Június 4. jeles dátum. A legszomorúbb, hogy ha csak mennék az utcán, és megszólítanék néhány embert, hogy tudja-e, mi van ezen a napon, csak bamba tekinteteket kapnék. Esetleg poénokat: "tudom, szombat!" hát nem...

1920. Június 4. Az első világháború végeként aláírják a Trianoni békediktátumot. Ezzel a döntéssel hazánktól rengeteg területet csatoltak el. Aki az előző nap még szomszédnak számított, azt másnapra egy új ország lett. Családok szakadtak szét, falvak lettek semmissé... de nem is írok erről többet, hiszen (remélhetőleg) mindenki ismeri a körülményeket és a következményeket.

Nem fogok fellengzős szövegeket írni arról, hogy vissza kell szereznünk,meg kell torolnunk, stb... mert ez nem így van. Rengeteg minden történt ebben a 91 évben, és ma már minden szempontból lehetetlen lenne visszacsatolni az elszakadt országrészeket. A politika, a nemzetiségek... már csak távoli emlékkép a régi Nagy-Magyarország. Akkor meg minek írok róla? Főleg minek ilyen címmel?

Nem magam miatt. Hiszen nekem, itt, Budapesten, 16 évesen maximum a magyarság tudatomnak fáj a történelmi döntés. De vannak korombeliek, idősebbek, fiatalabbak, férfiak és nők, akiknek nem csupán egy történelem órai anyag a békediktátum. Akik a határokon túl élnek, magyarként. Akiket nap mint nap megaláznak, megvernek, akiknek korlátozzák az anyanyelvük használatát, akiknek elnyomják a jogait, csak azért, mert magyarnak születtek egy rossz helyen. Miattuk írok. Velem egy idős fiatalok nyilatkoztak a hazaszeretetről. Arról, hogy mit jelent nekik, ha ezt mondhatják: "magyar vagyok". A mindennapos küzdelmeikről, és a hihetetlen, megingathatatlan hitükről. Példát kellene vennünk róluk. Mi, akik nem hogy nem értékeljük eléggé, hogy magyarok vagyunk, sokan döntenének úgy, hogy csak el ebből az országból, minél hamarabb... mások meg mindent megadnának, ha itt élhetnének.

1920. június 4. Változtatni már nem tudunk rajta. Háborogni miatta most már felesleges. De nem felejthetjük el. Emlékeznünk kell rá, mert még mindig vannak, akik a döntés súlyát nyögik. Miattuk nem felejthetjük, hogy Magyarország nem mindig ekkora volt, és hogy a határokon túl is vannak testvéreink. Egy nagyon jó gondolatot így a végére, amit egy Révkomáromban élő, velem egy idős srác mondott:

"Mert összeköt minket, hogy közös a nyelvünk,közös a múltunk... és közös a jövőnk."