Ha nekem valaki két évvel ezelőtt azt mondja, hogy blogolni fogok, képen röhögöm. Nincs nekem annyi mondanivalóm, se türelmem, se időm, se kedvem...

Fél éve óriásit fordult az életem. Nem találtam önmagam, nem találtam a helyemet a világban. Tollat (esetleg klaviatúrát) ragadtam, és írtam. És könnyebb lett. Sokkal könnyebb. Még én is meglepődtem, mennyit segített. De onnantól kezdve, ha valami bántott vagy megindított, írtam. Hogy mit, az lényegtelen volt. Csak írtam valamit. Hozzászólást, novellát, dalszöveget, verset... és segített. Mindig.

Kb. két hete cserkészkirándulás fináléjában fogadott bátyám mellett baktatok az úton, és nagyban szabadkozom, hogy már megint valami ömlengős irományt szabadítottam rá. De hát, mit tehetnék, ha egyszer ez segít...? Fogadott bátyám vállat von, és elém tárja véleményét:

"Tartom, amit mondtam. Neked blogolnod kellene."

Amikor ezt mondta, képen röhögtem. Ugyan már, nekem se türelmem, se időm, se kedvem... na ja. Ehhez képest itt ülök, és a blogomat szerkesztem. Furcsa egy állat az ember, nemde?