1956. Október 23.
Minden évben szívügyemnek tekintettem ezt a dátumot, eddig is. Minden évben megemlékeztem a hősökről egy meggyújtott gyertyával, elmondtam az emlékükért egy imát, és hálás szívvel gondoltam az áldozatukra, ami megindította az országot azon az úton, hogy én ma szabad lehetek. Úgy hiszem, minden évben méltón megemlékeztem a szabadság hőseiről.
De ez az év kicsit más volt. Semmi extra - a szokásos szertartás. Gyertyát meggyújt, imát elmond, emlékezzünk videó felvételekkel, és képekkel... és akkor beütött. Az egyik képen egy sírhalom volt, a fejfán mindössze ennyi állt "fiú, kb 16 éves".
Lesokkolva ültem a számítógép előtt, ahogy mindez eljutott az agyamig. 16 éves. 16 éves fiatal. 16 éves fiú. 16 éves barát, szerelmes tinédzser, diák, tele álmokkal, reményekkel, tervekkel... 16 éves. Pont, mint én. És 16 évesen nem az volt a legnagyobb problémája, hogy holnap milyen dolgozatot írjanak, vagy hogy milyen ruha lenne a megfelelő a másnapra... hanem fegyvert ragadott, kiment az utcára, és harcolt mindazért, amiben hitt. Harcolt a szabadságért, harcolt a hazájáért... és elesett. 16 évesen elvérzett az utca kövezetén.
Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy beleképzeltem magam a helyzetébe. Képzeljük el mind. Egy saját kis iromány következik, nem nagy cucc. Ne irodalmi szemmel nézzétek... inkább a hangulatot próbáltam átadni, és amit éreztem, amikor rádöbbentem. Amit ők érezhettek... hogy miért is ekkora hősök. Olvassátok el, és gondolkozzatok el. Ha mindezt éreznétek... védenétek a hazát? Harcolnátok akkor is, ha félnétek?
"Ott állok, 16 évesen az utcán. A talpam alatt véres a kő. A kezemben ott feszül a fegyver. Hideg a fémje, nagyon hideg, szinte égeti a kezem... életeket oltottak ki vele, talán egyet, talán százat, talán én magam is öltem. Nem akarom tudni... megsárgult falevelek az utca szélén. Fél órával ezelőtt még kiáltások... most csend. Iszonyatos, nehéz csend. A levegőt szinte harapni lehet. A csendben még a szívem dübörgése is orkánerejűnek hat. Egész testemben remegek. Az egyik legjobb barátom holttestét ássák el épp mögöttem. Nem akarok hátranézni, nem bírok hátranézni... az arcomon ömlenek a könnyek. Aztán bekövetkezik a legrosszabb. Először csak halk rázkódást érzek. Az utca köve finoman morajlik, az ablaküvegek megremegnek a keretben. Ijesztő a csend, amiben egyre hangosabb a dübörgés. Valaki rémülten suttog. Nem kell mondania, én is tudom. Jönnek. Remeg a kezem, alig bírja el a géppuskát. Remeg a lábam, mindjárt összeesek. Hányingerem van. Remeg az egész utca, és a szívem jegesen facsarodik össze. Félek. Valaki megszorítja a vállam, és egy Molotov-koktélt nyom a kezembe. Majdnem elejtem. Félek. Nagyon félek. Mindenki készenlétben áll. A tank már az utcában jár, ha kicsit kinézek, látom a csövét is. A kövek beleremegnek az iszonyatos súlyába. A szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból. Csak a tank hallatszik, de az kérlelhetetlenül közeledik. Rápillantok egy társamra. 20 év körüli srác. Arca és kabátja véres. A szemén látom, hogy fél. De mosolyog. Karjára mutat - ott a lyukas zászlós karszalag. A három szín soha nem tapasztalt erőt tölt belém. Rám kacsint és tátog. Először nem értem. Aztán lassan felfogom, és én is vele tátogom. Meggyújtom a ruha anyagát, kénes illat száll fel. Egy intésre mindannyian mozdulunk. Még akkor is ez az egy mondat jár a fejemben, amikor már eldobtam a lángoló üvegcsét, és kibiztosítom a fegyvert. Már nem félek. Csak üvöltök. A szabadságért, ruszkik haza!"
Tamási Lajos - Piros a vér a pesti utcán Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca. Nincs más teendo: ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyem-színei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolatlan tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz, véres volt a kezed már régen Gero Erno, csak ölni tudsz? ? Piros a vér a pesti utcán. Eso esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövein. Piros a vér a pesti utcán, munkások ? ifjak vére folyt, - a háromszín-lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót. A háromszín-lobogók mellé tegyetek három esküvést: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyulöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él. hogy úgy született a szabadság hogy pesti utcán hullt a vér.
