Nem vagyunk túl régóta házasok. Mondhatni, elhanyagolható ideje köt össze az Isten színe előtt tett eskü. Viszont viszonylag régóta – a mi kis rövid földi pályafutásunk során öt év talán már annyinak számít – járjuk együtt az utat, kéz a kézben, hol kicsit jobban bukdácsolva, hol gond nélkül rohangálva. Ezért is nehéz felelnem, amikor – nagyjából mindenkitől és mindenhonnan – érkezik a kedves kérdés:

„Na, és milyen érzés házasnak lenni?”

Őszintén? Nem sok változott. Persze, tudom, azt kellene mondanom, minden rózsaszín és felhőtlen, sosem voltam még ennyire boldog… de ez egészen egyszerűen nem igaz. Na, még mielőtt valaki temetni kezdene bennünket, szó sincs arról, hogy ne lenne jó. Inkább csak… végtelenül természetes. Ő a másik felem, Őt választottam, Ő pedig engem. De ez így volt már azon az öt évvel ezelőtti áprilisi hajnalon is, ez nem változott. Mi az, ami új?

Összeköltöztünk. Közelebb vagyunk, mint valaha, és ez egészen elképesztően… természetes. Olyan ember vagyok, akinek hatalmas igénye van a magányra, és bizony, tartottam tőle, mi lesz velünk, amikor folyamatosan tetszik-nem tetszik, egymás szájában leszünk. Aztán itt vagyunk, és az egész csak rendben van. Természetes, hogy itt van, természetes, hogy folyamatosan hallom, ahogy szöszöl, természetes, hogy egymás hóna alatt átbújva mosunk fogat, ha egyszerre kell indulnunk, ahogy az is, hogy most már majdnem minden pillanatban kettőnkben gondolkozom, Bennünk gondolkozom. Bevásárláskor, főzéskor, ha programot kell szerveznem… Azt hittem, nehéz lesz ezt megszoknom, amilyen booorzasztóan önálló és korlátokat nem tűrő, szabadlelkű lény vagyok. De szó sem volt róla, végtelenül természetes ez is. Mert összetartozunk, már évek óta, csak most talán még jobban. Összetartozunk.

Összetartozunk. De nem csak a szó emelkedett, kényelmes, meghitt értelmében.

A legtöbbeknek az esküvő utáni időszak a nászútról, a mézes hetekről szól, amikor egy kicsit még maradhatnak abban a külvilágtól elzáró buborékban, ahová csak ők, és az életük nagy fordulópontja felett érzett öröm fér be. Nálunk ez úgy alakult, hogy még a nászútra is, a leeresztésre is kicsit várnunk kell. Ő most írja a diplomamunkáját, én a munkahelyemen egy nagyon nehéz és szerencsétlen időszak miatt kétszer annyit dolgozom, mint amennyit hivatalosan kellene, mellette vizsgákra készülök és vizsgázom. Adott egy szituáció, amelyben tőlem erőmön felüli teljesítményt várnak el, és amelyben Ő kis túlzással az egész eddigi szakmai életét, minden munkáját és tanulásba fektetett energiáját kénytelen egy lapra tenni (illetve inkább százötvenre). Én reggeltől estig dolgozom. Ő reggeltől hajnalig dolgozik. Hogy vagyunk…?

Fáradtan. Stresszesen. Kimerülten. Idegesen. Mindketten. Ez a tökéletes melegágya minden házasfelek közé ékelődő tüskének és sérelemnek.

Adott a helyzet, amikor tizenkét óra munka után én kimerülten hazaesek, és még főznöm kellene, és ráadásul ott van a mosatlan a mosogatóban, pedig Ő egész nap itthon volt. És még a teregetést sem szedte be, pedig Ő egész nap itthon volt. Ideges vagyok. Feszült. Ingerült. Érzem a mozdulataimon, ahogy nekilátok mosogatni. Nem csapkodok, de érzem, hogy minden porcikám feszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudnék robbanni, és legszívesebben az arcába kiabálnám a sérelmeimet. Fáradt vagyok, nekem is tanulnom kellene, de én dolgozom is mellette, és ő itthon volt, igazán megcsinálhatta volna…

Mellém jön, de nem ölel meg, hozzám sem ér, mert ismer, mert már a vállam vonalából tudja, hogy most ne. Azért megkérdezi, megbántott-e valamivel, én pedig szeretném rázúdítani, hogy fáradt vagyok, kimerültem, és még mosogatnom, főznöm, a teregetés…

De évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy sosem akarom Rajta kitölteni a máshonnan hozott frusztrációmat, mert nem ezt érdemli. Nem lehet Ő a boxzsákom csak azért, mert Ő van kéznél. Szóval nyelek, összeszorítom a szám (már fáj az állkapcsom, annyira feszül, és tudom, valahol tudom, hogy nem letettem a kanalat, hanem lecsaptam), és csak annyit préselek ki, hogy „Most ne.” Most ne kérdezz, most ne ölelj meg, most ne akarj beszélgetni, mert csak veszekednék, mert csak rád zúdítanám mindazt, amiért nem is rád haragszom. Nem is haragszom igazán, csak fáradt vagyok és ideges.

Ő megérti, és visszamegy dolgozni. Én elmegyek lezuhanyozni, és ahogy a forró víz mossa le rólam a nap porát, úgy igyekszem lemosni vele ezeket az érzéseket, mint a mocskot, és felvenni egy tiszta lapot. Elemezni, amit érzek, és elemezni, ami valójában van.

Szerettem volna, ha elmosogat, vagy beszedi a teregetést?
Igen. Akkor miért nem kérted meg rá? Megtette volna, szó és húzódozás nélkül.

Hát mert miért nem látja meg magától, mit kellene csinálni?!
Most azt várod el, hogy gondolatolvasó legyen? Ne legyél már ennyire nő, megígérted magadnak, hogy nem leszel.

De nem csak nekem kellene vinnem ezt a háztartást!
Pontosan ezért intézte ő is a mosást és a bevásárlást is éppen tegnap, egyetlen szó vagy figyelmeztetés nélkül. És ezért cseréli ki az égőt, amikor Te még észre sem veszed, hogy kiégett, és ezért porszívózott fel, amikor Te még el se jutottál addig, hogy kellene, és szerinted a szekrénygomb, ami lejárt, magától csavarozódott vissza?

Jó, de nehéz napom volt, nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, most lehetne velem figyelmesebb!
Ahogy Ő is. És mindig figyelmes veled, mindig békén hagy, ha ezt kéred, és mindig ott van megölelni, ha erre van szükséged. És évekig kitartott, amikor a saját poklodba zártad magad, és Ő türelmes volt, és szeretett téged magad helyett is. Igen, neked is szar most. De neki is.

Ahogy felveszem a tiszta ruhát, már tisztulnak az érzések, tisztul az indulat, és marad valami csendesen morajló. Mert összetartozni azt jelenti, hogy kettőtökben gondolkoztok. Amikor két ember összeházasodik, sokan azt hiszik, onnantól megszűnnek, mint egyéni individuumok, hiszen a kettőből egy lesz. De ez nem igaz. Vagyis nem így igaz.

A két ember marad két, önálló ember, saját érzésekkel és gondolatokkal, sokszor saját álmokkal vagy célokkal. Mindössze beengedsz valaki mást is az életedbe, akivel innentől számolnod kell, mert ott van. Nem szűntél meg egyénnek lenni, csak egy csapat tagja lettél, egy – egyelőre – kétfős csapaté. A családodé. Itt nincsenek szülők, akikre kenni lehetne a felelősséget, itt nincsenek főnökök, a magatok urai vagytok – de éppen ezért rajtatok áll vagy bukik az egész. És csapatként játszani lemondás. Lemondás az önző érdekekről, lemondás a saját sérelmeim szajkózásáról, és a tudatos döntés, hogy mostantól a csapat érdekeit teszem a mérlegre. Hogy ez mit jelent ebben a kifejezett példában most?

Adott a saját sérelmem, ami jogos? Valahol az. Egész nap elvoltam, fizikailag nem tudtam volna elvégezni a házimunkát, amire ő fizikailag képes lett volna, hiszen itthon volt. Mi segítene az én lelkemen rövid távon? Ha lekiabálnám a haját, lehetőleg hisztis hárpia üzemmódban, és sértetten utasítanám el a békülési szándékkal felajánlott házimunkáját, hogy „Most már mindegy, majd én megcsinálom!” (Ehhez természetesen a fellelhető legmártírabb arc és hanghordozás dukál.)

Mit eredményezne ez a megoldás? Kicsikarnék belőle egy bocsánatkérést, igazolva látnám a sérelmemet, és dagonyázhatok kicsit az önsajnálat tengerén, amíg végül rossz szájízzel fekszünk le – Ő, mert eleve feszült, és most még bestresszeltem én is azzal a tudattal, hogy megbántott, valamit rosszul csinált; én meg mert épp nagyon sajnálom magam, és az egész világ az ellenségem, szegény, szegény én.

Ez a megoldás szolgálja az egyén érdekeit? Hosszú távon biztosan nem, mert az indulat hirtelen leadásán túl nekem sem tesz jót, de rövid távon talán.

És szolgálja a csapat érdekeit?
NEM.

Mert miről szól a csapatmunka? Arról, hogy a csapattagok egymás gyengeségeit kivédve, egymást megerősítve, mindenki a saját képességeit belerakva kihozza az egészből a lehető legjobbat. De a kulcsszó: hogy mindezt csapatként teszik. Soha, senki nem arra gondol, neki személy szerint mi lenne a jó, hanem arra, mi a jó a csapatnak.

Ebben az esetben: mi a jó a házasságunknak? Mi a jó nekünk?

Egy csapatban vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Van olyan, hogy az egyik tag jobban elfáradt, mint a másik. Van olyan, hogy nagyobb erőkkel kell valami felé fordulnia, ami miatt a többi feladatára nem jut úgy idő. És mitől jó a csapat?

Hogy a csapat másik fele ilyenkor kitámasztja, kiegészíti, alá dolgozik. Segít neki. Megvédi.

Házasnak lenni annyit jelent, mint csapatban játszani. Mint összetartozni. Az esküben azt ígértük:

„és hogy őt el nem hagyom, holtomiglan-holtáiglan, semmiféle bajában, Isten engem úgy segéljen.”

A baj egy nagyon összetett dolog. Sokszor szeretjük nagy dolgokra vizionálni, amik látványosak és hangsúlyosak. Pedig a baj legtöbbször apróságként jelentkezik, alattomos kis semmiségként, ami aztán ha elharapódzik, megmérgezhet mindent maga körül. Mondhatnám, hogy nagy bajokban, igazán nagy bajokban, tragédiák, betegségek idején „könnyű” kitartani. Akkor egyértelmű, hogy most kinek van szüksége a támogatásra, akkor mindenki más is elnézőbb, megértőbb, ott tisztábban leosztották a szerepeket. Azonban a baj – hála Istennek – ennél sokkal kisebb formákban jelentkezik a legtöbbször.

Amikor csak valami apróság a baj. Amikor a másiknak stresszesebb időszaka van. Amikor sok feladat szakad a nyakába. Amikor különösen nagy dilemmák gyötrik. Ilyenkor könnyű szem elől téveszteni, hogy ezek éppolyan megvívandó csaták – vagy hosszuktól függően háborúk –, mint egy grandiózusabb tragédia. Éppúgy erőt, kitartást, elszántságot követelnek… és főleg megértést, türelmet és védelmet a másik féltől.

Amikor az ember arra gondol, hogy a bajban ki kell tartania a párja mellett, a legtöbben úgy képzeljük, hogy az adott pillanatban, amikor a szeretett fél megrogy a ránehezedő súlyoktól, majd jövünk mi, és mintegy eposzi hős, a karjainkat kitárva vesszük át a védelem szerepét, és teljes mellszélességgel segítünk elcipelni a terheket. Mi majd erősen és fitten, kisimultan leszünk a támasz és otthon, a menedék és nyugalom a vihar közepén. (Ne röhögj, mind ezt hisszük. Mind.)

Csak az van, hogy a baj az egy olyan szararc, aki szeret akkor bekopogtatni, amikor ez rohadtul nem alkalmas. Amikor a másiknak is baja van. Amikor tele a hócipő, amikor pattanásig feszültek az indulatok, amikor csőstül jön a kis rohadék, amikor már szinte elmerültök a nagy kupac… abban. Na, és olyankor jön az ember alapvető reflexe, hogy saját magát mentse. A saját sérelmeit vegye előre, a saját érzéseire koncentráljon, a saját kényelméért küzdjön.

És itt lép életbe a házasság (vagyis szerintem már maga a párkapcsolat, mint emberi szeretetkapcsolat, de a házasság talán az élethosszig tartó eskü révén még erősebben magában hordozza ezt). Mert amikor összetartoztok, amikor a Te és Én Mi lesz, amikor két emberből egy csapat, egy család születik… akkor ott véget ér, hogy a saját hátsómat mentem. Már nem csak saját magamért felelek. Mert megszelídítettem, és innentől a felelősségem. Ő is. Saját magam is. Kettőnk.

Szóval veszek egy mély levegőt, és hozzálátok a vacsorához. Nem kell főzni, ha érzem, hogy ehhez fáradt vagyok, jó lesz a maradék. Most nem a főzéshez kell az energiám. Most az Ő harca a nagyobb falat, mert az egész szakmai élete múlik rajta. Ő nem csak ül a gép előtt egész nap, hanem dolgozik, számol, alkot és tervez, és nem csak diplomamunkát, hanem jövőt épít, a Mi jövőnket. Annyi éven át Ő tette félre értem a saját sérelmeit és kimerültségét, mert én háborúztam nagyobb ellenséggel… most én jövök. Nem kell nagy csinnadrattával vagy mártíráldozattal hadba vonulni. Elég, ha most csak lenyelem a saját sérelmemet, és türelmes vagyok, mert erre van szüksége. Ha azt akarom, hogy mosogasson el, hát majd szólok. Ha fennáll a probléma, majd amikor már lecsengett a stresszes rész, megbeszéljük. Nem magunkban kell tartani a sérelmeket, ezeket nagyon is fontos lekommunikálni – csak nem mindegy, hogyan és mikor. Nem kellenek nagy dolgok. Csak ne veszekedjek vele, ha megtehetem, hogy nem veszekszem. És láss csodát – kiabálás és sértettség helyett megmasszíroztam a vállát, és fél óra múlva már röhögtünk valamin.

Rengetegszer mondom, ha kérdeznek, hogy mi a titok… a titok a döntés. A döntés, amit minden nap többször is meghozunk. Az, hogy őt választottam, újra és újra. Hogy őt szeretem és szeretni akarom. És ez nem mindig szó szerinti szerelmi vallomás… sokkal inkább sokrétű és sok színezetű. Mert döntés volt, hogy úgy döntöttem, lenyelem a haragot, és időt kérek. Döntés volt, hogy Ő megadta, és hagyott magamban puffogni. Döntés volt, hogy lemostam az ingerültséget, és a szeretetre szavaztam. Döntés volt, hogy Ő nem feszegette, mi bajom volt, csak nyitott volt arra, hogy most szó nélkül lapozzunk. Döntések, legyenek bármilyen ruhába felöltöztetve… de döntés, hogy mindig, minden körülmények között a csapat mellett döntsünk az egyénnel szemben. Hogy mindig egymás mellett döntsünk. Egymásért. Újra és újra.

Milyen házasnak lenni? Jó. Nagyon jó. Természetes. De melós, és nem mindig egyértelműen könnyű. De ez valami olyan, amiért megéri dolgozni.

Mentés