Vicces helyzetben vagyok. Már évek óta készülök arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést (igen, tudom, hogy gáz. Sprite.), és pontosan ugyan ez volt a helyzet a ballagási beszédemmel. Millióegy bevezetést, tételmondatot és zenét lefuttattam magamban, hogy majd meglegyen a nagybetűs tökéletes… és itt vagyok egy nappal a ballagás után, és nem igazán tudom összeszedni a gondolataimat. Ennek köszönhetően valószínűleg a bejegyzés is olyan lesz, mint az eme jeles alkalomra kreált beszédem. Kicsit összecsapott, közhelyek kiaknázása érdekében dugig lesz közhelyekkel, nem leszek vele elégedett, meg különben is. De nem baj. Legalább őszinte lesz. Nagy tanácstalanságom közepette pedig úgy fogom megalkotni, ahogy soha előtte. Blogos formában. Felkészültetek? Én nem. Lássuk!
Sommáját írom május harmadikának,
Nagy viharának, ázott udvarának,
Elballagását végzős osztályoknak,
Nagy vigasságát az tanári karnak…
(Nekem az agyamra ment a magyar érettségi.)
Egész héten gyönyörű, igazi nyári időjárás, 28 fok, napsütés, szandál, bolondballagás, haverok, buli, fanta, irodalom könyv. Mikor aztán elérkezett a péntek, derült égből viharfellegek. Amint kilépek az utcára magas sarkúban, fehér blúzban, fasor mellényben, leszakad az ég. Egyetlen egyszer érdekelne életemben, hogy ne ázzak meg. Murphy sosem alszik, ugye. (Off: azért kibabráltam a széllel, fújtam hajlakkot, bebebe.) Sebaj, van esernyő. Trolira húsz percet várunk ballagó társakkal a szakadó esőben, fél úton elmegy az áram, de visszajön, megállóból berohanunk az iskolába. Engem már semmi sem állíthat meg, én el fogok ballagni, ha egy cunami söpör végig a Dózsa György úton, akkor is. Belépve egyetlen pillanatra érzek valamit, az iskola feldíszítve, de most nem én csináltam, hanem NEKEM csinálták. Orgonaillat, rohangáló alsóbb évesek. Tavaly még én is ott szaladgáltam velük… templomban kezdünk. Mindhárom felekezet képviseletében (két hittantanár meg egy iskolalelkész) elhangzik egy-egy búcsúbeszéd. A hittantanárommal nyolc éve tesszük szebbé egymás hetét, nyolcadikos korom óta egy svájci útnak hála különösen nagy köztünk az összhang. Meglehetősen határozott ember, mégis meghatott (ballagós osztályfőnök is). Engem könnyű meghatni, na, aznap nem igazán sikerült. De mégis, hallgatom a beszédet, Carlota szorongatja a kezemet, meg Juditét is, ugyanolyan csodálkozással nézem a templomot, mint a legelső évnyitómon, az énekek igazán betalálnak, és még Carlota is megjegyzi, hogy a legelső itteni áhítatán is mellettem ült… nincsenek könnyek, de azért valami szorongatja a torkomat.
Eső eláll, mégis az udvaron leszünk, éljen! Matekórás termünk feldíszítve, táblán idézet, Halász papa még valami érettségis papírt oszt – mintha csak osztályfőnökin ülnénk. Csak valamivel több a smink, meg a virág. Búcsúzik tőlünk a 11.a, egy alapvetően aranyos beszéddel. Nem hatódok könnyekig most sem, de mosolygok. Nem érzem magam ballagónak, még mindig nem. Családom feljön – ledöbbenek, mennyien eljöttek -, a kezembe nyomja a virágaimat – ez úton is köszönöm, elképesztően szépek! -, és nekiállunk fényképezkedni. Hamar elrepül az a pár perc, megdögönyözöm az unokatesómat, tarisznya vállra, virágokat valahogyan okosan elrendezni a kézben, egymás vállát megfogva bátran énekelve levágtatunk az első emeletre. Agyonzsúfolt aula, öregdiák szövetség elnöke pár szót mondana, de szegényt nem igazán halljuk. Koszorúzás a fasor hősi halott diákjai emlékére, és megindul a tényleges ballagás. Teremről-teremre, egymásba kapaszkodva, énekelve, másik osztályt kerülgetve, kisebbeket nézve, szülők villanó vakuit mosolyogva tűrve, néhány tanár könnyes szemén ledöbbenve leverekedjük magunkat az udvarra. Út közben cserkész-, és Mária-lány testvéreim még adnak egy-két szál virágot, nem tudom hova tenni, de hálás vagyok. Tényleg. Az udvaron felázott a futópálya, belesüllyed a magas sarkúm, mögöttem haladó osztálytársam ment meg, aki – ha az összes sarokra lépést számoljuk – mint a tizenöt esküvőmön ott lesz. Ahogy leteszem a virágokat, érzem, hogy nem érzem a karom, ellenben úgy néz ki, mintha felvágtam volna az ereimet. A virágokért bármit. Végre megölelhetem a cserkészeimet, de anyu résen van, még több fénykép. Indul a műsor. Mi mindent értünk, hátsóbb sorok már kevésbé elégedettek. Ott ülök Judit és Kata mellett, hallgatom a beszédeket – egészen jók -, nézem az énekkart – nagyon fura így látni, hogy nem benne állunk -, átadom az ajándék kávéfőzőt néhány társammal a tanároknak, és még mindig nem érzem, hogy itt most valaminek vége van (pedig a szervezők becsületére váljék, ezt legalább harminckétszer elmondták aznap). Vége van a műsornak, utoljára énekelem így az Erős várat… fényképek még, ölelések, gratulációk (mosolyogva hárítom, majd másfél hónap múlva esedékes), jókívánságok a jövő hétre, unokatesóm mindenkit levesz a lábáról, anyuék éttermet foglalnak. Megölelem Katát, Juditot és Noémit (Carlotát eddigre elnyelte a családja), de még mindig nem érzem, hogy vége. Az étterem nagyon hangulatos, nagyon puccos, de elvileg egy ballagásra ez dukál. Hihetetlenül boldog vagyok, mert gyönyörű nap volt, elképesztő mennyiségű ajándékot kaptam, nem is hittem volna, hogy tényleg ennyien eljönnek… egész este vigyorgok, amikor a virágokat vázába rendezem, sokkot kapok – a teljes asztalt elfoglalják -, ölelgetem anyát, nem győzöm megköszönni, de még mindig nem érzem, hogy elballagtam.
Aztán ma reggel (este már nem volt rá erő) lemosom a sminket, kimosom a hajamból a hajlakkot, visszateszem vállfára az ünneplőt – csak hétfőig -, beszélgetek egy kicsit Xinaffal, tanulok, lazításnak egy ismerősöm blogját olvasom. Még csak jövőre lesz nyolcadikos. Olvasgatom a mindennapjait, az aranyköpéseket óráról, a beszámolókat dolgozatokról, szerelmekről… és egyszer csak fejbe kólint, hogy vége. Soha többé nem leszek iskolás. Az egyetemista, az más. De soha többet nem lesz osztályom, nem lesz osztályfőnököm, nem lesz vándorlás az alaksorból a másodikra egy szünet alatt, nem lesz élet-halál harc a folyosón, hogy eljussak a szekrényemig, nem röhögök hangosan, amikor a sportsátor összeomlik a hó súlya alatt, nem reménykedek, hogy hiányzik a tanár, nem kunyerálok számológépet boldog-boldogtalantól, nem tanulok a földtörténeti korszakokról és a második világháborúról, nem kések el a reggeli áhítatról, nem hallgatom, ahogy az osztálytársaim kétségbeesetten suttogják a nevem irodalom dolgozat alatt, nem látom a napfelkeltét és a naplementét ugyanannak a teremnek az ablakából, nem szidom a jégveremnek is beillő tesi öltözőt, nem háborgok a büfé árain, nem másolok házit a szünetben, nem rajzolok spanyol órán szürreális arcképeket az osztálytársammal, nem undorodom a padban fekvő szendvicstől, ami már visszakacsint, nem hallom többet, ahogy az osztályfőnökünk „cicukáknak” szólít minket, nem megyek több osztálykirándulásra, nem veszem át a bizonyítványomat, nem drukkolok a véghajrában jobb jegyért felelő osztálytársaimnak, nem írom az aranyköpéseket, nem megyek többet tankönyvekért, nem sutyorgok az évnyitón a nyári élményekről, nem töltök ki több adatlapot, nem hozok több igazolást, nem megyek több megemlékezésre… nem vagyok többé a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium diákja. Nem vagyok többé gimnazista. Elballagtam. Vége van. Tényleg vége.
Itt ülök az ágyamon, és most már jönnek a könnyek. Persze, találkozunk még. Érettségi, szerenádok, bankettek, osztálytalálkozók… tudom, bármikor visszamehetek a suliba. Bármikor találkozhatok a tanáraimmal. De már nem vagyok diák. Már nem kell beülnöm a terembe. Már nincs szekrényem. Már nem tudok belépni a digitális naplóba. A tanár még szóba áll velem, de a csengővel el kell rohanni az órájára, ami nem velem lesz. Tudom, hogy a barátságok, az igazi barátságok nem fognak megszakadni. Aki kevésbé volt fontos, azzal meg majd elválnak útjaink, ha annak jön el az ideje. De soha többet nem lesz olyan, mint eddig. Ülök az ágyamon, potyognak a könnyeim, és most már értem, mit jelent az, hogy mérföldkő. Már érzem, mit jelent az, hogy vége.
Két dal jut eszembe most. Az egyiknek pár sora.
„Végre elmúlt, ennek is vége,
az iskola udvara üresen áll.”
„Ha néha durva volt is a játék,
nem mutattam, de nekem is fájt.”
„Oly nehéz most jónak lenni,
El se tudnád képzelni.”
Annyira igaz. Kicsit kusza így egymás után, de az is kicsit kusza, amit most érzek. De nem baj. Tudtam, hogy nem lesz összeszedett bejegyzés. Álljon itt egy dal lezárásul. Tudom, hogy Miley Cyrus. De ez most jó. Tényleg. Most nagyon aktuális. Ajánlom ezt a dalt az osztályomnak, és az osztályfőnökömnek. Annak a huszonöt embernek, akikkel vitatkoztunk, harcoltunk, bántottuk egymást, de ugyanakkor segítettünk, összefogtunk, megegyeztünk, és megszerettük a másikat. Kedves 12.a! Az életem részévé váltatok, kitörölhetetlenül. Kaptam és adtam hideget-meleget. Talán szerettük egymást, talán utáltok. Mindez mindegy most már. Nyolc – vagy valamivel kevesebb – év együtt. Együtt nőttünk fel. És így, a végén nincs bennem rossz emlék. Mindenkinek egy nagy kalappal! De nem csak az érettségire. Egy nagy kalappal az egész életre. Aztán majd néhanapján találkozunk, és pár órára megint az a huszonöt zizzent kölyök leszünk, akik voltunk. De most előre, srácok. Hajrá!
