Álmodtam egy világot magamnak...

...itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt.

Nem vagy egyedül...

2015. december 09. 10:56 - Mogyee

Könyvkritika - Raana Raas: Csodaidők

Bár az irodalomhoz és az írás művészetéhez jóval többet konyítok, mint a filmek világához, azért ezen a téren sem számítok szakértőnek. A kritikáim a saját, egyéni, szubjektív véleményemet tükrözik, az én észrevételeimmel, benyomásaimmal és érzéseimmel, alapul pedig az eddigi tizenakárhány év olvasási és írási tapasztalataimat veszem.

Ahogy azt az ezt megelőző bejegyzésemben kifejtettem, könyvsznob vagyok. És mint olyan, borzalmasan nehéz nekem könyvet ajánlani, mert nagyon kemény elvárásokkal nyitom ki a kezembe nyomott példányt, és általában jóval magasabbra helyezem azt a bizonyos mércét, mint az, aki a figyelmembe ajánlotta az adott produktumot. Na, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ismerőseim érnék be az alacsonyabb színvonallal… nem, én vagyok túl szigorú. :D De hát, ezt már túl is tárgyaltuk az előző bejegyzésben. Viszont tagadhatatlan tény, hogy számtalan csalódás és rossz szájízzel visszaszolgáltatott kölcsönpéldány után mostanra már igencsak megcsappant lelkesedéssel fogadom el a figyelmembe ajánlott műveket. Sőt, igazság szerint előzőleg mindig alaposan kifaggatom az ajánló személyt a műfajról, a véleményéről, utánakeresek a neten, mi minden kering a szóban forgó történetről, és végül, ha arra érdemesnek találom, pár nap (hét, hónap, év…?) kotlás után nagy óvatosan elfogadom a lehetőséget, és belevágok egy újabb hatalmas utazásba, vállalva a két véglet közti megannyi út lehetőségét: újabb csalódás, méla közöny, vagy egy életen át tartó szerelem vár rám a lapok között.

Akkor is végigzongoráztam ezt a már röhejesen alapos felkészülési időt, amikor R. először kezdte rámtukmálni Raana Raas: Csodaidők tetralógiáját. Mindenre megesküdött, ami él és mozog, hogy ez aztán tényleg a csúcs… én meg szkeptikus fejcsóválással fogadtam, ugyanis akkor még R. nem ismert annyira, nem látott be sznob kritikus lelkem sötét bugyraiba, hát honnan is tudhatta volna, hogy megüti-e majd az általam elvárt színvonalat…? Végül, hogy a kezdődő jó viszony ne fulladjon gyors haldoklásba, beleegyeztem, hogy teszek vele egy próbát…

…hogy aztán egy hónappal később, az utolsó kötetet becsukva, zokogva tegyek pontot életem egyik legmeghatározóbb utazásának a végére. Tudjátok, van az úgy, hogy egy könyv nagyon jó időben találja meg az olvasót. Amikor az életednek egy olyan szakaszában vagy, hogy úgy érzed, ez a történet nagyon is rólad szól, neked szól, olyasmit fogalmaz meg, ami egyszerűen csak rettenetesen aktuális a számodra. Így jártam én is Görgey Etelka mesterművével (bizony, az írónő magyar református lelkésznő, a Raana Raas írói álnév, ami a történet során értelmet is nyer), ami pont akkor, pont úgy robbant be az életembe, hogy végül meghatározó nyomot hagyott rajta. Ebből már sejthetitek, hogy a kritikám nem lesz elfogulatlan… Majdnem napra pontosan egy éve végeztem az utolsó kötettel, így úgy éreztem, éppen itt az ideje megemlékeznem erről a sorozatról. Mert megérdemli.

image_normal.jpg

A történet a távoli jövőbe kalauzol bennünket, ahol az emberiség már több naprendszer több bolygóját is meghódította, az űrutazás az átlagos hétköznapok részét képezi. Ebben a világban a társadalom három fő csoport köré rendeződik. Az első – és a regény fókuszpontjában leginkább szerepet kapó – rendszer az úgynevezett kaven, amely a niesi népcsoport kultúrájára és hagyományaira felépülő, családközpontú berendezkedés. A niesiek az emberekből „továbbfejlődött” nép, akiknek magasabb az átlagéletkoruk, a biológiai működésük mostanra igen elkülönült egy átlagos emberétől (példának okáért saját, csak és kizárólag növényekből és természetes alapanyagokból álló étrendjük van, minden más fajta táplálkozás megbetegíti őket), és életük és társadalmuk legfontosabb tartópillére a vallásuk (ami a keresztény vallásokra emlékezet a leginkább) és a család. Ezt a családot nem úgy kell elképzelni, mint nálunk, hanem afféle kolónia vagy klán szerű nagycsaládokról van szó – egyes családok esetében akár több száz fővel –, ahol az összes generáció együtt él kastélyméretű házakban, családi tanáccsal és elrendezett házasságokkal. A család az egyes családtagok minden lépését, az életük minden egyes mozzanatát közösen tárgyalja meg és dönti el, a család akarata szent és sérthetetlen. Rajtuk kívül vannak az úgynevezett külsősök, akiknek társadalmi berendezkedése, kultúrája leginkább emlékeztet a mai kor emberére, gyakorlatilag nem különbözik tőle. Valamint azok az emberek, akik korábban a kavenbe tartoztak, de fiatalként nem viselték el a család rájuk mért akaratát akár házasulási, karrier vagy egyéb szempontok alapján, ezért kiszakadtak. Ha valaki egyszer kiszakadt, soha többé nem térhetett vissza a kavenbe, minden kapcsolata megszűnt a korábbi családjával. Ez a csoport (akiknek a neve is Kiszakadtak) a leginkább kívülálló, hiszen a kavenieknek más külsősök, a külsősöknek pedig túlzottan kaveniek. Hosszúnak tűnhet a magyarázat, de ez a társadalmi berendezkedés adja az egész regénysorozat gerincét, főként innen indul a konfliktus, ami egy lassan építkező, a történet kezdetekor már évek óta a levegőben lógó háború, ami aztán az második kötet végén elkerülhetetlenül robban ki – és itt a robbanást tessék csak a szó elemi erejű, pusztító valóságában értelmezni.

Bevezetésnek talán ennyi elég is, mert erről a történetről borzasztóan nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjem le a legfontosabb spoilereket… itt gyakorlatilag tényleg minden az, még a legártalmatlanabbnak tűnő félmondatról is derülhet ki egy kötettel később, hogy világokat megrengető súlya van. Lássuk hát a filmeknél már megszokott módon, mikben látom én a könyvek erősségeit és gyengeségeit.

1) Az elbeszélésmód. Az írónő váltott szemszögű, E/3-as narratívát használ (aki nem ismerné esetleg így név alapján, a Harry Potter és a Trónok Harca is hasonló stílus, csupán előbbien csak egy, utóbbiban meg háromnál jóval több szemszögszereplővel), ami egy nagyon hálás, ugyanakkor nagyon nehéz választás. A három szereplő (az állami gondozásban nevelkedett Judy, a családi elsőszülöttségéről a köztisztviselői pálya javára lemondott Giin, és a kaveni hagyományok börtönét végül nem elviselő Yaan) baromi nehéz feladat lehetett, ugyanis nem csak három teljesen különböző életszituációban létező szereplő szemszögébe kellett belehelyezkednie, hanem három teljesen különböző életkorral, életúttal, gondolkodásmóddal és értékrenddel találkozunk. Gyakori hiba, hogy az író többféle szemszögbe helyezkedve próbál szélesebb rálátást adni az eseményekre, de aztán képtelen megfelelően illusztrálni a különböző stílusokat és világlátásokat, ezért a szemszögszereplők maximum a nevükben különböznek, de semmi másban – ilyenkor pedig éppen a lényegét veszíti el a váltott szögű narratíva. Ebben az esetben Görgey Etelka nagyon magasra tette magának a lécet, de berezgés nélkül megugrotta. Igaz, a stílusát tekintve az egész regény inkább egységes, ebben nem érezhető annyira a váltás, de ezt remekül ellensúlyozza az egyes karakterek gondolkodásbeli, hozzáállásbeli különbségeivel. Judy, Giin és Yaan is teljesen saját érzésekkel és lélekkel rendelkezik, teljesen különbözően reagálnak az őket ért eseményekre, teljesen más konklúziót vonnak le gyakran ugyanabból a történésből, és mindannyian a maguk útját járják. Óriási piros pont, mert egyetlen pillanatra sem érzem azt, hogy folyamatosan ugyanazt olvasnám, csak más nemű és nevű szereplők szájából – ez három út, három élet, három lélek harca egyazon események áradatában.

images.jpg

2) A karakterek. Mint azt már említettem korábban, borzalmasan harapós vagyok a karakterekre, nem bírom a sablon és töltelékfigurákat, idegesít, ha valakinek nincs mélysége, vagy ha csak a funkciója betöltése miatt van jelen, és inkább érzem egy pipának a teendők listáján, mint valódi szereplőnek. Viszont legnagyobb döbbenetemre és pozitív csalódásomra, az írónő ezen a téren is közel tökéletes munkát végzett. Minden egyes felbukkanó szereplő önálló egyéniség, és hiába kap valaki csak pár sort a négy kötet folyamán, egyszerűen úgy érzed, hús-vér ember ő is, érzésekkel, vágyakkal, hibákkal és félelmekkel – és élek a gyanúperrel, ha lenne rá ideje és energiája, Görgey Etelka összes karaktere megérne egy-egy saját regényt. A három főszereplő pedig részemről a legnagyobb elismerést kapja. Nem, nem kedveltem mindegyiküket – és éppen ezért! Mert nagyon valóságosak voltak, hibákkal, hülyeségekkel, félelmekkel, vágyakkal, önzéssel, önfeláldozással, akarattal… mindennel, ami egy igazi, élő embert is jellemez. Minden ott volt bennük, ami az embert olyan esendővé és ezzel együtt olyan csodálatossá teszi. És azzal együtt, hogy nekem Yaan útja és története talált be a leginkább, Giinnel és Judyval ugyanúgy együtt éreztem, elbuktam, és újrakezdtem századjára, ezredjére is. Vannak megkérdőjelezhető döntéseik, vannak olyanok, amik egyértelműen rossz választások voltak, vannak pillanatok, amikor agyon tudnád őket csapni, de olyan is, amikor csak azt várod, hogy ebből már tényleg nem állnak fel. És tudjátok, mi a legszebb? Hogy van, hogy tényleg nem teszik. Korábban egy blogon olvastam egy elméletet, ami nagyon megtetszett, miszerint mindhárom főszereplő képvisel valamit: Judy az örök újrakezdő, Giin a mindig küzdő, Yaané pedig az önmagunkra találás ijesztő és hatalmas utazása. És talán éppen ebben rejlik a varázsuk: a három főszereplő mind olyan dolgot képvisel, amivel mindannyian újra és újra szembetalálkozunk életünk során, és éppen ezért találja meg mindenki azt, akivel a leginkább azonosulni tud. Ez a három karakter az emberi lélek legalapvetőbb nehézségeivel harcol, és teszik ezt olyan csontig hatolóan igazian, hogy már-már felmerült bennem a kérdés, valóban karakterek, vagy hús-vér emberek megharcolt életútjainak mementói.

3) A háború. Mint fentebb említettem, a regény egyértelműen fő cselekménye az eleinte csak készülődő, aztán kíméletlenül kirobbanó háború. Nagyon nehéz a háborúról jól írni, különösen a mai korban, amikor a világ ezen szegletében felnőtt egy olyan generáció, akik már nem tudják, mit jelent a háború. Persze, tanuljuk történelemórán, élnek még olyanok, akiknek mindez véres valóság volt, de tapasztalati szinten nem értjük, sosem éltük át. Felmerülhet a kérdés, hogy olyasvalaki, aki maga sosem volt érintett, vajon tud-e ezen a területen hitelesen alkotni? Van-e helye az irodalomban a háborúnak, amikor a legtöbb olvasó számára ez csak távoli, történelemkönyvekben szereplő esemény? Tud-e valaki úgy írni az emberiség egyik legnagyobb borzalmáról, hogy egyszerre őrizze meg azt a kegyetlen és húsbavágó valóságot, ugyanakkor ne csapjon át a dolog pátoszos túlzásokba? Hölgyeim és uraim: tud. Ha valakit visszarettentene, hogy írónőről beszélünk, annak nincs mitől tartania. Ugyan nem tudom pontosan, hogy Görgey Etelka valóban végrehajtott, létező hadműveleteket vett-e alapul, vagy mindez a saját fejéből pattant ki, de a háború gyakorlati oldala, a hadműveletek, a stratégiai pontok, a fegyverzet mind lenyűgözően pontos és életszerű – természetesen ezt, mint laikus mondom. De ennél számomra sokkal fontosabb, hogy a háború valódi természetét is tökéletesen hozza. Ez a háború nem hősökről szól, nem elnyomó hatalom elleni bátor felkelőkről, sem igaz eszmék csatájáról. Ez a háború éppen olyan, amilyen a történelem során mindig volt: kegyetlen, véres, és a hatalomért acsarkodó, íróasztal mellől milliókat halálba vezénylő parancsnokok csatája. Itt nincs semmi magasztos, habár a politikai vezetők igyekeznek nagyzoló beszédekkel takargatni a tényt, ami végigkísérte az emberiség történelmét, és a regény szerint ezredévek múltán sem változik majd: az ember bármire képes a hatalomért. A fő konfliktus leginkább a külsős és a kaveni társadalmi réteg között zajlik, de olyan összetett és szerteágazó az egész háború kezdete és lefolyása is, hogy felesleges lenne itt fejtegetnem. Annak idején az Éhezők Viadala mellett is az egyik legnagyobb érvem volt, hogy végre befogadható, értelmezhető formában ír fiataloknak a háborúról. Most hasonlóképpen kell vélekednem, megfejelve annyival, hogy Görgey Etelka nem fiataloknak ír, hanem mindenkinek… és cseppet sem finomkodik. Mert egy háború sem teszi.

4)  A tudományos háttér. Nagy rákfenéje a science-fiction műfajnak, hogy sokszor ugranak bele úgy lelkes írópalánták, hogy elfelejtik, hogy már maga a név is magában foglalja, hogy az írás ezen szeglete megkövetelne némi tudományosságot. Nem lehet egy világot mondvacsinált, elkapkodott tempóban, billegő fizikai szabályokra felépíteni, mert össze fog dőlni, de legalábbis borzasztóan esetlen lesz. Na, nem azt mondom, hogy nem engedhetünk meg magunknak némi elrugaszkodást, hiszen erre meg ott van a megnevezésben a fantasztikus… De azért azt hiszem, alapvető elvárás lehet, hogy egy olyan műfajban, ahol központi elemként szerepel az adott világ felépítése, ezen a bizonyos felépítésen ne leljünk Halálcsillag méretű lyukakra. Nos… Görgey Etelka ezt a mércét is megugrotta, ha nem is csont nélkül, de egy gyönyörű ívben. Talán fiú olvasók most felhörrenhetnek, hogy egy nő?! Bizony ám, egy nő. Eta fantasztikus aprólékossággal építette fel a világát, egy laikus számára tökéletes magyarázatokkal szolgál az űrutazásra és egyéb bonyolult fizikai kérdésekre, amik nagyon is megalapozzák egy sci-fi regény megítélését. Emellett jól láthatóan nem spórolta az időt és az energiát, és éppen úgy elmerült az atomfizikában és a stratégiai és hadászati kérdésekben, ahogy a niesiek érzékeléséhez szükséges pszichológiai alapokban. (Igen, a niesiek közül sem mindenki, de néhányan képesek különböző mértékben érzékelni és reakcióba lépni más emberek érzéseivel, de erről sem fejtegetnék bővebben, mert a regény során is mind a négy kötetben előkerül a kérdéskör, tökéletes magyarázattal.) Egyértelműen hihetetlen mennyiségű kutatómunka és tervezés áll a regény mögött, és részemről már ez önmagában megér egy főhajtást, mert még sci-fi körökben sem gyakori az ilyen szintű utánajárás.

11225994_429681483888322_6075278302871173665_n.jpg

(Az írónő, Görgey Etelka, alias Raana Raas) 

5) A vallás. Nos, elértünk talán a legkényesebb ponthoz. Többször futottam már bele, hogy ha valahol meghallották, hogy az írónő református lelkész, egyből mindenki bárgyú tanmeséket, és torkon letuszkolós Jézusi igazságokat vizionált. És be kell látnunk – még nekem is, keresztény szemmel –, hogy nem alaptalanul. Borzasztóan nehéz, és emiatt rettenetesen ritka is, hogy valaki úgy írjon a vallásról, kereszténységről, hogy az ne menjen át vagy a keresztények elvakult gyalázásába, vagy ne fulladjon bele a sztereotípiák tengerébe, és végképp ne tűnjön fellengzős, regénybe oltott erőszakos hittanórának. És újra csak ezt kell mondanom… Eta ezt is megcsinálta. A niesiek kultúrájának legalapvetőbb eleme a vallás, számtalanszor idéznek a történet során a Bokrából, ami leginkább a keresztény Bibliának felelhet meg – mind formájában, mint tanításaiban, maga az egész vallás leginkább a kereszténységnek felel meg. A történet során többféle vallási irányzat is felmerül – többek között van egy katolikusként emlegetett is, ami olvasás alapján valóban a jelenlegi római katolikus felekezetnek felelhet meg –, de végig a nitan kapja a legnagyobb hangsúlyt, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen mindhárom főszereplő kötődik hozzá valamilyen szinten. Bizony, a regénynek igen hangsúlyos és központi eleme a vallás, de hála a jó égnek, Eta nem csúszik át egyik végletbe sem. Rengeteg tanító jellegű idézet szerepel a Bokrából, de ezek mégsem csapnak át fegyelmezésbe vagy kioktatásba. Ezek mind általános, mindenkire érvényes, hihetetlen erejű és gyönyörű igazságok és bölcsességek, amiknek abszolút helyük és létjogosultságuk van az események során – több nem keresztény vélemény alapján sem tűnt tolakodónak. Emellett ami szerintem a legnagyobb érdeme a regénynek ezen a téren, hogy maguk a szereplők is átesnek azon a hullámzáson, ami egy hívő ember sajátja. Olykor nagyon erősen hisznek, olykor távolabb kerülnek, olykor kételkednek, olykor támadnak, olykor csalódnak, olykor keresnek. És szerintem ez az egyik leggyönyörűbb üzenete az egész regénynek, hiszen ilyen maga a hit, a vallás. Amiben hiszünk, az örökérvényű, stabil és igaz. Az, hogy mi hol tartunk a felé vezető úton, már sokkal göröngyösebb.

A rengeteg pozitívum után felmerülhet, hogy vannak a regénynek hibái? Természetesen, semmi sem lehet tökéletes. Az idősebb Yaan (Yaan édesapja – igen, sokan rohangálnak ugyanazokkal a nevekkel) karaktere már-már túlontúl gonosz, kicsit egysíkúan negatív lett. A rengeteg szereplő, a különleges és gyakran rettenetesen egybecsengő nevek miatt sokszor nehéz felvenni a fonalat, most akkor ki kicsoda, kinek a kije, mit akar, és miért van itt egyáltalán, és mire a bolygók nevét megtanultam… De talán olyannak, akinek nem ilyen pocsék a névmemóriája, mint nekem, ez nem okoz akkora gondot. :) Sokat használnak nitan nyelvű kifejezéseket (amely nyelvet az írónő teljes egészében saját maga alkotott), amiket bár általában utólag fordítanak, illetve található szószedet a könyv végén, mégis néha rettenetesen bekavarnak. Eleinte elég nehéz belerázódni a világba, mert egyszerre nagyon hasonló a miénkhez, és rettenetesen más – még az ökoszisztéma szintjén is. Valamint olvastam már kritikaként, hogy – bár ez nekem nem tűnt fel, engem egyáltalán nem zavart – sokan nehezen tudták követni a párbeszédeket, ki mikor mit mond, illetve kevesellték a tájleírást.

4671078765_8de1840c21.jpg

Nehéz műfajilag elhelyezni ezt a tetralógiát, mert egy kicsit sci-fi, egy kicsit családregény, egy kicsit keresztény felütés, egy kicsit társadalomkritika… Maga Eta úgy jellemezte: „A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is.” És talán ez a legpontosabb definíció. A három szereplőn keresztül láthatjuk egy világ és egy család széthullását, küzdelmeit, bukásait, harcait és újrakezdését (maga a regény több évtizedet ölel fel). Én mindenkinek azt tanácsolnám, hogy ne önállóan tekintsen a kötetekre, inkább az egészet olvassa egyben, szünetek nélkül, mint egyetlen hatalmas regényt. Görgey Etelka (vagy Raana Raas :)) egészen egyedülállót alkotott, soha ezelőtt nem olvastam még csak hasonlót sem, és hiszem, hogy ha nem Magyarországon születik az alkotás, mára már világhírű lenne a kötelező filmes adaptációjával együtt – habár ez tipikusan olyan történet, ami szerintem megfilmesíthetetlen. Sajnos azonban idehaza sem ismerik elegen… de ez ellen harcolok én is ezzel a kritikával is. Szóval terjesszük az igét, értékeljünk!

Cím: Arra a kérdésre, miért ez a könyv címe, annak idején az írónő ezt felelte: „Azért, mert a könyv mottója a Szophoklész Antigonéjából vett idézet, amely szerint az ember „csodálatos”. S ahogy Szophoklész nyelvén annyiféle különböző jelentése volt a „csodálatos” szónak, az ember is annyiféle: félelmetes, gusztustalan, utálatot keltő, tehetséges vagy nagyszerű.” Szerintem ennek fényében tökéletes. Ezen felül minden kötetnek van saját alcíme (sorrendben az Oggfák vöröse, Kiszakadtak, Árulás és Hazatérők), amik szintén remekül passzolnak.
5/5

Borító: Mielőtt hörögni kezdenétek, persze, hogy nem a borítója alapján ítélünk meg egy könyvet… De ne legyünk álszentek, a legtöbbünknek ez is számít. Az első két kötet még megjelent az Animus kiadó gondozásában, utána már magánkiadás útján, így két különböző borítója volt az első kötetnek. Én a magánkiadásosat venném alapnak, az pedig hangulatos, összecsengő, nem túlzsúfolt, de azért sejteti, milyen jellegű regénnyel állunk szemben. Nekem tetszik.
5/5

Történet: Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, és fent már megtettem.
5/5

Karakterek: Az idősebb Yaan túlzott gonoszságán felül hibátlan. Éppen azért, mert a karakterek esendőek, igaziak, emberiek.
5/5

Hangulat/stílus: Nagyon olvasmányos, szépirodalmi szintű szöveg, de mégsem megy a túlzott fellengzés irányába. Minden nemet és korosztályt képes megszólítani, mert sem túl bonyolult vagy pátoszos, sem túlzottan egyszerű vagy gyermekded. Pontosan olyan, amilyet a téma megkíván.
5/5

Felépítés/ütemezés: Görgey Etelka Harry Potter fanfictionökkel kezdte a munkásságát, ami meg is látszik. Fokozatosan képes fenntartani a feszültséget (ami ugye egy hétről-hétre frissülő rajongói írás esetében elengedhetetlen volt, onnan hozhatta magával), nincsenek üresjáratok, mert ha még annak is hisszük, vagy a világ felépítéséhez szükséges magyarázatok hangzanak el, vagy pár fejezettel később esik le, hogy az a félmondat ott… Rengeteg az elrejtett utalás, rengeteg szálat mozgat egyszerre, amik tökéletes ütemben érnek össze. Itt tényleg minden és mindenki mindennel és mindenkivel összefügg. Mind a tíz ujjamat megnyaltam utána.
5/5

Érzések/mondanivaló: Számomra talán a legfontosabb és legsarkalatosabb pont… és itt is hibátlan. Nem is tudnék egy üzenetet kiemelni, mert rengeteg van, és mind igazi, mély, csontig hatoló tanulság, nem felesleges fellengzősség. Nem próbál semmitmondó pillanatokba nagy szavakat magyarázni, ugyanakkor nem hagyja elsodródni az igazán fontos pillanatokat. Az érzésekkel pedig mesteri módon zongorázik, éppen annyira hangsúlyosak, amennyire erre szükség van, és hozzá kötöm olvasmányélményeim egyik leggyönyörűbb és leg szívszorítóbb jelenetét (amikor a kiszakadtak tüntetését a külsős parlament előtt fel akarják oszlatni, de balhé helyett csak eléneklik a niesi himnuszt, aztán csendben hazamennek. Olvassátok el, és megértitek).
5/5

Újraolvasnám-e: Már megtörtént, és még meg is fog.

Kinek ajánlanám: Mindenkinek, aki készen áll igazi, mély emberi sorsokra és történetekre, egy elképzelt világ nagyon is valós háborújára, és egy olyan érzelmi hullámvasútra, amilyet még nem pipált, ezt garantálom. De tényleg, mindenkinek. Mert hiszem, hogy ez a regény mindenkihez tud szólni.

Borzasztón hosszú kritika lett, de nem bánom, mert erről a regényről nem lehet ennél rövidebben vagy összecsapottan értekezni… és még így sem mondtam semmit. 35/35, bizony, mert ez a regény számomra minden hibájával együtt tökéletes, és valóban az életemet meghatározó olvasmányélmény. Én azt mondom, senki ne hagyja ki. Kölcsön lehet tőlem is kérni, illetve megrendelhető az írónő saját oldalán. (Valamint folyik a gyűjtés az angolra fordítás költségeire, itt lehet adakozni rá, ha valaki megteheti és megtenné.)

U saser naa-loon… enen aalin zol ku needes. – Nem vagy egyedül… mindig van valaki, akinek rád van szüksége.
(Raana Raas: Csodaidők)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mogyeee.blog.hu/api/trackback/id/tr278151288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pindy/RubyL 2015.12.09. 13:18:18

Nagyon örülök, hogy elolvastad! Annak még jobban, hogy tetszett. Annak meg aztán főleg, hogy ENNYIRE tetszett. Hihetetlenül jó látni, hogy foglalkoztat téged, hogy ilyen szépen meg tudod fogalmazni, miért olyan csodálatos ez a könyv.
Nem is igazán tudok hozzáfűzni semmit érdemben, de mindenképp nyomot akartam hagyni, hogy leírjam: köszönöm, hogy elolvastad! Neked érdemes volt ajánlani. :)

Gigi54 2016.02.10. 13:03:16

Ez lenne a te hivatásod, írni, kritikákat, okosságokat, saját történeteket. Ezt tanuld magadtól vagy iskolában, csak ne hagyd abba.

Mogyee 2016.02.10. 15:34:14

@RubyL: Nem győzöm megköszönni, hogy nem adtál fel, és nem hagytad, hogy lerázzalak. Köszönöm, hogy a kezembe nyomtad! :)

@Gigi54: Köszönöm, hogy megírtad ezt nekem, nagyon jólesik, ha így látod. Bizonyos értelemben én is így gondolom, de a hivatásom kicsit más jellegű, máshová szólít. De írok, rendszeresen, publikálva is, és nem tervezem abbahagyni. :)
süti beállítások módosítása