Nemrég értem haza cserkésztáborból. Fantasztikusan jól sikerült :) És nagyon sokat tanultam. Bővebbek a nyár végi hálaadásban lesznek. Most egy aktuálisabb témát közelítenék meg egy kicsit másképp ;)

Az egész világ (velem az élbolyban) olimpia-lázban ég. Az idei ötkarikás játékoknak London ad otthont, az olimpia történetében haramadszor. Ezen felül az idei versenyek a harmincadikak az újkori játékok sorában, szóval elég neves ez az év :) Magát az egész olimpiát nagyon szeretem. Szenvedélyesen szeretek szurkolni (legyen szó bármilyen sportágról), szeretem a sportokat, szeretek sportolni is (bár a futáson, az íjászaton és az úszáson kívül mindenhez antitalentum vagyok), szeretem nézni az örömöt a győzelem után, és együtt tudok sírni a sportolókkal, ha arról van szó. 

Persze, elismerem én is az árnyoladalait a dolognak. Meg sem merem tippelni, hány milliárd dollárba kerülhetett csak maga a megnyitó ünnepség... nem is beszélve az olimpiai falu felépítéséről, a sportcsarnokorkól, az utak és a közlekedés fejlesztéséről, a művészekről, az érmekről, a technikáról, a fényekről, a stb, stb... egyszóval eszméletlen mennyiségű pénzt őröl fel, szerintem akár billiárdos nagyságrendben is beszélhetünk. Sokak pontosan csak ezt látják benne - az iszonyatos pénzszórást. Pláne, ha belevesszük, hogy a sport ma már mennyire üzlet, és hogy mennyire kihasználják ezt a részét is... valóban, lehet így is ránézni az egészre. De lehet másképpen is.

Szemléltetésnek képzeljünk el egy egyszerű kis történetet. Kisiskolásként beleszeretünk egy sportba. Azt mondják, még tethetségünk is van hozzá. Elkezdünk edzésekre járni, heti kétszer. Megtanuljuk lassan az alapokat, egyre jobban megszeretjük. Egyre jobbak és jobbak leszünk. Már kipróbálhatjuk a nagyobb párbajtőrt, úszhatunk a nagyobb medencében, vagy gyakorlatozhatunk a felemás korláton. Lassan elengedi az edző a kezünket, már egyedül is megállunk a gerendán, és pontosabban célzunk a kabupa. Elkezdünk hétvégén is edzeni. Aztán minden nap a héten, délután. Minden más különóra és szabadidős program helyett gyakorlunk.  Megtanulunk másokkal együtt dolgozni. Aztán az első verseny... nem nagy szám, csak egy kerületi forduló. De a szívünk a torkunkban dobog, és mindent beleadunk. Az első győzelem. Ugyan csak pár szülő tapsol, csak anyu fényképez, és az edző akasztja nyakunkba a műanyag, arany színű érmet... de az a mindenünk. Kitesszük a falra, mindenhol eldicsekszünk vele. Aztán csak dolgozunk tovább. Már hajnalban is felkelünk, iskola előtt is az edzésen vagyunk. Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy leszünk egyre fáradtabbak és kedvetlenebbek olykor. Szívesebben aludnánk még két órát a töri dolgozat előtt, vagy mennénk el megnézni egy filmet a haverokkal... de nem lehet. Dolgozni, gyakorolni, küzdeni kell. Együtt kell dolgoznunk emberekkel, akiket nem kedvelünk. De muszáj, a csapatmunka mindenek előtt. Egyre több versenyre visznek, egyre komolyabbakra. Kerületi, városi, megyei, országos... győzelmek, ezüstök, bronzok, és az első vereség. Teljesen elkedvetlenedünk, nem akarjuk folytatni, nem látjuk a célját, az értelmét. Veszekszünk az ezdővel, fel akarjuk adni... de aztán másnap reggel megint felvesszük a lábszárvédőt, újra bemelegítünk a spárgához és ismét rójuk a köröket a jeges hajnalban. Mert az életünk részévé vált. Hullámhegyek és völgyek. Győzelmek és veszteségek. Lemondás... rengeteg lemondás. Buli helyett edzés, randi helyett sportorvos, pizza helyett előre elrendelt étrend. Aztán az első súlyosabb sérülés. Annyira fáj, hogy üvöltünk. De nem csak fizikailag... úgy tűnik, minden munkánk kárba veszik. Hetekig, hónapokig tart felépülni. Folyamatos gyógytorna és kontroll, közben százszor, ezerszer megfogadjuk, hogy soha többet... aztán egészségesen megint kötjük az edzőcipőt, és melegítjük az izmokat. Újrakezdjük a tanulást, hetekig tart belerázódni... de harcolunk. Az első verseny a kihagyás után. Második hely, de nem bánjuk. Elszántak vagyunk, lesz ez még jobb is. Küzdünk, edzünk, beleadunk mindent. A családunk támogat, és az a maroknyi barátunk is, aki elviseli a lehetetlen időbeosztásunkat. Megtanuljuk legyőzni önmagunkat, és mindig az újabb csúcsokat megdönteni, saját határainkat feszegetni. Egyre feljebb és feljebb jutunk. Országos bajnokok, Európa bajnokok, világversenyek... a világ hirtelen kiszélesedik, egyre több emberrel mérhetjük össze a tudásunkat. És közben folyamatosan fejlődünk, tanulunk. Ha vesztünk, elkeseredünk. Ha hibázunk, ostorozzuk magunkat. De mégis, mindig, újra és újra folytatjuk. Végül pedig elérkezik a nagy álom: az olimpia. Két éven át csak erre készülünk. Míg mindenki más buliról bulira jár, mi zenét hallgatunk futás közben. Amíg a többiek a strandon napoznak, mi az ötödik hosszt kezdjük. Míg a többiek a tábortűz mellett énekelnek, mi a pislákoló lámpa fényénél ötvenedjére is elismételjük a már hibátlan gyakorlatot. Aztán az álom elérhető közelségbe ér. Letesszük az olimpiai esküt, és mehetünk is a rendező fővárosba. Megnyitó, hatalmas parádé, felfogni sincs időnk. Verseny, verseny hátán. Selejtező, csoportok, elődöntők... nem figyelünk senkire és semmire, csak arra, hogy az életünk legjobbját hozzuk. Egy élet munkája mindössze néhány percbe belesűrítve... ennyi jutott nekünk. Ekkor elhangzik a varázsszó: olimpiai döntő. Minden, amiért küzdöttünk, amiért szenvedtünk, amiért harcoltunk és annyi mindenről lemondtuk most csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk. Még egyszer, utoljára mindent beleadunk. Az utolsó tartalékot is kipréseljük magunkból. Minden tudásunk, minden mozdulatunk hosszú évek kemény munkája. Aztán megtörténik a csoda, és mi ott állunk a dobogó legfelső fokán, a nyakunkban a hőn áhított kinccsel: az aranyéremmel. Mindenki minket ünnepel, a lelátóról nemzetiszín zászlók lobognak, a nevünket kántálja többezer ember, a mi himnuszunk szól... és mi ekkor mosolyogva elengedünk egy könnycseppet. És abban az egy könnycseppben benne van minden. Egy egész élet.

Lehet, kicsit szentimentális írás lett... meg egy kicsit nyálas, de ez vagyok én :) Természetesen fogalmam sincs, valójában milyen lehet élsportolónak lenni. Még csak megtippelni sem tudom, igazából mennyi küzdéssel és lemondással is jár ez az életforma... mindössze megpróbáltam az én fogalmaim szerint megvilágítani ezt a részét is. Ugyanis mi, akik a tévé előtt ülünk, természetesnek vesszük a győzelmet. A bukás elfogadhatatlan. (Jó példa erre anno, amikor az Aranycsapat elvesztette a foci VB döntőjét, így másodikak lettek... úgy kellett őket hazacsempészni, nehogy baj legyen.) Azt persze hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyetlen ugrásban vagy döfésben egy élet munkája fekszik, a maszk és az úszódressz mögött pedig egy ugyanolyan ember van, mint mi. Egy ember, tele hibákkal, félelmekkel és álmokkal. Ezért szerettem volna ezt a részt is figyelembe venni... mert amikor egy sportoló a mieink közül ott áll a dobogó valamelyik fokán, büszke vagyok rá. De nem csak a helyezésére... hanem az eddig megtett útjára. Mert nem semmi küzdelem lehetett.

A másik, ami miatt az olimpiát vettem elő témának, a címadó idézet. A fenti mondat a megnyitó ünnepségen hangzott el, méghozzá a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) elnökének szájából. Durva, mennyire igaza van. Gondoljunk csak bele! Ezek a sportolók egy szint után már nem csak magukért küzdenek, hanem mindazokért is, akik hisznek bennük, és felnéznek rájuk. A megnyitó ünnepségen eddig az volt a szokás, hogy az olimpiai lángot egy nagyon neves sportoló gyújtja meg... az idei megoldás nekem sokkal jobban tetszett. Bár valóban vitték idősebb, rengeteg mindent elért bajnokok a fákláykat... azokat egy ölelés kíséretében átadták egy tinédzserekből álló, ún. "utánpótlás" csapatnak. Ez nagyon tetszett. A dicső múlt, és a reményteli jövő találkozása. Példaképek és leendő példaképek együtt... nem semmi.

Emlékezzünk csak vissza, kik is voltak (vagy azok még ma is) a mi hőseink. És itt nem csak a sportolókra gondolok. Mindannyiunknak vannak példaképei. Szentek, sportolók, szuperhősök, énekesek, barátok, testvérek, szülők... mindegy, hogy ki az. Mindenkinek van. De abba már belegondoltunk, hogy ő sem volt mindig példakép? És hogy neki is volt/van egy saját példaképe, akire felnéz, aki motiválja? Durva, nem? És - most kapaszkodjatok meg - mi is könnyen azokká válhatunk. Cserkészvezetőként, barátként, szülőként... de előbb-utóbb majdnem mindenkit utolér a végzete :) Ez persze baromi ijesztő. Ha hibázunk, az kétszeres súllyal nehezedik ránk (higgyétek el, tapasztalatból mondom). Természetesen nem érezzük méltónak magunkat a feladathoz... de ez mindegy. Ha megijednénk tőle, gondoljunk csak vissza arra, mit tiszteltünk annyira a saját példaképeinkben. Talán tökéletesek voltak? Sosem hibáztak? Soha nem estek el? Soha nem inogtak meg? A válasz egyszerű: de igen. Százszor, ezerszer, milliószor. Ők is fel akarták adni, ők is megfutamodtak volna... de mindig volt előttük valaki, aki bebizonyította, hogy fel kell állni, hogy tovább kell küzdeni... és hogy mindezt érdemes megtenni. Éppen ezért lettek ők a példaképeink.

Amikor ma néztem az éremosztást, végre egy magyar srác állt a dobogó legfelső fokán (innen is gratuláció Szilágyi Áron kardvívónknak!), valamint egy másik sportágban az ezüstérem lett a miénk hatalmas csata után (Szép volt, Ungvári Miki!) elgondolkodtam ezen. Az előbbi még csak 22 éves, ahogy a kommentátor mondta, szinte gyerek. És máris elérte az egyik legnagyobb álmát. A másikuk 32 éves, ez az utolsó olimpája... és az első olimpiai érme. Egy élet munkája. Néztem őket, és próbáltam megérteni, mi segítette őket. Mi volt a hajtó erő, amikor már nagyon feladták volna... aztán rájöttem. Nekik is voltak példaképeik. És most már ők sem csak magukért harcoltak. Harcoltak az éremért, az álomért, egy országért... és mindazokért a gyerkekért és idősebbekért, akik csillogó szemekkel figyelik őket, és akiknek immár ők a példaképeik. Hát igen. Az élet megy tovább.

Mit akartam ezzel a rettenet hosszú bejegyzéssel? Magam sem tudom igazán... csak elgondolkodtatott, én meg papírra (pardon, kalviatúrára) vetettem. Cserkészvezetőként rengetegszer érzem, hogy nem vagyok méltó példaképnek... jó példakép meg távolról sem vagyok. Hiszen elbukom, hibázom (nagyokat), és rossz döntéseket hozok... mégis, megkaptam a legeslegnagyobb bókot, amit ember csak kívánhat. Amikor azt mondták nekem: "én majd olyan vezető akarok lenni, mint te." És amikor ezt hallottam, már tudtam, hogy minden, de minden megérte. A tanulás, a küzdés, a felállás... minden. Ez a mondat, a boldog mosolyok, a kacagások, a bizalmak és a hálás ölelések... ez az én olimpiai aranyérmem.

Sosem hittem volna, hogy valaki engem választ majd a példaképének... de megtörtént. Nem vártam, mégis eljött. És a kételyeim ellenére sokkal jobban esett, mint azt valaha gondoltam volna. Ugyanis már nem csak magamért küzdök. Ha elbuktam, már nem csupán magam miatt állok fel és kezdem újra... már felelősségel tartozom azért, aki hisz bennem. Vigyázva és nyitott szemmel közlekedjetek ti is! Mert sosem tudhatjátok, hogy kinek éltek máris a szívében úgy, mint az ő személyes hőse.