Ehh... megint mentegetőzéssel kéne kezdeni. De tudjátok mit? Nem fogom. Tanulnom kell, hogy egyszer majd az lehessek, ami akarok/aminek rendelt a JóIsten :) De ehhez most melózni kell, amibe alapjáraton nem annyira fér bele a blogolás (de ha ez valakit megnyugtat, gyakorlatilag semmi más sem...). Szóval nem mentegetőzök. Helyette írok bejegyzést! Na, megegyeztünk?

Őszinte leszek. Én ma sem akartam bejegyzést írni. Aztán felkukkantottam a netre, és szembejött velem ez a kép. Én meg úgy éreztem, hogy mégis firkálgatok valamit. No, íme a múzsa:

Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha egy nagy feladat áll előttünk (for example egy személyes helyzet: nyelvvizsga), hogy mindent és mindenkit elfelejtve csak és kizárólag a tanulásra/munkára/búslakodásra gondoljunk. Pedig ez mekkora egy baklövés! Ugyanis ilyenkor vagyunk hajlamosak elfelejteni a legfontosabb dolgokat. 

- Istenre általában emlékszünk, még ha kicsit egyoldalú is ilyenkor a kapcsolat (lásd: "kérlek, kérlek, segíts átmenni a vizsgán!!!")

- A család még egész jó helyzetben van, hiszen velük együtt élsz, ők úgymond észrevétlenül is az életed részei. Na persze, őket is nagyon rondán el lehet ám hanyagolni... 

- A szerelmed nélkül úgy sem bírsz ki két napnál többet, így rá valahogyan biztosan szakítasz időt. 

És akkor lehet számolni, kinek/kiknek a rovására megy mindez... bizony ám! A barátokéra. Pedig ők a hétköznapok hősei. Ők azok, akik megtámasztanak, amikor összerogynál, ők azok, akik megnevettetnek, amikor mindenből eleged van, ők azok, akik akkor is mosolyogva fogadnak, hogy ha két hete rájuk sem néztél, ők azok, akik hisznek benned, akkor is, amikor senki más, ők azok, akik mindig készen állnak egy kis baromkodásra, ők azok, akik ismernek, és mégis szeretnek... és végül ők azok, akik alakulhat bárhogyan az életed, mindig szeretni fognak. És mindig ott lesznek neked.

Mostanában sokat gondolkodtam ezen a témán. Barátságoktól búcsúztam el, megint mások váltak őszintén fontossá, és persze van olyan is, aki évek óta töretlenül feszít a trónján. Valamint sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, amikor hajtás van az életemben. Hogy mennyire elviselhetetlen lehetek szerelmesen, amikor másról sem tudok beszélni, és másra sincs időm. Hogy mennyire elvislehetetlen lehetek, amikor úgy tetszik, a barátaim a legutolsó pontok a listán...

És tudjátok, mi a legdurvább?

Hogy az is vagyok. Elviselhetetlen. De valamilyen kifacsart, érthetetlen okból, a barátaim erre immunisak. Mert lehetek bármennyire bunkó, szétszort, kapkodós, stresszelős, parázós, hisztizős, ők mindig higgadt mosollyal támasztják meg a hátam. Ők azok, akik mindig nyújtják a karukat, készen arra, hogy elkapjanak, ha kell. Ők azok, akik egy néma csendes arénában is torkuk szakadtából üvöltve szurkolnának nekem. Ők azok, akiket tök mindegy, hányszor bántok meg, mindig megbocsájtanak. Ők azok, akik ha megfutamodnék, egy szadista vigyorral elállják a menekülési útvonalakat.

Valaki egyszer megkérdezte, mitől érzem azt, hogy elég erős vagyok az élet kihívásaihoz. Most már tudom rá a tökéletes választ. Istentől és a szeretteimtől. És ebben oroszlánrészt vállalnak a barátaim. Akiknek sírhatok, nevethetek, tombolhatok vagy éppen flegmázhatok... mindig szeretni fognak. Ők az én bástyáim. A háttérországom. Van köztük, aki nagyon közel áll hozzám, nagyon sok mindent tud rólam, van, aki kevésbé. De ez mindegy. Ők a barátaim, úgy, ahogy vannak.

Mellettük persze rengetegen vigyáznak rám, akiket nem a barát státuszba sorolok. Lelkiatyám, lelki testvéreim, cserkésztesóim, Mária-lány testvéreim, bérmaanyám, a családom, a párom... nektek is nagyon köszönöm azt a rengeteg türelmet és odafigyelést, amit tőletek kapok! De ez a bejegyzés most azoknak az idiótáknak szól, akik nélkül sokkal kevesebb lennék. A barátaimról.

Akkor most legyen név szerint... ha már így megdicsértelek titeket :) Tehát...

- Köszönöm neked, Carlota, hogy négy éve velem vagy jóban-rosszban. Rettenetesen ki lett próbálva a mi barátságunk - de megállta a helyét. Talán a barátaim közül Te ismersz a legjobban. Köszönöm, hogy ennek ellenére is szeretsz :)

- Köszönöm neked, Judit, hogy hét éve nyúzzuk egymás idegeit :) Olyat kaptam tőled, mint senki mástól - a megbocsátás erejét. Köszönöm, hogy ismerhetlek, és hogy ennyit tanulhatok tőled!

- Köszönöm neked, Anna, hogy születésem óta kisebb-nagyobb megszakításokkal jelen vagy az életemben. Sok mindenben hasonlítunk... köszönöm neked, hogy mindig mosolyt csalsz az arcomra :)

- Köszönöm neked, Noémi, hogy ennyire tisztán és vitathatatlanul jó vagy. Te vagy az, aki mellett igazán leszelídülök, és rájövök, hogy mennyi erő és érték lakozhat a legcsendesebbekben :) Köszönöm, hogy kaphatok a fényedből!

- És köszönöm mindenkinek, akiket most nem említettem név szerint. Ők azok, akikkel még nem ismerjük egymást annyira, vagy még csak kibontakozóban van a barátságunk. De ti ugyanúgy hozzájárultok ahhoz, aki vagyok. Köszönöm a támogatásotokat, a türelmeteteket, a szereteteteket! Nélkületek senki nem lennék.

Jézus azt mondja "nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja barátaiért". Nos, én ezt most megteszem. No, nem feltétlenül ugrok le a tizedikről "értetek!" felkiáltással... de nektek adom az életemet. Annyi erőt kapok tőletek... szeretném, ha tudnátok, hogy mégha ez olykor nem is látszik, de én is itt vagyok, hogy megtámogassalak titeket. A barátságunk fontos a számomra... köszönöm, hogy átélhetem veletek!