Rendhagyó, nem igazán a karácsony szelleméhez méltó bejegyzés következik, de nézzétek el nekem… úgy érzem, nem hallgathatok tovább. Öveket becsatolni. Mogyee (aka Lollipopp95) felrobbant.

Történetünk évekkel ezelőttre nyúl vissza. A kis Mogyee egyre több elolvasott könyv és megnézett film után érezte, hogy milyen jó volna a varázslatos kalandokat a mű vége után is átélni, mi több, talán egy kissé a saját szájízére formálni. Nagymamája – aki gyakran tűnik úgy, mintha csak olvasna a gondolataiban – meglepte egy csodaszép ajándékkal. Külső szemlélőnek tán egy egyszerű, az átlagosnál valamivel vastagabb, műbőr fedeles, és virágokkal meghintett, de mindenképpen hétköznapi jegyzetfüzetnek tűnhetett… ám a kis Mogyee már akkor is látta, amit az avatatlan szemek még nem vehettek észre. Az üres lapokon megelevenedő történeteket, az új kalandokat, melyek kiszabadulva a fantáziája börtönéből, lassan, egyenként megtölthetik a füzetet, amely így egyszerű naplóból a csodák birodalmának minden kincset megérő kapujává válhat. Nem is késlekedett tovább, és a megfelelő alapossággal kiválasztott tollal meghúzta első vonásait, ezzel örökre elkötelezve magát az írók népes, és színes felhozatalú táborának.

Évekig tartott a kis Mogyee magányos kalandozása ebben a mesés világban, amikor is egy szép, verőfényes napon egy távoli ország minden tájon ismert lovagja, az Internet segítségével ráébredt, hogy nincs egyedül. Mert amit ő ártatlan felfedezésnek vélt, az valójában egy világméretű, széles körben kedvelt jelenség előszobája volt csupán. Bizony, kedves fiúk és lányok, a kis Mogyee azon a napon megismerkedett a fanfiction fogalmával. A világ azonnal beszippantotta, hiszen lehetősége akadt kedvenc hőseivel újabb csodálatos utazásokon részt venni, újból átélni a hangulatot, ami az olvasás vagy a film nézése közben rabul ejtette, és továbbélni a történeteket. Újabb évek teltek el békés szemlélődés, és esetenként bátortalan, de annál lelkesebb szavú hozzászólások takarásában, amikor is egy újabb lehetőség vetődött fel a kis Mogyeeban. Ha már évek óta éli át mesésebbnél mesésebb kalandjait egyre gyarapodó számú jegyzetfüzetei társaságában… talán eljött az idő, hogy legféltettebb történeteit másokkal is megossza. És eljött a nap, amelyen a kis Mogyee publikálni kezdett.

Természetesen kapott hideget-meleget, hiszen mégis csak kezdő íróként lépkedett ezen a bizonytalan, ám minden kétséget kizáróan izgalmas ösvényen. Megannyi ötlet került megosztásra, melyeknek zöme annak rendje és módja szerint, nos… befuccsolt. A kis Mogyee több erre alkalmas oldalon, egyre több és több témában próbálta ki magát, és örömmel érezte, hogy munkáit lassan, de biztosan kezdik felismerni, és elismerni. Boldogan és izgatottan tanult a nála tapasztaltabbaktól, az adminok szavai számára parancsként hatottak. És eljött a nap, amelyiken a kis Mogyee megalkotta az első saját karakterét.

Nagyon izgatott volt, hiszen ez, ha lehetséges, még intimebb és őszintébb, mint egy történet. Hiszen a karakter olyan, akár egy gyerek. Szeretgeted, nevelgeted, megalkotod, az érzései, gondolatai, vágyai és álmai mind-mind a te kezedben vannak… és természetesen ő sem akart csalódást okozni. Tehát a karakternek a lehető legjobbnak kellett lennie, ez nem is lehet kérdés. Legyen szép, hiszen minden valamire való jó karakter szép, ugye. Legyen okos is, hát csak nem fogunk az imádott szereplők mellé holmi butus libát írni? Legyen lehetőleg kedves, és jó fej, mert hát így a legegyszerűbb barátokat szerezni. Továbbá nem árthat, ha ügyes, és remekül verekszik/varázsol/repül – fandomhoz opcionálisan választható. Ennyi remek tulajdonsággal felvértezve már szinte magunk is beleszerettünk a saját karakterünkbe, a leghelyesebb, ha az eredeti szereplők legalább fele – a többi pedig titkon – megteszi ugyanezt. A kis Mogyee már ekkor is érezte, hogy valami mélységet, valami súlyosabb tartalmat nem ártana adni a történetnek, hiszen ez az írás lényege, hogy adjunk vele, hogy az olvasók átérezzenek, átéljenek, és elmerüljenek abban a világban, amit alkottunk a számukra… ennek érdekében a lehető legjobb módszerhez fordult, és a karakter megkapta a maga szükséges, és rettentően tragikus múltját. Ne és persze mégsem hagyhatta, hogy a karakter csak úgy lógjon a levegőben, hiszen minden remek szereplőnek stabil lábakon kell állnia az eredet gárda tagjai között – mi sem egyszerűbb, máris valamely fiú húgának/nővérének (ha elveszett, az még jobb), esetleg szerelmének színre lépésének lehettünk szemtanúi. A kis Mogyee rettentően büszke és elégedett volt saját karakterére, aki olyan csábosan és vidáman mosolygott vissza rá a sorok közül, és a tekintete tisztán ígérte, ez egy gyönyörű barátság kezdete.

Azon a napon felhők gyülekeztek az égen, amelyen megérkezett az a hozzászólás. A kis Mogyee értetlenül figyelte a sorokat, és nem értette, mégis kire gondolhatott jó szándékú kritikaírója, amikor azt a nevet említette, hogy Mary Sue. Tanácstalan volt, hiszen a történetében senkit sem hívtak Marynek, Sue-nak meg még annyira sem. Akkor talán eltévedt az üzenet? De az nem lehet, hiszen a többi megjegyzés helytálló… a kis Mogyee tanácstalanságában újra a messze földön ismert lovaghoz, Internethez fordult… de amit ott talált, az egészen elborzasztotta. A barátság, mely olyan fényesnek tűnt, mely úgy tetszett, kiállja majd az örökkévalóság próbáját, egyetlen pillanat alatt tört össze, és a kis Mogyee meghasadt szívvel figyelte, hogy oly’ gondosan szeretgetett és nevelgetett karaktere ellene fordult. A csillogó, vidámságot ígérő tekintet elsötétült, a mosoly gonosz vicsorrá alakult, és hősünk döbbenten érezte, hogy az ellenséggel szemez. Mary Sue beférkőzött a szívébe, elhitette vele negédes álnokságait, és aztán nem átallott képen röhögni. A kis Mogyee rettentően elszégyellte magát, és jó ideig nem lépett újra az írás mezejére. Hiszen ha a legközelebbi bizalmasa elárulta… hogyan bízhatna a csodák birodalmában?

Telt-múlt az idő, a kis Mogyee lassan felcseperedett. Szíve már begyógyult a mély seb nyomán, de a heg sosem halványult el teljesen. A helyesírása – mely azért a kezdeti fellángolások idején igencsak hagyott kívánnivalót maga után – szinte hibátlanná fejlődött, a szókincse megnőtt, és maga is ráébredt, hogy az írás nem tűnik olyan mumusnak többé. Lassan újra be-bepillantott abba a szeszélyes és sokszor hálátlan világba, amely egyszer már elárulta… de még nem mert újra teljes erővel a csodák ösvényeire lépni. Helyette csendben, magában írogatta tele újabb és újabb füzeteit, és a számítógépe mappái is lassan megteltek novellák, regények tucatjaival. Mert megtörhették bár ifjúkori lángoló hitét, de a lelkében továbbra is ott zsongtak a történetek, amelyek csak arra vártak, hogy kiszabaduljanak a fantázia börtönéből. Mesék, sorsok, emberek, vágyak, álmok, csalódások… és Mogyee ráébredt, hogy nem csak arra jó az írás, hogy egy-egy kedvenc könyvét újra átélje, de arra is, hogy a saját viharait lecsitítsa, hogy a fájdalom csillapodik, hogy az öröm sokszorozódik a szavak halmozásával. Mogyee tehát megint írt, igaz, csak csendben és magának, de írt. Aztán elérkezett egy újabb sorsfordító nap. Mogyee csak gyanútlanul olvasgatta egy ismerőse történetét, és észrevett néhány hibát, amiket szinte öntudatlanul javított is. És ekkor elhangzott a hívó szó, melyről még maga sem hitte akkor, hogy az egész sorsát pecsételi meg. Mogyee maga sem tudta, hogy felvette a szent küldetés harci pennáját, amikor rábólintott, és lektor lett.

Történetek jöttek és mentek, hihetetlen mennyiségben és sebességgel, és bár sokszor érezte, hogy a következő pillanatban vágja ki a francba az ablakon a számítógépet, hogy ennél kevésbé stresszes szabadidős elfoglaltságot is találhatott volna, élvezte. Mert segíteni mindig jó, mert öröm volt látni, ahogy a történetek kinyílnak, ahogy az írópalánták lassan megmutatják a lelküket a nagyvilágnak. Már-már maga is újra érezte azt a lázas sürgetést, aminek hatására annak idején a publikálás rögös útjára lépett, és végül nem is kérette magát tovább. Mogyee áttörte a saját falait, és megint publikálni kezdett. És jöttek a kommentek, az elismerés, a dicsérő szavak és építő kritikák, és Mogyee érezte, hogy otthon van.

Aztán egyszer csak ismét beborult az ég. A múlt sötét árnyai kinyújtották csápjaikat. Mogyee tudta, hogy ismeri ezt a fenyegető aurát, tudta, hogy már találkoztak, és tudta, hogy a fájdalom a lelke környékén csakis tőle származhat… mégis, a torka összeszorult, ahogy a villám áthasított az égen, és bevilágította azt az arcot. A baljós szélroham elhozta hozzá a sátáni kacajt, és a legrosszabb, hogy nem volt egyedül, ó, nem. Testvérei, unokatestvérei és rokonai százai, sőt, ezrei sorakoztak fel csatasorban mögötte, és mind ugyanolyan számítóan mosolyogtak, de Mogyee már ismerte. Ó, őt már nem lehetett átverni, ő már jól tudta, mi rejlik a csillogó tekintetek mögött. Többé nem volt rá hatással az áruló mesterkedése. Pontosan ismerte az ellenségét, és többé már nem félt tőle. Harcra készen emelete ujjaihoz a klaviatúráját. A szél vadul csapkodta a haját, de nem zavarta, mert tudta, hogy eljött a nap, melyről a próféciák szóltak. Tudta, hogy elérkezett az idő, melyre felkészítették az évek, eljött az óra, melyben magához kell ragadnia szent küldetése lándzsáját. Nem engedheti, hogy a sötétség még több ártatlan és lelkes fiatal szívet ragadjon magával, nem hagyhatja, hogy írók százai heverjenek a valóság súlyától összetörve. Maga mögött érezte a támogatóit, azokat a lelkes, tiszta hitű írókat, akik mind megjárták a poklot, és maguk is szemeztek az ellenfél soraiban vicsorgó saját démonukkal. Tudta, hogy kevesen vannak, tudta, hogy talán ez a harc reménytelen… de nem adhatta fel. Mert küldetése van. Mert hitte, hogy a világ egy jobb hely lehet. Mert őszintén gondolta, hogy egy nap majd létezhetnek írói oldalak a sötétség nélkül. De most még nem jött el a nap. Ma még harcolnia kell, és az ellenfele nem lesz könnyű menet. Mert aki szemben állt vele, az nem más, mint a sötétség lovasa. A klisék királynője. A sosem létezett tökéletesség nagykövete. Brace yourselves! Mert itt van ő.

A gonosz neve Mary Sue.

Utólagos elnézést mindenkitől, egy különösen hosszú háborúba keveredtem a sötét oldallal egy történet kapcsán. De nem adom fel, mert a fény végül mindig győzni fog!