Hát megtörtént, amire egész Nagyböjtben vártunk. Nagycsütörtök éjszakáján tanítványa elárulta, elfogták, Nagypénteken pedig a nép akarata szerint keresztre feszítették, ahol kínhalált szenvedett. Testét ezután sziklasírba helyezték, és mély gyásszal teli, iszonyatos csend következett. Egészen mostanáig.
Az elmúlt évben átéltünk sok mindent. Átéltük az áruló tanítvány fájdalmát, a rosszakarat kicsírázását, a sátán apró nyertes csatáit és a kimerülés és kétségbeesés minden fokozatát. Sírtunk, dühöngtünk, csalódtunk és vesztettük már a el a reményt... de ennek a világon most már semmi jelentősége.
Krisztus a mi bűneinkért vette a vállára a keresztet, a mi vétkeinkért és tagadásainkért állt fel újból és újból az út porából, és a mi üdvösségünkért halt meg a keresztfán. A síró asszonyok pedig valamilyen csekély módon meg akarták hálálni ezt a felfoghatatlan szeretetet, és balzsamokkal érkeztek a sírhoz... ami azonban üres volt. Krisztus feltámadt. Krisztus győzött. Krisztus él. Most és mindörökké.
Ahogy ott álltam a Szentmise végén, és együtt énekeltem a templommal, minden gondom-bajom-bánatom elszállt. Boldog vagyok. Hihetetlenül boldog. Elbuktam. Százszor, ezerszer, milliószor. De ő mindig megbocsájtott, újra és újra kezét nyújtotta, és felemelt engem a porból. A bűneim engeszteléséért kínhalált szenvedett, és most visszatért értem. Hát kell ennél nagyobb boldogság? Ti is érzitek, ugye?
Hadd éljek valaki más szavaival, aki sokkal jobban megfogalmazta előttem... Krisztus feltámadt, vigyétek hírül! Induljatok! Lángoljatok! A világnak örömhír kell!
"Békesség veletek, Alleluja.
Én vagyok az, ne féljetek! Alleluja!"
