"A mosollyal az ember fényt gyújthat önmagában. Reménnyel töltheti el a lényét, és ezt a reményt másokra is átsugározhatja."

Tegnap mezeinewsee munkahelyén jártam, mint önkéntes segítő (remélem, tényleg segítettem, és nem csak láb alatt voltam :D. Ahogy arról már írtam, korábban voltam már egy fogyatékosokkal foglalkozó rendezvényen, szintén önkéntesként (http://mogyeee.blog.hu/2011/06/01/never_give_up_2). Akkor nagyon tetszett, így ezúttal is nagyon vártam. Ahogy beléptem az ajtón, minden felborult, egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Sokkal jobb volt.

Ahogy megjelentem a csoportszobában, egy down-kóros lány rögtön ott termett mellettem, rám mosolygott, és egy hatalmas puszival köszöntött. És nekem akkor hirtelen a helyére billent az életem. Csak néztem, ahogy önfeledten nevetgél, szaladgál, játszik, mosolyog mindenre és mindenkire, és a jókedve rám is átragadt.

Manapság az emberek nem mosolyognak. Na jó, ez így nem igaz. De nagyon kiveszett már a világból az őszinte, tiszta mosoly. Azt mondják: "minek mosolyogjak? Az életem egy katasztrófa!" Igen? És ezek a fogyatékkal élők? Netalán az övék egy tündérmese?

Rengeteg ember fél a fogyatékosoktól. De miért is? Nem hiszem, hogy a saját nyálában fekvő gyerek olyan ijesztő lenne, bántani meg aztán végképp nem akar egyik sem. Akkor meg mi lehet a probléma. Egyszerű: nem tudnak velük mihez kezdeni. Pedig az sem olyan nehéz. Nem hogy félni nem, inkább tanulnunk kellene tőlük. Na, most durvát mondtam, igaz? Pedig egyáltalán nem. Nézzünk csak rájuk. Nekik is megvannak a szokásiak, ők is éreznek haragot, bánatot, örömöt, meg vannak a saját életútjaik, a tragédiáik... de nem savanyodtak be. Sőt. Olyan hálásak a legapróbb gesztusért is... a csillagokat is lehoznák nekünk az égről (a saját képességeiknek megfelelően), és cserébe csak annyit kérnek, hogy ők szerethessenek minket. Na igen. Van mit tanulni tőlük.

Hihetetlenül tisztelem azokat, akik velük foglalkoznak. Láttam a türelmüket, az odaadásukat... és én mondom, nem minden napi. Nagyon tisztelem, és még jobban irigylem őket. Egész nap őszinte mosolyok, hálacsomagok és szeretet veszik őket körül... igen. Azt hiszem, irigy vagyok.

Egy napot töltöttem fogyatékkal élők között, mint önkéntes. Ezért nem kaptam sem pénzt, sem semmilyen fizikai jutalmat. Sokkal többet kaptam annál. Őszinte, tiszta, hazugságok és hátsó szándékok nélküli szeretetet és mosolyokat. És ez nekem a legnagyobb ajándék.