Azt a leborult rézfántütyülő rézangyalszivarú hét meg a nyolcát! De régen jártam erre. Hű, gyerekek… erre nincs mentség. Illetve van. Amikor elkezdtem ezt a blogot, azt képzeltem, én majd minden héten idepottyantok valami Coelhoi magasságokba emelkedő szösszenetet, ami alatt aztán a világot megérteni és megváltani akaró lelkes internetezők egymást túllicitálva elemzik a legjobb szófordulatokat, vagy éppen a klaviatúra Excaliburját megragadva mennek ölre a szent vélemény megvédésének érdekében… na, jó, semmi ilyesmi nem járt a fejemben. :) De az tény, hogy ennél valamivel rendszeresebb blogolónak képzeltem magam. Eleve, amikor kitaláltam a havi hálaadást, én tényleg hittem benne, hogy az rendszeres lesz. Eeh, boldog, tudatlan ifjúság.

Volt egy időszak, amikor valóban, ténylegesen bántott, hogy nem hoztam nektek olyan ütemben a hálaadásokat vagy a bejegyzéseket, mint azt illendő lett volna. Aztán sok minden változott. Az elmúlt évem nagyon kemény volt, és első sorban nem fizikailag. Még én sem vettem észre, valójában mennyire is viselt meg, csak így, utólag. Utólag meg már sózhatod azt a rántott húst, ha egyszer szénné égetted, ugyanúgy ehetetlen marad, mondotta volt bölcsen a nagymamám, és milyen igaza van *illetékes nagymama a mennyországból bőszen bólogat*. Van nekem egy nagyon rossz szokásom, miszerint magamba zárom, ha valami bánt, és kívülre meg felveszem a mosolygást és viccelődést. Nem szabad félreérteni, nálam az a mosoly is őszinte! Valóban örülök, valóban nevetek, valóban viccelődök és élvezem az életet… de attól még ott, mélyen, legbelül valami rohad az államgépezetben.

Ehhez az egész évhez úgy álltam hozzá, hogy túl kell élnem, végig kell harcolnom, és a legtöbbet kell kihajtanom magamból. Miért? Dühös voltam magamra a felvételi miatt? Hjajajj, nem is kicsit. Csalódást okoztam? De még mekkorát! Pofára estem? Nem, gyerekek, én nem pofára estem, hanem nekifutásból felnyaltam az Üllői utat, végig, és arccal előre. Tehát összesítve: dühös voltam, csalódott, pofára estem. Már elregéltem egy régebbi bejegyzésben, hogy én és az egóm rosszul tűrjük a kudarcot, hát most kaptunk egy nagy adagot. Nem igazán találtam a helyem, nem éreztem sikerélményt (még a sikeres állásinterjúk ellenére sem), elbuktam egy nyelvvizsgát (megint! szerintem itt az ideje Mogyee sikertelen felsőfokú nyelvvizsgázási próbálkozásait hungarikummá avatni), a hétvégi munkahelyeim miatt nem volt időm és lehetőségem eljárni cserkészetre, templomba, találkozni a nekem fontos emberkékkel, az utolsó munkahelyem lelkileg – és mint azóta kiderült, sajna egészségileg is – nagyon sokat kivett belőlem… de mindezt végigálltam. És amint vége lett az évnek, összezuhantam, mint a gondosan felépített kártyaváram, miután a bátyám rátüsszentett. Hogy is tudnám ezt érzékletesen leírni… megvan az a sablonos jelenet, ami minden második animében és akciófilmben benne van, amikor a főhős eposzi hősiességgel állja a csapások (fegyverek, golyók, kardok, varázslatok, kézitusa – filmnek megfelelően tessék választani) hadát, nagy nehezen állva marad, majd amikor végre véget érnek a megpróbáltatásai, egy tökéletesen lefilmezett pózban térdre rogy? Na, kábé az én lelkem is ezt csinálta. Eredmény? Az egész nyaram elmegy a rehabilitácivóal. Ejnye, a szuper gyógyuló képesség is jöhetett volna a filmekből. :)

Na de kééérem, Mogyee blogja köztudottan a vidámság, a szeretet, és a szivárványt hányó csillámfaszláma fellegvára, mi ez a rinya?! Nem kell izgulni, mindjárt szépítek, innen szép nyerni! Most már tartsatok ki.

Azt is említettem már itt a blog keretein belül, hogy szoktam lektorálni. Na, idén kaptam egy kihívást, nekem kellett alkotnom megadott témakörön belül, és a Naruto című animét kaptam. Na, most aki ismeri, az vagy lelkesedik, vagy megrántja a vállát, vagy megfogja a fejét, és kétségbeesetten felüvölt (látlak ám, Xinaf! ;)). Ugye egy témakörben csak akkor tudsz alkotni, ha ismered a világot (jó, vannak olyan zseniális írópalánták, akiket az ilyen, és ehhez hasonló láncok nem tarthatnak vissza, de én már csak ilyen földhöz ragadt vagyok), tehát elkezdtem rendesen végignézni a sorozatot. Korábban is nézegettem már belőle részeket, akkor annyira nem fogott meg, de most előtte ragadtam, és azon kaptam magam, hogy minden hibájával (van? de még mennyi!), hülyeségével (hajajjjajajaj…), és sztereotípiájával együtt én megszerettem ezt az animét. (Elnyújtott, sebzett vadállathoz hasonló, Xinaf-hangú üvöltést hoz a szél: „elvesztettük!”) Hogy ennek most mi köze van az elejei rináyhoz? Kitartás, már látszik a fény az alagút végén!

A sorozat második nagyobb részében (Shippuuden) van egy olyan opening (=főcím) zene, ami elsőre megfogott, bár akkor még egy szót sem értettem belőle, mert japánul volt. Úgy meg nem tudok. Még! Szóval nekiálltam megkeresni az adott nótának angol vagy magyar nyelvű átiratát, és ekkor ráakadtam egy angol nyelvű változatra, amit még maga a japán énekes énekelt fel. Meghallgattam egyszer, kétszer, hmm, jó ez, tetszik, letöltöttem. Aztán egy szép napon gyanútlanul császkálok az utcán, a fülemben szól ez a zene… és egyszer csak, bumm! Nem, nem mentem neki egy villanyoszlopnak sem – bár rólam van szó, tehát a feltételezés teljesen jogos –, hanem hirtelen leesett a szövege. Előtte is értettem, de akkor és ott szíven talált. Leültem egy padra, és végighallgattam egyszer rendesen, figyelmesen. És rájöttem, hogy ez az elmúlt évem úgy, ahogy van.

Már így is kissé túlzásba vittem a személyeskedést, szóval most nem írnék le minden egyes sorról mindent, de… de tényleg rólam szól. És leginkább a bejegyzés címének választott mondat, ami magyarul valahogy úgy hangzik: minél közelebb vagy valamihez, annál nehezebb rendesen rálátni. Hölgyeim és uraim… ez az életem. Illetve, mindannyiunk élete, de ez most az én blogom, meg az én rinyám, szóval maradjunk az önzés táptalaján. Egész évben harcoltam magammal, pontosabban a dolgokkal, amiket magam elé állítottam, és közben szentül meg voltam róla győződve, hogy velem minden a legnagyobb rendben. Persze, kaptam én jelzéseket kívülről, hogy nem biztos, és kicsit figyeljek oda jobban, de mindig leráztam magamról. Honnan is tudhatnák? Ők kívülállók. Majd én! És ennek ellenére éppen ez volt a kulcs. Ők… TI mind sokkal jobban láttátok az életemet, mert nem álltatok olyan közel hozzá, mint én. Most már én is tudom. Most már én is látom.

Augusztus van. Egy éve ilyenkor vártam a pótfelvételi eredményeit, de már megtörtem egyszer, és valahol én is tudtam, hogy ebből nem lesz szeptembertől egyetem. Most pedig itt állok, a kezemben az értesítővel. Felvettek. Szociálpedagógus leszek. Egy év eltelt. Harcoltam – főleg a saját démonaimmal –, megsérültem, kimerültem, változtam… és ma már nem vagyok ugyanaz, mint aki elkezdte az előző szeptembert. Baj-e? Kicsit sem! Változok-e még? De még mennyire! Készen állok rá? Azt hiszem, most már igen.

Egy év alatt annyit tanultam az életről és magamról, amit nincs az az önismereti tréning széles e pszichológiai karokon, ami megtaníthatta volna. Hallottam rengetegszer: „ne add fel! Állj ki magadért!” Megtanultam, hogy ez nem mindig olyan egyszerű… de soha sem lehetetlen. És most itt vagyok a végén, és a szívem tele van hálával. Igen, még nem álltam fel teljesen, van még hova húzódzkodni… de már látom, honnan jöttem, és hova megyek. Hogy most hol vagyok? Hát… az maradjon az én titkom. :)

Íme a dal, és a fordítása tőlem. Szokás szerint nem szó szerinti, inkább a lényeget akartam megragadni. Hallgassátok, olvassátok! Sok minden benne van.

Közelebb

Tudnunk kell, hogy minden, ami közel áll hozzánk
Bármelyik nap eltűnhet.
Légy óvatos!
A boldogság legfőbb kulcsát sehol máshol nem találhatom meg,
Csak a saját lelkemben.

Beszélhetsz az emlékeidről, felidézheted a legutolsó alkalmat,
Amikor örömöt éreztél.
Vagy talán eljutottál arra az áldott pontra,
Ahol már semmire sem emlékszel.
Ez egy harmónia, egy igazi csoda,
Hogy képesek vagyunk lélegezni, egyáltalán élni!
Szóval itt van az egyetlen esélyed.
Az élet egy lehetőség.

Tudnunk kell, hogy minden, ami közel áll hozzánk
Bármelyik nap eltűnhet.
Légy óvatos!
A boldogság legfőbb kulcsát sehol máshol nem találhatom meg,
Csak a saját lelkemben.
Tudod, minél közelebb vagy valamihez
Annál nehezebb rendesen rálátni.
De én soha nem fogom magától értetődőnek venni, hogy az enyém.
Gyerünk!

Néhány ember talán kedves tettnek hívja mindazt,
Ami puszta képmutatás.
De sebaj. Soha ne engedd be azoknak a szavait az életedbe,
Akik már elvesztették a hitüket.
Ami azt illeti, engedd meg, hogy elmondjak neked valamit.
Még ha önző okból is volt,
Egy megmentő képmutatás néha sokkal többet használ,
Mint a gyilkos őszinteség.

Mindenki azt mondja neked időről-időre,
Hogy soha ne add fel! Mint valami közhelyes filmben.
Azt mondják, állj ki magadért!
Mintha ez mindig olyan egyszerű lenne.
Szóval összegyűjtök egy maroknyi bátorságot a szívemben,
Ami elég ahhoz, hogy túléljek egy újabb napot.
És soha nem fogom magától értetődőnek venni, hogy sikerült.
Na, gyerünk!