak ilyen elfoglalt, mint én ;) Pedig témám az van bőven... hajjaj. Elsősorban írhatnék példának okáért a bérmálkozásunkról is... de nem teszem. Attól tartok, még egy kicsit ülepednie kell bennem az élménynek. Feldolgozni az átélteket. Tudjátok, mint a windows, ha elment valamit...

Igazából ma sem azzal a céllal ültem le a számítógép elé, hogy bejegyzés fog születni. Aztán persze, - mint az már oly sokszor kiderült - az eseményeket nem én irányítom. :) Ma konkrétan egy dal került elém. Tetszett a címe, és az együttest is nagyon szeretem, így hát belehallgattam. Aztán meghallgattam még egyszer. Majd mégegyszer. Aztán megint, és megint... és most írok róla.

Egyrészt nagyon szeretem a Nickelback zenei világát, az énekes hangjába meg konkrétan szerelmes vagyok (még egy ilyen nagy hang-szerelmem van, a Linkin Park énekese, Chester Bennington). Másrészről a cím alapján már eleve ígéretesnek tűnt maga a dal... és nem kellett csalódnom, a dalszöveg hihetetlenül jó. Nem, ez nem is jó kifejezés... hihetetlenül megérint. Igen, ez az. Szó szerint, mintha valaki figyelmeztetőleg megbökdösné a vállamat. A harmadik, ami megfogott, az a videoklip. Kényes téma, az ilyen kisfilmeket nagyon könnyű elképesztően elrontani. De ez most... nem, nem tökéletes, mert olyan nincs. De nagyon ideillik, nagyon hangulatos, és teljesen átadja, amit éreznünk kell... külön-külön is, és a három együtt is tizesből huszas. 

Persze, lehet egy kicsit csóválni a fejeket, hogy egy kicsit negédes, álomvilágos az egész. Persze, hogy az. De attól még nagyon durván igaza van. Gondoljunk csak bele! Hányszor halasztunk el dolgokat, mondván: majd holnap! Majd holnap megcsinálom. Majd holnap megkérdezem. Majd holnap elmondom. Majd holnap megnézem. Majd holnap bocsánatot kérek. Majd holnap megbocsátok. Majd holnap, majd holnap, majd holnap... ez mind szép és jó. De honnan tudjuk, hogy lesz még holnap?

Félre értés ne essék, én senkit sem akarok depresszióba kergetni, hogy hamarosan itt a világvége... éppen ellenkezőleg. Tudom jól, a keresztény tanítás nem igazán szereti a Carpe diem elvét... de én szeretnék egy másik megközelítést használni, és figyelembe venni a latin mondat szó szerinti fordítását: Ragadd meg a napot!

Jézus azt mondja a Bibliában: "nem tudhatjátok a napot és az órát", ennek megfelelően készen kell állnunk, hogy akármelyik pillanatban egyenes derékkal megállhassunk az Úr színe előtt, és büszkén tehessük le a kezébe az eddigi életünket. Viszont Isten nem azt várja, hogy a szobánkba zárkózva, rózsafüzért morzsolva várjuk a végítélet napját. Sokszor elhangzott már a kérdés: miért élünk egyáltalán, ha egyszer úgy is vége lesz? Én úgy gondolom, magáért az életért élünk. Hogy küzdjünk, hogy elbukjunk, hogy felálljunk, hogy féljünk, hogy reméljünk, hogy szeressünk, hogy higgyünk, hogy megbocsássunk és bocsánatot kérjünk, hogy alkossunk, hogy sírjunk, hogy nevessünk, hogy igaz barátokra találjunk, hogy csalódjunk, hogy szerelmesek legyünk, hogy tanuljunk és tanítsunk, hogy továbbadjuk az életünket... egyszerűen azért, hogy éljünk. Persze, lehet mondani, hogy akkor minek ennyi szenvedés? Mert a rossz nélkül nem tudnánk felismerni a jót az életünkben. Ez a mi nagy feladatunk itt a földön. Nem szabad hagynunk, hogy a rossz elnyomja a jót. Az élet apró csodáiért élünk - ahogy én erről minden hónap végén meg szoktam emlékezni.

Nem azt mondom, hogy dobjunk el mindent, ne tanuljunk és mindent bele, mert éljen az élet... nem. Azt mondom, hogy éljünk úgy, mintha a követekező napon Isten előtt ébrednénk. Ne halogassuk a dolgokat! Ne fetrengjünk az önsajnálatban! Persze, könnyen beszélek, hiszen én tudom, mit akarok kezdeni az életemmel, és viszonylag kevesen vagyunk így... tisztában vagyok vele, hogy szerencsés vagyok. De még előttem is hosszú út áll, mint mindenki előtt. Mindannyian küzdünk a holnapért... csak közben el ne felejtsünk élni a mában is. Carpe diem! Ragadd meg a napot! Ragadd meg a szépségét! Ragadd meg az eső illatát, a nap fényét, egy barátod mosolyát, egy szívből jövő kacajt, egy megható pillanatot... ragadd meg és éld át! Mert Isten arra teremtett minket, hogy mindenben őt dicsérjük. És mennyivel könnyeben megy ez, ha a legapróbb dolgokban is Őt keresem, és átélem! 

Ezért mondom most nektek a tanácsomat. Fel a fejjel, és mosolyogjatok! Ne várjatok a holnapra! Csináljátok meg ma! Mondjátok el ma! Kérdezzétek meg ma! Nézzétek meg ma! Kérjetek bocsánatot ma! Bocsássatok meg ma!

Persze, vannak dolgok, amibe egyszerűen nem lehet csak úgy durr bele fejest ugrani... ezeknek időt kell hagyni. De kérlek Uram, adj nekem elég erőt, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt! Hogy ne ugorjak fejest egy komoly döntésbe... de ugyanakkor ne hagyjam elsuhanni magam mellett a lehetőségeket!

Hallgassátok meg az alábbi dalt, angolul kevésbé tudóknak lentebb a szöveg. És közben gondolkozzunk el együtt. Ha a mai lenne az utolsó napom...

Ha a mai lenne az utolsó napod

A legjobb barátom adta a legjobb tanácsot-
Azt mondta: minden nap ajándék, és nem alapvető jog.
Használj ki minden lehetőséget, hagyd hátra félelmeid,
És próbálj kevésbé kitaposott ösvényeket választani. 
Mindig az első lépés a legnehezebb.

Ha a mai lenne az utolsó napod
És a holnap már túl késő lenne,
Búcsút tudnál mondani a tegnapnak?
Úgy élnél, mintha minden pillanat az utolsó lenne?
A régi képeket hagyd a múltban
Minden centet jótékonyságra költenél?
Ha a mai lenne az utolsó napod.

Az életed éld szembefordulva az ösztöneiddel
Ami megéri a díjat, az megéri a harcot.
Minden másodperc számít, nincs második próbálkozás
Úgy élj meg, mintha nem élhetnéd meg újra.
Ne potyázz a saját életedben!

Ha a mai lenne az utolsó napod
És a holnap már túl késő lenne,
Búcsút tudnál mondani a tegnapnak?
Úgy élnél, mintha minden pillanat az utolsó lenne?
A régi képeket hagyd a múltban
Minden centet jótékonyságra költenél?
Felhívnád a régi barátokat, akiket sose látsz?
Idézd fel az emlékeid-
Megbocsátanál az ellenségeidnek?
Megtalálnád az embert, akiről álmodsz?
Addig-addig esküdözöl istennek,
Hogy végül beleszeretsz valakibe.
Ha a mai lenne az utolsó napod.

Ha a mai lenne az utolsó napod
Ápolni kezdenél egy törött szívet?
Tudod, sose késő, hogy a csillagokért nyúlj-
Nem számít ki vagy,
Szóval tégy meg mindent, amit meg kell tenned érte.
Mert nem tekerhetsz vissza egy percet se, az életből
Semmi ne álljon az utadba,
Mert az idő sose a te oldaladon áll.

Ha a mai lenne az utolsó napod
És a holnap már túl késő lenne,
Búcsút tudnál mondani a tegnapnak?
Úgy élnél, mintha minden pillanat az utolsó lenne?
A régi képeket hagyd a múltban
Minden centet jótékonyságra költenél?
Felhívnád a régi barátokat, akiket sose látsz?
Idézd fel az emlékeid-
Megbocsátanál az ellenségeidnek?
Megtalálnád az embert, akiről álmodsz?
Addig-addig esküdözöl istennek,
Hogy végül beleszeretsz valakibe.
Ha a mai lenne az utolsó napod.

Sűrű hónap van mögöttem... nem is húzom tovább az időt, lássuk! :)

Mit szerettem májusban?

- Kedvesem ballagása. Egyrészt büszke voltam rá, mert a suli még külön ki is tüntette a tanulmányi eredményeiért :) Másrészt viszont a ballagást követő ebéd volt az első hivatalos megmozdulásunk egy párként. A szűkebb családja nagyon régóta ismer, de a keresztszüleivel most találkoztam először. Nem mondom, hihetetlenül be voltam tojva... de mint utólag kiderült, persze feleslegesen. Nagyon jó hangulatú ebéd volt, és ami külön jól esett, hogy teljesen családtagként kezeltek, mintha már évek óta oda tartoznék... nagyon hálás vagyok érte, és csak remélni merem, hogy rászolgálok a bizalomra :)

- Rózsafüzér társulatok országos találkozója a plébániánkon. Minden évben egybeesik az élő rózsafüzérrel (idén még a 100 éves Hajdúdorogi egyházmegye családi napjával is...), hogy azok az idősebb testvéreink, akik nem tudnák teljesíteni a távot se maradjanak ki a találkozás és a közös imádság élményéből. Természetesen mindig mi vagyunk a teljes szervezők és lebonyolítók, Mária-lányok, pincérek és hostessek... alacsony a költségvetés ;) Minden évben óriási élmény részt venni. Látni a nénik arcán az őszinte örömet, a viszontlátás mosolyait, hallani a templomban minden kiséret nélkül is dübörgő Mária-énekeket, a hálás szavakat... gyakran csak figyelem ezeket a néniket, akik sokszor egész nap egyedül vannak. Milyen egyszerű örömet okozni nekik csupán azzal, hogy meghallgatjuk őket. Szerintem mindenkinek át kellene élnie azt az érzést, amikor a fehét asszisztenciás ruhájában kilép a templomból, és egy néni kedvesen odalép, megfogja a kezét, és a szemében örömkönnyekkel, meghatódottságtól remegő hangon megköszöni, hogy még nem veszett ki a fiatalságból a hit... elképesztő löketet ad. Ilyenkor érzem, hogy a világon minden fáradtság megérte. Az ilyen pillanatokért érdemes dolgozni. :)

- Egy igazán csajos este Judittal és Carlotaval. Egy remek film, minden fajta mélyebb lelki tartalom és mondanivaló nélkül, amin egyszerűen csak szórakozol két és fél órát. Együtt nevetés, és egy icipici leengedés az erőltetett tempó közepette... és a rádöbbenés: a barátok barátok maradnak, akárhová is fajul a világ körülöttünk.

- Akik gyakorlottabb blogolvasók, azok már sejtik, mi jön most. Pontosan :) Minden hónap jól bevált, visszatérő szereplői, avagy újabb hétvége lelkiatyám és családja körében :) Még mindig feltöltődök minden ilyen alkalomtól, egyszerűen nem tudom megunni azökat a gyerekeket :) A cserkészet is menetel szépen tovább a maga kis útján, úgy tűnik, végre körvonalazódik az avatandók listája. A jelöltek nagyon ügyesek és hihetetlenül gyorsan tanulnak, és végre látom ugyanazt a lelkes csillogást a szemekben, amit én is érzek! Nagyon a szívemhez nőttek a gyerkőcök, és igazán örülök, hogy a személyükben még több húgot és öcsikét tudhatok a magaménak :) Emellett meg volt a - számomra - rettegett szülői értekezlet is. Feleslegesen féltem - az a két anyuka egyáltalán nem volt harapós kedvében :) Sőt, nagyon kedvesek, érdeklődőek és együttműködőek voltak. Tímár a célegyenesbe ér lassan... szurkoljunk együtt neki! :)

- Hosszú hónapok kemény készülése után végül elérkezett a nyelvvizsgám időpontja is. Elképesztően be voltam rezelve, amikor leültem a padban, és elérkezett az idő, hogy fél év munkáját egy feladatlapba sűrítsem. Az írásbeli sajnos nem egészen úgy sikerült, ahogy akartam... de reménykedni persze még van okom, azért nem is rontottam el véglegesen :) Legfejjebb augusztusban ismétlés ;) Ami még érdekesebb volt, hogy a szóbeli előtt volt kb. három órám, amiben eleinte csak lézengtem, aztán összehaverkodtam egy-két emberrel, és máris gyorsabban repült az idő. Hihetetlen, a parázás és az angol nyelv hogy össze hozza az embereket :D Mielőtt bementem volna szóbelizni, a felkészülési idő végén elmormoltam egy fohászt, hogy Isten segítsen minden megszerzett tudásomat a felszínre hozni. És láss csodát! Egyrészt, hihetetlenül jófej szóbeliző partnert kaptam :) Másrészt, csak leültem, és az izgulásomat mintha csak elfújták volna. Minden ment magától, talán még sosem beszéltem ennyire magabiztosan és folyékonyan. Hatalmas kő esett le a szívemről, ahogy kijöttem a suli épületéből. Nagyon régen éreztem ennyire fáradtnak, mégis ennyire felszabadultnak magam. Boldog vagyok, hogy túl vagyok rajta, és hálás, mert Isten velem volt. Igen, még itt is :) Joggal lehetne kérdezni, hogy Istent miért érdekli a nyelvvizsga? Mert engem érdekel. És Istent meg én érdeklem. Ez ilyen egyszerű. Egy akadály legyőzve... aztán meglátjuk, augusztusban is születik-e ilyen bejegyzés :D

- Pünkösd vasárnap, amely - Szentlélek plébánia lévén - nálunk a templombúcsú napja is. Minden évben majálissal és Pünkösd-király választással ünnepelünk. Rengeteg előkészület előzi meg ezt az ünnepet is, rengeteget dolgozunk rajta, hogy igazi, közösségi ünnep lehessen. De persze emellett a legfontosabb a lelki része - ami maradéktalanul meg is volt. A szombat esti virrasztással, és a vasárnapi misével lett teljes az ünnep. Két volt káplán atyánk is vendégeskedett nálunk és celebrált a misén. El nem tudom mondani, milyen érzés a dugig tele templomba bevonulni (templomunk 1300 férőhelyes...), hallani a felújított orgonát, melynek milliós nagyságrendű összköltsége teljes egészében a hívek adományából jött össze, érezni, ahogy dübörög a templom a tömeg hangjától, ahogy majd' leszakad a kezem a perselytől, annyira tele van, ahogy átélni életünk egyik legszebb miséjét... azt érezni, hogy teljesen mindegy a kilenc hónappal ezelőtti robbanás. A közösség valóban olyan volt, mint egy hajó, ami találatot kapott. De felhúztuk a felszínre, megtartottuk, befoltoztuk, kilapátoltuk az összes vizet, és most úszik, teljes fényében. A közösségünk hajója végre újra teljes gőzzel halad előre, és elmondhatatlan érzés a részesének lenni. Köszönöm Istenem, hogy a tagja lehet, és átélhetem! Köszönöm.

- Hagyományosan Pünkösd hétfőn a cserkészavatás. Két olyan leányzót is avattunk, akiket én hoztam a közösségbe, köztük az egyik lelki húgommal is... ha ez lehetséges, még inkább elérzékenyültem az avatás alatt. Olyan jó érzés újra és újra kimondani: "cserkésztestvéremmé fogadlak!" Ráadásul a gyönyörű beszéd, amit I. atyától kaptunk... valóban benne van a cserkészet lényege. Nem csak az ünnepnapokon, és nem csak az egyenruhámban vagyok cserkész, és nem csak a foglalkozáson érdekel, mi van a másikkal. Hanem az életem minden egyes napján. Ahogy már egyszer itt is írtam: mert a testvérük vagyok és leszek. Történjék bármi.

Apróságok:

szünettel kezdeni a hónapot; ballagáson részt venni; nyíló virágoknak örülni; hónapfordulót tartani; rózsát kapni; nagyokat nevetni; szépen kiöltözni; nyári időt élvezni; napozni; fagyit enni; angolt tanulni a városligetben; tök jól elbeszélgetni egy külföldivel; színházba menni a párommal; gyerekek mosolyát látni; nyelvvizsgán új barátokat szerezni; kedvesem érettségieért szurkolni; kialudni magam; ünneplő ruhában TESCO-ban vásárolgatni; felvásárolni a TESCO-ban található összes pogácsát; a várból a napfelkeltét megnézni; nézni az ébredő várost; kedves szülinapját ünnepelni; egy esernyő alatt ketten csak félig megázni; új kedvenc filmhőst avatni; egy filmet unalomig idézgetni; hatalmasokat röhögni a moziban; kicsit lazítani; az erkélyen egyedül este gondolkodni; lelkiatyámmal beszélgetni; öreg néniket meghallgatni; tele templomban szolgálatot teljesíteni; érezni, ahogy a pad dübörög alattam a közös imától; szeretetet adni és kapni; bérmálásra felkészülni; csak úgy mosolyogni; anyák napján édesanyát felköszönteni; érte hálát adni; mindenhol mindenkor és mindenkinek örömet adi - és azt duplán visszakapni 

Rengeteg mindenért vagyok hálás csak az elmúlt három napban... sűrű egy hétvége volt, annyi szent :) De a köszöneteket majd a szokott hálaadó bejegyzésemben taglalom... most valami egészen másról szeretnék beszélni.

Vasárnap megtörténik valami, amire kis túlzással négy éve készülök. Intenzíven két éve. Vasárnap tizennegyedmagammal bérmálkozni fogok.

Ez mind szép és jó. De mi is az a bérmálkozás?

"A bérmálás szentsége a keresztény nagykorúság szentsége, amelyben megkapjuk ajándékul a Szentlelket, erőt és küldetést kapunk, hogy Krisztus tanúi legyünk az Egyházban és a világban."

A katolikus egyház hét szentségének egyike, ez egy beavató szentség. A görög testvéreinknél a brémálás szentségét  keresztéssel együtt már csecsemőkorban feladják. Nálunk, rómaiaknál ez legtöbbször 14 éves kor felett szokás elvégezni (nálunk 16 év az alsó korhatár). A megbérmált ember az egyház felnőtt tagjává lesz, és ennek megfelelően kell felelősséget vállalnia. Ahogy a fenti idézet is mondja, küldetést és erőt kap a Szentlélektől, hogy tanúságot tegyen mindenhol az élete folyamán. 

Én személy szerint nagyon örülök, hogy lehetőségem van már lelkileg érettebben átélni ezt a szentséget, hiszen így valóban megélhetem a súlyát, a jelentősségét. Bár én azon szerencsések (vagy szerencsétlenek?) közé tartozom, akik nem csecsemőkorukban keresztelkedtek, így én még arra is emlékszem. De a bérmálkozás akkor is remek alkalom, hogy egy újabb kötelékkel erősítsem magam Krisztus Egyházához.

Mit is kapok én a bérmálástól? Elsősorban, megkapom a Szentlélek erejét, és ajándékait. Hitem szerint a Szentléleknek hét ajándéka van. Ezek:

- Bölcsesség

- Értelem

- Jótanács

- Lelki erősség

- Tudomány

- Jámborság

- Istenfélelem

Ezek a lelki ajándékok segítenek hozzá, hogy elérhessem a Lélek gyümölcseit, melyek pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.

Persze, lehet mondani, hogy miért csak most kapom meg ezeket az ajándékokat? Nem lett volna rájuk szükségem eddigi életem során? A válasz pedig: dehogynem. Ugyanúgy egész életünkben szükségünk van ezekre az ajándékokra, ám mégsem baj, hogy a bérnálkozás során jutunk csak hozzájuk. A Lélek ajándékai ugyanis magukban hordozzák a bérmálkozás másik nagy vonzatát. 

Ez pedig nem más, mint a küldetéstudat. Mint arról már korábban írtam, minden embernek van valamilyen küldetése, ha úgy tetszik, hivatása ebben az életben. A Lélek ajándékai pedig arra hivatottak, hogy ebben a küldetésben segítsenek bennünket. Minden egyes ajándékot meg fogunk kapni, amire csak szükségünk van életünk küldetésének vérehajtásához. 

A harmadik fontos összetevő pedig nem más, minthogy innentől kötelességünk életünk minden területén tanúságot tenni Krisztusról. Szerény véleményem szerint ez az a pont, ami miatt igazán nagykorúvá válunk az Egyházban... hiszen gyermekként az a feladatom, hogy tanuljak, hogy kérdezzek, hogy közel kerüljek, hogy kapaszkodókat találjak és a közösség tagjává váljak. Felnőttként ezek a feladataim nem szűnnek meg, csupán kiegészülnek azzal, hogy mostantól a kötelességem beszélni az embereknek Krisztusról. Mostantól kötelességem az életemmel példát adni, kötelességem kész válaszokkal szolgálni a keresőknek, és egy az egyben az életemet úgy formálni, hogy az Egyház építő, erősítő tagja lehessek. 

Na azért nem úgy kell elképzelni, hogy vasárnap bérmálkozom, és hétfőn már az összes karakteremmel és erőmmel nagy léptekkel végzem a küldetésemet... inkább lelkibátyuskám jó példájával állnék most ide. A bérmálkozással rengeteg kis csomagot kapunk a Szentlélektől, melyeket rajtunk áll, hogy mikor nyitunk ki. De ott lesznek, megváltoztathatatlanul, eltörölhetetlenül.

Nem szépítem - ez még így is iszonyatosan nehéz és felelősségteljes feladat. Mikor egyik lelki húgom arról panaszkodott, hogy retteg a bérmálástól, hülyének néztem. De most, hogy volt időm egy kicsit jobban belegondolni, rájöttem, hogy van benne igazság. Igenis ijesztő. Nem, nem az ijesztő, hogy megkaphatom a Szentlélek ajándékát, és a karaktert, amely innentől az utamat vezéreli... hanem hogy az Egyházban megszűnök gyerek lenni. Csűrhetem-csavarhatom akárhogy, ez bizony annyit jelent, hogy az Egyház már felnőttként tekint rám. Mostantól én irányítom a gyerkőcöket, én óvom őket, és én vagyok az Egyház egyik bástyája. Nem lehet ezt máshogy mondani. Felnőttem. És ez bizony hihetetlenül ijesztő.

Na, nem kell azért pánikolni, nem ilyen rossz a helyzet :) Ugyanis nem kell egyedül szembenéznem a bérmálkozás nehézségeivel. Két oldalról is kapok konkrét, érezhető segítséget.

"Fentről" megtámogat először is a bérmavédő szentem. A bérmavédő szent egy olyan személy lehet, aki legalább boldoggá van avatva, és a bérmálkozó maga választja. A döntés általában az alapján születik, hogy melyik szent vagy boldog életútja, példája áll közel hozzánk, akire felnézünk, aki személyesen a példaképünkké válhat. Lányok általában női fiúk férfi példaképet kell, hogy válasszanak. A bérmavédő szenttel meg kell próbálni összebarátkozni. Bátran kell imádkozni hozzá, attól nem kell félni, hogy visszautasít :) Ahogy a plébánosom is mondta, legyen az egyik legjobb barátunk, Bátran panaszoljuk el neki a bánatunkat, vagy osszuk meg vele az örömünket, és kérjük a tanácsát vagy a közbenjárását. Ő lesz a mi mennyei pártfogónk innentől.

Én Kalkuttai Boldog Terézt választottam, közismertebb nevén Teréz anyát. (Aki valamilyen csoda folytán nem ismerné őt, az itt mindent megtalál: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalkuttai_Boldog_Ter%C3%A9z) Ahogy már többször ígértem, egyszer írok egy bejegyzést a hivatásomról. Az én vélt küldetésemhez a leginkább Teréz anya példáját kell követnem, az ő segítségére szorulok a leginkább rá. Mindamellett, hogy az általa írt "Az élet himnusza" című kis művecskét már itt is publikáltam, és komolyan az ars poeticám része, az a keresztényi, válogatás nélküli és odaadó önzetlen szeretet, amit képviselt és hirdetett a legfontosabb karakter, amire nekem is szükségem van. Csak reménykedni tudok benne, hogy egy napon majd megközelíthetem őt ezen a téren, de legalább is méltó lehetek az emlékéhez és hirdetéséhez. A legjobban azzal az egy mondattal tudom összefoglalni, amivel majd a püspök atyának is megindoklom választásomat: "Védőszentemül Kalkuttai Boldog Terézt választottam, akit a feltétel nélküli szeretetnek áldozott életútjában akarok követni."

Van azonban a bérmálkozónak egy földi témogatója is. Ez nem kötelező, de szerintem sokkal jobb, ha van. Ez a személy nem más, mint a bérmaszülő. A keresztszülővel ellentétben belőle csak egy van, valamint nem kell, hogy a bérmálkozóval azonos nemű legyen. A bérmaszülőnek a kánon szerint az alábbi feltételeknek kell megfelelnie:

- maga a bérmálandó kérje fel,

- alkalmas legyen,

- tizenhatodik életévét betöltött személy legyen,

- katolikus, megbérmált legyen,

- ha már házas, házassága szentségi házasság legyen,

- éljen a hithez és a vállalandó tisztséghez méltó életet,

- ne kösse semmilyen kánoni büntetés.

Ezek a hivatalos szempontok. Természetesen ezek is rettenetesen fontosak, de én mégis mást emelnék ki. A legfontosabb, hogy a bérmaszülő olyan ember legyen, akinek bármit elmondhatsz, akivel majdnem mindent megbeszélhetsz, akivel napi szinten tarthatod a kapcsolatot (tehát mondjuk hasznos, ha nem külföldön vagy nagyon messze él). A keresztszüleit majdnem mindenkinek a szülei kérik fel, velük lehet, nem olyan elmélyült a kapcsolata (tisztelet a kivételeknek). A bérmaszülőt azonban te választod, ezáltal felhatalmazod őt, hogy bármikor beleszólhat az életedbe, ha ezt szükségesnek látja. Ő az, akire hitben, erkölcsben és életében felnézel, és akit mégis a barátodnak mondhatsz. Többen tudják, hogy volt nekem már ezelőtt is egy bérmaanya jelöltem... Isteni gondoskodás, hogy végül nem ő lett az. Aki érti, érti, a többieknek meg nem kell. A most választott bérmaanyám minden szempontból a legtökéletesebb a pozícióra, és nem győzök hálát adni Istennek, hogy megsimertem őt, neki pedig azért, mert elvállalta ezt a nem kis felelősséggel járó feladatot :) Köszönöm Kata, hogy a bérmaanyám leszel! Remélem, a kapcsolatunk ennél már csak mégjobb és még mélyebb lesz :)

Tehát minden megvan, mehetünk is bérmálkozni... na nem azért, a térdem még most is remeg rendesen, ha rá gondolok, de egyben hihetetlenül várom is. Nagy feladatot kapok ezáltal... reméljük a legjobbakat :)

Hogy mit is jelentenek felnőttként a feladataink az egyházban, azt talán a legjobban a következő dal mutatja be. Tudom, egyszer már szerepelt ezen a blogon, de sebaj. Még fog is :)

Ha van időtök, kérlek, imádkozzatok tizennégy társamért és értem... mert úgy hiszem, szükségünk van rá. :)

 Ehh... megint mentegetőzéssel kéne kezdeni. De tudjátok mit? Nem fogom. Tanulnom kell, hogy egyszer majd az lehessek, ami akarok/aminek rendelt a JóIsten :) De ehhez most melózni kell, amibe alapjáraton nem annyira fér bele a blogolás (de ha ez valakit megnyugtat, gyakorlatilag semmi más sem...). Szóval nem mentegetőzök. Helyette írok bejegyzést! Na, megegyeztünk?

Őszinte leszek. Én ma sem akartam bejegyzést írni. Aztán felkukkantottam a netre, és szembejött velem ez a kép. Én meg úgy éreztem, hogy mégis firkálgatok valamit. No, íme a múzsa:

Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha egy nagy feladat áll előttünk (for example egy személyes helyzet: nyelvvizsga), hogy mindent és mindenkit elfelejtve csak és kizárólag a tanulásra/munkára/búslakodásra gondoljunk. Pedig ez mekkora egy baklövés! Ugyanis ilyenkor vagyunk hajlamosak elfelejteni a legfontosabb dolgokat. 

- Istenre általában emlékszünk, még ha kicsit egyoldalú is ilyenkor a kapcsolat (lásd: "kérlek, kérlek, segíts átmenni a vizsgán!!!")

- A család még egész jó helyzetben van, hiszen velük együtt élsz, ők úgymond észrevétlenül is az életed részei. Na persze, őket is nagyon rondán el lehet ám hanyagolni... 

- A szerelmed nélkül úgy sem bírsz ki két napnál többet, így rá valahogyan biztosan szakítasz időt. 

És akkor lehet számolni, kinek/kiknek a rovására megy mindez... bizony ám! A barátokéra. Pedig ők a hétköznapok hősei. Ők azok, akik megtámasztanak, amikor összerogynál, ők azok, akik megnevettetnek, amikor mindenből eleged van, ők azok, akik akkor is mosolyogva fogadnak, hogy ha két hete rájuk sem néztél, ők azok, akik hisznek benned, akkor is, amikor senki más, ők azok, akik mindig készen állnak egy kis baromkodásra, ők azok, akik ismernek, és mégis szeretnek... és végül ők azok, akik alakulhat bárhogyan az életed, mindig szeretni fognak. És mindig ott lesznek neked.

Mostanában sokat gondolkodtam ezen a témán. Barátságoktól búcsúztam el, megint mások váltak őszintén fontossá, és persze van olyan is, aki évek óta töretlenül feszít a trónján. Valamint sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, amikor hajtás van az életemben. Hogy mennyire elviselhetetlen lehetek szerelmesen, amikor másról sem tudok beszélni, és másra sincs időm. Hogy mennyire elvislehetetlen lehetek, amikor úgy tetszik, a barátaim a legutolsó pontok a listán...

És tudjátok, mi a legdurvább?

Hogy az is vagyok. Elviselhetetlen. De valamilyen kifacsart, érthetetlen okból, a barátaim erre immunisak. Mert lehetek bármennyire bunkó, szétszort, kapkodós, stresszelős, parázós, hisztizős, ők mindig higgadt mosollyal támasztják meg a hátam. Ők azok, akik mindig nyújtják a karukat, készen arra, hogy elkapjanak, ha kell. Ők azok, akik egy néma csendes arénában is torkuk szakadtából üvöltve szurkolnának nekem. Ők azok, akiket tök mindegy, hányszor bántok meg, mindig megbocsájtanak. Ők azok, akik ha megfutamodnék, egy szadista vigyorral elállják a menekülési útvonalakat.

Valaki egyszer megkérdezte, mitől érzem azt, hogy elég erős vagyok az élet kihívásaihoz. Most már tudom rá a tökéletes választ. Istentől és a szeretteimtől. És ebben oroszlánrészt vállalnak a barátaim. Akiknek sírhatok, nevethetek, tombolhatok vagy éppen flegmázhatok... mindig szeretni fognak. Ők az én bástyáim. A háttérországom. Van köztük, aki nagyon közel áll hozzám, nagyon sok mindent tud rólam, van, aki kevésbé. De ez mindegy. Ők a barátaim, úgy, ahogy vannak.

Mellettük persze rengetegen vigyáznak rám, akiket nem a barát státuszba sorolok. Lelkiatyám, lelki testvéreim, cserkésztesóim, Mária-lány testvéreim, bérmaanyám, a családom, a párom... nektek is nagyon köszönöm azt a rengeteg türelmet és odafigyelést, amit tőletek kapok! De ez a bejegyzés most azoknak az idiótáknak szól, akik nélkül sokkal kevesebb lennék. A barátaimról.

Akkor most legyen név szerint... ha már így megdicsértelek titeket :) Tehát...

- Köszönöm neked, Carlota, hogy négy éve velem vagy jóban-rosszban. Rettenetesen ki lett próbálva a mi barátságunk - de megállta a helyét. Talán a barátaim közül Te ismersz a legjobban. Köszönöm, hogy ennek ellenére is szeretsz :)

- Köszönöm neked, Judit, hogy hét éve nyúzzuk egymás idegeit :) Olyat kaptam tőled, mint senki mástól - a megbocsátás erejét. Köszönöm, hogy ismerhetlek, és hogy ennyit tanulhatok tőled!

- Köszönöm neked, Anna, hogy születésem óta kisebb-nagyobb megszakításokkal jelen vagy az életemben. Sok mindenben hasonlítunk... köszönöm neked, hogy mindig mosolyt csalsz az arcomra :)

- Köszönöm neked, Noémi, hogy ennyire tisztán és vitathatatlanul jó vagy. Te vagy az, aki mellett igazán leszelídülök, és rájövök, hogy mennyi erő és érték lakozhat a legcsendesebbekben :) Köszönöm, hogy kaphatok a fényedből!

- És köszönöm mindenkinek, akiket most nem említettem név szerint. Ők azok, akikkel még nem ismerjük egymást annyira, vagy még csak kibontakozóban van a barátságunk. De ti ugyanúgy hozzájárultok ahhoz, aki vagyok. Köszönöm a támogatásotokat, a türelmeteteket, a szereteteteket! Nélkületek senki nem lennék.

Jézus azt mondja "nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja barátaiért". Nos, én ezt most megteszem. No, nem feltétlenül ugrok le a tizedikről "értetek!" felkiáltással... de nektek adom az életemet. Annyi erőt kapok tőletek... szeretném, ha tudnátok, hogy mégha ez olykor nem is látszik, de én is itt vagyok, hogy megtámogassalak titeket. A barátságunk fontos a számomra... köszönöm, hogy átélhetem veletek!

Na igen, először is egy gigászi bocsánatkérés... jól eltűntem ebben a hónapban. Mentségemre legyen mondva, hogy egyáltalán nem unatkoztam ;) Rengeteg szép pillanatot köszönhetek újból ennek a harminc napnak... akkor hát lássuk!

Mit szerettem Áprilisban?

- Egy újabb fantasztikus Nagyhetet hagytunk magunk mögött. Persze, voltak bakik, mint mindig, de kit érdekelt? Együtt voltunk, együtt éltük át Húsvét legszentebb titkát és a feltámadás örömhírét. Mindig feltöltődök ilyenkor, és hiszem, hogy ezt az őszinte örömet csakis ekkor lehet megtapasztalni... esett az eső Nagyszombaton, csak templomon belül volt körmenet. Na és? Az élmény ugyanaz. Emellett idén is ellátogattam görög testvéreink Feltámadási Szertartására, és ezúttal még két római testvérem is velem tartott. Hatalmas élmény volt ezúttal is. A katakombákra emlékeztető hangulat, az atya felejthetetlen arca, az őszinte, gyermeki csillogás a szemében, a tömjénfüst illata... idén sem bántam meg, mit sem számít a korai kelés. Azt hiszem, újabb állandó szokás költözött ezzel az életembe :)

- Handel Feltámadás oratóriumát meghallgatni a templomunkban. Lehengerlő egy előadás, fantasztikus művészekkel. Mégis csak igaza lesz a végén plébánosomnak, azért csak nem halunk bele, ha néhanapján ránk ijesztenek egy kis komolyzenével :)

- Egy nagy változás állt be az életembe Április 14-én hajnalban. Persze, sokak szerint ez már hónapok óta az életem része volt, de egész más kimondva ugye... akinek még nem esett volna le, akkor nyíltabban is leírva megtaláltam a páromat. Helyesebben mondva már jó ideje megtaláltam, csak most már hivatalosan is összetartozunk :) Az érzés leírhatatlan... valakit megtalálni, aki mindenben kiegészít, akinek ismered a hibáit - és félre értés ne essék, idegesítenek a hibái... de a hibáit is szeretem benne, mert velük együtt az az ember, aki. Megtalálni azt az embert, aki mellett teljesen önmagam vagyok, aki kócosan, morcosan is szeret, és aki nélkül tényleg nem tudom elképzelni a jövőmet. Az életem része, és el sem tudom képzelni, hogy voltam eddig meg nélküle :) Persze, lehet csóválni a fejeket, hogy jaj, a kis nyálas szerelmes... igen, az vagyok. Szerelmes vagyok, a szó összes pozitív és negatív jelzőjével együtt. És büszke rá!

- Dániai koncertkörút az iskolai énekkarral. Hát hú. :D Írhatnék arról, mi mindent láttunk, és mennyi hülyeséget műveltünk, és hogy Dánia milyen szép... de nincs kedvem. Szóban bárkinek nagyon szívesen mesélek :) De egész mást ragadnék ki az egy hetes útból. Én a Dánoktól azt tanultam, hogy bármi is történt a történelmük során, összefogtak, és közösen megoldották. Mert együtt sokkal erősebbek. Egyedül, akár egymás ellen ők is csak vesztettek volna... de együtt mindenre képesek. Én ezt hoztam Dániából, (meg naaagyon finom cukorkát :D) és ezt éreztem végig az út alatt. Odafelé 26 óra buszút, visszafelé 23. Semmi hisztizés (ha csak a WC utáni rimánkodás nem számít annak :D), semmi hangos szó, semmi unatkozás... énekeltünk, beszélgettünk, aludni próbáltunk, hülyéskedtünk, nevettünk, benzinkúton mostunk fogat, dezodorral "zuhanyoztunk", reggeli tornáztunk a parkolóban... és hipp-hopp elrepült a buszút, szinte észre sem vettük. És ez a hozzáállás jellemezte az egész hetünket. Ha próbálni kellett, ha valaki fázott, ha valaki rosszul volt, ha valaki szomorú volt, mindig akadt egy lelkes ember, egy plusz pulcsi, egy kis víz és sós keksz, egy ölelés vagy pár kedves szó. Nagyon összetartó bandává vált ez az énekkar, és őszintén örülök, hogy a tagja lehetek. Mert olyan emberkéket ismertem és szerettem meg itt, akik egytől egyig remek humorérzékkel vannak megáldva, érzékenyek, és nem utolsó sorban emberek ebben az embertelen világban. Hálás vagyok a Dániai útért, és a Dániaiaktól tanult összetartásért és elképesztő szeretetért :)

- Lelkiatyám és családja ismét egy hétvége erejéig... és borzalmas volt.

Dehogy volt az, de ezt nem lehetett kihagyni :D (Elnézést, ezt csak Lelkiatyám érti :) ő viszont remélem, értékeli :D) A gyerekeket még mindig a szívem csücskében őrzöm, jó látni, ahogy hónapról-hónapra nőnek, változnak. Lelkiatyámat is mindig óriási élmény látni, beszélgetni, együtt lenni, így már csak miatta is megérné a kétszer három órás út :) Na és persze a cserkészet... a tímári kölkök is lelkesek, talán lesznek cserkészeink is... én is lelkes vagyok, ebben a hónapban kiderül, a szülők is azok-e... de mint tudjuk, Unicum, ugyebár :D

Apróságok:

Virágvasárnapon a pálmaágak és a barkák; a tömjén eltéveszthetetlen illata a hajamban; nagyszüleim mosolyát látni; éjszaka kihalt Budapesten mászkálni; kémiaórán hülyéskedni; mindössze öten hittanórán részt venni; az első közös kép Carlotaval; szerelmesnek lenni; 26 órát buszozni; buszon aludni(próbálni); nagyokat beszélgetni; órákig röhögni; új embereket megszeretni; jól megírni egy dolgozatot; gyönyörű virágokat nézni; nyári időnek és napfénynek örülni; nyári ruhát és szandált viselni; utánozhatatlan világoszöld természet; tesiórán önmagamat legyőzni; autóbuszban legelöl ülve az éjjeli várost figyelni; napfelkeltét megnézni; magamtól kipihenten ébredni egy fél órával korábban; vidámnak lenni; dániai befogadó család szeretetét élvezni; döbbenetesen finom kenyeret reggelizni; Koppenhágában a sétahajón megfagyni; a másik ember szemében Isten mosolyát meglátni

Hát megtörtént, amire egész Nagyböjtben vártunk. Nagycsütörtök éjszakáján tanítványa elárulta, elfogták, Nagypénteken pedig a nép akarata szerint keresztre feszítették, ahol kínhalált szenvedett. Testét ezután sziklasírba helyezték, és mély gyásszal teli, iszonyatos csend következett. Egészen mostanáig.

Az elmúlt évben átéltünk sok mindent. Átéltük az áruló tanítvány fájdalmát, a rosszakarat kicsírázását, a sátán apró nyertes csatáit és a kimerülés és kétségbeesés minden fokozatát. Sírtunk, dühöngtünk, csalódtunk és vesztettük már a el a reményt... de ennek a világon most már semmi jelentősége. 

Krisztus a mi bűneinkért vette a vállára a keresztet, a mi vétkeinkért és tagadásainkért állt fel újból és újból az út porából, és a mi üdvösségünkért halt meg a keresztfán. A síró asszonyok pedig valamilyen csekély módon meg akarták hálálni ezt a felfoghatatlan szeretetet, és balzsamokkal érkeztek a sírhoz... ami azonban üres volt. Krisztus feltámadt. Krisztus győzött. Krisztus él. Most és mindörökké.

Ahogy ott álltam  a Szentmise végén, és együtt énekeltem a templommal, minden gondom-bajom-bánatom elszállt. Boldog vagyok. Hihetetlenül boldog. Elbuktam. Százszor, ezerszer, milliószor. De ő mindig megbocsájtott, újra és újra kezét nyújtotta, és felemelt engem a porból. A bűneim engeszteléséért kínhalált szenvedett, és most visszatért értem. Hát kell ennél nagyobb boldogság? Ti is érzitek, ugye?

Hadd éljek valaki más szavaival, aki sokkal jobban megfogalmazta előttem... Krisztus feltámadt, vigyétek hírül! Induljatok! Lángoljatok! A világnak örömhír kell!

"Békesség veletek, Alleluja.

Én vagyok az, ne féljetek! Alleluja!"

"Mert megölhették hitvány zsoldosok és megszűnhetett dobogni szíve - Harmadnapra legyőzte a halált.

ET RESURREXIT TERTIA DIAE."

 Újból eltelt egy hónap... itt az ideje egy új hálaadásnak :) Hiszen annyi szép történt ezekben a hetekben is! Lássunk hozzá.

Mit szerettem Márciusban?

- Jugendvigil, avagy ifjúsági virrasztás Heiligenkreuzban, Asuztriában. Minden hónap első péntekje nálunk, Római katolikusoknál a megtisztulás hétvégéje, ilyenkor illik gyónni és áldozni ezen a napon is. A mi templomunk egy különleges hazáért való imaórával is meg szokott emlékezni erről. A Jugendvigil néven futó ifjúsági virrasztást Auszriában, Heiligenkreuz városka ölelésében elhelyezkedő ciszterci kolostorban tartják. Ilyenkor több száz fiatal idegyűlik, gyakran Európa több pontjáról. Mi magunk is útnak indultunk az ifjúsági csoporttal, és felejthetetlen élményekkel tértünk haza. És ezt nem csak az út közben becsúszó apróbb bakikra értem :) Bár ezek is jók voltak, hiszen megmutatkozott, hogy ha gáz van, akkor is ki tudunk állni egymásért, egymás mellett, és közösen megoldani a helyzetet. Emellett természetesen maga a virrasztás is fantasztikus volt. Most képzeljetek el egy vaksötét templomot, körben áll több száz fiatal, csak a gyertyák világítanak. Nem tudsz németül? Kit érdekel? A hangulat így is magával ragadó. Higgyétek el, én pár alapvető kifejezésen kívül semmit nem értek a németből... de ez ott mit sem számított. Együtt énekeltünk (többnyire angolul), és több százan dicsértük Istent egy közel 800 éves kolostorban, ahol még a levegő is nyugalommal és áldással van tele. Leírhatatlan.

- Újabb hétvége lelkiatyám és családja körében. Jó hangulatú foglalkozás, és még mindig elképzelhetetlen mennyiségű szeretet a gyerekek részéről. Öröm rájuk nézni. Lelkiatyámmal az esti beszélgetés során nagy falat döntöttünk le... ideje volt már. :) Sajnos csak szombaton tudtam érdemszerűen jelen lenni, vasárnap korán reggel jönnöm kellett haza... de ez mit sem számít. Lelkiatyám mindig nagyot néz, amikor azt mondom, ők számomra a nyugalom szigete. Azt elsimerem, hogy három ilyen eleven lurkóval, egy görögkatolikus pappal és némi cserkészfoglalkozással megspékelt életre ezt mondani elég meredek vállalkozás - de így van. Lehetek bármennyire szétcsúszva, innen mindig hatalmas erőkkel jövök el. 

- Tavaszi tábor a cserkészekkel. Nem akarom ragozni, ahogy anno sem tettem. A testvéreim, és azok is lesznek mindig. Gyerekek, őszinte mosolyok, odaadó ölelések, természet, kacagás, nagy beszélgetések és odakozmált tejbegríz... kell ennél több? :)

- Őszinte beszélgetések többekkel. Volt, hogy én segítettem valakinek, volt, hogy nekem volt szükségem támaszra... mindegy, a lényeg ugyanaz. Nagyon nehezen tudok lazítani... jobban mondva, ha ott vagyok, már könnyen feloldódok, csak eljutni odáig... mindig azon filózok, hogy mennyi mindennel tudnék haladni azalatt az idő alatt. De ilyenkor rájövök, hogy nem kell. Lazítani, leereszteni muszáj - még ha ez nekem nem is megy olyan könnyen. De azért jó, hogy vannak körülöttem emberek, akik szeretnek, és néha seggbe rúgnak érte :)

- Keresztutak. Egy előző bejegyzésemben taglaltam, mit is jelent, nem mesélem el újra. Akit érdekel, itt megtalálja:

 mogyeee.blog.hu/2012/03/30/szivunk_lelkunk_most_kitarjuk_utad_jezus_veled_jarjuk

- Egyik húgom nagyon-nagyon súlyos gondja végre a megoldás mezejére lépett. Elképesztően hálás vagyok érte Istennek, és annak, akit a megoldáshoz eszközéül választott. Ilyenkor jövök rá, hogy rengeteg jó ember van a közelemben, csak észre kell vennem.

- És természetesen maga az érzés, hogy tavasz van! Engem a napsütés tart életben, napelemmel működök :) Hihetetlenül vártam már, és nagyon örülök neki!

Apróságok:

táncolni matekórán Carlota-val; Mekis szemétben turkálni egy slusszkulcsot keresve; úgy nevetni, hogy már nem adsz ki hangot; csillagokat nézni; városligetben tanulófát találni; egy szál pólóban sem fázni; élvezni a napsütést; madárcsicsergést hallgatni; visszatalálni egy elfeledett kedvenc együtteshez; virágokat nézni és szagolni; bimbozó fákat fotózni; naplementében autózni; nagymamát internetezni tanítani; gyerekek mosolyát látni; bizalmat érezni; bókokat kapni; elpirulni egy szavalattól; palacsintát sütni; bőrdzsekit hordani; szobát festeni; késő estig beszélgetni; rámosolyogni a világra - minden ok nélkül

Nem épp nagyböjti gondolat... de nem lehet kihagyni, ez iszonyat jó :D

 Számomra a nagyböjt és a húsvéti időszak egyik legkedvesebb szertartása a Keresztút. Ha jól tudom, ez csak nálunk, Római katolikusoknál szokás. A lényege, hogy tizennégy stációba/állomásba foglaljuk Krisztus szenvedéstörténetét, egészen Pilátus ítéletétől kezdve a Golgotára vezető kínkeserves úton át Szent testének sírba tételéig. A stációk a templom két oldalán a falon helyezkednek el általában (nálunk is), így az egész végigjárása egyfajta körmenet is. Minden stációnál letérdelünk, és az állomásokhoz tartozó lelki részt olvasunk. Azért is szeretem kiemelten ezt a szertartást, mert nagyon sokat segít abban, hogy jobban értsem, érezzem, felfogjam, hogy pontosan mit is jelentett Krisztusnak vállára vennie a keresztet, majd újra és újra felállni, hogy aztán keresztfára szegezzék az ÉN bűneimért...

Ennél érzékletesebb csak talán Mel Gibson: Passió című filmje. Aki már látta, tudja miről beszélek. Többször láttam már, minden Nagypénteken megnézem, mióta megvan. Csak ekkor, de ez sosem marad ki. Volt már, hogy egyedül, volt, hogy társaságban, lényegtelen. Az eredmény minden egyes alkalommal ugyanaz - Jézus arcon köpésétől kezdve menthetetlenül végigzokogom a filmet. Nem csak azért, mert iszonyatos látni, hogy mit műveltek a Megváltóval... főképp azért, mert tudom, hogy mindezt értem vállalta. Az én bűneim bocsánatáért, és megtenné újra. Ennek ellenére én mégis újra és újra bűnbe esek, ugyanazokba, és hiába a bűnbánat, később megint elkövetem. Ahogy egy ifis társam fogalmazott: "Minden alkalommal beljebb verem Jézus kezén a szöget..."

A keresztutat általában nem zokogom végig - bár már volt rá példa, hogy elsírtam magam. Ez egy kevésbé érzékletes (ha csúnya szóval akarok élni, kevésébé hatásvadász) verziója Krisztus szenvedéstörténetének, de értékében semmivel sem marad el a film mögött, sőt. Bár, ha egészen őszinte akarok lenni, a legtöbb bizony a stációkhoz tartozó elmélkedésen múlik. Bizony rövidke hívő pályafutásom során (aki ismer, tudja, hogy nem születésem óta vagyok az) találkoztam már ezen irományok meglehetősen sok fajával és alfajával. Bizony, nem egyszer megesett, hogy valóban könnyek szöktek a szemembe, és térdelés helyett legszívesebben leborultam volna, könyörögve "Bocsáss meg!". De sajnos - nagyon szégyellem, de nem tudok tenni ellene - az is többször előfordult már, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet a rövidke szakaszok szövege. Na jó, mondjuk ki nyíltan - örülök, hogy nem aludtam bele.

Vannak egészen hajmeresztő variációk. Az egyik ilyen kedvencem, mikor az amúgy rettenetesen jól csengő "Szeretet keresztútja" néven futó kis irományok kerültek felolvasásra. Nagyon kíváncsian vártam a tanulságot... ami sajnos elmaradt, tekintve, hogy minden egyes stációhoz egy, azaz egyetlen egy mondatot rendeltek. Mit is mondhatnék - rekordidőt futottunk. Persze, megvolt ennek ellentéte is, mikor minden állomásnál három oldalas kisregény fogadott bennünket. Félre értés ne essék, a világon semmi bajom a hosszabb könyörgésekkel - ha nem ugyanazt a mondatot csűrik-csavarják kilencvenhat féle képpen. 

Most fel lehet hördülni: "hülye, arrogáns Mogyee, neki semmi sem jó!" Ez nem igaz. Én csak szeretem megtalálni az egyensúlyt, akármilyen rögös is ez az út. Vannak kifejezett kedvenceim. Rengeteg tényleg igazán jól megírt szöveg van mindenféle témában... engedjétek meg, hogy most ide bemásoljam azt, amelyik nekem a legnagyobbat ütött. Senkit sem szeretnék kötelezni rá, hogy olvassa végig, mert tényleg nem rövid (habár nem is túl hosszú... pont az én ízlésemnek való :) ). De aki megteszi, garantálom, hogy nem bánja meg. Nem semmi felkészülés a Nagyhétre. Előfordulhat, hogy fogok még idézni ebből a keresztútból, mert tényleg nagyon megérintett... de most elég is a szócséplésből. Olvassátok, és gondolkozzatok el rajta. Nyilván nem mindenkit fog teljes egészében megfogni, hiszen ez a "Fiatalok keresztútja" kategóriába sorolandó... de azt hiszem, mindenki talál benne magának való mondatot. Nos akkor hátradőlni, és az ilyenkor hagyományos ének első versszaka után hajrá!

Szívünk-lelkünk most kitárjuk,

Utad, Jézus, Veled járjuk.

Kérünk, mélyen belevéssed

Szíveinkbe szenvedésed.

Fiatalok keresztútja

(írta: Boda László) Forrás: Keresztény Szó, Kolozsvár, 1995. április

I.              Halálra ítéli Pilátus? Kicsoda Pilátus?

Mellékszereplő. Statiszta. Már nincs is a képen. Csak odagondoljuk, amint mossa a kezét és átpasszolja a felelősséget a népre. Itt már csak Jézust látjuk. Vele szemben a csőcselék, amely a legellentétesebb politikai célokra is felhasználható, ha ígérnek neki. Zavaros kiáltozásuk visszhangzik a történelemben: "Feszítsd meg őt!" Krisztus pedig áll a Politikai Hatalom és az ellene lázítottak ítélete előtt. Előttünk. Áll, megostorozott testtel, kiszolgáltatottan, gúnypalástba öltöztetve, mégis fönsége ragyogásában. Elítélve is mindenki fölé magasodik. S az ítélet kimondói, a történelmi milliók tömege, kiáltásaival, fölemelt ökleivel eltörpül és összezsugorodik színe előtt. Egy milliók miatt...

II.             Vállaira veszi a keresztet

A küzdelmet már megvívta az olajfák-hegyi magányban, egészen elhagyatva. Most valóságra váltja az Igent. Vállaira veszi a keresztet. Az erősek alázatával vállalja küldetését. Tudja, mit tesz, és tudja, miért teszi. Megváltásunkért... Hogy miért éppen ezt az utat választotta, az a mindenható Isten titka. És az emberi sors titka. A kereszt szenvedéseink jelképe lett. És ő ebben is szolidaritást vállalt velünk. Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. Fiatal éveim sem mentesek a szenvedés próbájától. Hogy mikor rakja az élet vállamra a keresztet, nem tudom. Azt sem tudom, milyen formában. Betegség? Csalódás? Sikertelenség? Magány? Az érzékeim tiltakoznak ellene. Csak a kellemeset fogadnák el. A sikerélményt. Van olyan fiatal, aki összeroppan ebben a találkozásban. Könnyebb annak, aki a te nyomodban jár. Te azt mondtad: "Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és kövessen." Te mutatod az utat ebben is. Te magad vagy az Út, az Igazság és az Élet. Veled és utánad könnyebben viselem a magam keresztjét.

III.            Először esik el a kereszttel

A kereszt ledönti hordozóját. S az úton, a porban, a szétszórt köveken ottmaradnak az ártatlanul kiontott vér nyomai... Az első elbukás... Istenem, micsoda keserű élmény, amikor az ember bűnös szokásainak rabja lesz! Szent Ágoston vall erről. Hiszen még megtérése után is nehéz volt azokat legyőznie, annyira beleivódtak. "Ingadoztam... Nagyobb ereje volt rajta a silányabb, de ránkszakadt szokásnak, semmint a jobb, de még szokatlan vágynak..." Balassi Bálint is így könyörög: "Bocsásd meg, Úristen, ifjúságom sok vétkét..." Legszívósabb ilyenkor az érzékiség kísértése. Boldogságot ígér, de csak kielégülést ad, és szégyent. Ady Endre annyira rabja lett testi vágyainak, hogy egész életét tönkretette. Ô fogalmazta meg emlékezetesen nyilvános bűnbánatát: "Átkozom gerjedelmem, az elsőt, amely vágyat adott, az első szennyes gondolatot..." Jézus tántorogva feláll a keresztúton. Nekem is talpra kell állnom, ha elesem. Megváltó szava engem is megérint, amikor padlón vagyok: "Ifjú, mondom neked, kelj föl!"

IV.           Anyjával találkozik

Milyen jó, ha életünk kanyargós útján, sikertelenségeinkben, csalódásainkban, vergődéseinkben és tévelygéseinkben mi is találkozunk, vagy újra találkozunk anyánkkal. Jézus anyjával is, égi édesanyánkkal, meg a földivel is, akinek életünket köszönhetjük. Anyánkkal, aki nem csupán testében hordott minket, hanem aki a lelkében is hordozza fiait és lányait, ha egy kicsit is megérdemli ezt a nevet "Édesanya". Ha messzire elszakadtunk tőle, akkor is magunkon érezzük féltő tekintetét. Amíg ő velünk van, amíg ő imádkozik értünk, és amíg mi hűségesek maradunk hozzá, addig nem veszhetünk el egészen. Erre olyan tanúnk van, mint Szent Ágoston. Neki mondta Ambrus püspök az emlékezetes szavakat: "Nem veszhet el ennyi könny gyermeke..." Nem veszett el. A legnagyobb megtérők egyike lett. És tudta, hogy ebben mennyit köszönhet Isten kegyelme mellett édesanyjának, Szent Mónikának. A tékozló fiúk és lányok nem csupán apjuktól, anyjuktól is elszakadnak. De hazatalálva újra találkoznak vele. Ilyenkor tudjuk meg, kihez váltunk hűtlenné.

V.            Cirénei Simon Munkából jön, és váratlanul éri őt, hogy egy ismeretlen elítélt keresztjét kényszerítik rá.

A rómaiak joga ez. Először talán arra gondol: "hagyjatok békén! Magam is fáradt vagyok. És mi közöm ehhez az idegenhez?" Aztán rátekint, és egyszerre megért mindent. Erős vállát engedelmesen odahajtja a kereszt gerendája alá. Alakja szinte átfényesedik... Segíteni akarok én is rászoruló embertársaimon. Túl akarom lépni az önzés, a kényelemszeretet, a kicsinyesség korlátait, hogy az erő, a szeretet, az evangéliumi tágasság járjon át. Emlékezz a fiúra, aki egy idős asszony kezéből átvette a nehezen cipelt kosarat és vitte helyette. Gondolj a fiatal katonára, aki védelmére kelt az ittasoktól zaklatott fiatalasszonynak. Emlékezz az árvízkárosultak leomlott otthonait építeni kész fiatalokra, a szeretet önkénteseire. ...Nem azért vagy erős, hogy megtámadd a gyengébbet. Ez a ragadozók törvénye. Azért vagy erős, hogy segítsd és megvédd a gyöngébbet. Felismerted már a segítséget kérő szemében Jézus tekintetét? Még nem késő.

VI.           Veronika Fehér kendőjét nyújtja Jézusnak, hogy letörölje arcáról a vért és a verejtéket...

De nemcsak ő. Arca, mozdulatai, ahogy a kendőt nyújtja, egyszerre idézi Évát, Mártát, Katalint, Zsuzsannát, Krisztinát, meg a többi lányt, asszonyt... Vajon mit mondana egy mai lány egy mai fiúnak, amikor együtt nézik ezt a találkozást? "Látod, én nem csak a testem ajándékát hozom. Én letörlöm majd arcodról a vért, és letörlöm a verejtéket... De kérlek, vigyázz rám! Vigyáz rám főleg most, a fiatal évek veszedelmes tavaszában... És védj meg, ha bántani akarnak. Védj meg, még a magam gyöngeségétől is. Ne vádolj, hogy nem vagyok olyan tökéletes amilyennek szeretnél. Ti sem vagytok olyanok... Ti fiúk, a holnap férfiai, ti formáltok bennünket. Tudod ugye, hogy felelősek vagytok értünk? Értetek veszünk föl pózokat és játszunk szerepeket, amiket nem biztos hogy szeretünk... Veletek emelkedünk a magasba, vagy alacsonyodunk le a föld poránál is mélyebbre... Nézd meg ezen a képen Veronikát! És ne felejtsd el, hogy más ajándékaim is vannak, mint a testem. Segíts hát nekem, hogy én is segíteni tudjak neked. Mert én kötözöm be sebeidet, amikor kórházba visznek. Testi, lelki fájdalmadban én állok melletted. Én virrasztok ágyadnál, amikor beteg vagy. Én teszem forró homlokodra hűsítő ujjaimat. Én... Veronika, Éva, Márta, Katalin, Zsuzsanna, Krisztina..."

VII.          Másodszor esik el a keresztúton

Újra leroskad a földre. Újra találkozik arca a porral és a kövekkel. Mögötte pedig, vagy kétoldalt, az emberi sokaságban ott vannak a közönyösök... Mit érdekli őket mindaz, ami vele történik. Törődnek is ők mások fájdalmával, gondjaival, szenvedésével... "Vajon őrzője vagyok-e én öcsémnek?" "Mi közünk hozzá, te lássad...", "Nem izgat", "nem érdekel", "az ő baja"... Hányszor halljuk a bibliai közönyösök és felelőtlen fiatalok ajkáról. "Nézd meg az arcokat, és közben kérdezd meg magadtól: érdekel téged egyáltalán mások baja? Gondolsz néha arra, hogy neked mennyi mindened megvan, ami másoknak nem jutott? Eszedbe jutnak a cserbenhagyásos gázolás vétkesei, akik csak saját bőrüket mentik? Gondolsz-e az afrikai éhezőkre, amikor morogsz a koszt miatt? Eszedbe jutnak néha az otthontalan fiatalok?

VIII.         Találkozik a síró asszonyokkal

"Magatokat s fiaitokat sirassátok" - ezt mondja nekik Jézus. Szeretet és komolyság van ebben a figyelmeztetésben. Mert nem csak áldozatos lelkű anyák vannak. Akadnak olyanok is, akik magukra hagyják vagy elkényeztetik gyermekeiket. Anyák, sirassátok fiaitokat és lányaitokat, akik talán miattatok jutottak oda, ahova jutottak, amikor letértek az igaz útról... Sirassátok hát magatokat és fiaitokat, lányaitokat, ha rossz nevelésetek gyümölcse beérik. De én se hárítsam a felelősséget szüleimre, nevelőimre. "Figyelmeztessen ajkadon a szó, magamon is van siratnivaló..."

IX.           Harmadszor esik el a kereszt súlya alatt

Harmadszor esik el. Harmadszor jelöli meg a földet arca vérével, kezei vérével, útjelzőként a Golgota hegyére. Fölötte pedig ütésre készen emelkedik az ököl, hogy lesújtson, ha a fölöttes úgy rendeli. A nézőközönség megoszlik, mint a történelemben. Itt már eldőlt, ki hova tartozik. Nincsenek semlegesek. Veled vagy ellened! Itt már nem lehet tartózkodni a szavazástól. Közönyöm is állásfoglalás. Van, aki legszívesebben fogadást kötne: vajon képes-e még fölállni? Van, aki megrendül. Van, aki csak a látványt méltányolja az egészben. A katarzis találkozik az egzotikummal. Te érints meg, ha közönyöm felelőtlen nézővé tenne, amikor az ember elesettségével találkozom. Nem maradhatok meg kívülállónak, el-nem-kötelezett érdeklődőnek, akinek csupán szeméig jut el a dráma és nem a szívéig. Nem akarok annak a nézőnek színvonalára süllyedni, aki az autóversenyeken csak a karambolt várja. Mert anélkül "nem érdekes az egész"... Szolidaritást vállalok veled. Keresztutadat veled járom. Legalább lélekben.

X.            Megfosztják ruháitól

Elviseli értünk a ruhátlanság szégyenét is... Emlékezzetek a bűnöző fiatalok bandáinak rémtetteire! A tőrbe csalt lányok sikolyára... Emlékezzetek húgaitokra és nővéreitekre, akiket körülfogott az Erőszak iszonyata. A védtelen lányokra, akik reménytelen helyzetükben rémülten keresték a kiutat, és zokogva könyörögtek az égő tekintetek gyűrűjében. De nem volt számukra irgalom... Emlékezzetek a háborúkban elvadult katonakezekre és a ruháiktól megfosztottakra...

XI.           Keresztre szegezik

Ott látható, elterülve a földön, majdnem egyenlővé téve a földdel. Fekvőhelye a keresztfa két gerendája... Az emberi Durvaság pedig fölébe magasodik. Római zsoldos? Vagy a lágerek gyakorlott kezű hóhéra? Mindegy. A kiszolgáltatottak fölé tornyosuló Könyörtelenség veszi kezébe a szöget és a kalapácsot. Kihúzza magát, mert mögötte áll a Hatalom, amelynek ő engedelmes szolgája. Kihúzza magát, mert tudja, hogy igazságtalan ítélet végrehajtója, és ezt valamivel ellensúlyozni kell. Mert érzi, hogy mérhetetlenül alatta van annak, akit most a kezére adtak. Jó színben van. Az izmai fejlettek. Eszünkbe juttatja azt a fiatalembert, aki nyaralásból jövet egészséges barnára volt lesülve. Szájából pedig dőlt a káromkodás. Ez a kalapács és ezek a szegek az ő kezébe is beillettek volna. Hallom az ütéseket. Látom a kibuggyanó vért, a fájdalomtól összeránduló ujjakat.

XII.          Meghal a kereszten

"Beteljesedett" - halljuk még utolsó szavait. Beteljesedett megváltásunk műve... Lecsukló feje mintha a végső Igent mondaná ki... Nekünk pedig eszünkbe kell, hogy jusson, hogy nem csupán cselekvéssel, szenvedéssel is lehet nagyot alkotni. Teilhard de Chardin szavai hatolnak a szívünkbe: "Isten már a szenvedéseinket is átalakította azáltal, hogy érzékelhető módon állította beteljesülésünk szolgálatába..." A szenvedés tehát teljesebbé teheti életemet. A halál pedig lehet megváltó halál, mint a történelem vértanúié. Ha csupán a szórakozások kellenek, ha csak azt fogadom el az élettől, ami kellemes, ami sikerélményt nyújt, ha süketté és vakká válok a megváltó szenvedés, a kereszt titka előtt, még nem léptem a felnőttek útjára. Még nem vagyok méltó, hogy kereszténynek nevezzenek...

XIII.         Leveszik a keresztről

Édesanyja karjaiban van újra, mint egykor, Betlehemben. De mennyire más ez a találkozás Anya és Fia halálon túli szövetsége... Az anyai szív virrasztó szeretete halott fia mellett, ahogy őt holtában is karjaiban tartja... Pietŕ... A kegyelet jelenléte. Sokan megörökítették. De a legemlékezetesebb: Michelangelo márványszobra a Szent Péter bazilikában. Azt sugallja, milyen erős az Örök Anya szeretete: Máriáé, aki halott Fiát tartja kezében. S milyen fájdalmas emlék, hogy egyszer egy őrült kalapácsa ennek a szobornak arcába sújtott, a Szent elleni emberi merénylet jelképeként, Istennel az anyákat is gyalázó káromkodás szimbólumaként

XIV.        Eltemetik

Férfiak és nők virrasztó kegyelete hajol fölé... Talán Arimateai József vagy Nikodémus, Magdolna vagy "a másik Mária". Nem ez a fontos... A Kegyelet van itt. Azoké, akik holtában is bíznak benne és kitartanak mellette, mikor a többiek reményvesztetten hazafelé indulnak. Sírkamra... Temetés... Ez volna hát az Ô megváltó életének befejezése? Ez lenne a keresztút végállomása?... Nem. A XV. állomást tulajdonképpen nem volna szabad elhagyni. Mert az az igazi Végállomás. Pilinszky verssorai hitelesen vallanak erről. "Mert megölhették hitvány zsoldosok és megszűnhetett dobogni szíve - Harmadnapra legyőzte a halált. ET RESURREXIT TERTIA DIAE."

 Ezt a dalt mindig is nagyon szerettem, és mindig is sokat jelentett a mondanivalója. De igazán csak most értettem meg minden sorát... igazabb, mint valaha. Teljesen megtaláltam benne magam, úgy is mondhatnám, jelenleg ez a dal az ars poeticám. Sokat gondolkodtam, hogy kifejtsem-e, hogy mit is jelentenek nekem a sorok... de úgy érzem, az túlzott magyarázat lenne. Ezt vagy érzi és érti valaki, vagy ha nem, hát a leírásomból nem fogja megérteni. Ettől függetlenül nagyon szívesen elmondom bárkinek a véleményemet :) De akkor az készüljön fel, mert nem túlzok, amikor azt mondom, minden egyes sora mond nekem valamit! Hallgassátok szeretettel, és nagyon figyeljetek a szövegére. Mert "ott várok a sokor között..."

 Ismét túl vagyunk egy cserkésztáboron. Nagyon jó volt, és kimondhatatlanul kellett. Az életem egy nagy hajtás, semmire sincs időm, csak kapkodok és teperek, hogy mindenhol a legjobb tudásom szerint helyt álljak... és közben hajlamos vagyok elfelejteni, hogy én sem vagyok gép, és olykor nekem is szükségem van a pihenésre.

Most a tábor alatt én beszélgettem azokkal, akik "kívülről" jöttek, és májusban cserkészfogadalmat tesznek. Megbeszéltük, mi is a fogadalom, és mivel jár azt letenni. Feltettem a kérdést, mit jelent a mondat: "cserkésztestvéremmé fogadlak!". Ekkor hangzott el a válaszként az a kulcsmondat, amit én sem tudtam volna szebben megfogalmazni:

"Mindig a testvéred leszek. Bármi is történjen."

(Csak az érdekesség kedvéért, a srác autista. Bár egyre többször érzem azt, hogy ő erről nem hajlandó tudomást venni...) Ennyi a lényeg. Bár ezt igazán én is csak most értettem meg. Persze, mindig ott voltam én, ha szükség volt rám, ugrásra készen... de csak most voltam hajlandó észrevenni, hogy sokkal több támogatást kapok, mint amennyit adok. Nagyon elhanyagoltam a cserkészetet az utóbbi időben, nagyon elfáradtam, és úgy egyáltalán nem voltam valami jó vezető ebben az időszakban... és mégis, amikor megérkeztem, mindenki kivétel nélkül mosolyogva, megértően és szeretettel fogadott - mintha el sem maradtam volna... túl vagyok egy-két nagyobb beszélgetésen, amik már nagyon kellettek, együtt hülyéskedtem a többiekkel és örültem mások boldogságának. Mások azt állítják, a gyerekek energiavámpírok. Ez részben igaz, valahol tényleg elfáradtam ezalatt a három nap alatt. Viszont egy másik részről meg annyi energiát kaptam, ami most már elég lesz, hogy ne lankadjak el. Igen, mindig a testvérük leszek. A szó összes pozitív és negatív jelzőjével együtt.

Ez a dal a csapatindulónk. Az egész úgy, ahogy van ránk illik... de most mégis egy sort emelnék ki, magamra vonatkoztatva: "És van aki segít, hogyha kimerültél..."

 Biztos nem vagyok egyedül, amikor ilyen és ehhez hasonló teszteket kapok... én szeretem őket kitölteni. Igen, tudom, fél óra teljesen feleslegesen az életemből. De kikapcsolódásnak jó, és sok mindent én is átgondolok közben. Úgy gondoltam, még nem rendelkeztek kellő mennyiségű felesleges információval rólam. Hát, parancsoljatok :)

1Hány éves leszel öt év múlva? 22

2. Szerinted akkor házas leszel? Kiskoromban úgy képzeltem, hogy 20 évesen már férjhez megyek… nos, mára ez az elképzelésem szelídült :D Szerintem nem… de nem tartom kizártnak, hogy már jegyben járok majd valakivel :)

3. Milyen magas vagy? 174cm

4. Melyik filmet láttad utoljára? Bovárynét… nincs időm filmet nézni, szégyen gyalázat, csak irodalom órán :D Érdekes volt…

5. Kit tárcsáztál utoljára? Carlotát :)

6. Ki hívott téged utoljára? Carlota :D

7. Kitől kaptál utoljára SMS-t? Egy barátnőmtől, hogy ne jelentsem reggel bioszórán :) Nem, nem én vagyok a hetes. De ez a mi osztályunkban mit sem számít.

8. Jobban szeretsz SMS-t írni, vagy telefonálni? sms… ciki, tudom, de ezt órán is el tudom követni :) És bizony az ember könnyebben leír dolgokat, mind kimond…

9. Van háziállatod? mára minden kipusztult sajnos… bár néhány ismerősöm elmegy egynek :D

10. Mit csináltál tegnap éjfélkor? Már majdnem az ágyban voltam… majdnem sikerült… de még fogat mostam.

11. A szüleid házasok/elváltak? Elváltak.

12. Mikor láttad utoljára anyudat? Úgy húsz perce.

13. Hova mentél utoljára? A konyhába :)

14. Mit szeretsz a télben? hó, forralt bor, meleg pulcsik és sálak, advent, kivilágítás, karácsony, fenyőillat, család, szilveszter, szülinap, szánkózás

15. Mit szeretsz a nyárban? napsütés, Balaton, tábortűz, rövidnadrág, atléta, gyümölcsök, rengeteg nevetés, lelkizések, délig alvás, órákig tartó vonat utak, nehéz túrazsák, sátorban alvás, csillagok, haverok, buli, fanta ;)

16. Mit szeretsz a tavaszban? színek, napsütés, ébredő természet, virágok, családi ünnepek, húsvéti ünnepkör, tavaszi kabát, színes harisnya, bőrdzseki, tornacipő, séták, ülni a fűben, nagyokat nevetni, gyümölcsöket enni

17. Társaságkedvelő ember vagy? Nehéz kérdés… alapvetően igen, nagyon jól érzem magam és el tudom magam engedni… de csak olyan társaságokban, akiket szeretek. Egyébként rettenetesen igénylem a magányt és a csendet.

18. Mit ettél utoljára? Kekszes krémtúró (lelkiatyámnak az utalás – még nem járt le ;) )

19. Melyik a kedvenc éttermed? Nincs, nem nagyon járok éttermekbe…

20. Melyik a kedvenc kávézód? Ez sincs igazán, ott iszom, ahol tudok… de mondjuk a Coffe Heaven nem volt rossz :) De az is igaz, hogy még csak egyszer voltam ott…

21. Melyik a kedvenc teaházad? Zöld Teknős, és Kertek teaház… nagyon hangulatosak, igazi kis kuckókkal és utánozhatatlan teaház feelinggel… hozzám ez áll inkább közel :)

22. Melyik a kedvenc desszerted? Ajjaj… én Gombóc Artúr effektusban szenvedek, bármit, bárhol, bármikor :D de azt hiszem, egy Somlói galuskát sosem utasítanék vissza…

23. Melyik a kedvenc levesed? Ramen! ;) na jó, nem. Édesanyám húslevese verhetetlen.

24. Szereted a kávét? Igen! Rossz szokás, de még mindig jobb, mint az energiaital…

25. Naponta mennyi vizet iszol?Vizet nem is annyit, de teát rengeteget. Legalább napi másfél litert biztos… és ehhez még hozzá jön a víz… úgy mondom, eleget :)

26. Mit iszol reggelente? Teát, kávét, vizet… nagy ritkán, ha van rá időm, vagy valaki megcsinálja helyettem, kakaót :)

27. Hason fekve alszol? Előfordul… de főleg sátorban.

28. Tudsz pókerezni? Elvileg. Gyakorlatilag még sosem nyertem :)

29. Jártál valaha Kanadában? South Parkos rész számít? :)

30. Ismersz valakit, akinek ugyanakkor van a szülinapja, mint neked? Személyesen, évre pontosan is ;)

31. Szeretnél gyerekeket? Persze. De azért nem most, akármit is mond az angol tanár (Carlota érti, többiektől elnézést…)

32. Beszélsz idegen nyelveket? Angolul most már elmakogok, spanyolul meg tudom kérdezni, mennyibe kerül egy kiló kenyér, és el tudom mondani latinul az Aeneis bevezetőjét meg egy mesét a rókáról és a szőlőről.

33. Voltál valaha kórházban? Hajjaj, bérletem van :D Neem, az csak a baleseti, az nem ér… de amikor kivették a mandulámat, igen. Meg ott születtem. Meg meglátogatni valaki mást már többször is.

34. Tenger vagy medence? Tenger – a hozzá tartozó naplemente miatt :)

35. Gyakran hordasz ékszereket ? Mindig. Még fürdéskor, alváskor és tesi órán is, bizony!

36. Melyik a kedvenc tévéműsorod? Nem igazán nézek tévét… de a Beugró és a Magyaroszág, szeretlek! néha a képernyő elé csal.

37. Ki a legviccesebb ember, akit ismersz? Nem tudok dönteni. Idiótákkal vagyok körülvéve :)

38. Plüssállatokkal alszol? Kettővel. Egyik születésem óta megvan :)

39. Milyen a mobilod csengőhangja? Roy és Ádám – Az otthon itt van

40. Megvannak még a gyerekkori ruháid? Folyamatos körforgásban az ismerősök közt, és az ágytartóban.

41. Milyen színű a fal a szobádban? Fehér, helyenként festettem rá.

42. Alvás közben be van zárva a szobád ajtaja? Nincs, de becsukom.

43. Sokat flörtölsz? Nem jellemző… mindig inkább haver típus voltam. Ha valaki nagyon megtetszik, akkor persze, de sosem én kezdeményezek.

44. Mibe mártogatod a chicken nuggetseket? A világon semmivel, utálom a Megdögleszes kaját…

45. Fel tudod tölteni benzinnel a kocsitokat? Még nem próbáltam… biztos, hogy nem.

46. Olvasol napilapokat? Nem. Így is jóval több felesleges információval van tele a fejem, mint amennyi szükséges… várjatok! A metroban a Garfield ér?

47. Szereted a Snoopy-t? Nagyon ^^

48. Nézel valamilyen szappanoperát? Igen, bizonyos ismerőseim életét :)

49. Ha lenne rá lehetőséged, úsznál delfinekkel? Simán! Bár amilyen szerencsecsomag vagyok, tuti belefulladok… és még a delfint is megölöm.

50. Név: Pál Annamária (Ancsi vagy Annamari, bloggereknek Mogyee, esetenként lelki szemetesláda…)
51. Kor: 17
52. Születési hely: Budapest
53. Lakhely: Budapest
54. Kivel élsz együtt: Édesanyám, bátyám, íjam, gitárom (amikor nincs túszul ejtve egy bizonyos barátnőmnél…)

55. Horoszkóp: bak

56. Kínai horoszkóp: Az európaiban sem hiszek, ebben meg végképp nem.

57. Iskola: Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium

58. Vallás: Római katolikus

KÜLSŐ
59. Magasság: 174cm
60. Súly: 70kg… (te jó ég, ez leírva még durvább)
61. Szemszín: barnás-zöldes. Fényviszonyoktól, hangulattól és álmossági szinttől függ.
62. Hajszín: Barna
63. Szemüveg/kontaktlencse: kontaktlencse (Isten áldja Győrffy Istvánt!)
64. Fogszabályzó: Orvos szerint kéne. A pénztárcánk szerint nem :)
65. Tetoválás: Nincs, terveim szerint nem is lesz.
66. Piercing: Főleg nincs…

SZEMÉLYISÉG
67. Jellemezd magad egy mondattal: mogyeee.blog.hu
68. Alapvetően pesszimista vagy optimista vagy? optimista
69. Liberális vagy konzervatív gondolkodású vagy? A liberalizmus mai fogalmát tekintve egyértelműen konzervatív.
70. Félénk vagy inkább bátrabb? Helyzettől függ. De inkább vakmerő hülye.
71. Lenézel másokat? Miért, mi jogon tenném? Mindenkiben van érték, csak keresni kell.
72. Gyakran vagy depis? Ó hogyne. Minden egyes alkalommal vastagon kihúzom a szemem, a sarokba vonulok, és öngyi leszek…

CSALÁD
73. Anya: Legfőbb bizalmas, legerősebb bástya, legodaadóbb gondoskodó… ha hinnék benne, azt mondanám, a reinkarnációja vagyok. De nem hiszek.
74. Apa: Az egyik legbölcsebb és legokosabb ember, akit csak ismerek. Őszintén szeret, ezt a távolság ellenére is érzem. Nem látom annyit, mint szeretném, de tudom, hogy ami köztünk van, nem gyengül meg ennyitől.
75. Testvér(ek): 1 vérszerinti báty. Példakép, személyes hős, legjobb vitapartner... és megszámlálhatatlanul sok cserkésztestvér.
76. Féltestvére(ek): Eddig úgy tudtam, nincs. De aztán lezajlott a következő telefonbeszélgetés:

„Édesapám: - Ki az?

Én: - A lányod.

Édesapám: - Melyik?”

Nos… azóta gyanakszom.
77. Mennyire összetartó a családod? Példaértékűen… úgy hiszem.
78. Mennyire állnak hozzád közel a családtagjaid? Nem tudom szavakkal leírni… nincs rá jobb kifejezés. Ők a családom.

BARÁTOK
79. Hány barátod van? Haver rengeteg, testvér rengeteg, barát pont elég :)
80. Könnyen barátkozol? Könnyen ismerkedek és alakítok ki jó kapcsolatokat. De hogy valakit közel engedjek magamhoz… hát, alsókat felkötni.
81. Szeretsz új embereket megismerni? Igen.
82. Legjobb barátod: Utálom ezt a kifejezést. Vannak barátaim, testvéreim és haverjaim, de köztük nem rangsorolok.
83. Melyik barátodat ismered leghosszabb ideje? Egy Anna nevezetút, akivel most kezdtünk néhány év kihagyás után újra szorosabb barátságot kialakítani. Atyáink révén születésünk óta ismerjük egymást… akárhonnan is számolom, ez biza 17 év :)
84. Melyik barátod ismer téged legjobban? nem csak barátokat idesorolva Carlota és Xinaf fej-fej mellett áll.
85. Hiszel a szerelemben? Természetesen.
86. Létezik szerelem első látásra? Szerelem nem. Szerelmes vagyok abba, akinek ismerem a hibáit, gyengeségeit és ezekkel együtt szeretem. Kölcsönös vonzalom és szimpátia simán.
87. Most szerelmes vagy? 10 pontos kérdés… elhiszed, ha azt mondom, nem tudom?
88. Első csók: Még a dátumra is emlékszem… városligeti tó, stég, este.
89. Jelenleg szabad vagy? Köszönöm az aggodalmat, de nem élek megszállás alatt.
90. Visszautasítottál valaha valakit? Igen.
91. Téged visszautasítottak már? Életemben nem kezdeményeztem még, így nem.
92. Félénk vagy, ha randizásra kerül a sor? Kellemesen izgulok, mint mindenki… de igyekszem magam adni, és alapjáraton nem vagyok félénk típus :) De nem mászok rá a pasira. Maximum rálépek a lábára...
93. Te teszed meg az első lépést? Biztos, hogy nem… XXI. század ide vagy oda, ennyi jár nekünk!
94. Megcsaltad valaha a barátodat? Nem.
95. Téged megcsaltak valaha? Nem tudok róla.
96. Gondolod, hogy a szerelem fájdalmas? Vannak fájdalmas pillanatai, de alapvetően a szerelem az egyik leggyönyörűbb dolog a földön.

MÚLT
97. Legrégebbi emlék: Édesanyám húgának akkori párja karjából néztem a Hősök terén deszkázókat… csak egy bevillanás. Négy éves lehettem ekkor.
98. Valami, amit jó lenne elfelejteni: Minden hibámból és cselekedetemből tanultam, minden formált, hogy ma az vagyok, aki. Semmit sem felejtenék el, a múltam hozzám tartozik.
99.Mit csináltál 2000 szilveszterén, az ezredfordulón? Egy ismerősünknél ünnepeltünk, mi gyerekek játszottunk és arcot festettünk.
100. Mit csináltál, mikor a szeptember 11-i támadásokat meghallottad? Kicsi voltam még nagyon… a híradóban láttam, és akkor hallottam először a terrorizmusról is.

JELEN
101 Hogy érzed magad? Picit álmosan.
102. Mit viselsz? Melegítőnadrág, kórustalálkozós póló, amibe háromszor beleférek és egy puha meleg zokni… éljen a kényelem!
103 Mire gondolsz? Hogy most kitöltöm ezt az izét, felrakom a blogomra, és mindenki megtud rólam egy sor teljesen felesleges információt. De én élveztem :)
104. Mik a terveid mára? Zuhanyozok, alszom…
105. Most hol vagy? A Szovjet űrállomáson a kutatási és fejlesztési laboratóriumban, és éppen megfigyelem a poratka párzási szokásait az oxigénmentes tér vákuumhatásainak függvényében.

 Egy újabb poén hétindítónak :) A videóban mindössze 4 akkordot használnak... meglepő, mennyi dal épül erre. Emellett a srácoknak jó hangja van, és teljesen zakkantak :D Jó szórakozást!

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=oOlDewpCfZQ#!

(sajnos a videót valamiért nem tudom beilleszteni... de én mondom, érdemes megnézni!)

 Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, az életet tartalmassá kell tenni. Meg kell ragadni az apró boldogságokat és szép pillanatokat, és ezekből erőt merítve tovább haladni. Hát én úgy döntöttem, ezt nem csak az esti imában, hanem nagyobb lendülettel havonta megteszem, és ezt veletek is megosztom itt a blogomon. Úgy hiszem, a pozitív gondolkodás rengeteget segíthet, hogy rájöjjünk, élni nagyon is érdemes! Szóval akkor következzen az első hálaadásom, avagy

Mit szerettem Februárban?

- Farsangot szervezni és levezényelni. Most először volt, hogy teljesen én szerveztem, és bonyolítottam le a gyerek részleget... nagyon kemény meló volt, de hihetetlenül megérte! Egyrészt, mert annyira jó volt, hogy rengetegen segítettek :) Látni azt a rengeteg boldog gyermek arcot, hallani a kacagást, a vidámságot... egyszerűen ilyenkor úgy érzem, érdemes élni.

- Beszélgetés egy nagyon régen látott baráttal... szó szerint születésünk óta ismerjük egymást, de egy időre elsodródtunk egymás mellől, és most kezdtük újra a kpacsolat építgetését... nagyon mély és tartalmas beszélgetések vannak mögöttünk - és remélem várnak még ránk ;) Azt hiszem, egy újabb értékes barátnőt nyertem a személyében.

- Végre leesett a hó! Mondjon bárki bármit, én hihetetlenül élveztem :D Végül csak nem múlt el az idei tél sem hóangyal és szánkózás nélkül ;)

- Rászántam magam egy nagyobb kariberű takarításra... éppen ideje volt már :D Kemény és főleg hosszú meló volt, de nagyon jó érzés, hogy önszántamból megcsináltam... és nem melleseg hihetetlenül élvezem a végeredményt :)

- Lelkiatyám és családja újabb hétvégére látott vendégül... mindig hihetetlenül feltöltődök ezektől a napoktól. Egyrészt jó látni a tímári gyerekeken a lelkesedést a cserkészetért, és most végre tényleg egy igazán jó hangulatú foglalkozáson vagyunk túl. Emellett persze a lelki beszélgetések elképesztően sok erőt adnak, és megnyugtatnak. Nem beszélve a gyermekek összetéveszthetetlenül őszinte kacajával, és a fenntartások és hátsó szándékok nélküli szeretetükről... nagyon igaz az idézet: "Csak rájuk nézek, s rögtön nyár lesz, s napsütés..."

- Végre konkrétan meg tudom fogalmazni, mi a hivatásom. Az irányt eddig is be tudtam lőni... de azt hiszem, most végre elcsíptem a lényegét ;) No, de ez egy másik bejegyzés...

Apróságok:

sétálni a hóesésben valakivel, aki fontos; a forralt bor íze és illata; a februárban is álló karácsonyfa; az első kersztút az idén; hóangyal; matek órán a hóesést bámulni; órákig röhögni a semmin; Valentin napon szigorúan a Bálintokat köszönteni; új dalokat felfedezni; kellemesen csalódni a kötelező olvasmányban; mások boldogságának örülni; a tél szürkeségével dacolva színes körömlakkot használni; megvenni a régen kinézett vidám sárga irattartót; meglelni az angol nyelv szépségét; sokat énekelni; elővenni a tavaszi kabátot; napozni az első sugarakban; hosszú csizmás hónapok után tornacsukát húzni; hinni, remélni, szeretni

Végül a hónap idézete:

"Ha úgy tudnék hinni, ahogy szeretsz engem, az drágább lenne az aranynál..."

Rengeteg tragédia és nehéz pillanat övezi az életemet - ahogy mindenkiét. Vannak gondok, folyamatosan, mindig van min aggodalmaskodni. Élni tényleg nem könnyű, és bőven kell hozzá bátorság és kitartás - rövid földi pályafutásom során ezt bőven volt alkalmam tapasztalni. Igen, mind tudjuk, hogy az élet nehéz. De vajon arra is képesek vagyunk, hogy észrevegyük a szépségeit? 

Könnyű elmerülni az önsajnálatban, és nemes egyszerűséggel besavanyodni. Lássuk be - ehhez nem kevés segítségünk van. Elég, ha csak az iszonyatosan túlterhelt napokra, a magas elvárásokra, az állandó lelki és fizikai problémákra gondolunk... vagy hé, egyszerűen csak nézzünk szét az utcán! Látunk mosolyogva közlekedő embereket? Ugye hogy ugye. 

Pedig mennyivel könnyebb mosolyogni! 

...

Oké, most elveszítettem az olvasóim 80%-át (ami ekkora olvasottság mellett igen tekintetes mennyiség... maradt még valaki egyáltalán?) Hogy mondhat ez a hülye tyúk ilyeneket? Még hogy mosolyogni könnyebb... persze, vigyorgok én. Amint valaki törleszti az adósságot, megtanulja a matekot, megírja a nyelvvizsgát, ledolgozza a nyolc órát és betevő falatot teremt az asztalra helyettem. Méghogy mosolyogni könnyebb... bolond csitri.

Igen, elismerem, hogy az életünk tele van nehéz pillanatokkal. De gondoljunk bele egy kicsit logikusabban! Persze, rágódhatok én a problémámon, ha arra van szükségem... de kibírnám boldog pillanatok nélkül? Persze, hogy nem. Csak egy a bibi... a boldog pillanatok nem jönnek maguktól. Illetve, dehogynem. Az életünk tele van szebbnél szebb percekkel - a mi feladatunk mindössze annyi, hogy észrevesszük ezeket a pillanatokat. Minden cipész maradjon a kaptafánál - alapelven elindulva én a saját példámon keresztül illusztrálnám, mire is gondolok.

Sosem voltunk gazdag család. Nem, Istennek hála nyomorgnunk sem kellett soha, mindig is hálás voltam a helyzetemért. De igen, mint mindenkiben, bennem is felmerült, hogy a másik kislánynak az osztályban miért van meg az a baba, ami után én maximum csak áhítozhatok? Miért tudnak a többiek külföldre menni nyaralni, míg mi már lassan a Balatont sem engedhetjük meg magunknak? Igen, én is irigykedve figyeltem mások képes beszámolóit az egzotikus utaikról, míg én itthon gubbasztottam... igen, én is voltam elkeseredett és irigy. Aztán rájöttem valamire.

Nem jártam be a fél világot. De szerintem kevés olyan 17 éves fiatal van, aki annyi helyet bejárt Magyarországon, mint én. Kevesen mondhatják el, hogy még a mai napig kint van a falukon az a koszorú, amit öt éves korukban közösen készítettek az édesanyjukkal. Kevesen mondhatják el, hogy az édesapjuk az Árpádházi királyokról mesélt nekik elalvás előtt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a csonka család ellenére mindkét szülőtől annyi szeretetet, törődést és értéket kaptak, mint mi. Igen, nem jártam még sosem a tengeren túlon. Nálam a nyarak a nagyszüleim tanyáján teltek. Mások luxusszállodákban vacsoráztak, mi a csillagok alatt a bográcsban főtt pörköltet majszoltuk. Mások a legfelkapottabb tengerpartokon süttetik magukat, mi minden nyáron mezítláb rohangáltunk a homokban a végtelen szőlősorok között és barnára sültünk a játék közben. Mások megnézik a Niagara vízesést, nekünk a nagypapánk locsolócsővel varázsolt szivárványt. Mások ősszel maximum tesznek egy sétát a parkban, vagy a hétvégét egy welness hotelben töltik - mi ezzel szemben még tudjuk, milyen egy nagy családi szüret, és hogy mi fán terem a szőlőprés meg a must. Mások síparadicsomban töltik a téli szünetet - mi hatalmas hóembert építettünk, és szánkóztunk a főúton a nagypapánkkal. Mások megkapták a legdrágább társasjátékokat, nekünk elég volt néhány plüssfigura, hogy komplett történeteket találjunk ki. Másoknak lakásonként két tévéjük volt - nekünk az édesanyánk esténként diavetítővel mesélt. Mások előkelő éttermekben vacsoráztak - me együtt sütöttünk palacsintát a nagymamámmal. Mások a francia riviérán töltik a nyarat - én az erdőben. Mások luxusszállodában alszanak, én sátorban. Mások minden este buliznak, én a tábortűz mellett énekelek és nevetek. Mások a szennyestartóból undorodva veszik elő a bagószagú felsőjüket - én mosolyogva szagolgatom a tábortűz füstjével átitatott pulóvert. Mások kétségbeesetten menekülnek az esőről, én táncolok benne, vagy hajnali háromkor a beázott sátrakból röhögve evakuálom a kiscserkészeket. Mások nem tudnak anélkül végigmenni a folyosón, hogy hatszor le nem állnak puszilkodni - nekem csak kevés barátom van, de azok őszinték, és bármikor számíthatok rájuk. Mások elvannak a saját számítógépes játékaikkal - én a bátyámmal szó szerint együtt nőttem fel, egy teljesen saját kis világunk volt mindig is. Mások hazudoznak a szüleik előtt, és csak akkor kedvesek, ha pénz kell nekik - nekem az édesanyám az egyik legnagyobb bizalmasom. Mások péntek esténként berúgnak, én hittanra járok. Mások szombaton és vasárnap délig alszanak - én cserkészkedem vagy a templomban vagyok. Mások gazdagok, és bármit megengedhetnek maguknak... de én még gazdagabb vagyok, mert enyém az őszinte öröm ereje.

Igen, nagyon durván általánosítottam most, de remélem, a mondanivalóm lényege átjött. Soha sem volt annyi pénzünk, hogy bármit megengedhessünk magunknak... de mindig volt elég ötletünk, kreativitásunk és szeretetünk, hogy hogyan tegyük szebbé a napjainkat. Sosem voltunk milliomosok - de bankjegyek helyett az életünk megtelt tartalommal.

Ez hát a tanácsom nektek is. Annyi gyönyörű dolog van az életben - csak ki kell nyitnunk a szemünket, hogy észrevegyük. Nincs pénzem, mégis én vagyok a leggazdagabb a világon, mert van családom, vannak barátaim, van rengeteg testvérem, képes vagyok őszintén nevetni és örülni, mert még őrzöm magamban a gyermeket, mert hiszek és hihetek Istenben, mert egészséges vagyok... én vagyok a világ leggazdagabb embere, mert az életem tartalmas. És boldog vagyok.

Igen, vannak gondjaim. Igen, csüggedhetnék. Igen, kétségbe eshetnék, és lehetnék depressziós... de annyival jobb dolog nevetni! Nektek is ezt kívánom. Nevessetek, szeressetek, keressetek, éljetek, töltsétek meg a napjaitokat tartalommal... legyetek boldogok! Mindehhez egy fitying sem kell. Elég az elhatározás - utána a többi jönni fog magától.

Engedjétek meg, hogy egy dallal és egy számomra mindent überelő idézettel búcsúzzak... értsétek az üzenetét! Mert ott van benne minden.

Teréz anya:

Az élet himnusza

Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan! 
Az élet szép - csodáld meg! 
Az élet boldogság - ízleld! 
Az élet álom - tedd valósággá! 
Az élet kihívás - fogadd el! 
Az élet kötelesség - teljesítsd! 
Az élet játék - játszd! 
Az élet vagyon - használd fel! 
Az élet szeretet - add át magad! 
Az élet titok - fejtsd meg! 
Az élet ígéret - teljesítsd! 
Az élet szomorúság - győzd le! 
Az élet dal - énekeld! 
Az élet küzdelem - harcold meg! 
Az élet kaland - vállald! 
Az élet jutalom - érdemeld ki! 
Az élet élet - éljed!

 

 Egy kis kultúrális poén így vasárnap este, hogy jól induljon a következő hét ;) Aki nem ismeri, annak azért, aki meg már hallotta, annak meg azért, mert ez huszadjára is zseniális :D

Ez pedig azoknak is különösen élvezetes, akik nem annyira vannak otthon a komolyzenei műfajokban :)

A következő idézetet nem régen találtam, és nagyon megtetszett. Na és persze elgondolkodtatott. Éppen annyira, hogy bejegyzés szülessék belőle :) Na akkor lássuk:

Ha kitör a vihar, mindenki természete szerint cselekszik. Van, ki elnémul a félelemtől. Van, ki menekül. Van, ki elbújik. És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben.

Mindannyiunk életében ott vannak a viharok. Vannak, amelyek csendes, szemerkélő esőként akár évekig elhúzódnak. Akad olyan is, amikor nyári zápor érkezik - heves, de gyorsan jön és gyorsan megy. És vannak esetek, amikor a vihar tombol, elemi erővel pusztít, és mindent porrá zúz maga körül - hogy aztán mindent a semmiből újjáépítsünk. Igen, mindannyian ismerjük az élet viharait, hisz mindannyiunknak kijut bőven. De vajon ki hogyan vészeli át a vihart?

Ha megengeditek, most az idézet által összegyújtött típusokat elemezném. Tehát, van, aki elnémul a félelemtől. Bizonyára senkinek sem ismeretlen ez a fajta hozzáállás - ha nem is maga miatt, biztos ismer valakit, aki ilyen. Ez a típus látja a közelgő felhőket, már érzi az arcsápba csapó szelet, hallja a mennydörgést és remegő kezét már bevilágította a villám fénye... de nem mer mozdulni, vagy szólni, vagy akár figyelmeztetni a többieket. Csak áll néma csöndben, és reménykedik, hogy a vihar elvonul fölötte nagyobb kár nélkül. Nem szólal meg akkor sem, ha az égi háború éppen a feje felett dúl - hagyja, hogy a legnagyobb csatákat mások vívják meg helyette. Jobb esetben az ilyen típust valaki berángatja a fedezékbe, amíg nem késő... de sajnos nem egyszer csak néma csöndben hagyja, hogy az eső eláztassa, és a szél összetörje. Ha felismeritek ezt a típust, vigyétek fedezékbe! Ő nem elég erős, hogy dacoljon az elemekkel - de megvédeni sem tudja magát.

Van, ki menekül. Talán ez a leggyakoribb, a szorosabb ismeretségi körömből kapásból nem egy példát tudnék mondani. Ez a típus látja a közelgő vihart, talán a baljós előszelet is érzi... és ekkor hátat fordít a borult égnek, és rohanni kezd a tisztának remélt égbolt felé. Tudjátok - aminek még látszik a kéksége, de ez a kékség is olyan baljós... ő mégis rohan, ész nélkül, mert abban bízik, hogy talán valahol lehagyja a vihart. Fut, mert azt reméli, ha elszalad a vihar elől, az majd megunja őt üldözni, és egyszerűen semmivé foszlik. Olykor abban bízik, hogy mire utolérné őt az égi háború, már kitombolja magát. De a leggyakrabban pontosan tudják, hogy menekülni nem megoldás. Mégis rohannak, bízva abban, hogy valaki egyszer csak mögéjük áll, és megvívja az ő csatájukat, fedezi őket. Nem ítélhetjük el ezt a típust, mert nem hibás benne. Segítsünk neki! Ha láttok valakit, aki menekül a vihar elől, állítsátok meg. Fordítsátok szembe a viharral, de fogjátok meg a kezét, és legyetek ott neki. Nem kell egyedül átvészelnie - de a vihar elől nem menekülhet, mert úgy is utoléri, és akkor legyűri. Hát akkor inkább álljon szembe vele, vesse meg a lábát, és hajrá!

Van, ki elbújik. Ó, ez sem ritka... hányszor és hányszor látom magam körül, hogy az emberek meghallják a mennydörgést, és az ágy alá vetve magukat imádkoznak a végért. Ez természetes emberi reakció - túlélni. Az állatok ösztönösen érzik a vihar közeledtét, és ugyanilyen ösztönösen tudják, hova kell elbújniuk a legmefelelőbb védelemért. Valahogy így működik az ember is - csak sajnos a búvóhelyet már kevésbé profin választja meg. Láttam már olyat, hogy valaki egy pincében keresett menedéket - de az egész ház ráomlott. Nem szép látvány, nekem elhihetitek. Ha ilyen típust láttok, nem tudjátok meggyőzni, hogy ne bújjon el. Inkább adjatok neki megfelelő alapokra épített rejtekhelyet, ahol átvészelheti a vihart... mert ez mindenkinek kijár. Gyakran ez a típus a legsegítőkészebb, amikor elérkezik az újjáépítés ideje.

És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben. Nos, én leginkább ebbe a típusba tudnám magam belesorolni. Ez a kategória nem némul el. Nem látja értelmét a futásnak, hiszen a vihar úgyis gyorsabb. Nem rejtőzik el, mert ahhoz túl vakmerő. Ez a típus látja a vihart, hallja a mennydörgést, és a ruháját vagdossa a szél... de nem fél. Sőt! Egyfajta perverz élvezetet talál a rá váró feladatban. Pontosan tudja, hogy nem kerülheti el a vihart, hát úgy dönt, inkább elébe megy. Tudjátok, mint amikor egy tüzet nem tudnak megfékezni, ezért kreálnak egy ellentüzet. A két tűz minden éghetőt felemészt, és végül kioltják egymást... kicsit ilyen ez a típus is. Teleszívja a tüdejét a vihar eltéveszthetetlen illatával, összegyűjti minden tartalék erejét, és nekirugaszkodik a szélnek. A légáramlatokat kihasználja, hogy a levegőben maradhasson. Testével fogja fel a széllökéseket, hogy a többi kategóriának időt nyerjen. Olykor a vihar földhöz vágja, és ilyenkor szüksége van némi időre, hogy összeszedje magát - de tudja, hogy a háborút nem vívhatják meg helyette, hát újra felszáll. 

Csak az utolsó kategóriáról tudok tapasztalati szinten nyilatkozni... hogy ez-e a legjobb megoldás? Ezt így nem mondanám... hiszen mindegyik út vezet eredményre. Csak nem mindegy ugye, milyenre. Úgy fogalmaznék, a szárnyalás az egyetlen lehetőség, amellyel kicsit magunk irányíthatjuk a vihart. Mert ha felszállunk a magasságába, ha nem rémítenek a villámok és nem reszketünk a jéghideg esőtől, akkor felvehetjük a harcot az égi sereggel. Igen, nehéz lesz. Igen, földhöz fog vágni százszor, ezerszer. Igen, az nagyon fog fájni. De mindig újra és újra szárnyalni kell. Hogy miért? Egyrészt, mert szerintem csak így érdemes. Másrészt, mert az embernek mindig fel kell állni. Harmadrészt pedig azért, mert nincs is annál fantasztikusabb érzés, amikor egyszer csak észreveszed, hogy nem egyedül szárnyalsz a levegőben. Amikor feltűnik, hogy vannak körülötted még olyan vakmerő hülyék, mint te vagy. És bár a szél szétsodor benneteket, mégis erőt tudtok meríteni a másik szárnycsapásaiból... és együtt dacoltok a viharral.

Az élet kis kavicsokkal dobál bennünket. Mindannyiunkat. Olykor-olykor jön egy nagyobb szikla, és ilyenkor hajlamosak vagyunk kétségbeesetten felkiáltani: "Hol van ilyenkor Isten?!"

Pedig egyrészt a világon semmi jogunk számon kérni őt, ha valami fáj. Másrészt pedig valószínűleg éppen a hegyomlást tartja fel...

(Ha valaki esetleg nem értené az angol szöveget: "Istenem, kérlek, védj meg engem." "Miért, Isten, Miért?" "Sajnálom, elvesztettem egyet? Jól vagy?")

Érdemes olykor elgondolkozni, és körülnézni... és talán számonkérés helyett hálát adni a védelemért.