Tegnap este együtt mozdult 400 000 ember, akármit is mond a külföldi sajtó. Négyszázezren voltak kint az utcákon, hogy kifejezzék a véleményüket. Ha nem lennék beteg, én is kint lettem volna (illetve nem, mert ha nem lennék beteg, lementem volna Tímárra... de ez most egy másik kérdés). 400 000 szív egyszerre dobbant, 400 000 ember gondolta ugyanazt, és fejezte ki azzal, hogy mécsest vett, és felvonult. Bennem pedig egy valami fogalmazódott meg: ezt neked, mélyen tisztelt Európai Unió! Ezt neked, "bezzeg Nyugat"!
A magyar egy kicsi nemzet, amit számtalanszor megpróbáltak eltiporni. Egy kicsi nemzet, amit először lerombolt a tatár, amit bekebelezett a félhold, amit összetört a kétfejű sas, aztán agyonnyomott az orosz medve, amit darabokra szaggattak, és most a csillagos zsászló akarja megtörni. Egy nemzet, amit számtalanszor megpróbáltak eltűntetni a föld színéről. Egy nemzet, amelyik mégis itt van. Nem tűnt el. Harcol. Újra és újra feláll - és nem is lehet másképp.
Cserkész vagyok. A második cserkésztörvény így szól: A cserkész híven teljesíti kötelezettségeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik.
Az én kötelezettségem jelenleg a tanulás (főleg). Hogy tanuljak, okosodjak, hogy aztán értékes, alkotó tagja lehessek ENNEK az országnak. Nem egy másiknak. ENNEK.
Tegnap este Magyarország megmutatta, hogy nem kérünk a gyarmatosításól. Hogy önállóak vagyunk - és azok is maradunk. Büszke vagyok. És remélem, nem csak én.
Ma van a magyar kultúra napja, Kölcsey ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt. Engedjétek meg, hogy most mégis a nemzet egy másik imáját illesszem be ide... a szavait most korszerűbbnek érzem. Engedjétek, hogy most a Szózat szavaival kérjem mégis:
ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!
Vörösmarty Mihály: Szózat
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Vörösmarty Mihály (1800 - 1855)
