Ismét túl vagyunk egy cserkésztáboron. Nagyon jó volt, és kimondhatatlanul kellett. Az életem egy nagy hajtás, semmire sincs időm, csak kapkodok és teperek, hogy mindenhol a legjobb tudásom szerint helyt álljak... és közben hajlamos vagyok elfelejteni, hogy én sem vagyok gép, és olykor nekem is szükségem van a pihenésre.

Most a tábor alatt én beszélgettem azokkal, akik "kívülről" jöttek, és májusban cserkészfogadalmat tesznek. Megbeszéltük, mi is a fogadalom, és mivel jár azt letenni. Feltettem a kérdést, mit jelent a mondat: "cserkésztestvéremmé fogadlak!". Ekkor hangzott el a válaszként az a kulcsmondat, amit én sem tudtam volna szebben megfogalmazni:

"Mindig a testvéred leszek. Bármi is történjen."

(Csak az érdekesség kedvéért, a srác autista. Bár egyre többször érzem azt, hogy ő erről nem hajlandó tudomást venni...) Ennyi a lényeg. Bár ezt igazán én is csak most értettem meg. Persze, mindig ott voltam én, ha szükség volt rám, ugrásra készen... de csak most voltam hajlandó észrevenni, hogy sokkal több támogatást kapok, mint amennyit adok. Nagyon elhanyagoltam a cserkészetet az utóbbi időben, nagyon elfáradtam, és úgy egyáltalán nem voltam valami jó vezető ebben az időszakban... és mégis, amikor megérkeztem, mindenki kivétel nélkül mosolyogva, megértően és szeretettel fogadott - mintha el sem maradtam volna... túl vagyok egy-két nagyobb beszélgetésen, amik már nagyon kellettek, együtt hülyéskedtem a többiekkel és örültem mások boldogságának. Mások azt állítják, a gyerekek energiavámpírok. Ez részben igaz, valahol tényleg elfáradtam ezalatt a három nap alatt. Viszont egy másik részről meg annyi energiát kaptam, ami most már elég lesz, hogy ne lankadjak el. Igen, mindig a testvérük leszek. A szó összes pozitív és negatív jelzőjével együtt.

Ez a dal a csapatindulónk. Az egész úgy, ahogy van ránk illik... de most mégis egy sort emelnék ki, magamra vonatkoztatva: "És van aki segít, hogyha kimerültél..."