Ismét nem személyesebb jellegű, de annak még mindig nincs itt az ideje. Helyette legyen ez. Nem teljesen filmkritika, mert ez most egy sorozat, és még vége sincs, és különben is… de ezt most hirdetnem kell. A szokásos… minden egyes sor a saját szubjektív véleményemet tükrözi, semmilyen komolyabb filmesztétikai tudásom nincs. Valódi laikus szemmel nézek, átélek, és most leírok.

Attack on Titan (Shingeki no Kyojin)

Talán úgy lehetne a leginkább magyarra fordítani a címet, hogy az Óriások támadása. Nem véletlenül angol megfelelőt használtam, ugyanis kis hazánkba még egyetlen hivatalos forgalmazó sem hozta be, mindössze a lelkes rajongóknak köszönhetjük a manga fordítását, és az anime feliratozását. Mert bizony, ez egy anime, azaz japán rajzfilm. De nem mese. Ó, gyerekek, de mennyire nem az…

Kezdjük a történettel. Egy fiktív középkorban, kora újkorban járhatunk, pontos időre vonatkozó adatot nem kapunk, a történet során egy teljesen más évszámozást használnak. A gőzgép például már ismeretes (használják is dögivel – erről később), de ugyanakkor a legfőbb közlekedési eszköz még a ló és a szekér, és az elektromos áramot nem használják. A sztori indulása előtt száz évvel a semmiből feltűntek emberevő óriások, akik igencsak megcsapolták az emberi jelenlétet kicsiny bolygónkon. Az emberiség megmaradt hányada (ami alig több, mint egymillió lelket jelent) védőfallal körülvett városokba húzódik vissza. Ezek a védőfalak ötven méter magasak – mivel hogy az átlagos óriás négy és tizenöt méter között helyezkedik el –, valamint három van belőlük, koncentrikus körökkel létrehozott védelmet biztosítva ezzel. Természetesen a legbelső, legbiztonságosabb területen él a király és az előkelőségek, egyre kijjebb haladva pedig szegényedik a lakosság. A védelemre speciális katonaságot hoztak létre, akik három szakágra bontva (Felderítő hadtest, akik a falakon túlra merészkednek, Várőrség, akik a falon belüli védelemért felelnek, és a Katonai Rendőrség, akiknek meg kábé a hagyományos rendőrökkel megegyező a feladatkörük) igyekeznek megóvni a megmaradt emberiséget. Történetünk főhőse Eren és két barátja, Mikasa és Armin. Eren nagyon elvágyódna a falon túlra, mert micsoda élet ez bezárva létezni, és különben is, már száz éve béke és csend honol a falakon belül, de mint tudjuk, az óriások bármikor betörhetnek… és természetesen jön, aminek jönnie kell, nagyjából a kezdés utáni tízedik percben egy gigantikus példány jól irányzott rúgásával be is indul az iszonyatos mészárlás. Mindhárom gyerek a családját elveszítve bosszút esküszik, csatlakoznak a katonasághoz, majd a kiképzésük után (az első néhány rész öt évet ölel fel) meg is indul az igazi harc, a maga véres, kegyetlen valóságában.

Igazából lehetetlen erről a történetről úgy többet elmondani, hogy ne spoilereznék el minden nagyobb csattanót, szóval térjünk is át az elemzés részére, avagy mivel is vett meg engem az Attack on Titan kilóra.

1) A grafika. Srácok, ez az anime valami gyönyörű, és iszonyatosan látványos. A történetet animéktől eléggé szokatlan módon nem japánba, hanem valamilyen német területre helyezhették, legalábbis a németes hangzású nevekből, és a nagyon jellegzetes építészeti stílusból erre merek következtetni. Óriási pluszpont a rajzolónak, amiért megpróbálta megőrizni az európaibb vonásokat a karakterek arcain. Természetesen még így is bőven felismerni az animék eltéveszthetetlen ábrázolását, de látni az igyekezetet, és ezért jár a pacsi. Néhány apróbb jelenettől eltekintve a grafika végig hihetetlen minőség, a tájak, az épületek mind részletesek és gyönyörűek. De a legnagyobb elismerés az akciójelenetekért jár. Hát, ezen az animén aztán nem spóroltak, valami döbbenetesen látványos. Az óriások halott tekintetű, bárgyún vigyorgó, nyáladzó hústornyok, nincs itt semmiféle félreértés, sokkal rémisztőbbek, mintha elvetemültnek rajzolják őket. A titánok legyőzésére a katonaság egy úgynevezett 3D manőver technikát használ, ami lényegileg drótköteleken való, Pókember megszégyenítő lengedezést jelent. Na, és ez az, ami hihetetlenül jól sikerült. A csatajelenetek pörögnek, de szemmel mégis tökéletesen követhetőek, az épületek között cikázó katonákat követve teljesen olyan érzésünk támad, hogy velük mozgunk, tényleg elképesztő, sok élőszereplős akciófilm CGI szerencsétlenkedése megirigyelhetné ezt a színvonalat. Persze, lehet látni, hogy hol próbálnak spórolni – néhány kimerevített kép és társai –, de a fontos jelenetek minősége kifogástalan, és ez rengeteget hozzáad az élményhez. Életemben először merült fel bennem, hogy egy anime jól mutatna szélesvásznon is.

2) A részletek. A jelenetek között átvezető képeknek sokszor kapunk információkat a világ felépítéséről, működéséről, és ez aztán ki van találva. Akár a fegyverekről, akár a társadalmi elhelyezkedésről, akár hadműveletekről van szó, minden az elsőtől az utolsó mozzanatig alaposan megtervezett és logikus. Olyan ember vagyok, aki agresszíven harap a logikai bakikra, de itt néhány apróságtól eltekintve igazán elkényeztetettnek éreztem magam. Természetesen egy animéről van szó, szóval némi elrugaszkodottság itt is felbukkan, de a mangaka meglepően tiszteletben tartja a fizika törvényeit, és igazán üdítő változatosság, hogy ha valaki megsebesül, arról nem feledkeznek meg a következő snittre.

3) A lélektani dráma. Bizony, bármennyire is ezt hihetnénk a plakát, a történetleírás vagy a képek alapján, a sztori nem merül ki az agyatlan mészárlásban. Rengeteg nagyon izgalmas kérdést vet fel a sorozat, legyen szó akár az emberi élet értékéről, hogy elfogadható-e több száz ember halála, ha ezreket mentünk vele, akár a félelemről, a küzdelemről, az emberség megtartásáról, egységről, emberi kegyetlenségről, bizalomról vagy éppen kötelékekről… az egész világ rettenetesen nyomasztó apokaliptikus képet tár elénk, és hála Istennek Hajime mester volt elég tökös, hogy ne kerülgesse az ilyen helyzetben felmerülő kínosabb témákat sem. Bizony, itt van, aki gyáva, van, aki kegyetlen, és ember embernek farkasa akkor is, ha van egy sokkal nagyobb fenyegetés, ami ellen inkább az egység kellene… Félelmetesen jó ábrázolásokat mutat fel az emberi jellemről, és eljön a pont, amikor nehéz dönteni, hogy az igazi szörnyeteg vajon a falakon innen, vagy falakon túl rejtőzik.

4) A naturalisztikus ábrázolás. Talán ez a sorozat legnagyobb vízválasztója, itt dől el, hogy valaki megszereti-e, vagy sem. Az elején utaltam rá, hogy hiába rajzolt film, szó sincs gyerekmeséről. Ne kerülgessük a forró kását: ez az anime durva. És nem kicsit – bár állítólag a mangához képest még így is van cenzúra rendesen. De ezek az óriások embert esznek. Sokat. Csúnyán. Ha eddig azt gondoltam, hogy a Tűz és jég dala ciklus során sok ember esik áldozatul, hát megnyílt előttem egy egészen új szintje a mészárlásnak. Persze, azért nincsenek repkedő belek és felesleges gusztustalankodás, nem is az a cél. De az alkotók cseppet sem finomkodtak, itt, aki zuhan, az összetöri magát, akit megesznek, az nem támad fel, ezzel szemben vérzik, de nem keveset. De nem csak az öldöklést nem próbálták selyempapírba csomagolni. Egy kilátástalan, reménytelen küzdelmet kapunk az arcunkba, ahol az ember és óriás között olyan hatalmas az erőkülönbség, hogy a győzelem gyakorlatilag esélytelen. Az emberiség folyamatosan, újra és újra elbukik, rengeteg, és még annál is több áldozat árán, amik sokszor valóban értelmetlenek. Az emberiség ezen a ponton már nem harcol, hanem túlélni próbál. A harctéren nem emelkedett, pátoszos pillanatok és hősi szónoklatok közepette esnek el, hanem egyik pillanatról a másikra, sokszor zokogva, könyörögve, hörögve. Sokszor volt olyan mozzanat, ahol már vártam, hogy na, majd most lesz jobb, könnyebb, szebb, majd most győznek, hiszen most már jönnie kellene valami jobbnak… de a készítők arcul csaptak, mert nem. Mert annak ellenére, hogy ez csak egy sorozat, pontosan úgy működik, ahogy az élet is, ahol nincsenek szuperhősök, és nincsenek újrajátszó gombok. És ezzel együtt mégis végig ott van az egyetlen fényforrás, amibe az emberiség – és a hozzám hasonló, túlságosan beleélős, egyszeri néző is – kapaszkodhat: a remény. Mert van, amikor már csak ennyi marad.

Vannak-e hibái? Már hogy a bánatba ne lennének. A karakterek legtöbb jellemvonása sablonos, megvan a kötelező nagyszájú, nagy célokkal felszerelt főhős, a tragikus múltú harcos lány, a gyenge, de okos barát, a titokzatos badass kapitány. A történet néhol rétestésztaként nyúlik. Fellelhetőek apróbb hézagok és logikátlan lépések a történetben – bár ezekre később mér érkezhet válasz, ez csupán az első évad volt. Természetesen itt is belebotlunk a kötelező animés klisékbe, és néha vannak dolgok, amik ezen világon belül is kicsit elrugaszkodottnak tűnnek. Minden rész – és maga az évad is – cliffhangerrel zárul, ami egy idő után inkább idegesítő, mint feszültségkeltő, valamint a részek elejei összefoglaló és opening nagyon hosszú. De mindezek apróságok, és a sorozat bőven hordoz magában annyi pozitívumot, hogy szemet hunyjak felettük, és csak élvezzem. 

Az Attack on Titan nem találta fel a spanyolviaszt, de régen volt ennyire erős újonc a palettán, teljesen megérdemelten dicsőítik internet szerte. Nincs más hátra, értékeljünk! 

Cím: Nem árul zsákbamacskát, remekül utal az óriások támadására – mind fizikális értelemben, mind az emberek szívében. Nem kifejezetten figyelemfelkeltő, de ennél frappánsabb nem is kell.
5/5 

Opening/Ending: Trailer helyett vettem ide… mint említettem, az én ízlésemnek hosszú, viszont kifejezetten fülbemászó mind a négy (egyszer cserélik mindkettőt a tizenkettedik rész környékén), a szövege találó, a képek jól összevágottak. De a hosszért jár az ejnye-bejnye.
5/4

Történet: Nem akkora durranás, emberiség elpusztítására törekvő főellenség, harc. Na de később… akkora csavarok vannak a sztoriban, hogy csak lestem, és a lélektani drámája tényleg kifogástalan. Vannak sablonos, kiszámítható mozzanatok, bár elenyésző.
5/4 

Karakterek: Szintén nem nagy durranások, sablonosak is, olyan láttuk már érzés. Van köztük Mary Sue, aki ugye nagy ellenségem, és idegesít is. De remekül használják őket, mindüknek vannak félelmeik, gyengeségeik, amik emberivé teszik őket. Nem kiemelkedő pontja az animének a karakteralkotás, de nem olyan rossz a helyzet, erős közepes. Ó, és a Felderítő Hadtest buggyant tagjaiért jár a pacsi.
5/3

Zene/hangok: Óóó, hogy erről elfelejtettem külön értekezni… akkor dicsőítem itt. Ez egyszerűen tökéletes. A zenék, a hanghatások ütősek, pont annyi és akkor, amennyi és amikor kell, egyetlen ütem sem hangzik el feleslegesen. Remekül illeszkedik minden jelenet alá, tökéletes atmoszférát teremt. Ez nagyon sikerült.
5/5 

Látvány: Már áradoztam, megteszem újra. Fenomenális, iszonyú látványos, animék között egyedülálló színvonal. Mozivászonra vele.
5/5

Felépítés/ütemezés: Na, itt tud esetleg egy kicsit elvérezni a dolog… általában rendesen haladunk, az akciójelenetek remekül pörögnek, de megesik, hogy hihetetlenül húzzák az időt. Persze, ez animéknél nem ritka, amikor a készítők nem akarják beérni a forrásul szolgáló mangát… de attól még tudott zavaró lenni. De igazán nagy bajok itt sincsenek.
5/3

Újranézném-e: Naná. Szerintem szusszanok egyet, és megint nekilátok. Azzal is gyorsabban telik az idő, amíg az új évadra kell várni. :)

Kinek ajánlanám: Hát, ez nehéz. A témája már eleve megosztja az embereket, van, akinek nagyon bejön az efféle apokaliptikus felhang, van, akinek ez a mumusa. Valóban nyomasztó, helyenként gyomorösszerántósan durva, de remekül sikerült anime, nagyon fontos gondolatokkal. Ha nem riaszt a vér és a brutalitás, ha nem zavar némi fantasy beütés, és elvagy a nyomasztóbb hangulatú dolgokkal is, akkor mindenképpen ajánlom. Ha valaki nem szereti alapjáraton az animéket, az is bátran belekezdhet, itt tényleg nagyon barátian kezelik az efféle sablonmegoldásokat. De szívem szerint azt mondanám, hogy ha csak egyetlen felnőtteknek való, kaszabolósabb, lelkizősebb animét akarsz megnézni életedben, akkor ez legyen az. Megérdemli.

Ezzel 35/29. Úgy tűnhet, hogy nagyon felpontoztam, de most jogosnak érzem. Sokáig vonakodtam belefogni, mert éppen a túlhype-olt dolgokkal szoktam felsülni… de ez nekem most betalált. Ha nem riaszt az alapkoncepció, adjatok egy esélyt neki, szerintem nem bánjátok meg.