A napokban orvosnál jártam. Kivételesen elfelejtettem olvasnivalót vinni magammal, így jobb híján megfigyeltem a környezetemben üldögélő - vagy éppen álldogáló emberkéket. Látni ott mindenfélét. A hihetetlenül türelmes, hatodik mesébe is belekezdő, gyermekét tökéletesen lefoglaló szülőtől kezdve az idegroncs, egyik kezével telefonál-másikkal a síró gyereket rángatja-féle üzletasszony mamit is. Ergo gyakorlatilag teljesen átlagos a látkép... Mitől más mégis? Egy apró változás volt mindössze. Újabb édesapa érkezett meg a lányával. A lány annyi idős lehetett, mint én. Kedves, mosolygós, érdeklődős. Egyetlen dolog, amiben mégis teljesen más. Kerekesszékben ült. Alapvetően már maga az eszköz általában szánalmat kelt az emberek szívében. De most más volt a helyzet. A lány mosolygott, érdeklődött, a legsírósabb kisgyereknek hagyta, hogy az ölébe üljön, beszélgetett mindenkivel, még velem is pár szót... olyan hihetetlen természetességgel és átható derűvel viselte a fogyatékosságát... ugyanakkor nem félt segítséget kérni, amikor az édesapja elment intézni a papírokat. Talán épp ez a természetesség és derű volt az oka, hogy senki sem idegenkedett tőle, és egy csapásra "kivirágzott" az átlagosnak ígérkező várakozás.

Erről az esetről jutott eszembe egy másik, amiről már régen írnom kellett volna... Még május elején többedmagammal önkéntesként részt vettünk a Gyermekbárka nevű szervezetnek egy iskolai programján. A szervezet lényege, hogy egészséges és fogyatékkal élő fiatalokat táboroztatnak együtt, szerveznek nekik közös programokat, tekintve, hogy a toleranciára nevelést már gyermekkorban el kell kezdeni. mindezt hívő kereteken belül. Én is szép kezdeményezésnek tartottam magát a Gyermekbárkát, de az igazi lényegét aznap értettem meg.

Egy általános iskolába mentünk, ahol a legkisebbeknek (első-második-harmadik osztály) tartottuk a játékos délutánt. Az egésznek volt valami utánozhatatlan, megfoghatatlan hangulata...  amikor megérkezett a fogyatékkal élők kisbusza, és mi is arrafelé somfordáltunk, hátha tudunk segíteni, szembe jött velem egy idősebb férfi, akinek csak fél lába volt. (mint később megtudtam, az az egy lába is művégtag, egy elég borzalmas baleset következménye...) Csak egy pillanatra rá mosolyogtam, de amit cserébe kaptam... manapság az ember ritkán kap őszinte érzelmi megnyilvánulásokat, ezért még jobban megbecsüli azt a keveset is, amit kap. És akkor az a bácsi (talán szólíthatom így) egy igazi, szívből jövő mosolyt küldött felém, egy teljesen őszinte, hátsó szándékok vagy megtévesztések nélküli mosolyt. A tekintetében volt valami elmondhatatlan... valami bátorság, vidámság, de ott volt a tapasztalat, a fájdalom... na és persze a hihetetlen erő. Máig, ha csak visszaemlékszem arra a mosolyra, nagyon sok erőt ad.

Később megkaptuk a feladatainkat. Én végül egymagam kerültem a vakok állomására, ahol a gyerekeknek bekötött szemmel kellett felismerniük teljesen hétköznapi tárgyakat vagy eszközöket - az én asztalomnál gyümölcsök és zöldségek jelentették a feladványokat. A gyerkőcökkel élmény volt foglalkozni - kedvesek voltak, nyíltak, aktívak, érdeklődőek, és meglepően fegyelmezettek. No persze, nem volt katonás rend =) de könnyen szót lehetett velük érteni. Minden program végén az iskola aulájában volt egy hatalmas, közös játék. És én akkor értettem meg a Gyermekbárka lényegét. Ahogy a gyerekek fogadták a fogyatékkal élőket, azok a minden hátsó szándéktól vagy szánalomtól mentes, érdeklődő tekintetek, az őszinte mosolyok... ahogy nem egy gyerkőc a nap végén odalépett egy-egy vak, vagy kerekes székes emberhez, és átölelték őket, vagy épp az ölükbe ülve meséltek... amikor a kezembe nyomtak egy festményt, először nem értettem. Nagyon kis egyszerű, de annak nagyon szép kis kép volt. Értetlen tekintetemre a válasz "egy mozgássérült srác festette, a szájával". Az addig is helyes kép hirtelen megszépült.

Azt hiszem, igaza van a Gyermekbárkának. A gyerekek sokkal nyíltabbak, őszintébben érdeklődőbbek, mint felnőtt társaik. Bennük a kerekesszék látványa még nem a szánalmat, hanem az érdeklődést fejti ki, ők a vak emberben nem a nyomorékat, hanem a játszótársat látják... és azt hiszem, ebben példát vehetünk mindannyian róluk. Az orvosi rendelőben lévő lány, és a Gyermekbárka tagjai bár valószínűleg nem ismerik egymást, mégis ugyanazt az értéket képviselik Olyan hihetetlen és megfoghatatlan élni akarás, küzdelem, erő és hit sugárzik belőlük, ami hatalmas löketet ad. És közben ott van bennük a vidámság, a játékosság, és az élet öröme - tőlük igazán lehet tanulni. A Gyermekbárkában fogyatékos és egészséges együtt fejlődik, együtt tanul - megtanulnak segítséget kérni és adni, és hinni és megbízni, erő felett. Amikor ott, azon a délutánon ránéztem a sérült társaimra, és most a kerekes székes lányra, nem szánalmat vagy elborzadást éreztem. Erőt, és vidámságot. És azt hiszem, büszkeséget. Büszke voltam rájuk, és arra is, hogy találkozhattam velük. Azt mondják, Isten a nyolcadik napon teremtette a fogyatékkal élőket, hogy legyen szeretet is a világon. Nos, nagyon igaz. De egy valamit minden esetre biztosan tudok. Ránézek ezekre a fiatalokra és kevésbé fiatalokra, látom a tekintetüket, és a mosolyukat... amikor rápillantok az ajándékba kapott festményre, vagy csak felidézem azt a napot, már tudom, mi értelme van mindennek. Hiszen ha ők kitartanak... én mi jogon adhatnám fel? Az ő emlékükből, mosolyukból és tekintetükből tudok erőt meríteni - és ez többet ér minden szónál.

Yeah, yeah, yeah...