Mogyee, te bloggerek szégyene. Eltelt egy teljes hónap bejegyzés nélkül. Hát ezért nyitottál te blogot? Vannak gondolataid és élményeid, ne is tagadd! Mi történt? Újabban önző vagy, hallod-e. Csak a saját lustaságod meg elfoglaltságod miatt nem szakítasz időt erre a naplóra. Pedig milyen jó is visszaolvasni... na szégyelld össze magad, és iszkiri gépelni!!!

Eltelt egy újabb nyár. Hihetetlen volt... de erről majd a nyári hálaadásban (tudom-tudom. Én és az ígéreteim...). Most a nyár egyetlen szeletkéjéről írnék, amit nem akartam egy tömegbejegyzés keretei közé szorítani. Mi lehetett ilyen nagy dolog? Igazából nem is olyan nagy dolog. Bárki meg tudja csinálni. A különbség annyi, hogy végre a tervekből és álmokból tett lett. Hogy mi a fenét is csináltam? Zarándokoltam, testvérek. Én. Gyalog. Sokat.

Immár 32. alkalommal rendezték meg Lengyelországban a Varsói Egyetemes Zarándoklatot. Maga a zarándokút már a középkorban is létezett, csak ez a szervezet ilyen kis fiatal. Az út egy 320 km-es szakasz, amely Varsó szívéből indulva árkon-bokron-szántóföldön és autópályán át vezet a Czestochowában helyet kapott Fekte Madonna képhez. A táv teljesítésére 10 nap áll a rendelkezésünkre.

- Meg lehet ezt egyáltalán csinálni?

- Meg.

- Nehéz?

- Nehéz.

- Fáj?

- Néha nagyon.

- Sírtál?

- Nem is egyszer.

- Hogy bírtad a többieket?

- Meglepően jól.

- Kit viseltél el a legnehezebben?

- Önmagam.

- Önmagad? Ezt meg hogy érted.

- Ez az egész zarándoklat lényege. De ez majd később jön!

- Jó, jó, bocsi. Akkor az elejéről. Hogy kerültetek ti oda?

- Négyen vágtunk neki a plébániánkról az útnak, amit rengeteg szervezés előzőtt meg. Kedvesem, az ő bérmafia, sógornőm és én. Minden teljesen új volt, halvány milkalila fogalmunk sem volt róla, mire vállalkozunk. Csak hívtak, és mentünk.

- Ki hívott?

- Gyakorlatban egy nagyon kedves leányzó, Gitta, aki már negyedjére készült a Czestochowai Szűzanyához, meg a plébánosunk unszolt. Viszont sokkal inkább érzem úgy, hogy maga Krisztus és a Szűzanya hívott.

- Nem fellengzős ez így egy kicsit?

- Nem hiszem... Jézus mindenkit hív. Csak kell rá egy fül, hogy meghalld.

- Tehát ez esetben a fül Gitta emailje volt?

- Mondjuk.

- Modern egy fül...

- Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- Áhá... szóval négyen az ismeretlenbe. Csak becuccoltátok magatokat az autóba, aztán kipattantatok Varsóban?

- Ja, valahogy úgy. Na jó, nem volt ez olyan gyors, kb 11 óra, csomagoktól összekucorodva. De vicces volt.

- Azt elhiszem... és, a buszpályaudvaron éjszakáztatok?

- Nem is rossz ötlet, talán jövőre... egy nagyon kedves lengyel srác családjánál kaptunk szinte királyi lakosztályt.

- Na, mi a szösz, volt zuhanyzó?

- Most ironizálsz, de ez az utána következő tíz napban a meleg víz is meglehetős luxus volt...

- Az se semmi... és aztán?

- Reggel hatkor gyülekező Varsó főterén. Ennyi embert egy helyen...

- Hányan voltatok?

- Összesen háromezer körül, a csoportunkban kb. százan.

- És ebből mennyi magyar?

- Úgy ötven-hatvan fő. Nem emlékszem pontosan.

- Az nem is rossz! És egy csapatban mindenki?

- Aha. Hivatalos lengyel-magyar csoport, avagy az Arany Csapat...

- Jó név!

- Igen, mi is szerettük.

- Táskákkal, sátrakkal mászkáltatok?

- Dehogy. Minden csapatnak volt egy kamionja, ami utána vitte a holmiját.

- Meg van ez szervezve rendesen...

- Hát, így a harminckettedik alkalomra belejöttek... látod ezekez a hangszórókat? Na, azok a bömbik. Ezek kötötték össze a csoportokat, hogy ne szakadjunk szét. Általában énekeltek bele, vagy ima ment, esetleg elmélkedés.

- Lengyelül?

- Így is-úgy is. A rózsafüzért például tizedenként váltottuk, középen egy latin tizeddel.

- Te jó ég, minden nap egy teljes rózsafüzér?

- Bizony ám.

- De az majdnem fél óra!

- Na, hallod, mi az egy teljes napból? 

- Ott a pont.

- Nagyon jó volt imádkozni. Főleg, hogy mi írhattunk saját szándékokat. Durván sok erőt adott. A legjobban azon lehetett érezni, hogy a csoport is sokkal gyorsabban haladt az ima alatt.

- Mennyivel mentetek átlagosan?

- Hát a nap elején még nagyon pengék voltunk, akkor átlag 5-6 km/h-val. Nap végére már alig 3-4-gyel.

- Hova rohantatok? A tatárok már régen hazamentek...

- Sosem lehet tudni... de azért lásd be, előfordult, hogy napi 42 kilométert kellett megtennünk, és még bőven szürkület előtt a szálláson kellett lenni, hogy rendesen felverhessük a sátrakat, meg fürödhessünk, ilyesmi.

- És tényleg csak hidegvíz volt?

- Nem, majdnem mindenhol melegítettek nekünk egy keveset. Lavórba be, rá egy kis hideget, és tökéletes fürdőszobát varázsolsz akármelyik sarokból.

- Lavór?!

- Nem, majd cipelem a zuhanysátrat...

- A kamion elbírta volna...

- Egyáltalán nem hiányzott. Ez is hozzá tartozott, mint a hajnali négy órás kelés.

- Mennyi?!

- Hát, valamikor el kellett indulni... minél korábban, annál jobb! Ne szörnyülködj már, ez is a lemondás része.

- Mint a szandál-zoknid, mi?

- Pontosan. Utálom beismerni, de ha féltenyérnyi vízhólyag van a talpadon, ez a létező legkényelmesebb viselet.

- De annyira hülyén néz ki...

- Nem mondtam, hogy nem. De itt pont ez a lényeg. Mindenfajta külsőséget, luxust és földies dolgokat kihajítani az ablakon, valami többért, mahasabbért. Kit érdekelt, ha szandál-zokniban voltál, vagy ha szétcsúszott a hajad? Annyira pitiáner dolgok voltak ezek, hogy még szavakat sem vesztegettünk rájuk.

- Ennyire nehéz volt?

- Fizikailag? Nehéz volt, ez tény. Az ember alapvetően nincs hozzászokva ekkora megterheléshez. Bár igyekeztek úgy kialakítani, hogy nehezebb és könnyebb napok váltsák egymást, azért így is nagyon durva volt. A lábad már első nap tele lett vízhólyaggal, a térded teljesen tropára ment a folyamatos aszfalton gyaloglás miatt, és a vállad majd' leszakad a táska súlya alatt. 

- Te jó ég... hogy lehet akkor ezt kibírni?

- Volt velünk egy magyar atya, Balázs atyának hívják. Na, neki volt egy kedvenc mondása, miszerint "agyban kell váltani". És talán ez benne a legnehezebb – a saját kényelmemet feladni, a saját fájdalmaimtól elszakadni másokért, Istenért, önmagamért. Ha a legjobban fáj, akkor nem panaszkodni, hanem rámosolyogni a mellettem küzdőre, és a kezemet nyújtani felé. 

- Tényleg nem panaszkodtál?

- Miért tettem volna? Aki mellettem jött, az is korán kelt, vagy lehet, neki még jobban fájt a lába. Inkább beszélgettünk vagy imádkoztunk.

- Azt mondtad, többször is sírtál.

- Így volt.

- Ennyire fájt?

- Ez attól függ, honnan nézzük. Fizikailag, vagy lelkileg?

- Akkor először fizikailag.

- Amiatt csak egyszer.

- Te sírtál a fájdalomtól?

- Én is ember vagyok.

- Igaz... és a többi mind lelki?

- Bizony.

- Ekkora stressz?

- Stressz? Na ez a szó az egyik olyan, ami tökéletesen nem illik ide. Fájt, piszkosul, de még mennyire, hogy fájt. De nem stresszeltem, egy kicsit sem. Sőt, ott tudtam igazán megbékélni önmagammal.

- Na, elérkeztünk ehhez a részhez! Mi bajod volt önmagaddal?

- Tömören? Minden.

- Bővebben?

- Tudod, ha egész nap csak monoton gyalogolsz az aszfalton, és a bömbiből huszadjára szól ugyanaz a lengyel ének, akkor senki sem áll közéd és a gondolataid közé. Amitől év közben olyan lelkesen menekülök, itt elkerülhetetlen - tükörbe kell végre nézni. És hidd el, kevés olyan ember van, aki mélyen magába nézve elégedett lenne.

- De mégis, csak úgy random elkezdtél sírni?

- Előfordult. De általában egy dal váltotta ki belőlem. Lengyelül volt, de az angol verzióját ismertem.

- Ennyire durva a szövege?

- Nem. De ott és akkor nagyon betalált.

- Megmutatod?

- A végén.

- Oké. És miért sírtál? A bűneid miatt?

- Is. Pláne a visszatérők miatt... tudod, amikor ott menetelsz, és tényleg nagyon fáj, és úgy érzed, hogy még egy lépés, és összeesel... na akkor jut eszedbe Krisztus, aki a kereszttel a Te bűneid miatt ment tovább. Amikkel újra és újra a földre taszítod, de ő megy tovább. Érted. És ilyenkor eszembe jutottak azok az emberek, akikért én mentem. A nagypapám, aki sokkal-sokkal többet szenved, mint én ott a legrosszabb napon. És ő nem mondhatta, ha elfáradt, hogy be akar szállni az autóba...

- Gyengének érezted magad?

- Piszkosul. A feladat az volt, hogy haljak meg magamnak Krisztusért, és azokért, akikért gyalogolok. De ez rettenetesen nehéz, hiszen akkor minden kényelmedet és fájdalmadat magad mögött kell hagynod, és felajánlanod értük. Hihetetlen nagy harc volt bennem, hogy meghaljak végre a világias dolgoknak. Túl kellett lépnem a test korlátain, és a saját, személyre szabott ketrecemen.

- Hogy sikerült végül?

- Honnan veszed, hogy sikerült?

- Hát... végigmentél.

- Igaz. Sokat segített minden nap a szentáldozás. Aztán, ha azokra gondoltam, akikért csinálom. Amikor nagyon-nagyon nem bírtam tovább, elkezdtem a cserkészetestvéreim és a mária-lányaim arcát magam elé idézni. Megdöbbentően sokat segített. Aztán összehaverkodtam egy apácával, ha vele beszélgettem, akkor is könnyebben ment. Volt, hogy elképzeltem a nagypapámat a karjaiban a születendő unokatestvéremmel. De volt bennem egyfajta dac is.

- Dac?

- Igen. Egyszer már nagyon fáradt voltam, le is maradtam elég erőteljesen. Éppen bőgéshatáron voltam már, amikor mellém lépett az egyik magyar srác, átkarolta a vállamat, és vigyorogva ennyit mondott: "gyere, röhögjük képen a sátánt!" És így lett. Hangosan énekelve, röhögcsélve masíroztunk a csoport legelejére.

- De nem fájt a lábad?

- Dehogynem. De le tudtam győzni.

- Mert valaki segített.

- Pontosan. És ez volt az egyik legfontosabb, amit tanultam. Segítséget adni... de, ami a legnehezebb, a segítséget elfogadni. Elismerni, ha szükségem van a megtámasztó kézre, egy korty vízre vagy csak egy mosolyra. Elismerni, kérni, és elfogadni.

- Büszkeség a porba tiporva?

- Szó sincs róla. De a túlzott büszkeség ezen az úton valóban nem praktikus.

- Mi volt a másik legfontosabb, amit megtanultál?

- A türelem. Alapjáraton nem vagyok egy türelmes ember... de itt sokat fejlődtem ezen a téren.

- Az nem rossz... mi lepett meg a leginkább?

- A lengyelek hozzáállása a valláshoz. Abszolút követendő példa! Az első métertől a legutolsóig minen út szélén tucatnyi ember állt, hogy teát, süteményt, vizet, gyümölcsöt, vagy csak egy mosolyt, egy kézszorítást, és biztató szót adjanak. Hihetetlen élmény volt látni, ahogy a nénik-bácsik a meghatottságtól zokogva áldásokat kiáltanak felénk. Hogy mennyit jelentett nekik, ha csak egy pillanatra is láttak bennünket. Szintén Balázs atya mondata volt a másik mottónk: "Jelek vagytok." Jelek voltunk az emberek számára, hogy Krisztus köztünk van, és vár bennünket. Hogy érte érdemes útra kelni.

- Ez igen...

- Vagy egy másik példa. Nem egyszer volt, hogy autópályán kellett átmennünk, ilyenkor a teljes forgalmat leállították miattunk. És a lengyel autósok nem hogy nem anyáztak, de lelkesen integettek, biztattak. Pedig azért bekavartunk a közlekedésbe rendesen...

- És tényleg mindenhol szállással és meleg kajával vártak titeket?

- Minden ebédnél, bizony ám. Döbbenet, mi?

- Az... elképesztő. Voltak ilyen apró örömök?

- Hülyéskedsz? Tele volt az egész út vele, alig győztem összeszámolni!

- Azért a kedvemért megpróbálod?

- Miért is ne? Lássuk csak... a nappal együtt kelni és feküdni; meghalni önmagamnak; lavórban fürdeni; új embereket megismerni; közös nyelv nélkül megérteni egymást; angolul aktívan beszélni; egy tál meleg levest kapni; jellé válni; lelkesedni a végkimerülés után; mások arcára mosolyt csalni; útszéli nénik/bácsik/gyerekek mosolyát látni; reményt adni és kapni; Istenben bízni; az Ő segítségét érezni; apácával induló barátságot ápolni; összecsiszolódni a barátokkal; kedvesemmel egymást jobban megismerni; a Szűzanyának fogadalmat tenni; lengyelül énekelni; másokért menni; a kezemet nyújtani; a segítséget elfogadni; fennhangon énekelni; magyar zászlót lobogtatni; térdre borulni; nagyokat kacagni; együtt sírni...

- Kezd nagyon tetszeni a dolog... és milyen érzés volt megérkezni Czestochowába?

- Leírhatatlan. De tényleg. Mielőtt beértünk volna, megálltunk egy helyen, amit a Megbocsájtás dombjának neveznek, és itt mindenki mindenkitől bocsánatot kért, ha megbántotta, vagy nem figyelt rá eléggé. Ezzel a lelkülettel mentünk be a városba, ahol egyszer csak megpillantottuk egy hosszú sugárút végén az áhított templomot... szó szerint szinte rohantunk felé. Az utca minden oldalán ordibáltak felénk az emberek, üzletekből jöttek ki pacsit adni, a szakadó eső ellenére velünk futottak... egyszerre kacagtunk, ordítva énekeltünk és bőgtünk akkor már. Mindenhonnan papok szórták ránk a szenteltvizet, lobogott a magyar és a lengyel zászló, és emberek kiabálták felénk lengyelül: "Megcsináltátok! Itt vagytok! A Szűzanya már várt titeket! Isten hozott! Ég áldjon!" És ezek után belépni a Szűzanya elé... tényleg nem tudom jól leírni, milyen érzés, amikor másra sem vagy képes, csak térdre borulni, és azt hajtogatni: "Itt vagyok... köszönöm... köszönöm..."

- Hú... ez tényleg nem semmi lehetett. És milyen volt utána?

- Nem is tudom... furcsa. Fel sem fogtuk, hogy tényleg megcsináltuk. Annyira hihetetlennek tűnt akkor. Még így, majdnem egy hónappal utána is csak lassan ülepednek bennem az élmények.

- Döbbenet. Ez tényleg egy hatalmas út...

- Az bizony. De mondom, nem lehet szavakkal átadni az élményt... ezt érezni kell.

- Örülsz, hogy elmentél?

- Mi az, hogy! Életem egyik legjobb döntése volt. Nagyon kellett... én megyek jövőre is.

- De jó! Azt hiszem, én is megpróbálom... talán. Bár nem hiszem, hogy végig bírnám.

- Dehogynem. A képesség mindenkiben ott van... vagyis inkább Krisztus mindenkiben ott van. Csak rajtunk múlik, átengedjük-e neki a kormányt.

- Igazad lehet... most már megmutatod azt a dalt, ami megsiratott?

- Ja, persze. Ez az.

- Nem rossz... és mi a címe magyarul?

- Itt vagyok, hogy imádjalak...

Leléptél a sötétségbe,

Hogy felnyisd a szememet, hogy lássam

Mindazt a gyönyörűséget, amit alkottál,

Hogy a szívem Téged imádjon,

És hogy Benned reméljem az életet.

Itt vagyok, hogy imádjalak.

Itt vagyok, hogy meghajoljak,

Itt vagyok azt mondani: Te vagy az én Istenem!

Te tökéletes vagy,

Te méltó vagy,

Csodálatos vagy nekem.

Minden nap Királya,

Hangos szóval magasztalnak,

Dicsőséges vagy a mennyekben.

Alázattal jöttél a földre,

Amit Te teremtettél,

A legszegényebb lettél a szeretetért.

Itt vagyok, hogy imádjalak.

Itt vagyok, hogy meghajoljak,

Itt vagyok azt mondani: Te vagy az én Istenem!

Te tökéletes vagy,

Te méltó vagy,

Csodálatos vagy nekem.

Sosem fogom tudni, mit érezhettél,

Amikor a bűneimet nézted a keresztfáról.

Mondd az Úr nevét!

És Ő megment téged.