A következő idézetet nem régen találtam, és nagyon megtetszett. Na és persze elgondolkodtatott. Éppen annyira, hogy bejegyzés szülessék belőle :) Na akkor lássuk:

Ha kitör a vihar, mindenki természete szerint cselekszik. Van, ki elnémul a félelemtől. Van, ki menekül. Van, ki elbújik. És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben.

Mindannyiunk életében ott vannak a viharok. Vannak, amelyek csendes, szemerkélő esőként akár évekig elhúzódnak. Akad olyan is, amikor nyári zápor érkezik - heves, de gyorsan jön és gyorsan megy. És vannak esetek, amikor a vihar tombol, elemi erővel pusztít, és mindent porrá zúz maga körül - hogy aztán mindent a semmiből újjáépítsünk. Igen, mindannyian ismerjük az élet viharait, hisz mindannyiunknak kijut bőven. De vajon ki hogyan vészeli át a vihart?

Ha megengeditek, most az idézet által összegyújtött típusokat elemezném. Tehát, van, aki elnémul a félelemtől. Bizonyára senkinek sem ismeretlen ez a fajta hozzáállás - ha nem is maga miatt, biztos ismer valakit, aki ilyen. Ez a típus látja a közelgő felhőket, már érzi az arcsápba csapó szelet, hallja a mennydörgést és remegő kezét már bevilágította a villám fénye... de nem mer mozdulni, vagy szólni, vagy akár figyelmeztetni a többieket. Csak áll néma csöndben, és reménykedik, hogy a vihar elvonul fölötte nagyobb kár nélkül. Nem szólal meg akkor sem, ha az égi háború éppen a feje felett dúl - hagyja, hogy a legnagyobb csatákat mások vívják meg helyette. Jobb esetben az ilyen típust valaki berángatja a fedezékbe, amíg nem késő... de sajnos nem egyszer csak néma csöndben hagyja, hogy az eső eláztassa, és a szél összetörje. Ha felismeritek ezt a típust, vigyétek fedezékbe! Ő nem elég erős, hogy dacoljon az elemekkel - de megvédeni sem tudja magát.

Van, ki menekül. Talán ez a leggyakoribb, a szorosabb ismeretségi körömből kapásból nem egy példát tudnék mondani. Ez a típus látja a közelgő vihart, talán a baljós előszelet is érzi... és ekkor hátat fordít a borult égnek, és rohanni kezd a tisztának remélt égbolt felé. Tudjátok - aminek még látszik a kéksége, de ez a kékség is olyan baljós... ő mégis rohan, ész nélkül, mert abban bízik, hogy talán valahol lehagyja a vihart. Fut, mert azt reméli, ha elszalad a vihar elől, az majd megunja őt üldözni, és egyszerűen semmivé foszlik. Olykor abban bízik, hogy mire utolérné őt az égi háború, már kitombolja magát. De a leggyakrabban pontosan tudják, hogy menekülni nem megoldás. Mégis rohannak, bízva abban, hogy valaki egyszer csak mögéjük áll, és megvívja az ő csatájukat, fedezi őket. Nem ítélhetjük el ezt a típust, mert nem hibás benne. Segítsünk neki! Ha láttok valakit, aki menekül a vihar elől, állítsátok meg. Fordítsátok szembe a viharral, de fogjátok meg a kezét, és legyetek ott neki. Nem kell egyedül átvészelnie - de a vihar elől nem menekülhet, mert úgy is utoléri, és akkor legyűri. Hát akkor inkább álljon szembe vele, vesse meg a lábát, és hajrá!

Van, ki elbújik. Ó, ez sem ritka... hányszor és hányszor látom magam körül, hogy az emberek meghallják a mennydörgést, és az ágy alá vetve magukat imádkoznak a végért. Ez természetes emberi reakció - túlélni. Az állatok ösztönösen érzik a vihar közeledtét, és ugyanilyen ösztönösen tudják, hova kell elbújniuk a legmefelelőbb védelemért. Valahogy így működik az ember is - csak sajnos a búvóhelyet már kevésbé profin választja meg. Láttam már olyat, hogy valaki egy pincében keresett menedéket - de az egész ház ráomlott. Nem szép látvány, nekem elhihetitek. Ha ilyen típust láttok, nem tudjátok meggyőzni, hogy ne bújjon el. Inkább adjatok neki megfelelő alapokra épített rejtekhelyet, ahol átvészelheti a vihart... mert ez mindenkinek kijár. Gyakran ez a típus a legsegítőkészebb, amikor elérkezik az újjáépítés ideje.

És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben. Nos, én leginkább ebbe a típusba tudnám magam belesorolni. Ez a kategória nem némul el. Nem látja értelmét a futásnak, hiszen a vihar úgyis gyorsabb. Nem rejtőzik el, mert ahhoz túl vakmerő. Ez a típus látja a vihart, hallja a mennydörgést, és a ruháját vagdossa a szél... de nem fél. Sőt! Egyfajta perverz élvezetet talál a rá váró feladatban. Pontosan tudja, hogy nem kerülheti el a vihart, hát úgy dönt, inkább elébe megy. Tudjátok, mint amikor egy tüzet nem tudnak megfékezni, ezért kreálnak egy ellentüzet. A két tűz minden éghetőt felemészt, és végül kioltják egymást... kicsit ilyen ez a típus is. Teleszívja a tüdejét a vihar eltéveszthetetlen illatával, összegyűjti minden tartalék erejét, és nekirugaszkodik a szélnek. A légáramlatokat kihasználja, hogy a levegőben maradhasson. Testével fogja fel a széllökéseket, hogy a többi kategóriának időt nyerjen. Olykor a vihar földhöz vágja, és ilyenkor szüksége van némi időre, hogy összeszedje magát - de tudja, hogy a háborút nem vívhatják meg helyette, hát újra felszáll. 

Csak az utolsó kategóriáról tudok tapasztalati szinten nyilatkozni... hogy ez-e a legjobb megoldás? Ezt így nem mondanám... hiszen mindegyik út vezet eredményre. Csak nem mindegy ugye, milyenre. Úgy fogalmaznék, a szárnyalás az egyetlen lehetőség, amellyel kicsit magunk irányíthatjuk a vihart. Mert ha felszállunk a magasságába, ha nem rémítenek a villámok és nem reszketünk a jéghideg esőtől, akkor felvehetjük a harcot az égi sereggel. Igen, nehéz lesz. Igen, földhöz fog vágni százszor, ezerszer. Igen, az nagyon fog fájni. De mindig újra és újra szárnyalni kell. Hogy miért? Egyrészt, mert szerintem csak így érdemes. Másrészt, mert az embernek mindig fel kell állni. Harmadrészt pedig azért, mert nincs is annál fantasztikusabb érzés, amikor egyszer csak észreveszed, hogy nem egyedül szárnyalsz a levegőben. Amikor feltűnik, hogy vannak körülötted még olyan vakmerő hülyék, mint te vagy. És bár a szél szétsodor benneteket, mégis erőt tudtok meríteni a másik szárnycsapásaiból... és együtt dacoltok a viharral.