Rengeteg mindenért vagyok hálás csak az elmúlt három napban... sűrű egy hétvége volt, annyi szent :) De a köszöneteket majd a szokott hálaadó bejegyzésemben taglalom... most valami egészen másról szeretnék beszélni.

Vasárnap megtörténik valami, amire kis túlzással négy éve készülök. Intenzíven két éve. Vasárnap tizennegyedmagammal bérmálkozni fogok.

Ez mind szép és jó. De mi is az a bérmálkozás?

"A bérmálás szentsége a keresztény nagykorúság szentsége, amelyben megkapjuk ajándékul a Szentlelket, erőt és küldetést kapunk, hogy Krisztus tanúi legyünk az Egyházban és a világban."

A katolikus egyház hét szentségének egyike, ez egy beavató szentség. A görög testvéreinknél a brémálás szentségét  keresztéssel együtt már csecsemőkorban feladják. Nálunk, rómaiaknál ez legtöbbször 14 éves kor felett szokás elvégezni (nálunk 16 év az alsó korhatár). A megbérmált ember az egyház felnőtt tagjává lesz, és ennek megfelelően kell felelősséget vállalnia. Ahogy a fenti idézet is mondja, küldetést és erőt kap a Szentlélektől, hogy tanúságot tegyen mindenhol az élete folyamán. 

Én személy szerint nagyon örülök, hogy lehetőségem van már lelkileg érettebben átélni ezt a szentséget, hiszen így valóban megélhetem a súlyát, a jelentősségét. Bár én azon szerencsések (vagy szerencsétlenek?) közé tartozom, akik nem csecsemőkorukban keresztelkedtek, így én még arra is emlékszem. De a bérmálkozás akkor is remek alkalom, hogy egy újabb kötelékkel erősítsem magam Krisztus Egyházához.

Mit is kapok én a bérmálástól? Elsősorban, megkapom a Szentlélek erejét, és ajándékait. Hitem szerint a Szentléleknek hét ajándéka van. Ezek:

- Bölcsesség

- Értelem

- Jótanács

- Lelki erősség

- Tudomány

- Jámborság

- Istenfélelem

Ezek a lelki ajándékok segítenek hozzá, hogy elérhessem a Lélek gyümölcseit, melyek pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.

Persze, lehet mondani, hogy miért csak most kapom meg ezeket az ajándékokat? Nem lett volna rájuk szükségem eddigi életem során? A válasz pedig: dehogynem. Ugyanúgy egész életünkben szükségünk van ezekre az ajándékokra, ám mégsem baj, hogy a bérnálkozás során jutunk csak hozzájuk. A Lélek ajándékai ugyanis magukban hordozzák a bérmálkozás másik nagy vonzatát. 

Ez pedig nem más, mint a küldetéstudat. Mint arról már korábban írtam, minden embernek van valamilyen küldetése, ha úgy tetszik, hivatása ebben az életben. A Lélek ajándékai pedig arra hivatottak, hogy ebben a küldetésben segítsenek bennünket. Minden egyes ajándékot meg fogunk kapni, amire csak szükségünk van életünk küldetésének vérehajtásához. 

A harmadik fontos összetevő pedig nem más, minthogy innentől kötelességünk életünk minden területén tanúságot tenni Krisztusról. Szerény véleményem szerint ez az a pont, ami miatt igazán nagykorúvá válunk az Egyházban... hiszen gyermekként az a feladatom, hogy tanuljak, hogy kérdezzek, hogy közel kerüljek, hogy kapaszkodókat találjak és a közösség tagjává váljak. Felnőttként ezek a feladataim nem szűnnek meg, csupán kiegészülnek azzal, hogy mostantól a kötelességem beszélni az embereknek Krisztusról. Mostantól kötelességem az életemmel példát adni, kötelességem kész válaszokkal szolgálni a keresőknek, és egy az egyben az életemet úgy formálni, hogy az Egyház építő, erősítő tagja lehessek. 

Na azért nem úgy kell elképzelni, hogy vasárnap bérmálkozom, és hétfőn már az összes karakteremmel és erőmmel nagy léptekkel végzem a küldetésemet... inkább lelkibátyuskám jó példájával állnék most ide. A bérmálkozással rengeteg kis csomagot kapunk a Szentlélektől, melyeket rajtunk áll, hogy mikor nyitunk ki. De ott lesznek, megváltoztathatatlanul, eltörölhetetlenül.

Nem szépítem - ez még így is iszonyatosan nehéz és felelősségteljes feladat. Mikor egyik lelki húgom arról panaszkodott, hogy retteg a bérmálástól, hülyének néztem. De most, hogy volt időm egy kicsit jobban belegondolni, rájöttem, hogy van benne igazság. Igenis ijesztő. Nem, nem az ijesztő, hogy megkaphatom a Szentlélek ajándékát, és a karaktert, amely innentől az utamat vezéreli... hanem hogy az Egyházban megszűnök gyerek lenni. Csűrhetem-csavarhatom akárhogy, ez bizony annyit jelent, hogy az Egyház már felnőttként tekint rám. Mostantól én irányítom a gyerkőcöket, én óvom őket, és én vagyok az Egyház egyik bástyája. Nem lehet ezt máshogy mondani. Felnőttem. És ez bizony hihetetlenül ijesztő.

Na, nem kell azért pánikolni, nem ilyen rossz a helyzet :) Ugyanis nem kell egyedül szembenéznem a bérmálkozás nehézségeivel. Két oldalról is kapok konkrét, érezhető segítséget.

"Fentről" megtámogat először is a bérmavédő szentem. A bérmavédő szent egy olyan személy lehet, aki legalább boldoggá van avatva, és a bérmálkozó maga választja. A döntés általában az alapján születik, hogy melyik szent vagy boldog életútja, példája áll közel hozzánk, akire felnézünk, aki személyesen a példaképünkké válhat. Lányok általában női fiúk férfi példaképet kell, hogy válasszanak. A bérmavédő szenttel meg kell próbálni összebarátkozni. Bátran kell imádkozni hozzá, attól nem kell félni, hogy visszautasít :) Ahogy a plébánosom is mondta, legyen az egyik legjobb barátunk, Bátran panaszoljuk el neki a bánatunkat, vagy osszuk meg vele az örömünket, és kérjük a tanácsát vagy a közbenjárását. Ő lesz a mi mennyei pártfogónk innentől.

Én Kalkuttai Boldog Terézt választottam, közismertebb nevén Teréz anyát. (Aki valamilyen csoda folytán nem ismerné őt, az itt mindent megtalál: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalkuttai_Boldog_Ter%C3%A9z) Ahogy már többször ígértem, egyszer írok egy bejegyzést a hivatásomról. Az én vélt küldetésemhez a leginkább Teréz anya példáját kell követnem, az ő segítségére szorulok a leginkább rá. Mindamellett, hogy az általa írt "Az élet himnusza" című kis művecskét már itt is publikáltam, és komolyan az ars poeticám része, az a keresztényi, válogatás nélküli és odaadó önzetlen szeretet, amit képviselt és hirdetett a legfontosabb karakter, amire nekem is szükségem van. Csak reménykedni tudok benne, hogy egy napon majd megközelíthetem őt ezen a téren, de legalább is méltó lehetek az emlékéhez és hirdetéséhez. A legjobban azzal az egy mondattal tudom összefoglalni, amivel majd a püspök atyának is megindoklom választásomat: "Védőszentemül Kalkuttai Boldog Terézt választottam, akit a feltétel nélküli szeretetnek áldozott életútjában akarok követni."

Van azonban a bérmálkozónak egy földi témogatója is. Ez nem kötelező, de szerintem sokkal jobb, ha van. Ez a személy nem más, mint a bérmaszülő. A keresztszülővel ellentétben belőle csak egy van, valamint nem kell, hogy a bérmálkozóval azonos nemű legyen. A bérmaszülőnek a kánon szerint az alábbi feltételeknek kell megfelelnie:

- maga a bérmálandó kérje fel,

- alkalmas legyen,

- tizenhatodik életévét betöltött személy legyen,

- katolikus, megbérmált legyen,

- ha már házas, házassága szentségi házasság legyen,

- éljen a hithez és a vállalandó tisztséghez méltó életet,

- ne kösse semmilyen kánoni büntetés.

Ezek a hivatalos szempontok. Természetesen ezek is rettenetesen fontosak, de én mégis mást emelnék ki. A legfontosabb, hogy a bérmaszülő olyan ember legyen, akinek bármit elmondhatsz, akivel majdnem mindent megbeszélhetsz, akivel napi szinten tarthatod a kapcsolatot (tehát mondjuk hasznos, ha nem külföldön vagy nagyon messze él). A keresztszüleit majdnem mindenkinek a szülei kérik fel, velük lehet, nem olyan elmélyült a kapcsolata (tisztelet a kivételeknek). A bérmaszülőt azonban te választod, ezáltal felhatalmazod őt, hogy bármikor beleszólhat az életedbe, ha ezt szükségesnek látja. Ő az, akire hitben, erkölcsben és életében felnézel, és akit mégis a barátodnak mondhatsz. Többen tudják, hogy volt nekem már ezelőtt is egy bérmaanya jelöltem... Isteni gondoskodás, hogy végül nem ő lett az. Aki érti, érti, a többieknek meg nem kell. A most választott bérmaanyám minden szempontból a legtökéletesebb a pozícióra, és nem győzök hálát adni Istennek, hogy megsimertem őt, neki pedig azért, mert elvállalta ezt a nem kis felelősséggel járó feladatot :) Köszönöm Kata, hogy a bérmaanyám leszel! Remélem, a kapcsolatunk ennél már csak mégjobb és még mélyebb lesz :)

Tehát minden megvan, mehetünk is bérmálkozni... na nem azért, a térdem még most is remeg rendesen, ha rá gondolok, de egyben hihetetlenül várom is. Nagy feladatot kapok ezáltal... reméljük a legjobbakat :)

Hogy mit is jelentenek felnőttként a feladataink az egyházban, azt talán a legjobban a következő dal mutatja be. Tudom, egyszer már szerepelt ezen a blogon, de sebaj. Még fog is :)

Ha van időtök, kérlek, imádkozzatok tizennégy társamért és értem... mert úgy hiszem, szükségünk van rá. :)